Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-02 / 1. szám - Somlyó György: Az apák ifjúsága • Borisz Garbatov színműve az Ifjúsági Színházban (3. oldal) - Illés Béla: Ének Rákosi Mátyásról (3. oldal)

1950 november 2. Az apák ifjúsága Borisz Gorbatov színműve az Ifjúsági Színházban „Hát minek magának ekkora ház ? Ez valósággal szégyenletes! Sír meg itt, értse meg, klubot csinálunk, mi, kommunista ifjúság és vakmerő hősökről dalolunk.“ — mondja e gyönyörű darab elején Anton, a bányász és Komszomol-titkár a gazdag kereskedő villa ittmaradt házvezetőnőjének, akit tréfásan Madame Maradvány-nak neveznek. A rangot fehérgárdista és német hordát kiűzve, a föld alól előjönnek a forradalmárok egy kis szovjet városkában. Egy kis részük, a fiatalok csoportja ebbe a fényes villába jön — melyet a németek kifosztottak és felforgattak —, hogy megalakítsa a városi Komszomol-bizottságot. Itt van Anton mellett Sztyepán Rjabinyin, aki már megjárta a polgárháborút és sebesülten került ki belőle, itt van Fegyka, a lakatos, akinek apját itt, ez előtt a ház előtt ölték meg a németek. Dúsa, akit a felszabadító vörös csapatok egyenesen az akasztófa alól mentettek meg, Borisz, a tengerész, Ocskár, az értelmiségi, és a 14 éves Jefimcsik, aki ..kommunista— világméretekben“. Csodálatos ének ez az egész színdarab, ének a vakmerő hősökről, akik szinte gyermekkorukat már az emberiség legnagyobb ügyének, a szocializmusért való harcnak szentelték. Ének ragyogó életükről, és fáklyaként lobogó vértanúságukról, ének az ifjúságról, a szerelemről és a harcról: új, minden eddiginél emberebb emberek szerelméről, vidámságáról és harcáról. *A polgárháború hatalmas és félelmetes éveinek sodrásában érlelődnek ezek a fiatalok — egyre keményebb, egyre tisztább emberekké. A bánya mélyéről indulnak el, vagy fehér diáklányszobából, s eljutnak a szörnyű kínzatásig, a vértanúságig, a fronton a hősi halálig, vagy a győzelemig, szocialista építésig — mind egyformán a élő és tudhatatlan, mind egy egész új emberiség hősei; vakmerő hősökről énekeltek és most őróluk énekel egy egész világ ifjúsága, ha saját boldogabb, igaznál) jövendőjéről akar énekelni. A Komszomol első hősei ők. De látjuk azokat is, akik csak lassan kerülnek a kommunista eszme ellenállhatatlan vonzása alá; lassan ismerik fel benne saját jövőjüket is. Halasa, a diáklány, aki eddig csak fehér szobáját, könyveit, a burzsoáziához kapcsolódó értelmiség hasztalan és ,,minden mindegy életét ismerte — ellenállhatatlanul indul el feléje, mihelyt megismerte az ifjú forradalmárok hősiességét. És követi őket mindenen keresztül, megingathatatlanul, egészen a vértanúságig. Apja, Loginov főorvos, az 1905-ös forradalom kudarcától kiábrándult és talaját vesztett, terméketlen individualizmusában elmerült orosz intelligencia tipikus képviselője. Az ő útja súlyos és majdnem tragikus a forradalom sodrásában: megérnie, hogy saját lánya elhagyja. kell De mégis, minden újabb ,,csalódás“ végül az igazsághoz viszi közelebb — és a darab végén egy félmondatból örömmel tudja meg a néző, hogy Loginov főorvos is ..szovjet hazáját szolgálja“. Egészen más az útja a kommunisták igazságának megértéséig az dolgozó népnek, így például egyszerű Bámbónak, a kenyérdagasztó-munkásnak. Mikor Jefimcsik, a 14 éves bolsevik elmagyarázza neki, hogy ..körülöttetek világméretekben halad a forradalom, ti pedig féltek saját gazdáitoktól“ — a nagydarab, nehézfelfogású Báliba elsírja magát“, olyan hirtelen döbben rá egy világtörténelmi igazságra és az első komszomolec-csoporttal elmegy, hogy fegyvert ragadva, vérét, egész