Élet, 1917. július-december (9. évfolyam, 28-52. szám)

1917-07-15 / 28. szám

A Lajtán túl most erről beszélnek. Sokszor, unalmasan és képmutatóan. Miután a daliák egy nap nyolcfelé vágták országunkat, ma az a jelszó, hogy adjuk oda mindenünket. Poli­tikai támadások után élelmezési parancsok hangzanak el az osztrák parlamentben, és mert ezek vizsgálata nem politika, foglalkozni óhajtunk a kérdéssel. Magyarország őstermelő állam. Mint ilyen éléstára volt békében is az osztrákoknak, a háború folyamán pedig nemcsak Ausztriának, de Németországnak is. Minden feleslegünket odadtuk, hogy lehetővé tegyük a közös cél elérését, hogy éhhalál sehol ne üssön ki, és dacolhassunk valamennyien ellenségeinknek nemcsak harctéri, de gazdasági támadásaival is. Ez az odadható feleslegünk azonban évről-évre nemcsak azért fogyott, mert világ­szerte közismerten silány volt a termés, de azért is, mert a magyar paraszt úgyszólván mind katonának állott, és kezdettől fogva mostanáig első harcvonalban verekszik, vagy halott, nyomorék, vagy fogoly. Nagy mérték­ben megcsökkent az igaerő is, gazdasági gé­peink sincsenek elegendő számban. Ebből azonban idáig csak az következett, hogy a magyarság a szájától vonta meg a falatot, s azt adta olyanoknak, akik hálásak sem most, sem azelőtt nem tudtak lenni soha. Ha nem csalódunk, erről egy történelmi szállóige is szól: Dank von Oesterreich ... Ezen a már szokássá rögződött lelki tulaj­donságon nem ütődünk meg. Néplelket meg­változtatni nem lehet. Vannak nemzetek, ame­lyekben ivadékról-ivadékra öröklődik a haza­­szeretet, vitézség, hűség és önzetlenség, má­sok maradnak azok, amik voltak: önzők, haszonlesők, kalmárok, néha hűtlenek és gyá­vák. Ismételjük, ezek változására nincs remény­ség, s aki erőlteti a nem létező szerelmet, az balga, akinek semmi ítélőképessége sincs. Ám vannak tények, amelyeket letagadni nem lehet, és vannak állapotok, amelyeket észre nem venni se nem okos, se nem tanácsos. A magyar nemzet ma se nem balga, se nem gyámoltalan. Sok mindent megéltünk ezer­­egynéhány esztendő óta, és mi ha felejtettünk is, de sokkal többet tanultunk. Becsületből felejtettünk, s azért tanultunk, mert mi ön­álló, különnyelvű, államalkotó és hódító fajta vagyunk, akik nem ismertük a hűbérurak medvetalpú középkori saruját. Azt azonban nem felejtettük el, hogy a háború alatt mi minden történt. Többek között — egyebek­ről ezeken a hasábokon,* fájdalom, nem eshet szó — emlékszünk arra, hogy a hadsereg el­látásának kérdésében „testvéreink“ annak­idején nem voltak ennyire követelődzők, vi­szont tudjuk azt, hogy az egész hadsereget mi élelmezzük, holott a hivatalos kvóta sze­rint nem mi vagyunk a többség. Tudásunk tárházában szerepel még sok minden. Hogy egyebet ne emlegessünk: a hatóságainktól a jogosan üldözött élelmiszer­csempészet, az iparcikkek háromszáztól két­ezer százalékig terjedő uzsorája, amelyet ön­zetlenségünkért és belátásunkért cserébe az osztrák „önzetlenségtől és belátástól“ mi élve­zünk. Ki vagyunk szolgáltatva ipari szem­pontból a Lajtán­ túliaknak teljesen, s ha mindezektől nálunk nem hangos a levegő, az nem azért van, mert nem tudjuk, vagy nem merjük szóvá tenni, de azért történik, mert azt akarjuk, hogy megnyerjük a háborút nem­csak magunknak, de a kötés erejénél fogva a békétlenkedők és pártoskodók országának is. A hipokrita beszédekre néhány kérdés a válaszunk: Igaz-e az, hogy harmadik éve mi­­belőlünk élnek ? Igaz-e, hogy a hazánkba telepedett osztrák tőke sohase támogatta olcsó kölcsönökkel a magyar mezőgazdasá­got ? Igaz-e az, hogy a cseh gazdasági gépipar uzsoráskodik velünk ? S ha mindez igaz, akkor a magyar történelmet rosszul ismerő szónokoktól azt kívánjuk, hogy rosszat felejt­senek, jót tanuljanak. A Mária Terézia rend­szere megbukott, mert eltolódtak az erő­viszonyok, s amaz emlegetett „boldog régi idők“ hál’ Istennek sohse jönnek vissza. Nem jöhetnek, mert a kiontott vér jogán a ma­gunkét megköveteljük, s attól tágítani senki kedvéért hajlandók nem vagyunk. Az idei termésből természetesen adunk. Jó szívvel. Magyar természet, hogy a vendéget — még ha nem nagyon szeretjük is — ellát­juk, ha viharban vetődött be hozzánk. De a vendégnek tisztességes hangon kell kérnie. Mert az is magyar természet, hogy a köve­­telődzést nem állja, s az erőszakot nem tűri... Ha tényleg nem felejtettek odaát, akkor em­lékezniük kell egyre-másra ... Különben pe­dig a béke velünk ... Kopja 673

Next