Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)

1951-01-04 / 1. szám - Pándi Pál: Tanú vagyok. Simon István verskötete • könyvkritika • Simon István: Tanú vagyok (2. oldal)

2 Irodalmi Újság 1951 JANUAR 4­ méter távolságból kezelik őket, sőt kisebb erőműveknél külön mű­szerek — „autooperátorok” — a vízállástól függően, önműködőleg beindítják és leállítják a gépcso­portokat. A Szovjetunió energiaügyi minisztériuma tervbe vette, hogy a legközelebbi évek folyamán auto­matizálja az összes működő, és épülő vízi erőműveket. — „Az automatizálás jellemző példája írja továbbá a Bolsevik — az egyik legbonyolultabb iparágban, a gépgyártásban alkalmazott önműkö­dő folyamatos vonal. A moszkvai „Sztagkokonsztrukcija” („Gépszerke­zet”) gyárban már 194S-ban felsze­reltek és üzembe helyeztek egy ön­működő gépvonalat, amely munkás közvetlen részvétele nélkül 134 mű­veletet végez el. Azután az Ordzso­­nikidze gépgyár indított be önműkö­dő gépvonalat a ,,ZISZ—150” gép­kocsi motortömbjének gyártására. Megkezdtük olyan automata műhe­lyek tervezését és kivitelezését, ame­lyek egyes alkatrészeket gyártanak az autó- és traktoripar számára, ne­vezetesen automata-gyárat létesítet­tünk a gépkocsidugattyúk termelé­sére; ebben a gyárban az öntőszerke­­zetek felrakásától a kész gyártmá­­nyok csomagolásáig, minden folya­mat automatizált. Az önműködő gyár a közönséges termeléshez viszonyít­va, egyötödnyi munkást igényel és egyharmadnyi termelési területet fog­lal el. A munka termelékenysége az önműködő gyárban 8—9 szeresére emelkedik, a termékek önköltsége pedig erősen csökken. Az általunk említett gyár a világ első teljesen automatizált fémfeldolgozó üzeme, amelyben villanyolvasztást, fémön­tést, hevítéses megmunkálást, kü­lönböző mechanikai megmunkálást végeznek esztergapadon, maró- és csiszológépeken, fúrógépen, valamint több mellékműveletet, mosást, szárí­tást, mérést, a szilárdság és a vo­­natméretek ellenőrzését, csomagolást stb. A gyár ellátásához műszakon­ként mindössze öt ember kell. Ez a kommunizmus technikájának szovjet tudósok, tervezők és mérnökök által megalkotott előképe“. Szinte hihetetlen — de évezre­dekkel ezelőtt valami ilyesmiről ál­modott egy görög tudós Aristote­les: „Ha minden munkaeszköz pa­­rafLcsra vagy pedig magától el tudná végezni a munkáját — mint ahogyan Daidalosz alkotmánya is magától mozgott —, ha például a takácsok hajója magától szőne, ak­kor a mesternek nem kellene segít­ség, az úrnak pedig rab­szol­ga.” Daidalosznak, a mesebeli kovács­nak igazi utóda csak most jelent meg az emberi világban, a termé­szetet átalakító szovjet ember ké­pében, aki virágzó almafát varázsol a havas tájra, aki nemcsak a he­gyek és rétek lobogóhajú paripájá­nak nyakába vetette igáját „okos leleménnyel”, hanem elmozdítja magukat a nagy hegyeket is, meg­változtatja a vad folyók futását, pa­rancsol a szélnek és esőnek. Ez az ember, a kommunizmus embere, már valóban „az eget ostro­molja”, mint ahogy Marx előre lát­ta, elérkezett a korlátlan lehetősé­geknek s az emberi­ személyiség, tehetség, alkotóerő kibontakozásá­nak abba a birodalmába, amelynek Lenin és Sztálin nyitotta meg a kapuját. » AZ EMBER — az új fél­­század hőse. Ez a munka — az új félszázad regénye ... A szov­jet emberek alkotják s a szovjet írók már írják ezt a regényt, minden idők legnagyobb művét. Nem lehet megindultság nélkül olvasni Galina Nyikolajevna fiatal szovjet írónő szavait: „Minden képzeletet felülmúló mun­ka áll előttünk — az aszályos pusz­taságokat országunk legterméke­nyebb területeivé, a Volgát hatalmas víztárolókkal rendelkező újabb te­kintélyes szállítóúttá kell tennünk. Automata­ gyárakat kell építeni, olyan új életet kell kialakítanunk, amikor majd a házakban esténként is nap­pali fény lesz, s amelyekben a leve­gőt különleges készülékek segítségé­vel mindig frissen és tisztán lehet tartani. Meg kell látnunk — és ez a legfőbb — az új embert, azokat az embereket, akikről nehéz lesz meg­mondani, hogy munkások, vagy tudó­sok. Be kell lépnünk a kommunista társadalomba. Amikor még az orvostudományi főiskola hallgatója voltam, az első ötéves terv kommunista szombatjain a gorkiji munkásokkal együtt ástuk az alapot a „Molotov“ autógyárhoz. Mind a mai napig büszke vagyok a gorkiji autógyárra: én építettem. Ugyanígy el akarom mondani, amikor belépünk a kommunizmusba: ennek építéséből is kivettem részemet, írói munkámmal elősegítettem a nagy építést!