egyszerű életét felajánlja a forradalomnak. De a legmegindítóbb talán az öreg házvezetőnő sorsa, akit a gazdag kapitalista környezet egészen eltorzított, kiforgatott emberi valójából, az urak szolgálatában „idegen kisasszonyokat adott férjhez, idegen gyermekeket fürdetett“, de őt senki sem vette emberszámba. Életében most először érzi magát embernek, (ezek között a fiatalok, a kommunisták között), akik végre „őt is embernek tartják“. S mikor azt mondja, „amióta maguk itt vannak, újra kedvem van az élethez“, — egész megrendítő elesettségében a kapitalizmus által nyomorúságba és embertelen magányba döntött embermilliókat szimbolizálja, akiknek szerte e világon a kommunisták adtak és adnak újra kedvet az élethez és emberi méltóságot. De hőseinknek, a tudatos ifjú forradalmároknak az útja se sima és nyílegyenes. Meg kell vívniuk a harcot a mások és a saját hibás nézeteikkel egyaránt. Ocskár azonnal be akarja mázolni az úri villa falfestményeit, mint „az abszolutizmus korának divatják.“ Fegykának nem tetszik ez a „burzsuj-villa“, át akar költözni valami munkáskörnyékre. Anionnak kell közbelépni és megmagyarázni, hogy „hadd szolgáljon nekünk is a szépség“ és hogy „kiharcoltuk magunknak a főutcát; egyszóval, hogy tudjanak tulajdonosai lenni annak a világnak, amigét legyőzni tudtak. Fegyka szerelmes a maga mesterségébe, folyvást csak szegecselni akar, mikor az ő dolga most sokkal több volna, a „tömegek irányítása“. Sztyepán örökös harcnak fogja fel az életet és „az összes háborúkhoz előre leszerződött“. Nem látja azt, amiért a harc folyik, a szocialista jövőt, a csodálatosan szép életet földön. .,melyen kertek, parkok terülnnek el és paloták lesznek rajta. A tudomány palotája —4 kultúra palotája —4 munka palotája — A táplálékfelvétel palotája — ahogy Anton látja. Amikor Anton és Natasa megmondják elvtársaiknak, hogy szeretik egymást, az egész kis kollektíva árulásnak fogja fel ezt a szerelmet. Sztyepán találja meg a gyönyörű igazságot, amely a darab egyik mély értelme: „Natasa és Anton, ők most, fiúk, mindnyájunknál jobbak és erősebbek. És úgy fognak harcolni, mint a hősök.“4 darab egyes szereplői nem mentesek még a fiatal Komszomolba becsempészett elhajlások hatásától, ezekkel is meg kellett küzdeniük. De a harcon, szénámon, vidámságon, az illegalitás és a front hőstettein, a forró szolidaritáson, két legjobb társuk elvesztésén keresztül — eljutnak életük nagy pillanatához, mikor a Komszomol III. Kongresszusán Lenin csodálatos szavai kezükbe adják jövőjüket, azt a jövendőt, amely még egyetlen nemzedéknek sem adatott meg a történelemben: „Az a nemzedék, amely most 15 éves, az meg is látja majd a kommunista társadalmat és maga fogja építeni ezt a társadalmat. S ennek a nemzedéknek tudnia kell, hogy egész életfeladata: ennek a társadalomnak az építése.“ Az Októberi Forradalom nemzedékének, a mai szovjet apáknak az ifjúsága — egyben egy új világ ifjúsága. Ha ők a múltra emlékeznek — egyben előremutatnak a jövőbe. Gorbatov nagy író bensőségével és a résztvevő a biztonságával járja át a darabjában ezt a nagyszerű témát. Nem a történelem közismert eseményei felől közelíti meg az embereket, hanem az eseményeket közelíti meg az azokat létrehozó emberek sorsa felől. Darabja, formáját tekintve, úgynevezett keretes 1942-ben kezdődik a fronton, színmű. Rjabinyin ezredes fedezékében — és ugyanott is fejeződik be, ugyanazon az éjszakán. Közben játszódik le maga a főcselekmény, Rjabinyin ezredes elbeszélésekép, a polgárháború éveiben. 