Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Kiáltás • vers (1. oldal) - A Nagy Október szellemében a békéért és a kultúráért (1. oldal) - Illés Béla: Irodalmunk időszerű kérdéseiről (1. oldal)

Ä Megy Október szellmében a békéért és a kakámért Most egy esztendeje, az Októberi Forradalom 32. évfordulóján mon­dotta Malenkov emlékezetes meg­határozását arról a korszakról, amelyben élünk: „A mi korunk a nagy sztálini kor néven vonul majd be a történelembe.’ Eltelt egy év és minden haladó ember egyre inkább tudatosítja önmagában, hogy a tör­ténelem egyik legnagyobb korsza­kának részese, sőt alkotó része, szó eredeti, teremtő értelmében. Ez a a kor a nagy alkotások kora és min­den új alkotás százszoros értékű, mert a béke megvédéséért folyó harc közepette készült. E korszak­nak, mely 33 évvel ezelőtt kezdő­dött a Nagy Októberi Forradalom­mal, egyik legfőbb jellemvonása: küzdelem a békéért. S az Októberi Forradalmat azért is ünnepeljük, mert ezzel kezdődött az ember igazi felszabadulásának, a természet va­lóságos újrateremtésének, az em­beri méltóság fönséges csúcsaira feljutott alkotásnak, a nép eddig el­képzelhetetlen tömegeit nevelő és gyönyörködtető kultúrának a kora. Az Októberi Forradalom szülötte, a szovjethatalom, ma a világ min­den népének békevágyát és ugyan­akkor a szebb, gazdagabb, emberibb élet iránti óhaját is képviseli min­den nemzetközi fórumon. A Szovjet­unió és a Bolsevik Párt békepoliti­­kája és kulturális politikája egy tő­ről fakadnak. „A szovjet külpolitika — mondta Visinszkij a béke ellensé­geinek földjén, az Egyesült Álla­mokban, de ugyanakkor a béke hí­veinek otthonában, az Amerikai- Szovjet Társaságban, tavaly novem­lésén­ek, szuverén egyéniségüknek tiszteletén alapul. A szovjet kor­mány ezt a politikát a Nagy Októ­beri­ Forradalom első napja óta, az új történelmi korszak kezdete óta folytatja.” A Visinszkij említette „első nap” nem képletesen értendő. Jól tudjuk, hogy a II. Szovjetkongresszus már 1917 november 8-án elfogadta a bé­kéről szóló dekrétumot. Amilyen jellemző az ifjú forradalmi kor­mányra, az első munkás-paraszt ha­talomra ez az új hang a világpoli­tikában, ugyanolyan jellemző az imperialista kormányok régi hang­ja: szerződésszegéssel vádolták meg a szovjet kormányt. A szovjethatalom legsúlyosabb évei következtek most, élet-halál harc. A puszta létről volt szó. Ám Lenin és Sztálin kormánya egy napra sem szűnt meg a harcoló nép kulturális felemelkedéséről és a néphez hű űvészek és írók sor­­sáról gondoskodni. Az első szovjet rendeletek között ott találjuk az analfabétizmus megszüntetéséről, a tudomány, irodalom és művészet alkotó munkásainak­­ támogatásáról, színházi előadások rendezéséről szóló dekrétumokat. Milyen jellem­ző, hogy az előretörő Vörös Had­sereg nyomában haladt a „Krasz­­naja Zvezda” (Vörös Csillag) nevű agitáció gőzhajó, — nem kisebb emberrel fedélzetén, mint Gorkij — amely megszervezte a szovjet ha­talmat és ' mindenüt­t igénybe vette a kulturális propaganda eszközeit! A béke és a kultúra ügye már a szovjethatalom létrejöttének és meg­erősödésének hónapjaiban, a forra­dalmi lelkűlét magas hőfokán való­ságos új ötvözetté forrt össze. A Párttörténet tanúsága szerint „Anglia, Franciaország és Olasz­ország 1920 jan­uárjában elhatároz­ták, hogy megszünteti Szovjet­­oroszország blokádját”. E hír kéz­hezvételének úgyszólván másnap­ján, 1920 január 18-án Lenin ír Lunacsarszkij oktatásügyi népbiz­tosnak és utasítja a mai orosz nyelv szótárának elkészíttetésére. A mi mostani békemozgalmunk jelszavát a szovjethatalom már fennállásának első éveiben valóra­váltotta: a béke legyőzi a háborút. Az intervenciósokat kiverték az or­szágból „és a Csendes-óceánnál ér­tek véget a csaták”. A két világ­háború között a Szovjetúnió válto­zatlanul és megingathatatlanul a béke megőrzésének politikáját kö­vette. Maga Sztálin elvtárs minden fontos világpolitikai fordulóponton leszögezte azt