“ Megindító beszédet tartott N. Gribacsov költő is. Egyebek között ezt mondja: „Milyen szeretettel írtak a nagy orosz folyókról a legnagyobb orosz írók. Most beköszöntött az az idő, amikor a szovjet íróknak is a Vol­gára, a fóra kell Dnyeperre és az Amu-Dar­­összpontosítaniok figyel­müket. Ezek azonban már nem lesz­nek ugyanazok a folyók. A régi orosz íróknak az emberek bajáról kellett írniok, rámutathattak folyóink történelmi jelentőségére és szépségé­re, de nem mondhatták azt, hogy e gyönyörű folyókat állítsák a nép szolgálatába. Az ember a folyók ko­losszális energiájának csupán egé­szen siralmas hányadát használta fel. Ezt az alig elképzelhető teljesítő­­képességet csak most, csak a mi időnkben fogják valóban az ember szolgálatába állítani. Mindennek fényárban kell úsznia, villanyener­­giának kell elvégeznie az összes mun­kák több mint 90 százalékát, acélt ke­l öntenie gépeket kell gyártania, szántania, aratnia, csépelnie, fű­részelnie kell. Az új építke­zések egyedülállóan széles táv­latokat tárnak fel előtt. Amint hozzáfogunk országunk építésük­höz, nyomban az első napoktól kezd­ve megváltoztatják hazánk gazda­sági életét. Amikor azonban erről be­szélünk és erre gondolunk, sohasem szabad elfelednünk, ki állt a nagy építés bölcsőjénél. 1920-ban, amikor az ország úgyszólván romokban he­vert, amikor Moszkva éhezett és fá­zott. V. I. Lenin és I. V. Sztálin jóváhagyták az első villamosítási tervet . . . Komoly munka vár íróinkra, nem szabad megbocsátanunk a legcseké­lyebb hanyagságot sem. A műszaki irodalom ismerete és általában mű­szaki alapismeretek nélkül igen ne­héz hozzáfogni az íróknak művekhez, amelyek a hatalmas olyan új építkezésekről szólnak. Vége annak a századnak amikor elég volt, ha az író humanista műveltséggel ren­delkezett. tag képzett. Ma már a nép műszaki­így nem maradhatnak el tőle az emberi lelkek mérnökei sem.” ÍME ÍGY KÉSZÜL FEL világ­­jelentőségű feladatára a szov­jet írótársadalom, felbecsülhetetlen példát nyújtva a mi íróinknak, aki­ket az a roppant szerencse ért, hogy egyszerre láthatják a jelent és a jövendőt. Büszke tanúi és boldog­­részesei lehetnek annak, hogyan építi fel egy nép új, nagyszerű, szocialista hazáját és ugyanakkor kortársai annak a népnek, olvasói és fegyvertársai annak az irodalom­nak, amely már egy történelmi kor­szakkal előttünk jár, mutatva egyengetve nekünk is az utat. Jó­s­kai Mór, a gazdag képzeletű, nagy­szerű elbeszélő, hetven évvel ezelőtt megírta A jövő század regényét. Arról az időről álmodott, amikor ,,a legnagyobb tökély fokára vezeti az embert — az ismeret”. Könyve ma is élvezetes olvas­mány, de hol versenyezhet az Tatrangi Dávidja az új magyar fel­ő találókkal, újító munkásokkal, „hyal­­ichorja” a mi alumíniumunkkal, Gyükos­ tómenti gyára a mi Duna­­pentelénkkel, „Otthon” állama, amely minden részvényesének osz­talékot fizet, a mi boldog és sza­bad hazánkkal? Nincs az a fantá­zia, amely szebbet és gazdagabbat tudott volna­ teremteni, mint a mi életünk valósága! ÉS nincs az­­. a regény irodalmunkban, amelyet messze túl ne haladnánk, ha íróink szabadabban mernének­­ álmo­dozni is. Nem, nem arra gondolunk, hogy Jókai nyomán utópiákat írja­nak. Csak lássák meg a kicsinyben a jövendő nagyot, népünk kialakuló új vonásaiban a kommunista hol­nap büszke emberét. Szőjjenek re­gényt, költsenek verset­­ a nép álmaiból.