Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)

1921-10-09 / 1. szám

kell irtani. De szeretném, ha a mi irodalom­­politikánk még erre az elkerülhetetlen tovább­­irtásra is szebb, jobb, igazabb, méltóságosabb módot találna. A magyar irodalom törzsökös fája jóformán ki sem látszott már a giz-gaz sűrű bozótjából. Sarlóval, kaszával mentünk neki. Jó, így kellett lennie. De most már azt mondanám, ne bíbelődjünk vele tovább, mert van a gyom­irtásnak egy kevésbé mohó, de annál biztosabban célravezető módja is a ter­mészet méltóságosan lassú tempójú életében. Ez pedig az, hogy ne sarlók, kaszák, villás­kapák pusztítsák ki a gyomot, hanem maga a fa. Ezt az egészséges fa mindig megcselekszi; s ha azok a kezek, amelyek most a dudva­­irtásban szorgoskodnak, e helyett a fa körül keresnek tennivalót s jó kertész módjára magát a fát kezdik ápolni, gondos odaadással töröl­­getve le ép leveleiről a port, pókhálót, csiga­nyálat, elhordva töve tájékáról az odarúg­­dalt kőtörmelékeket, hogy humuszt szórjanak helyébe: bizony föl fog csillanni újra üde zöldje, s mire újra virágba borul, az a sok nyurga dudva fonnyadtan kókkad le körülötte. Az életerő a legnagyobb­­,,erő. A magyar iroda­lom törzsökös fájának élő erejével kipusztítani a gyomot: ez volna a legbecsületesebb iro­dalompolitikai diadal. Nem a gyomot gyűlölni, hanem azt a fát szeretni; nem sarlófenésre pazarolni az energiát, hanem ennek a fának fölvirultatására; nem halált adni az amúgy is pusztulónak, hanem új meg új élet­energiát a halhatatlannak. Ami nemes hajtás ezen a fán van: erősödjék ággá s bontsa ki lombját; ez a viruló lomb a győzelmi jel, nem a kivágott gyomok tömegsírja. Dolgozzék a magyar író és alkosson nagyot. Egyetlen valóban nagy alkotás biztosabban és véglegesebben irt ki még ekkora dudvarengeteget is, mint holmi ezerpengés kaszálógép, mely körben forogva szüntelenül a magárahagyott fa körül jár. író, alkoss, élj e törzsökért s e törzsök által, hogy ága, vagy legalább gallyacskája lehess. Kriti­kus értékelj, de ne azzal vesződj, hogy a mihaszna gizgazok értéktelenségében milyen fokozatok lehetségesek: törődj csak a fával s találj műszert arra, hogy e nagy árva gon­­dozatlanságában is megmaradott törzsek s lombkorona minden porcikájának életerejét megmérhessed és ez erő értékét a fa ígéretes virágbaborulására és gyümölcshozására igaz ítélettel meghatározhassad. Te pedig, olvasó, szeresd meg jobban ezt a fát mint eddig sze­retted ; ülj meg szívesebben az árnyékában, s ne kívánkozz el oly sűrűn alóla, míg végre egyszer meg nem érted, hogy más lombok zúgása is lehet ugyan szépszavú, okos, titokra oktató, de csak ezé a fáé zúghatja szebben, muzsikásabban ugyanazt, amit a te magyar szíved dobog. CSÖNDES EMBER TÖPRENGÉSE ELVADULT VILÁGBAN IRTA LAMPÉRTH GÉZA ... Uram, teremtél csöndes­ jónak. Hívőnek, békét akarónak. Földi hívságot megvetőnek, Lélekmezőkön magvetőnek, így kezdem meg életutam. De hova jutok így. Uram ? Hisz látom minden lépten, Nemcsak látom, jaj, érzem . A békés jóság — gyöngeség itt. Kaján fölénnyel annak nézik , félrelökik vagy marják, tépik. Lelkendösik és szíven vérzik. Elgáncsolják a cél előtt Lármás, izgága tüntetők ... Ki gőggel nem hivalkodik: »Világtól elmaradt!« Ki becsülettel dolgozik: Jutalma­s éhfalat... Ki olajágat tart kezébe­; Bunkóval leverik. . Ki hittel néz Isten egébe; A sárba keverik... Ki vésszel bátran szembefordul; Azt hátbatámadják gaz orvul... És elterül és elmerül A jó, a hit, igaz. S röhögve fölébe kerül Az orv, hazug, a gaz! Mégis, Uram, bármely sors vár rám Ha véget ér arasznyi pályám S örök öledbe visszahullok: Eléd hál­adással borulok Amért teremtél csöndes-jónak, Hívőnek, békét akarónak. Földi hívságot megvetőnek. Lélekmezőkön magvetőnek.

Next