a politikát, amelyet ma a világon minden tisztességes ember „sztálini békepolitikának” ne­vez. 1925-ben, a XIV. Pártkon­gresszuson politikájának kijelenti: ,,Kormányunk és külpolitikájának alapja a béke eszméjeItt hangzik el először az a kifejezés, amely ma százmilliók jelszava: „Harc a bé­kéért!” így mondotta akkor I. V. Sztálin: „Harc a békéért, harc az új háborúk ellen, leleplezése minden olyan lépésnek, amely az új háborút előkészíti... — ez a mi felada­tunk.” 1934-ben, amikor a Szovjet­unió belépett a Népszövetségbe, Sztálin ezt mondotta: „A mi kül­politikánk világos, a béke megvédé­sének és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikája az összes or­szágokban.” Ugyanez az elhatáro­zott politika jut kifejezésre a máso­dik világháború kitörése előtt, 1939 március 15-én mondott beszédében, majd nem sokkal a második világ­háború befejezése után ■ Stassen amerikai politikusnak adott emléke­zetes nyilatkozatában, amelyben hangsúlyozta, hogy „osztja Lenin­nek a két gazdasági rendszer együttműködése lehetőségéről és kí­vánatos voltáról szóló véleményét”. A Szovjetunió a békepoliti­kához v .u k­övpfl.ez^’­t­'s akkor amikor igen jelentősen kivette részét az Egyesült Nemzetek Szervezete meg­alkotásában. A sanfranciscói érte­kezlet jegyzőkönyvéből kiderül, hogy egyedül a következetesen Szovjetunió képviselte az egyes országok szuverenitásának elvét, egyedül a szovjet delegátusok szálltak síkra a kis népek jogaiért és a fontos nem­zetközi kérdésekben a nagyhatalmak közötti egyhangúság elvéért. Amíg a háború utáni években az impe­rialisták az ENSZ-t az új háború előkészítésének legalizálására akar­ják felhasználni, addig a Szovjet­unió az ENSZ-nek mind az öt köz­gyűlésén egész sor határozati ja­vaslatot terjesztett elő a béke meg­szilárdítására, a háború veszedel­mén­ek­ kiküszöbölésére, a háborús uszítás elfojtására, az általános le­fegyverzésre és különösen az atom­erő ellenőrzésére. Egy szabad nép békepolitikája nem egyszerűen a háború elhárítá­sának politikája. Ahogyan Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás mondotta a mi vi­szonyainkra alkalmazva, hogy élni tudjon valaki hazája javára a szabadság jogaival, nemcsak jogok, nemcsak gazdasági lehetőségek kel­lenek, hanem kultúra és műveltség isA Szovjetunióban az irodalom ügye a proletariátus állami politi­kájának részévé vált A polgár­­háború győzelmes befejezése után Lenin egyik első dolga volt, hogy megírta a proletárkultúráról szóló híres határozati tervezetét, amely­ben a szűk „proletkult” felszámolá­sával kapcsolatban határozat for­májában is leszögezte azokat a leg­főbb elvi kérdéseket, amelyek 1905- ben írt „Pártszervezet és Pártiro­­dalom” című cikke óta minden né­péhez hű, pártos és harcos író mun­kásságának vezércsillaga. Az irodalom és az írók szerepét Sztálin elvtárs zseniális fogalma­zása így foglalta össze: „A szovjet irodalom módszere a szocialista realizmus, a szovjet írók az emberi lélek mérnökei.” A Bolsevik Párt miközben egész sor bölcs és mély párthatározattal irányt mutatott az irodalomnak, zenének, színháznak, filmművészet­nek, annyira kiszélesíti a kultúra tömegalapjait, hogy a Szovjet népet a 82 százalékos írástudatlanságból a világ legműveltebb, legtöbbet ol­vasó népévé emelte. Nemcsak Pus­kin művei jelennek meg 32 millió példányban, Gorkijé 45 millió pél­dányban, de vájjon hol év e! Victor Hugo négy és félmilliós példány­számot, Balzac kétmilliót, Shakes­peare hatmilliót? A szovjet békepolitika roppant meggyőző erejének egyik fő pillére éppen az, hogy a szovjet nép a vi­lág legműveltebb népe, amely ál­landó kulturális emelkedését össze­kapcsolja a békés alkotás nagy mű­veivel. Amiért az egész szovjet nép harcol, a volgai erőművek megte­­remtésével, és a kommunizmushoz vezető út számos más alkotásával, ugyanazért küzd az Októberi For­radalom szülötte, az új kultúra, a szovjet művészet és irodalom. És ugyanaz a békepolitika, amelyet