Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)

1921-12-04 / 5. szám

98 DOSZTOJEVSZKIJ MIHAJLO­­VICS FJEDOR 1821—1921 IRTA POGÁNY BÉLA 1881 január 28.-án negyvenezer ember rész­véte kísérte utolsó útjára Dosztojevszkij Mihajlovics Fjedort. A sötét fájdalomban gyá­szoló névtelen ezrek mind lelkitestvérei voltak a sokat szenvedett halottnak. Csodálatos jóság­gal szeretett és végtelen türelemmel szenvedett és így az emberiség lelkéhez Dosztojevszkij­nél senki­­közelebb nem férkőzhetett. Hírneve, próféciái és fájdalma már akkor bejárták a világot, de mindezért egy gyötrelmes szeren­csétlen élettel fizetett. 1821 október 30.-án a szegények kórházá­ban született. 27 éves volt, mikor, mint a Fourier-elmélet hívét, 1849 április 23.-án haj­nali öt órakor börtönbe vetették, jóllehet undorodott mindenféle szocializmustól. Decem­ber 22.-én halálra ítélték. A legutolsó percek­ben megérkezett a cári kegyelem, mely a büntetést tízévi szibériai kényszermunkára vál­toztatta. A szentestén viszik Szibéria felé. Nyolc évig volt kint „ ... az élőhalottak házában“. Azután kiszabadult és élte a hallu­­cinációkkal és epileptikus rohamokkal megnyo­morított „új életét". Mindezért a kínos hatvan esztendőért világra szóló hírnevet nyert. De ez rettenetes nagy ár volt érte. Ezt kortársai is érezték . . . Így az idősb Mereskovszkij, midőn észrevette fiá­nak folyton erősbödő költői hajlamait, egy nap a fiával elment az akkor már öreg, beteges, de híres Dosztojevszkijhez. Aki azután szigorú kutató figyelemmel nézte és hallgatta az akkor még ifjú, zavart kapkodással olvasó Meres­­kovszkijt. Ez a mozdulatlan, néma figyelés megzavarta Mereskovszkijt úgy, hogy hirtelen megakadt, elhallgatott és kínos, hosszú csend lett a kis szobában. Végül Dosztojevszkij vontatott csendes hangja megtörte a hallga­tást: „Nagyot. . . szépet . . . mélyet . . . írni, azért sokat, nagyon sokat kell szenvedni ..." Azután szemeit, azokat a kicsiny, átható, szo­morú szemeket egy rémült tágranyitással fel­emelte a két megdöbbent Mereskovszkijra. Vonásaiból ijesztően beszélt egy borongós múlt. És Dosztojevszkij baljóslatúan hallgatott. Ebben a csendben átsuhant mindhármukon elmondatlanul Dosztojevszkij egész tragédiája. Az öreg Mereskovszkij ekkor reánézett a fiára és mintegy védőleg, oltalmazólag magá­hoz húzta és Dosztojevszkijre vonatkoztatva mondta: „Nem ! akkor inkább sohase legyen író.“ Mereskovszkij azután mégis író lett. Ő is felemelkedett a szenvedések lépcsőfokain. Mereskovszkij szomorúságában ott van a ter­mészet harmóniája. Az alakjain átszövődik az ő idealizáló lelkének finom melancholiája. A szomorúsága felengesztelődik egy végtelen jóságban, a természet, az Isten csodálatában és mély szeretetében. A megértés diadalmas­kodik az elkeseredettsége felett. Dosztojevszkij realizál. Szomorúságában ott gyötrődik az emberi lélek szünetlen zaklatott­sága. Az alakjain kidomborodik egy halálra ítélt vergődő életragaszkodása, félelme, démoni akarása és beteges exaltáltsága. És a fájdalom csak kínok és gyötrődések között vergődik el a kiengesztelődés, a megbékülés nyugal­maihoz. A Dosztojevszkij-alakok lehetnek akár bűnösök, vakmerők, gyávák, izgulékonyak, akár ocsmányok, részegek, gyilkosok és kéjen­­cek, akár atheisták, de mindenkor szomorúak és jók. Csupa Janus-arcok, akikben az ellen­tétek azonban harmóniává egyesülnek. A természet, az emberek, az események örökös relativitása, a dolgok kettősarcúsága beszél Dosztojevszkij embereiből. Nincs abszolút bűn, a bűnben is ott van a jóság, a gyűlöletben a szeretet, az atheista Karamazovban a hit, a Szonyában a szűz, a kéjenc Szvidrigajlovban a tiszta szeretet, a gyilkos Raszkolnyikovban a könyörületesség. Dosztojevszkij, hogy meny­nyire mindenkiben jelenlevőnek hitte a jósá­got és a szeretetet, a legjobban bizonyítja, mikor a legtisztább érzéseket egy részeg, zül­lött hivatalnokkal, Marmeladovval mondatja el, még­hozzá egy trágár korhelyekkel teli kocsmá­ban. Az elzüllött apáknak ez a lenézett, undok típusa átszellemült jósággal gondol sárba rúgott gyermekének tragédiájára és akkor mondja : Dosztojevszkij arcképe

Next