Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)
1921-10-09 / 1. szám
kell irtani. De szeretném, ha a mi irodalompolitikánk még erre az elkerülhetetlen továbbirtásra is szebb, jobb, igazabb, méltóságosabb módot találna. A magyar irodalom törzsökös fája jóformán ki sem látszott már a giz-gaz sűrű bozótjából. Sarlóval, kaszával mentünk neki. Jó, így kellett lennie. De most már azt mondanám, ne bíbelődjünk vele tovább, mert van a gyomirtásnak egy kevésbé mohó, de annál biztosabban célravezető módja is a természet méltóságosan lassú tempójú életében. Ez pedig az, hogy ne sarlók, kaszák, villáskapák pusztítsák ki a gyomot, hanem maga a fa. Ezt az egészséges fa mindig megcselekszi; s ha azok a kezek, amelyek most a dudvairtásban szorgoskodnak, e helyett a fa körül keresnek tennivalót s jó kertész módjára magát a fát kezdik ápolni, gondos odaadással törölgetve le ép leveleiről a port, pókhálót, csiganyálat, elhordva töve tájékáról az odarúgdalt kőtörmelékeket, hogy humuszt szórjanak helyébe: bizony föl fog csillanni újra üde zöldje, s mire újra virágba borul, az a sok nyurga dudva fonnyadtan kókkad le körülötte. Az életerő a legnagyobb,,erő. A magyar irodalom törzsökös fájának élő erejével kipusztítani a gyomot: ez volna a legbecsületesebb irodalompolitikai diadal. Nem a gyomot gyűlölni, hanem azt a fát szeretni; nem sarlófenésre pazarolni az energiát, hanem ennek a fának fölvirultatására; nem halált adni az amúgy is pusztulónak, hanem új meg új életenergiát a halhatatlannak. Ami nemes hajtás ezen a fán van: erősödjék ággá s bontsa ki lombját; ez a viruló lomb a győzelmi jel, nem a kivágott gyomok tömegsírja. Dolgozzék a magyar író és alkosson nagyot. Egyetlen valóban nagy alkotás biztosabban és véglegesebben irt ki még ekkora dudvarengeteget is, mint holmi ezerpengés kaszálógép, mely körben forogva szüntelenül a magárahagyott fa körül jár. író, alkoss, élj e törzsökért s e törzsök által, hogy ága, vagy legalább gallyacskája lehess. Kritikus értékelj, de ne azzal vesződj, hogy a mihaszna gizgazok értéktelenségében milyen fokozatok lehetségesek: törődj csak a fával s találj műszert arra, hogy e nagy árva gondozatlanságában is megmaradott törzsek s lombkorona minden porcikájának életerejét megmérhessed és ez erő értékét a fa ígéretes virágbaborulására és gyümölcshozására igaz ítélettel meghatározhassad. Te pedig, olvasó, szeresd meg jobban ezt a fát mint eddig szeretted ; ülj meg szívesebben az árnyékában, s ne kívánkozz el oly sűrűn alóla, míg végre egyszer meg nem érted, hogy más lombok zúgása is lehet ugyan szépszavú, okos, titokra oktató, de csak ezé a fáé zúghatja szebben, muzsikásabban ugyanazt, amit a te magyar szíved dobog. CSÖNDES EMBER TÖPRENGÉSE ELVADULT VILÁGBAN IRTA LAMPÉRTH GÉZA ... Uram, teremtél csöndes jónak. Hívőnek, békét akarónak. Földi hívságot megvetőnek, Lélekmezőkön magvetőnek, így kezdem meg életutam. De hova jutok így. Uram ? Hisz látom minden lépten, Nemcsak látom, jaj, érzem . A békés jóság — gyöngeség itt. Kaján fölénnyel annak nézik , félrelökik vagy marják, tépik. Lelkendösik és szíven vérzik. Elgáncsolják a cél előtt Lármás, izgága tüntetők ... Ki gőggel nem hivalkodik: »Világtól elmaradt!« Ki becsülettel dolgozik: Jutalmas éhfalat... Ki olajágat tart kezébe; Bunkóval leverik. . Ki hittel néz Isten egébe; A sárba keverik... Ki vésszel bátran szembefordul; Azt hátbatámadják gaz orvul... És elterül és elmerül A jó, a hit, igaz. S röhögve fölébe kerül Az orv, hazug, a gaz! Mégis, Uram, bármely sors vár rám Ha véget ér arasznyi pályám S örök öledbe visszahullok: Eléd háladással borulok Amért teremtél csöndes-jónak, Hívőnek, békét akarónak. Földi hívságot megvetőnek. Lélekmezőkön magvetőnek.