a szovjet diplomácia, a szovjet kor­mány konkrét békejavaslatokkal fe­jez ki az ENSZ közgyűlésén, nem­csak „hivatalos kormánypolitika”, hanem az egész nép közös, nagy ügye. Egy kultúrájában azelőtt el­képzelhetetlen, szocialista magasla­tokig emelkedett nép, több mint 115 és félmillió szovjet ember, azaz a Szovjetunió egész felnőtt lakos­sága, a stockholmi felhívás aláírói, a minap a moszkvai M. Összszövet­­ségi Békeértekezleten „kifejezte a szovjet nép ha futhatatlan akaratát a békéért vívott harcban”. E nép békeharcának élén olyan írók is állnak, mint Fagyejev, Tyihonov, Flrenburg, A nél­­kek harcát és tegyük hozzá bü­szkén: a mienket is olyan költemények lelkesítik, mint Kulesov b­elorusz költő verse, amely szép írói szintézisbe foglalja a múlt diadalmas csatáit, a jelen harcát, problémáit és a jövő győ­zelmeit: „A bombával kár dicsekedni és mondhatom, még korai, valóban nem is oly nagy dolog atomokat robbantani. Sokkal különb az, amit országunk Tizenhét őszén végbevitt. Mi az egész régi világnak romboltuk szét atomjait.” MEGVÉDJÜK A BÉKÉT! K­­incz Gyula rajza) Zeik Zoltán: KIÁLTÁS A béke nem gyávák odvas menedéke, de a szabadság televénye, amit fölszánt munkánk,ekéje, váljék termővé ezer évre! Ezért írjuk most földre, égre, hegyekre, tengerek vizére, hűségre, szándékra, reményre, a mindenség mennyezetére — Zuhogjon hát lángolva, égve sugárzó négy betűdnek fénye: BÉKE! ILLÉS BÉLA: Irodalmunk időszerű kérdéseiről Néhány héttel ezelőtt egy irodalmi­­ vitán élesen bírálta a magyar írókat egyik budapesti nagyüzem könyvtá­rosa. Azt állította, hogy a magyar írók elárulták a nép ügyét. A kérdésre, hogy mire alapítja ezt az állítását, így válaszolt: ez köztudomású! Néhány nappal ezelőtt az Írószövet­ség egyik vitaestjén egy fiatal újságíró élesen megtámadta azt a felszólalót, aki megállapította: a Szovjetunióban az írók­nak csak öt-hatesztendős késéssel sike­rült (a kritika és az olvasóközönség se­­gítségével) művészien ábrázolni a mun­kához való viszonyt, a munkásosztály munkához való viszonyának szocialista szellemben való átalakulását. A tényeket a bíráló nem vonta kétségbe, de úgy találta, hogy e tértv megállapítása de­moralizálóan hat a magyar íróra és a magyar olvasóra. Arra a kérdésre, hogy miért, így válaszolt: ez magától érte­tődik! A szovjet irodalomnak három — irodalmi jellegű — forrása van. Az első: a népmese és a népdal; a második: a nagy orosz kritikai realiz­mus, illetve valamennyi, a Szovjetunió­ban élő nép irodalmának haladó hagyo­mányai; a harmadik: a forradalom győ­zelme előtti szabadságharcok utolsó, szakaszában kifejlődött proletárkölté­­szet. Az új magyar irodalomnak négy forrása van. Az első­ három nagyjában, egészében azonos a szovjet irodalom forrásaival, de természetesen ezek a magyar életből és történelemből fakadó források­ A magyar népi demokratikus irodalom negyedik forrása: a nagy szovjet irodalom. A Szovjet irodalom két oldalról is se­gítségére jött a fiatal magyar szocia­lista irodalomnak. Először: meghódította az irodalom számára a magyar olvasó­főzögilm- Olyan­­ vaTkä,gad­get teremtett, amilyenről a régi Ma­gyarországon álmodni sem lehetett. Ter­mészetesen ennek az új olvasóközön­ségnek egészen más a szociális össze­tétele, mint amilyen azoké volt, akik a régi Magyarországon olvasóknak szá­mítottak. A régi Magyarországon a lakosságnak egy szűk rétege olvasott csak. Ma pedig száz és százezer mun­kás és paraszt az irodalom barátja és állandó olvasója. A statisztika azt bizo­nyítja, hogy az új­ magyar olvasóközön­ség a szovjet irodalmon nevelődött és nevelődik tovább. Nem kisebb jelentő­ségű a szovjet könyveknek másik sze­repe: az ifjú magyar irodalom a szovjet íróktól tanulta meg a szocialista kérdé­sek bátor, harcos, pártos felvetését és a kifejezésnek azt az egyszerűségét, amelyik a szovjet írók művészetének szerves része és ami előfeltétele annak, hogy irodalmunk ne csak a