Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)
1951-01-04 / 1. szám - Pándi Pál: Tanú vagyok. Simon István verskötete • könyvkritika • Simon István: Tanú vagyok (2. oldal)
2 Irodalmi Újság 1951 JANUAR 4 méter távolságból kezelik őket, sőt kisebb erőműveknél külön műszerek — „autooperátorok” — a vízállástól függően, önműködőleg beindítják és leállítják a gépcsoportokat. A Szovjetunió energiaügyi minisztériuma tervbe vette, hogy a legközelebbi évek folyamán automatizálja az összes működő, és épülő vízi erőműveket. — „Az automatizálás jellemző példája írja továbbá a Bolsevik — az egyik legbonyolultabb iparágban, a gépgyártásban alkalmazott önműködő folyamatos vonal. A moszkvai „Sztagkokonsztrukcija” („Gépszerkezet”) gyárban már 194S-ban felszereltek és üzembe helyeztek egy önműködő gépvonalat, amely munkás közvetlen részvétele nélkül 134 műveletet végez el. Azután az Ordzsonikidze gépgyár indított be önműködő gépvonalat a ,,ZISZ—150” gépkocsi motortömbjének gyártására. Megkezdtük olyan automata műhelyek tervezését és kivitelezését, amelyek egyes alkatrészeket gyártanak az autó- és traktoripar számára, nevezetesen automata-gyárat létesítettünk a gépkocsidugattyúk termelésére; ebben a gyárban az öntőszerkezetek felrakásától a kész gyártmányok csomagolásáig, minden folyamat automatizált. Az önműködő gyár a közönséges termeléshez viszonyítva, egyötödnyi munkást igényel és egyharmadnyi termelési területet foglal el. A munka termelékenysége az önműködő gyárban 8—9 szeresére emelkedik, a termékek önköltsége pedig erősen csökken. Az általunk említett gyár a világ első teljesen automatizált fémfeldolgozó üzeme, amelyben villanyolvasztást, fémöntést, hevítéses megmunkálást, különböző mechanikai megmunkálást végeznek esztergapadon, maró- és csiszológépeken, fúrógépen, valamint több mellékműveletet, mosást, szárítást, mérést, a szilárdság és a vonatméretek ellenőrzését, csomagolást stb. A gyár ellátásához műszakonként mindössze öt ember kell. Ez a kommunizmus technikájának szovjet tudósok, tervezők és mérnökök által megalkotott előképe“. Szinte hihetetlen — de évezredekkel ezelőtt valami ilyesmiről álmodott egy görög tudós Aristoteles: „Ha minden munkaeszköz parafLcsra vagy pedig magától el tudná végezni a munkáját — mint ahogyan Daidalosz alkotmánya is magától mozgott —, ha például a takácsok hajója magától szőne, akkor a mesternek nem kellene segítség, az úrnak pedig rabszolga.” Daidalosznak, a mesebeli kovácsnak igazi utóda csak most jelent meg az emberi világban, a természetet átalakító szovjet ember képében, aki virágzó almafát varázsol a havas tájra, aki nemcsak a hegyek és rétek lobogóhajú paripájának nyakába vetette igáját „okos leleménnyel”, hanem elmozdítja magukat a nagy hegyeket is, megváltoztatja a vad folyók futását, parancsol a szélnek és esőnek. Ez az ember, a kommunizmus embere, már valóban „az eget ostromolja”, mint ahogy Marx előre látta, elérkezett a korlátlan lehetőségeknek s az emberi személyiség, tehetség, alkotóerő kibontakozásának abba a birodalmába, amelynek Lenin és Sztálin nyitotta meg a kapuját. » AZ EMBER — az új félszázad hőse. Ez a munka — az új félszázad regénye ... A szovjet emberek alkotják s a szovjet írók már írják ezt a regényt, minden idők legnagyobb művét. Nem lehet megindultság nélkül olvasni Galina Nyikolajevna fiatal szovjet írónő szavait: „Minden képzeletet felülmúló munka áll előttünk — az aszályos pusztaságokat országunk legtermékenyebb területeivé, a Volgát hatalmas víztárolókkal rendelkező újabb tekintélyes szállítóúttá kell tennünk. Automata gyárakat kell építeni, olyan