Élet, 1939. január június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1939-01-01 / 1. szám
Fekszem az ágyban, falusi duma alatt. Éjtszaka van, koromsötét. Nem tudom, hány óra lehet. Felébredtem valamire s időbe telik, amíg eszembe jut, hol vagyok. Itthon vagyok s igen, most már világosan emlékszem, Szilveszter-éjtszakája van. Talán már elmúlhatott éjfél is s ekkor bennejárunk az új évben, de nem tudom biztosan, csak elmélkedem, a szememet meresztgetem. Hirtelen az utca túlsó sarkáról, a körből, mint a bogár zümmögése, ide hallatszik a bőgő hangja. Mulatnak az iparosok, de hogy az ó év sarkát tapossák-e még fordítanak hozzá, vagy már az új esztendőnek örülnek ily módon, nem lehet tudni. Ebben a pillanatban meg ____________ hallom, hogy kint az udvaron járkál valaki. Hallom lépéseit, ajtócsukását, ahogy a kúthoz megy, hallatszik, hogy zuhog a jeges víz a bádogkanna fenekére s ebben a pillanatban tudok mindent. Percnyi pontossággal meg tudom mondani, hogy 1939 január elseje van, hajnali három óra és öt perc. Nem volt nehéz kitalálni ! Mert van nekem egy nyolcvanesztendős öreganyám. Hogy pontosan nyolcvan esztendős-e, nem tudja a család, ő maga sem tudja, csak következtetések, olyan hiányos adatok, mint hogy «akkor télen, amikor én születtem, nagy hó volt», vagy «a szegény uram halálakor voltam ötvennégy, vagy ötvennyolc éves» segítségével következtetjük, hogy inkább több nyolcvannál, mint kevesebb. De szép szám a nyolcvan ; az utolsó három esztendőben azt mondtuk mindenkinek, aki kérdezte, hány éves a nagymama, hogy nyolcvan. Nagymama, talán mióta él, de legalább hatvan esztendő óta, minden nap hajnali három órakor kél. Egy perccel sem később. Nem költi vekker, harangszó. Hajnali három még a legfakilabb kakasnak is korán van : kukorékolást sem lehet hallani. Hajnali három óra, nagymama felkel, pontosabban, mintha a Telefonhírmondó költené. Nincs semmi dolga, de felkel. A család évtizedekig harcolt e szokása ellen az utolsó időkben, hiába. Amint meghallottam most is első zörejét, biztosabban tudtam, hogy hol áll a világ az időben, mintha a zsebórámra pillantottam volna. Oka van annak, mert szokott rá nagymama a hajnaliháromra. Fiatal korában, amikor összekerültek öregapámmal, olyan szegények voltak mind a ketten, mint a templom egerének az adósa. Öreganyám tarhonyát gyúrt, tésztát csinált, levesbe való sárga tésztát, azzal kofálkodtak, hordták a piacra, be Szegedre, négy óra járó földről. Akkor kelt minden hajnalban háromkor s azóta is minden nap. Beteg lenne, ha nem kelhetne fel. Ha elszundít egy kicsit s öt percet elkésik (az éjtszaka ____________ színéről látja meg), akkor már siet, kapkodja öreg ruháit magára, talán még lelkiismeretfurdalása is van, nagyobb, mint nekem a villamoson tíz perccel nyolc előtt a Gellért téren, ha nyolcra a Nyugatinál kellene lennem. Lámpát nem gyújt, úgy tesz-vesz a sötétben, mégis mindent megtalál, amire szükség van, teát főz, borkővel ízesíti (ezek már újabb hatások), ha hó esett, elsöpri a ház körül a töredezett járdáról, nem nyögdécselve, de friss suhintásokkal, fürgén, mint egy tizenhatesztendős leány. Hajnali négy órakor már megy az Úristen elébe. Alig hogy kinyitották a templomot, ő a legelső vendég. Én s a többiek mind ahányan, akkor szoktunk fordulni a másik oldalunkra. S ha csak nyáron csinálná ezt, hagyján, de ilyenkor télen is, januárban is. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy egyszer is, egyetlen egy hajnalon meg kellene tennem azt, amit öreganyám megtesz hatvanesztendő óta valamennyi január hajnalon. Amikor zuzmarás a kilincs a hidegtől. Amikor vad, nyers, fekete a téli világ. Fülig rántom a takarót s lúdbőrös leszek a gondolatra is. Nem láttam még januári hajnalon a világot, keserű, jeges, kietlen szépségét, dermesztő zordságát. Pedig akkor január igazán a január. Koránkelő, gőzbebukott éjtszakai vonatok merészkednek ki csak beléje s az öreganyám, akinek nyolcvanesztendős ,** vu \vu. \