1918-tól, az első városi Komszomolbizottság megalakulásától 1920-ig, Komszomol HL Kongresszusáig. E ken retes cselekmény erősen hozzájárul a darab mély eszmei mondanivalójának kiemeléséhez. Rjabinyin ezredes Natasa és társai csodálatos hősiességét hat komszomolkának meséli el, akiknek hajnalban a német vonalak mögé kell menniök, akárcsak húsz évvel ezelőtt Natasának. S ahogy a darabban a lányok előtt felrémlő mait eleven életre kel bennük és szinte velük megy a hajnali vállalkozásra , ugyanúgy mozgósította a darab kettős, egymást erősítő hősiessége az életben a Nagy Honvédő Háború sokszázezer Komszomolját a fasiszták elleni harcra, a szovjet haza, a forradalom nagy ügye iránti áldozatra. Ez a nagyszerű mű kerül most a magyar ifjúság elé, az elé a magyar ifjúság elé, amelyre most már olyan hatalmas forradalmi feladatok várnak, mint a Dunai Vasmű felépítése. Egy lépéssel közelebb viszi a mi ifjúságunkat is ahhoz, hogy méltó legyen ezekhez a ,,vakmerő hősökhöz“ és tiszta, egyszerű emberekhez. Az Ifjúsági Színház szép ajándékot adott ifjúságunknak, mikor a Komszomol 32. évfordulójára elmélyült, szép előadásban hozza színre a szovjet drámairodalomnak ezt a remekművét. Az előadás részletes méltatására most nincs helyünk, de meg kell emlékeznünk egy színészi alakításról. Fejlődő szocialista színjátszásunk ezúttal érezte magát először erősnek ahhoz, hogy a Bolsevik Párt nagy vezetőit, az emberiség e legnagyobb alakjait színpadra vigye. Ebben a darabban jelenik meg először magyar színpadon Lenin alakja. Manyai Lajos a hatalmas feladathoz illő elmélyedéssel és lelkesedéssel dolgozta ki szerepét. Látszik, hogy mélyen tanulmányozta mindazokat az ábrázolásokat, amelyről eltanulhatta Lenin jellegzetes gesztusait, mozdulatait, testtartását, arcjátékát. De hibája az, hogy ezeket túlságosan nyersen és zsúfoltan használja fel; annyi jellegzetességet halmoz össze néhányperces jelenetében, amennyi ilyen rövid idő alatt menthetetlenül a naturalista ábrázolás felé hajlítja alakítását. Ezt a hibát Mányai, egyébként őszinte és meggyőző játékában, a rendező segítségével a további előadások folyamán bizonyára ki fogja javítani, hogy a darabnak ez a nagyszerű jelenete elérje azt a hatást, amit írója szánt és tárgya kölcsönöz neki. SOMLYÓ GYÖRGY Irodalmi Újság ÉNEK RÁKOSI MÁTYÁSRÓL Csónakunk a Pecsora folyón úszott északnak, a Karábias tenger, az Északi Jeges-tenger felé. A folyó két partján őserdő, amelyet csak itt-ott szakított meg egy-egy — nyers fatörzsekből összetákolt — ház. A házakban mérnökök tanyáztak, akik azért jöttek ide, hogy gyáróriások építését készítsék elő a szűz rengetegben. Az erdők mélyén ekkor már megkezdték a komi petróleum, a komi réz, a komi vas, a komi arany és a komi szén kibányászását. A Komi Autonóm Szovjet Köztársaság területén voltunk, 1936 nyarán. Ha jól emlékszem, július második felében. A csónak, amelyen utaztunk olyan volt, mint az északi tengerek halászainak csónakjai — ezer esztendő előtt. Itt-ott látni még egyegy ilyen csónakot, normannokról, vikingekről írott ifjúsági könyvek illusztrációi között és a skandináv országok múzeumaiban. 