új életet kell kialakítanunk, amikor majd a házakban esténként is nappali fény lesz, s amelyekben a levegőt különleges készülékek segítségével mindig frissen és tisztán lehet tartani. Meg kell látnunk — és ez a legfőbb — az új embert, azokat az embereket, akikről nehéz lesz megmondani, hogy munkások, vagy tudósok. Be kell lépnünk a kommunista társadalomba. Amikor még az orvostudományi főiskola hallgatója voltam, az első ötéves terv kommunista szombatjain a gorkiji munkásokkal együtt ástuk az alapot a „Molotov“ autógyárhoz. Mind a mai napig büszke vagyok a gorkiji autógyárra: én építettem. Ugyanígy el akarom mondani, amikor belépünk a kommunizmusba: ennek építéséből is kivettem részemet, írói munkámmal elősegítettem a nagy építést!“ Megindító beszédet tartott N. Gribacsov költő is. Egyebek között ezt mondja: „Milyen szeretettel írtak a nagy orosz folyókról a legnagyobb orosz írók. Most beköszöntött az az idő, amikor a szovjet íróknak is a Volgára, a fóra kell Dnyeperre és az Amu-Darösszpontosítaniok figyelmüket. Ezek azonban már nem lesznek ugyanazok a folyók. A régi orosz íróknak az emberek bajáról kellett írniok, rámutathattak folyóink történelmi jelentőségére és szépségére, de nem mondhatták azt, hogy e gyönyörű folyókat állítsák a nép szolgálatába. Az ember a folyók kolosszális energiájának csupán egészen siralmas hányadát használta fel. Ezt az alig elképzelhető teljesítőképességet csak most, csak a mi időnkben fogják valóban az ember szolgálatába állítani. Mindennek fényárban kell úsznia, villanyenergiának kell elvégeznie az összes munkák több mint 90 százalékát, acélt kel öntenie gépeket kell gyártania, szántania, aratnia, csépelnie, fűrészelnie kell. Az új építkezések egyedülállóan széles távlatokat tárnak fel előtt. Amint hozzáfogunk országunk építésükhöz, nyomban az első napoktól kezdve megváltoztatják hazánk gazdasági életét. Amikor azonban erről beszélünk és erre gondolunk, sohasem szabad elfelednünk, ki állt a nagy építés bölcsőjénél. 1920-ban, amikor az ország úgyszólván romokban hevert, amikor Moszkva éhezett és fázott. V. I. Lenin és I. V. Sztálin jóváhagyták az első villamosítási tervet . . . Komoly munka vár íróinkra, nem szabad megbocsátanunk a legcsekélyebb hanyagságot sem. A műszaki irodalom ismerete és általában műszaki alapismeretek nélkül igen nehéz hozzáfogni az íróknak művekhez, amelyek a hatalmas olyan új építkezésekről szólnak. Vége annak a századnak amikor elég volt, ha az író humanista műveltséggel rendelkezett. tag képzett. Ma már a nép műszakiígy nem maradhatnak el tőle az emberi lelkek mérnökei sem.” ÍME ÍGY KÉSZÜL FEL világjelentőségű feladatára a szovjet írótársadalom, felbecsülhetetlen példát nyújtva a mi íróinknak, akiket az a roppant szerencse ért, hogy egyszerre láthatják a jelent és a jövendőt. Büszke tanúi és boldogrészesei lehetnek annak, hogyan építi fel egy nép új, nagyszerű, szocialista hazáját és ugyanakkor kortársai annak a népnek, olvasói és fegyvertársai annak az irodalomnak, amely már egy történelmi korszakkal előttünk jár, mutatva egyengetve nekünk is az utat. Jóskai Mór, a gazdag képzeletű, nagyszerű elbeszélő, hetven évvel ezelőtt megírta A jövő század regényét. Arról az időről álmodott, amikor ,,a legnagyobb tökély fokára vezeti az embert — az ismeret”. Könyve ma is élvezetes olvasmány, de hol versenyezhet az Tatrangi Dávidja az új magyar felő találókkal, újító munkásokkal, „hyalichorja” a mi alumíniumunkkal, Gyükos tómenti gyára a mi Dunapentelénkkel, „Otthon” állama, amely minden részvényesének osztalékot fizet, a mi boldog és szabad hazánkkal? Nincs az a