Élet, 1924 (15. évfolyam, 1-24. szám)

1924-01-06 / 1. szám

XV. évf. 1. ■ 1. A mindenség forgatagában egy perc milliárd­nyi része, a nemzet életében egy rejtelmes óra, az ember rövid földi pályáján egy felelősség­­teljes korszak ködlik elénk, amikor átlépünk azon a küszöbön, amelyet új esztendő napjá­nak nevezünk. Jó megállanunk egy pillanatra itt a belépésnél, hogy számot vessünk azzal, amit az erőnk enged és parancsol,­­ hogy megkeressük a napot, amelynek a ragyogása felé kell földi lépteinket irányítanunk, külö­nösen olyanszor, amikor a nap elé sűrű felhők sötétlenek. És meg kell állanunk e belépésnél nekünk, az Élet munkásainak is, hiszen olva­sóink a folyóirat külső képén apró változtatást vesznek észre, változtatást, amelynek magya­rázatát joggal megkövetelhetik. Sajnos, nem a fa egyenesedett büszke sudárra; — az 1919-es esztendő vihara köz­életünkben, társadalmi és magán­életünkben, sőt irodalmunk­ és művészetünkben is sokkalta nagyobb pusztítást vitt végbe, mint hogy azt öt esztendő jóvá tudná tenni. A falu temp­lomának tornyán a villámhasította szakadék még beépítetlen és az úri ház belső leégése sem talált még igazi lelki orvosra. A hollók sem szálltak el a tájról, sőt mintha most erő­södnék csak igazán a károgásuk: a sajtóban, irodalomban és a nemzetgyűlésen egyaránt. Az a fiatal hajtás, amely a megrongált törzs­ből az ég felé szökkent, mindmáiglan nem kapott igazi erőre: a szétforgácsoltság, a nehéz anyagi helyzet, az ellenkező világnéze­­tűek könnyebb fajsúlyú erkölcse és csalogatóbb anyagisága sok levelet elsodort a keresztény irodalom fájáról, sok rügyet az ő fájuk kényel­mesebb árnyékában fakasztott virággá .... Címképünkön nem ezek a szimbólumok vál­toztak meg. De nem tűnt el a kereszt sem, amely a fa törzsén át ragyog: mi, akik itt maradtunk, ma is a becsületes keresztény ma­gyar irodalom zászlajával küzdünk, talán a csalódások áradatában fájóbb szívvel, de ed­zettebb, elszántabb hittel. A szerkesztő neve távozott el címlapunkról. Anka János nem Andor József halálával vette át az Élet szerkesztését: a megindulás hajnalán ott állott Andor mellett és hű társa, segítője, jobb keze volt mindig. Amikor Andort a sors elszólította körünkből, a kiadóvállalat nem is gondolhatott másra, akit az örökség illethet, mint Ankára , és Anka János becsületes gond­dal, lelkes magyar szívvel, igaz katolikus lelkü­lettel lépett a folyóirat élére, egész írói ambí­cióját abba helyezvén, hogy jó és hasznos irodalmi folyóiratot csináljon. Most, a XV. évfolyam kezdetén, megvált lapunktól: nem szívben, nem szeretetben, hanem munkában. A közélet romlottsága, a fajiság veszedelme, a nemzet életére leselkedő örvény az ő szívé­nek aggodalmát oly forróvá fűtötte, hogy egész lelkével és erejével a nemzetmentés politikai munkájába kellett átállania, ahol — a napilap hasábjairól — többen hallják intő és tanító szavát, ahol — a politikai orgánum természetének megfelelően — a faj minden életkérdését megvitathatja, nemcsak az iro­dalmiakat és művészieket. A honfiúi gond elszólította körünkből, de folyóiratunkhoz való barátságát meg nem változtatta. Az ő neve helyébe az az egyszerű név ke­rült, amely az újraéledésnek csúfolt keserű korszakban már ott szerepelt a lap járulékjá­­nak szerkesztőjegyzésében: iránynak vagy világfelfogásnak változását ez a névcsere nem jelenti. Az a gárda, amely a XV. évfolyam szerkesztőségében csoportosul, a keresztény magyar irodalom küzdő harcosaiból állt össze: a szépirodalom részén a katolikus irodalom három elismert vezére dolgozik velünk : Kincs István, Sík Sándor és Harsányi Lajos, mellet­tük Mécs László, Gáspár Jenő, Turchányi István és a múlt esztendő írói gárdája, — a képzőművészeti rész vezetését újra Margitay Ernő vette a kezébe —, a kritikai és esztétikai rész munkatársai között Brisits Frigyes, Pit­­roff Pál és Szira Béla az állandó segítőink. Ami pedig folyóiratunk világnézetét illeti, a mai magyar katolikus bölcselet és ékesenszólás fejét, Prohászka Ottokárt valljuk vezérünkül. Küzdő akarattal, hittel és bizalommal indulunk meg az új esztendő küszöbén és azzal a tu­dattal, hogy a keresztény magyar közönség törekvő munkánkat megbecsüli és folyóiratun­­­kat a szívébe zárja. Dr. Aszeghy Zsolt: ÚJ ESZTENDŐ 1924 január 6. ELET 1

Next