Élet, 1937. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1937-09-12 / 37. szám
Írta B. CSŰRÖS EMILIA A TÓHÁTI MUSZKÁK A tóháti szérüskertben búgott a cséplőgép. Tarkakendős asszonyok hordták a polyvát. A szalmakazal tetején tíz éves fiúcska olvasta az «Egri csillagok»-at. Álmos katona dőlt a kazalnak és unottan nézte a gép körül forgolódó embereket. Furcsa, fogolyruhás emberek voltak azok. Húszan. Éppen csak a gépész meg a fűtő voltak régiek. Meg fönt, a vörös cséplőgép dobja előtt az etető. Annak messzire világított a fehér inge, amelyre vastag rétegben rakódott rá a por. Háborús cséplés volt az akkor Tóháton, az alsófehérmegyei falucskában. Orosz foglyok emelgették a súlyos erdélyi búzakévéket, villáztak szalmát négyszögletes kazlakba az elevátor alól. A katona végül is elunta az őrködést és leheveredett a fűbe. — András bácsi! — kiáltotta le a fiúcska a kazal tetejéről. — No, mi kéne, ha vóna, úrfi! — felelte a katona. — Hallotta, hogy a szeszgyárhoz is hoztak orosz foglyokat? Tizenkét embert hoztak. — Hozhattak! Ha egyszer elvisznek minden épkézláb embert a frontra, hát csak hozzanak muszkákat, meg rácokat, meg tabánokat. A fődnek ember kell, meg dögos kéz! Cibere András a húsz fogoly őrzésére kirendelt katona igen komoly meggyőződéssel mondotta ezt a bölcsességet, — ő maga azonban hanyattvágódott a kazal tövében és ráhunyorgott az akácfák csipkéi közül átragyogó kékselyem égboltra. Nyugodt volt a lelkiismerete. Őt már háromszor lyukasztotta át ellenséges golyó. Egyszer szerb, kétszer muszka. Mind a háromszor felgyógyult. Most ide küldték Tóhátra a húsz orosz őrzésére. Jó szolgálat. Bizonyára a kisfia imádkozta ki ezt. Meg az asszony ott a mécs világánál, a Mária kép előtt. Nem is szidja többé a mécségetésért. Égesse amennyit akarja. Akár kétszer is hetenként. — András bácsi! — kiált le megint a kisfiú. — Nézze az a bolond Kamidula három fokot is tud hagyni a létrán. Nézze, hogy neveti Abdula, mert ő még kettőt sem tud. Erre már felül András és nagyot kiáltott: — Hej emberek! Dolgozzatok! Nem játszani jöttetek ide! Munkára, munkára! A kisfiú sírós hangon szólt: — Nem azért mondtam, András bácsi! Dolgoznak ők azért, ne bántsa őket! — Tudom, hogy nem azért mondta, — dörmögte András, — dehát nekem is kell csinálnom valamit, ha már itt vagyok. A lokomotiv tetején nagyot sikoltott a fütyülő. Uzsonnaidő volt. Cibere András felkelt a kazal mellől és az oroszok felé indult. Azok köralakban helyezkedtek el a géptől néhány lépésnyire a magtár mellé. Az intézők lakása felől sietve jött Mari, hatalmas kosárral. Huszonegy jókora darab rozskenyér illatozott benne, mázos köcsögben meg kovászos ugorka. Üdítő, hűsítő, pompás csemege. A muszkák jóízűen falatoztak. Közben a saját nyelvükön beszélgettek. Cibere András elhúzódott tőlük és külön tálban kapta az ugorkát. Vigyázni kellett a tekintélyre. Kamnidula, a két méter magas orosz valami jóízű dolgot mondott, mert a többiek nevettek. Egy falusi menyecske közeledett feléjük. Két darab túróslepény volt a kezében. Sorra nézegette az oroszokat, mintha keresne valakit, aztán az egyiknek átnyújtotta. — Jó szívvel adom, váljék egészségére! — mondotta. Az orosz nevetve nyúlt a tésztáért és alattomosan átkarolta a menyecske derekát. Az nagyot lökött rajta. — Ne nézd a bolondját, még mi nem jut eszébe, — méltatlankodott és a katonának magyarázta: — Tudja vitéz úr, éppen olyan ez a muszka, mint a testvérbátyám, aki ott maradt Galíciában. Hazaküldték az óráját meg a bicskáját. Egyéb semmit. Hát ez az ember éppen olyan. Mintha szegény Jánosunknak adnám, amit ennek adok. És a tréfálkozása is éppen olyan volt, mint ezé itten . . . A kisfiú lemászott a szalmakazalról és odasomfordált az oroszokhoz. Kamnidula megkínálta a kenyérből. A fiúcska jóízűen beleharapott. Abdula egy ugorkát nyújtott feléje. Bandi is belekóstolt, aztán oroszul mondott valamit, amire a muszkák nevettek. A katona megszólalt: — De jól megtanulta a nyelvüket úrfi! Aztán most mit mondott nekik, hogy így mulatnak rajta. — Azt mondtam András bácsi — felelte a kisfiú —, hogy Abdula biztosan azért maradt olyan kicsi, mert mindig másoknak osztogatta a saját részét. — Hát nem sok eső járhatott arrafelé, ahol ez a muszka született — morogta Cibere András. Abdula fölállt és szapora szóval magyarázott valamit. Két karjával magasságot is mutatott a földtől. Saját magánál jóval magasabb embert mutatott.