fantázia, amely szebbet és gazdagabbat tudott volna teremteni, mint a mi életünk valósága! ÉS nincs az. a regény irodalmunkban, amelyet messze túl ne haladnánk, ha íróink szabadabban mernének álmodozni is. Nem, nem arra gondolunk, hogy Jókai nyomán utópiákat írjanak. Csak lássák meg a kicsinyben a jövendő nagyot, népünk kialakuló új vonásaiban a kommunista holnap büszke emberét. Szőjjenek regényt, költsenek verset a nép álmaiból.JANNAK, akik másképpen akarják írni az új félszázautó regényét. A szovjet tudomány csodálatos eredményei rettenetes dühöt váltanak ki azokból, akik semmitől sem rettegnek úgy, mint attól, hogy „az embereket környező életfeltételek köre, amely idáig az embereken uralkodott, most az emberek uralma és ellenőrzése alá kerül” (Engels), s ezek az emberek a természet tudatos, tényleges uraivá s egyben jövőjük uraivá lesznek. A tudomány fejlődése merőben ellentétes az imperialisták érdekeivel, akik tudományt, amely valamikor a kapitalista fejlődés szekerét tolta, ma már semmire sem tudják használni, csak a tömeggyilkolás és pusztítás eszközeinek „tökéletesítésére”. Amerikában is vannak terméketlen földek, Ausztráliában is vannak sivatagok. De az imperialisták nem szovjet módra akarják átalakítani a természetet. A newyorki és chicagói törpék nem a sivatagok meghódításával akarják kiterjeszteni birodalmukat, hanem független országok gyarmatosításával, más népek hazájának elrablásával. Ezért készülnek új, véres hódító háborúkra s ezért rettegnek ma már a békés tudománytól is. Ezért van az, hogy míg a szovjet írók az emberi értelem és munka dicsőségének himnuszait éneklik, addig a Wall Street házi szerzői naponta csúfolják ki és mocskolják be az emberi méltóságot. A New York Times Magazin című képeslap nem régen közölte a Nobel-díjas Bertrand Russel egyik cikkét, amelynek sokat mondó címe így hangzik: „A tudomány eredményeitől való megmenekülés tudománya’. Egy másik nyugati „tudós” pedig felfedezte, hogy halálgyáros gazdáinak mind kellemetlenebb az, hogy az emberek gondolkoznak s ennek a „sajnálatos folyamatnak” révén észreveszik a különbséget a szocializmus és a kapitalizmus rendszerei között — ezért hát azt ajánlotta: intézményesen csökkentsék az állampolgárok értelmi képességeit. Semmi az egész — csak egy kis műtét, úgynevezett „lobotómia” kell hozzá és a büszke ember ismét lesüllyed, valahová barlanglakok, a majomemberek vágya — ami talán még szörnyűbb, de erről az amerikai krónika nem beszél — az amerikai üzletemberek színvonalára. Micsoda megcsúfolása az embernek! A két és félezer évvel ezelőtt élt Sophokles „a széllel versenyző gondolat” nagyságát énekelte szinte mámoros büszkeséggel — a tőkés Amerika pedig a lobotómiáért lelkesedik! Meg a sterilizációért — amely „megszabadítja” az emberi fajt a „felesleges” utódoktól, meg a cecelégyért, amely az egyik amerikai kannibál, a hírhedt Mr. Vogt szerint valóságos jótétemény, hiszen évente tíz- és tízezer „felesleges szálat” zár le örökre. „Az orvosi ellátás és az egészségügyi viszonyok megjavítása következtében ők (mármint az orvosok, a betegek gyógyítói, a halál legyőzői) viselik a felelősséget azért, hogy az emberek milliói több évet élnek, egyre növekvő nyomorban” írja például ez a Vogt nevű vadállat. Az undor, környékezi és a gyűlölet fojtogatja az embert, amikor a ezeknek a cinikus szörnyetegeknek „terveiről” hall vagy Ugyanakkor még büszkébbek olvasó vagyunk a mi világunkra, amely megteremti az ember igazi birodalmát, s megsokszorozódik erőnk és szántságunk arra, hogy lefogjuk elgyilkosok kezét és betapasszuk háaborút és halált üvöltő bűzös