Élet, 1940. július-december (31. évfolyam, 28-53. szám)

1940-07-07 / 28. szám

Mióta áll a világ, nem értek még búzatáblák olyan súlyos időket, mint a mostaniak. Téli pihenőjüket repesztő fagyok s roppant hóter­­hek zavarták, tavaszi napsugaruk megkésve, félénken érkezett s a nagyvilágban milliók vére folyt, megvonaglottak a reszkető határok, csi­rába fulladtak s vérrel öntözöttek a búzamezők. Amíg a feszítőerők végzetes megindulása bombatúrásokkal csúfított el millió holdakat, a magyar mezőkön erős akarattal, magyar ki­tartással szárba szökkent a búza s megtöltötte bajuszos kalászait. Küzdött a hűvös tavasszal, a megdagadt vad­vizekkel, de ha meg­késve is, odahajtja alázatos szárát az éles kaszák diadalmas út­jába. Ezeken a napokon a hajnallal ébred a falu népe.­ Kalapált, élesre fent kaszák vár­ják, odakint vidám hívással szálldos a pa­csirta, megmetszik a fekete kenyeret az asszonyok, fellódítják a szekerekre a vizes­hordót s ahol apró föl­dön vágják az életet, ott megmerik a cserép­­korsót s indulnak. Va­lami csodálatos ünne­pélyességgel készül a mi népünk az ara­tásra. Változik ilyen­kor a ház rendje, oda­kint foglalatoskodik mindenki a határban, erős férfiak mögött pirosra"; " égett asszo­nyok s lányok szedik a­­markot, apró gyerek csintalankodik körülöttük s fonnyadt öregek szedik utánuk az elhullott kalászt. Imádsággal arat a mi népünk. Azt mondja az elején, hogy Isten segítségivel, vagy Jézus segíti és keresz­tekbe rakja a kötözött kévéket. Kereszteket formál az életből a forró búzamezőkön s mikor állanak ezek a keresztek, koronát köt a nép a legszebb kalászokból, úgy megy végig a poros utakon, a falu apró, forró házai között. Testvérek, odafent a városokban, meg kell állani egy csendes órára, amikor a népünk haj­naltól vakulásig vágja az áldást a magyar mező­kön. Meg kell állani s odaküldeni a szívün­ket, hitünket, odakül­deni testvéri szerete­­tünket. Érezni kéne valamennyiünknek a búzatáblák szagát, s most kimondani, hogy Isten segíts ! Valahol tán köny­­nyeznek is magyarok ezen az aratáson,mert sokat pusztított a ke­gyetlen tél, a gonosz víz, de a könnyes sze­mek az ég felé tekin­tenek, Isten felé tekin­tenek. Az Isten adta, amit levágnak a ka­szák ezeken a napo­kon, Isten adja a ki­tartást a sovány kalá­szok gazdáinak s Is­ten küldi a megosztó jóságot, hogy minden magyarnak jusson ab­ból, amit levágnak a magyar kaszák s be­takarítanak a dolgos magyar kezek a mag­tárakba. Ormos Gerő Aratás után (Gróf Pongrácz Pálné felvétele) 561 XXXI. ÉVF. 28. si 1940. JÚL. 7. il.

Next