1936-ban a Pecsorán még ilyen csónakok közlekedtek. Nesztelenül úsztak el az öblök mellett, ahol már készültek a kikötők a tervezett gőzhajójárat számára. Csónakunk vezetője — parancsnoka, kormányosa, korelnöke — egykomi halász volt, aki már közel hatvan Európának éve dolgozott a Pecsorán, nagyságra nézve harmadik folyóján. Az öreg úgy ismerte a vizet és úgy ismerte a halak szokásait, hogy mindig „biztosra ment”. Ha kidobta a horgot, fél perc múlva már egy hatalmas halat húzott ki a sötétzöld vízből. Az öreg halász kormányzott, halászott, főzött számunkra és nagyokat hallgatott. Ha éppen hangot akart adni, a madárfüttyöt utánozta. Mér négy napot, négy éjszakát töltöttünk együtt, amikor végre sikerült szólásra bírnom. Azt mondottam neki, hogy abban a messzimesszi országban, ahol én születtem, Magyarországon, az öreg halászok régi-régi meséket tudnak, gyönyörű mesékkel fűszerezik a halászlét. Az öreg kételkedett szavaim igazságában. Messziről jött ember sok mindent mesélhet. Hanem, amikor már vagy tízszer biztosítottam arról, hogy a halászléhez az én hazámban mesék dukálnak, egyszer, késő este, pásztortűz mellett (melynek fénye véres arannyal vonta be a partra húzott viking csónakot) az öreg halász, két pohárka fenyőpálinka hatása alatt, miután már ötször-hatszor kívánta nekem, hogy „vigyen el az ördög”, a nagyot sóhajtva mesébe fogott. A mese egy királyasszonyról szólott és a királyasszony négy fiáról. A négy királyfi rénszarvas vadászatra ment. Az anyaszarvast elejtették, de a hímszarvas megmenekült nyilaik elől. Futott éjjel, futott nappal és olyan gyorsan futott, hogy a királyi vadászok lovai nem érhették utól. De azért mindig nyomában voltak, a szarvas nem tűnhetett el a vadászok szeme elől. Hat nap, hat éjjel tartott a vadászat. A hatodik nap délutánján a szarvas lett. Egy semmivé j síkság közepén, ahol se fa, se bokor, —z egyszerre eltűnt, A négy királyfi közül az egyik észak felé akart menni, ott sejtette anyja országát, a másik keletnek akart indulni, a harmadik délnek, a negyedig nyugati felé. Nem tudtak megegyezni, merre kell indulniok. Elváltak. Az egyik észak felé indult, a másik dél felé, a harmadik napkeletnek, a negyedik napnyugatnak . . . — Mind a négy fiú hazatalált! — így az öreg halász. — Mindegyik ősapja tett egy- egy népnek. Aki északra ment, az a kéri nép ősapja, aki nyugatra ment... hm, hm . . . azt neked, elvtárs, jobban kell tudnod, mint ahogy én tudom. Eddig az öreg halász. Megzavarodva, kétkedve, majd lelkesen, végül meghatottam hallgattam meséjét. Arra gondoltam, hogy messzi a Pecsorától, nagyon messzi, a Tiszaparton is tudják ezt a mesét. De ott a király asszonynak csak két fia van és ott semmit sem hallottunk arról a királyfiról, aki a komi nép (a magyar nép rokonának) ősapja. A halász mélyen fekvő, apró szeme várakozva nézett rám. Az öreg alkalmasint szép és bölcs szavakat várt tőlem, meleg, testvéri szavakat. Én hallgattam. Olyan sokmindenre gondoltam és annyi egymásnak ellentmondó érzés támadt bennem, hogy képtelen voltam beszélni. A halász vért, várt. De hogy én csak hallgattam, ismét ő fogott szóba. — Mondd, elvtárs, — fordult hozzám — mit tudtok Rákosi Mátyás elvtársról? Hát sehogyse tudjátok kiszabadítani? Mire adott nektek az isten öklöt? Egy fiatal halász friss fenyőgallyakat vetett a pásztortűzbe. — Ha Rákosira gondolok — folytatta az én mesemondó elvtársam — mélyebbre merítem a hálót... A pásztortűzben sírt a friss fenyőfa. Pattogtak a szikrák. <& Maxim Gorkij 1934-ben a Szovjetunió íróinak 1. kongresszusa elnökségének tanácskozásán váratlanul felémfordult: Mit tudnak Rákosi Mátyásról? — kérdezte. Elmondottam neki mindent, amit tudtunk. A fejét csóválta. — Ezt a harcot nem szabad elveszíteni! — mondotta. Nem szabad ... Ugyanabban az évben Barbusse Zalka Máténak tett szemrehányást azért, hogy a magyar írók még mindig nem írtak hőskölteményt Rákosi Mátyásról. .. Amikor Moszkvában járt Romain Roland, néhány órával megérkezése után Rákosi Mátyás sorsa iránt érdeklődött ... Andersen Nexe minden, a magyar írók valamelyikéhez írott levele ezzel a