szájukat. [Egy ESZTENDŐ ISMÉT TOYRATÜNT s egy félévszázad ismét a történelemé lett. De nem felejtjük tanulságait. Tudjuk, hogy az újesztendő, az új félszázad s az egész jövendő csak úgy lehet az ólmot öntő gyermekeké, az egymás kezét szorító szerelmeseké, a vállvetve küzdő bajtársaké, a munkás alkotóké és nem a rombolóké —, ha éberek és erősek vagyunk, ha Kujbisev és Sztálingrád építőinek szavára hallgatunk. A béketábor, a millió és millió fejű óriás nyitott tenyerét nyújtja mindazoknak, akik hajlandók békességben élni. De ne feledjék a halál lovagjai: ez a kéz sohasem remeg. Aggódunk kedveseinkért, féltve óvjuk otthonainkat, de erősek és egyre erősebbek vagyunk, mi, a béke és az alkotás bátor és hatalmas serege! az alkotó akarat új győzelmekkel, új csodáival, a kommunizmus korszakának gyönyörű énekével kösntjük a beköszöntő új félszázadot. Kezünk és szellemünk minden tette hirdeti. Sok van mi csodálatos, de nincs csodálatosabb az új korszak emberénél. MOLNÁR MIKLÓS ban Első kötetével jelentkezik irodalmunkSimon István. A felszabadulás után, de különösen a kultúrforradalom kibontatkozása óta új örömmel tekintünk minden „első-kötetes” fiatal író elé. Azért, mert irodalmunk közüggyé, nemzeti üggyé vált ezalatt a néhány esztendő alatt. Azért, mert népi demokráciánk új költői-írói gyakran már első műveikben is olyan természetű problémákat és megoldásokat hoznak, amelyek egyetemes érdekűek lehetnek; jó oldalaik aláhúzása, hiányosságaik megkritizálása az illető költő személyes ügye, nemcsak de az egész irodalomé. SIMON ISTVÁN ELSŐ KÖTETE érett munka. Nem találkozunk benne a régebben szinte törvényszerűvé vált dadogó epigondizmussal, amikor a jelentkező írónak az adott menlevelet az irodalomba, ha valamelyik csillogó kortáss költő mellett fickáskodott egyideig. De nem találkozunk Simon verseiben azzal az epigonizmussal sem, amely az utóbbi esztendőkben harapódzott el nálunk. Ez nem is annyira egy-egy jelentősebb költő szolgai utánzását jelenti,mint inkább az új, költészetben károsan megmerevedő sablonoknak, téma és kifejezésben skémáÍvnak a lemásolását. Tehát annak a rossznak az utánzását, ami lendületesen fejlődő Éránknak éppen az egyik belső akadálya. Belső jellegű ez az akadály, mert irodalmunk objektív körülményei — szocializmusí pünk élete — ma színesebbek, építő néváltozatosabbak, többrétűek, árnyaltabbak, mint valaha is irodalmunk története során. A feudalizmus és kapi~talizmus szorító markából oly gazdagon bontakozik szét világunk a szabadság nevelő levegőjében, mint virágba boruló fák a napon. Az irodalmi sablonok tavaszi a burzsoá költészetben — ott burjánoztak csak igazán! — az élet elszegényedését, szépségeinek tehervadását, sivárságát fejezték ki. Az eszmeietlenség uniformizmusa volt ez. A mi költészetünk fejlődését gátló uniformizmus nem az objektív körülményekben gyökerezik, hanem abban, hogy íróinkköltőink ■— amennyiben sablonokkal dolgoznak — nem ismerik még eléggé az új magyar valóságot, nem mélyültek el kellőképpen gazdag világunk tanulmányozásáben. De éppen,mert Éránknak ez a gyöngesége nem az objektív körülményekből fakad, tehát nem szükségszerű velejárója irodalmainknak: kiküszöbölhető. De ne varrjunk kabátot a gombhoz! Simon István versei éppen azt bizonyítják, hogy életünk soha nem tapasztalt gazdagsága akkor fejezheti ki magát a költészetben, ha nem merevítik sablonokba. KEZDŐ, FIATAL KÖLTŐKNÉL gyakori vonás, hogy érzelmeiket kellőképpen meg-nem-érielve fejezik ki, ezért hasonlataik, képeik kuszálak, suták; egy-egy jelenség jelképes értelművé általánosítása a költészet eszközeivel — torzó marad csak