népről szóljon, ne csak a népért harcoljon, hanem való­ban a néphez szóljon, annak legszéle­sebb rétegeihez. A harc, amelyet a szov­jet könyv, a szovjet irodalom Magyar­­szágon folytatott a nyugati dekadens íróknak az imperializmus „eszmevilá­gát“ terjesztő könyvei ellen és a Horthy-fasizmus talajából fakadó és annak „világszemléletét” tükröző iro­dalommal szemben, történelmileg te­kintve, igen gyorsan zajlott le. De ez az ütközet mégis hosszabbra nyúlt, mint az a politikai és gazdasági téren folyta­tott harc, melynek eredményeképpen a munkásosztály végleg kezébe vette a hatalmat és az urak országából a nép hazáját építette fel és ma gyors tempó­ban építi a szocializmust. A kulturális téren folyó harc még nem dőlt el a for­dulat évében. De a fordulat éve megte­remtette a haladó magyar irodalom szá­mára a győzelem közvetlen előfelté­teleit. Rákosi Mátyás 1948 november 27-én az MDP Központi Vezetőségének ülésén, többek között, ezeket mon­dotta: „Nem tudtunk még eredményesen harcolni az irodalom, színház, képzőművészet, zene terén meg­nyilvánuló burzsoá „nyugati” befo­lyással szemben. Pedig a reakció, amilyen mértékben kiszorul a hata­lomból, úgy igyekszik befolyását a dolgozó tömegek gondolkozására az irodalmon, vallási miszticizmuson, az újabban felburjánzó vallási szek­tákon át biztosítani. Pártunk ideológiai színvonalának emelésénél eddig nem fektettünk elég súlyt a kapitalista ideológiai maradványok elleni küzdelemre, a nacionalista maradványok kiküszöbölésére és a proletár internacionalizmus szelle­mének fokozására.” A burzsoá nyugati befolyás Rákosi félreérthetetlen állásfoglalásáig szemérmetlenül folytatta mérgező mun­káját. Köztudomású, hogy a magyar pol­gári írók egy része, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy Hitler elveszti a háborút, át­orientálódott. Hitler új Európája he­lyett a „nagy, nyugati demokráciák“ propagandistájává lett és így bizonyos fokig ellentétbe került a Hitler-fasizmus­­sal. A felszabadulás után ezek az írók (elsősorban Züchy Lajosra gondolok) mint antifasiszták ágáltak. Jó időbe telt, amíg megértettük; az ő antifasisz­­musuk abban áll, hogy nem Hitler bukott imperializm­­át szolgálják, hanem az új háborút előkészítő amerikai impe­rializmust. Amikor ezek az írók eltűn­tek és így ez az akadály elhárult az új magyar irodalom út­jából, akkor az oko­zott zavart, hogy a munkásmozgalom­ban is szót kapott a nyugati dekadens írók néhány magyarországi képvise­lője. A nemkívánatos elemeknek, a két­­színűeknek irodalmi életünkbe való be­szivárgása majdnem elkerülhetetlen kö­vetkezménye volt a koalíciós rendszer irodalompolitikájának. A felszabadulást követő koalíciós korszak először tömö­rítette országos méretben a haladó író­kat harcra a fasizmus ideológiai maradványainak leküzdésére és a dol­gozó tömegek befolyásolására, a demo­kratikus rend megszilárdítása és kimé­lyítése, az újjáépítés megkezdése irá­nyában. Minden más irodalompolitika abban a korban káros lett volna. Egy „baloldali kurzus“, melyet különös­képpen a jobboldali szociáldemokrácia irodalomteoretikusai (kik közül egyik­­másik közvetlenül nyugatról kapott uta­sítást) propagált, nyilvánvalóan kárára lett volna a demokráciának, elidegení­tett volna tőle sok útitársat (aki akkor, ha talán csak rövid időre is, hasznos munkát végzett) — és nem egy olyan írót, aki a munka folyamán útitársból szövetségessé lett. De az imperializmus ügynökei által propagált „baloldali kur­zus" ellen — a baloldali szektariánusok ellen — harcolva, itt-ott rés támadt, amelyet rögtön felhasználtak­ az impe­rializmusnak másszínű kalózlobogója alatt harcoló irodalmi ügynökei. A két fronton folytatott harc — a „baloldali kurzus” banditái és a „nagy irodalom”, a „magas színvonal” jelszavai alatt üzér­kedő irodalomügynökök elleni harc köz­ben éberségünket sikerült kijátszania egyik-másik ellenséges szándékú iro­dalmárnak. Ezek eleinte majdnem nyíl-

Next