kérdéssel végződött: „Tehetek valamit Rákosi érdekében?” Utazhattunk északra a Jegestengerig, utazhattunk pikos tájakra, mindenütt délre treugyanaz a kérdés fogadott minket magyarokat: Rákosi? Örményországban népdalokat énekeltek róla, Ukrajnában népmese hőse lett. Kínai harcosok merítettek bátorságot példájából. Rákosi Mátyás csodálatos hősiességgel harcolt a bíróság előtt és az egyházban. De nem kevésbbé csodálatos az a harc, amelyet — a szovjet nép vezetése mellett — az öt világrész dolgozói vívtak Rákosi Mátyás életéért és Rákosi Mátyás szabadságáért. Öt világrész dolgozói. Milliók, százmilliók... 1940 november 5-én, estszürkületkor megszólalt a telefonom. Rudas László telefonált. A nevét sem mondta meg, csak belekiáltott a telefonba: — Nagy nap van, Illés! Nagyon nagy nap! — Mi történt? — kérdeztem. — Holnap délelőtt Moszkvába érkezik Rákosi Mátyás és Vas Zoltán! Este Rudas László lakásán beszélgettünk, sokan, a magyar munkásmozgalom régi harcosai közül. A beszélgetés meg-megindult, majd ismét elakadt. Nagyokat hallgattunk, mert mindnyájunknak nagyon-nagyon tele volt a szíve ezen az évtizedes forró vágyakat valóraváltó éjszakánn. Néhány óra alatt egy negyed évszázad harcait, szenvedéseit, reményeit, mindig újra és újra magasra lángoló harcos optimizmusának boldogságát éltük át újból. ... Pártalapítás és Rákosi Mátyás .. . Tamácsmagyarország és Rákosi Mátyás ... Magyar Vörös Hadsereg és Rákosi Mátyás .. . Lenin és Rákosi Mátyás ... Sztálin és Rákosi Mátyás... A nagy pór. . . Tizenöt év ... Mindnyájan tudtuk, hogy a magyar munkásmozgalom egy történelmi korszaka kezdődött azzal, hogy a világ dolgozói — élükön a nagy szovjet néppel — kiszabadították Horthy fegyházából Rákosi Mátyást. Rákosi a legendás tizenöt esztendő alatt maga is legendává, eszmévé váltott, milliók harci jelszavává. És holnap az eszme testet ölt és mi szemtől-szembe fogjuk látni a forradalmi harc testet öltött eszméjét, vezérünket: Rákosi Mátyást. A Moszkva város kievi pályaudvarán 1940 november 6-án délelőtt pirosnyakkendős úttörők állottak sorfalat. A sorfal mögött türelmetlenül várakozó tömeg: orosz munkások, magyar, kínai, francia, olasz,spanyol, német, cseh, román, bolgár, afrikai, koreai, délamerikai forradalmárok... Moszkva küldöttei és az egész világ dolgozóinak küldöttei. Jelzik a vonatot. A pályaudvaron csend támad. Pillanatok előtt még sok-sok nyelven kiejtett lázas szavakat visszhangzott az üvegtető. Most a mozdonyok is visszatartják lélegzetüket. Egy hatalmas szál vasutas számolja a perceket, a másodperceket. Még három perc, még kettő, még egy... A vonal feltűnt. Lassít. Megáll . . . A következő pillanatokat nem tudom, talán nem is lehet leírni. Ott állott előttünk a testet öltött eszme, a forradalmi harc, a törhetetlen hit, a hegyeket elmozdító akarat testet öltött eszméje: Rákosi Mátyás. Még mindig csendben vagyunk, szótlanok, mozdulatlanok. Nem tudjuk kifejezni érzéseinket. Valamennyien arra gondolunk, hogy e percben kezdődik a magyar munkásmozgalom történetének, a magyar szabadságharcok történetének, a dolgozó magyar nép történetének egy új, nagy, harcos, diadalmas, boldog korszaka. Rákosi átvette a harc vezetését. Vagy, ami még igazabb: új viszonyok között folytatja a harcot, a amelyet a legnagyobb veszedelmek, legnagyobb nehézségek, a legnagyobb szenvedések közepette is mindenütt és mindig bátran, hegyeket elmozdító hittel, megtörhetetlen erővel vitt. de Hallgattunk. — A szánk hallgat, beszél a szívünk. Kiabál. Ujjong. Az egész világ hallja a szívünk diadalmas szavát: — Rákosi! Rákosi! Illés Béla