írásaikban. Simon István verseiben meglepő az az érett biztonság, amellyel kezdő költő léére a hasonlatokat kezeli, ahogy élményeit, gondolatait szélessé, emelkedetté tágítja. Egyik költeményének indító gondolata az az érzelmi párhuzam, amelyet a költő szegényparaszt édesapja és Dózsa György között vont. A költőileg viszonylag könnyen megoldható kezdet után nehézbe fordul Simon István feladata, hiszen Dózsa György erejét megsemmisítették, leverték az úri hadak, de egész népe győzelmesen ebben az országban. Simon érett költői és biztonsággal oldja meg ezt is Apjára, a magyar népre — Dózsa Györgyre — megint csak az 1514-es sors várt Simon István verskötete volna, ha nem jönne a testvéri segítség: Nem halt meg Dózsa György! az úriszék fönyársalta volna. Mire szabad-jó hősök jöttek a mentésre, keletről nyugatra. Erről a pontról nagyot emelkedik a vers, a jövő felé mutatva: S hol vannak az urak, a suhogó holló vájjon merre károg? Itt most béke szál Idős, paraszté a kastély, s a zengő határok. Néztem az apámat, mintha Dózsa Györgyöt látnám: hátra dőlve koccint a győzelmet vívó hadseregre s a fényes jövőre. Simon István verseinek legszívesebben és legsikeresebben választott témája: a táj, a természet. S nemcsak mint költeményeinek tárgya (Te táj, oly hiábl3i ragyognál, Májusi eső, Estefelé, Nedves az ág), hanem mint hasonlatainak ízes, friss anyaga is jelentős helyet kap verseiben. A természet, a dunántúli tájak nem olcsó díszletk Simon Istvánnál, s nem mély tartalommal telített, költői egyéniségének vonásaival áterezett élő valóságelemek. A hazát, az új arcú népet jelenti számára a táj s, mert a benne élők élete vidám és derűs; szak”dalian« előre ívelő — vidám és derűs, optimista a táj is, mely a nép nélkül — írja Simon — oly hiába ragyogna, „mint kép nélkül díszes keret,’ Te táj, de üres, fakó volnál , hiszen az ember szépít, formál, az ember keze alakít, s a legszebb hangod akkor szárnyal, ha visszavered ritmusával munkánk gyönyörű szavait. A HAZA, A NÉP IRÁNTI odaadó szeretetét fejezi ki Simon István a természet gazdag, üde anyagában. De*! ebben az anyagban fejezi ki szerelmét, ■ vágyát, szeretetét, lelkivilágának legkülönbözőbb oldalait is. (Te is egy vagy, őriz a táj, A nyírfák felöl stb.). Pusztán alkotástechnikai kérdés ez? Nem több annál, sokkal több. Simon István egyéniségének, emberi-költői magatartásának egységét fejezii ki, azt a morális harmontát, amely az új emberekben, a szociális ® embertípusban jön létre. Simon István nem vesz fel különös pózt, ha a közéletről szól és nem húz papucsot, ha magánéletről ír. Ugyanaz a költő ünnepli a termelőszövetkezet megaTtolását, mint aki szerelméhez ír verset. A kettő nem ellentétben, hanem a legteljesebb emberi harmóniában van egymással, ez nyilvánul meg abban is, hogy Simon István mindkét irányú érzéseit a természet gazdagon bonyolult anyagában fejezi ki. Kisgyermekkorának emlékei bő ihletei Érájának. De ezek az emlékek új életre keltek benne, ahogy öntudatra ébredve, új szemmel tekint vissza rájuk. Az öreg Kenyeres Márton bácsi mesékkel körülengett alakja úgy rendeződik el végleg emlékei között,ahogy azt ma látja, immár szabad emberként. Kint ülne most a pitvar küszöbén pipázva mélán, s ma az őszi nap kender hajára csurgatja a fényt, hallgatná büszkén a traktorokat. Melléje ülnék, tudnám, az öreg barátságomat nagyon szereti, s ő megengedné, hogy az éltünkről most az egyszer én meséljek neki. Simon István ars poétikájából a szocializmust építő nép fiának öntudatos hangja csendül: „Minden szó, minden betű fegyver. A költő is e harcot V vívja, míg szívét önti a papírra.” Az „Induló”-ban így ír: Engem nem illő alkohol derített most derűre, egy nemzet láza, mint a bor forr bennem is hevülve, és millió száj mozdul így, kazán, kohó dohogja, hogy e kedv mind jobban vidít, pirosló hajnalokba. Gondolatait gazdag költői nyelven, tömör stílussal fejezi ki. Egyetlen felesleges szó sem bontja, meg pl. Régi rangok című versének példás tömörséget. Első szakasza kiváltkép sikerült. Vad tiszteken aranyos gombok különböztették meg a rangot, s a közlegény százszor utálta, de megtisztelte szalutálva. Képei, hasonlatai tiszták, érzékletesek (s eltekintve egy képzavartól a Hazám című versben), közelebb tudják hozni, konkrétabbá tudják tenni a költő gondoltait. MINDEZ A DICSÉRET a kis kötet csúcsainak szól, de vannak hiányosságai is ezeknek a verseknek, amelyekről hiba volna hallgatni. Természetes az, hogy a vidéken élt, a szegényparasztságból származó költő szélesebb ismeretekkel rendelkezik saját háza táján, mint a városban. De, mert az igénye megvan arra, hogy egész dolgozó népünk életét kifejezze -s ne ragadjon meg egy proviciális, paraszti népiségnél, ahhoz új ismereteket kell szereznie, élményszerűvé mélyíteni kapcsolatát a munkásosztállyal. Hogy ennek a kapcsolatnak érzelmi, világnézeti alapja már megvan a költőben, azt számos verse bizonyítja. De azt is mutatják költeményei, hogy ez a kapcsolat még nem kiforrott, sokszálú emberkötés. Kifejeződik ez abban is, hogy gondolatai, költői nyelve sokkal gazdagabbak, frissebbek, ha a vidékről, parasztokról szól, s nem egyszer szólamokba szürkül a hangja, ha munkásosztályról, sa városról ír. A falu a életét nagy melegséggel hozza közel az olvasóhoz, mert gondos figyelemmel rajzolja meg embereit is. A falu életéhez az embereken keresztül közeledik, míg a város dolgozóinak munkájában — a gyárhoz még nem jut el — inkább a munkaeszközöket, a munkafolyamatot csodálja, s háttérbe szorul az amúgy is elnagyoltan ábrázolt ember. A falu életének-tájának leírása olykor azt az érzést kelti, hogy Simon István helyenként nyugodtabbnak látja, idillikusabbnak testi az életet, mint amilyen az a valóságban. Fennáll az a veszély Simon verseiben, hogy néhol te harcosság kárára, a nehézségek lebecsülésével, tolódik valami hamis nyugalmú csendélet felé. Hang a falu végről c. versében így ír: Szövetkezeti bolt ajtajának dőlve pipázó parasztok néznek a jövőbe, s a szabadba, hol a dombok szőrös hálát a hótól a szelek zöldre beretválják. Így tűnik el a tél, akit már halálra ítélt az idő is, körmét is hiába akasztja a jégbe, majd vérébe fullad. Törvény van: a régi helyet ad az újnak. Az a néhány kánya, ami még kóvályog, lesheti, hogy morzsát hagynak a hóhányók. A vers egésze világosan bizonyítja, hogy az itt ábrázolt természeti folyamattal (tél-tavasz) a falu társadalmának alakulását akarja érzékeltetni a költő. A természetben a régi nyilván helyet ad az újnak. De a társadalomban a támadó új a régivel, a letűnővel folyatott kemény harcban vívja ki jogát-igazát. Ezt az élesedő harcot tompítja el Simon István akkor is, amikor az ellenséget úgy említi, mint „néhány kánya, ami még kóvályog”. NÉPÜNK MINDEN LEHETŐSÉGET MEGAD fiatal költőinknek, hogy tehetségük egyre gazdagabban bontakozhasson ki. Simon István a dolgozó nép fiai közül való, izmos tehetsége népünk erejét bizonyítja- Ha élni tud az adott nagyszerű lehetőségekkel, továbbra is és elmélyülten számolja fel r az olykor még csak csírában jelentkező hiányosságokat, akkor bizton teljesíti a feladatot, amit Petőfin fellelkesedve maga elé tűzött, hogy „ne hátráljak, áljam meg keményen, aki a harcban megkövetel népem.“ PANDI PÁL