­­J­ANNAK, akik másképpen akarják írni az új félszázautó regényét. A szovjet tudomány cso­dálatos eredményei rettenetes dühöt váltanak ki azokból, akik semmitől sem rettegnek úgy, mint attól, hogy „az embereket környező életfeltéte­lek köre, amely idáig az embereken uralkodott, most az emberek uralma és ellenőrzése alá kerül” (Engels), s ezek az emberek a természet tu­datos, tényleges uraivá s egyben jövőjük uraivá lesznek. A tudomány fejlődése merőben ellentétes az imperialisták érdekeivel, akik tudományt, amely valamikor a kapi­­­talista fejlődés szekerét tolta, ma már semmire sem tudják használni, csak a tömeggyilkolás és pusztítás eszközeinek „tökéletesítésére”. Ame­rikában is vannak terméketlen föl­dek, Ausztráliában­­ is vannak siva­tagok. De az imperialisták nem szovjet módra akarják átalakítani a természetet. A newyorki és chi­­cagói törpék nem a sivatagok meg­hódításával akarják kiterjeszteni birodalmukat, hanem független or­szágok gyarmatosításával, más né­pek hazájának elrablásával. Ezért készülnek új, véres hódító háborúk­ra s ezért rettegnek ma már a bé­kés tudománytól is. Ezért van az, hogy míg a szovjet írók az emberi értelem és munka dicsőségének himnuszait éneklik, addig a Wall Street házi szerzői naponta csúfol­ják ki és mocskolják be az emberi méltóságot. A New­ York Times Ma­gazin című képeslap nem régen kö­zölte a Nobel-díjas Bertrand Russel egyik cikkét, amelynek sokat mondó címe így hangzik: „A tudomány eredményeitől való megmenekülés tudománya’­. Egy másik nyugati „tudós” pedig felfedezte, hogy ha­lálgyáros gazdáinak mind kellemet­lenebb az, hogy az emberek gon­dolkoznak s ennek a „sajnálatos folyamatnak” révén észreveszik a különbséget a szocializmus és a kapitalizmus rendszerei között — ezért hát azt ajánlotta: intézménye­sen csökkentsék az állampolgárok értelmi képességeit. Semmi az egész — csak egy kis műtét, úgynevezett „lobotómia” kell hozzá és a büszke ember ismét lesüllyed, valahová barlanglakok, a majomemberek vágya — ami talán még szörnyűbb, de erről az amerikai krónika nem be­szél — az amerikai üzletemberek színvonalára. Micsoda megcsúfolása az embernek! A két és félezer év­vel­­ ezelőtt élt Sophokles „a széllel versenyző gondolat” nagyságát éne­kelte szinte mámoros büszkeséggel — a tőkés Amerika pedig a lobotó­­miáért lelkesedik! Meg a sterilizá­cióért — amely „megszabadítja” az emberi fajt a „felesleges” utódok­tól, meg a cecelégyért, amely az egyik amerikai kannibál, a hírhedt Mr. Vogt szerint valóságos jótéte­mény, hiszen évente tíz- és tízezer „felesleges szálat” zár le­­ örök­re. „Az orvosi ellátás és az egész­­ségügyi viszonyok megjavítása kö­vetkeztében ők (mármint az orvo­sok, a betegek gyógyítói, a halál le­győzői) viselik a felelősséget azért, hogy az emberek milliói több évet élnek, egyre növekvő nyomorban” írja például ez a Vogt nevű vad­állat. Az undor, környékezi és a gyűlö­let fojtogatja az embert, amikor a ezeknek a cinikus szörnyetegeknek „terveiről” hall vagy Ugyanakkor még büszkébbek olvasó va­gyunk a mi világunkra, amely meg­teremti az ember igazi birodalmát, s megsokszorozódik erőnk és szántságunk arra, hogy lefogjuk el­gyilkosok kezét és betapasszuk há­a­borút és halált üvöltő bűzös száju­kat. [Egy ESZTENDŐ ISMÉT TO­­YRATÜNT s egy félévszázad ismét a történelemé lett. De nem felejtjük tanulságait. Tudjuk, hogy az újesztendő, az új félszázad s az egész jövendő csak úgy lehet az ólmot öntő gyermekeké, az egymás kezét szorító szerelmeseké, a váll­vetve küzdő bajtársaké, a munkás alkotóké és nem a rombolóké —, ha éberek és erősek vagyunk, ha Kujbi­­sev és Sztálingrád építőinek szavá­ra hallgatunk. A béketábor, a millió és millió fejű óriás nyitott tenyerét nyújtja mindazoknak, akik hajlan­dók békességben élni. De ne feled­jék a halál lovagjai: ez a kéz soha­sem remeg. Aggódunk kedvesein­kért, féltve óvjuk otthonainkat, de erősek és egyre erősebbek vagyunk, mi, a béke és az alkotás bátor és hatalmas serege! az alkotó akarat új győzelmekkel, új csodáival, a kommunizmus korszakának gyö­nyörű énekével kös­­ntjük a be­köszöntő új félszázadot. Kezünk és szellemünk minden tette hirdeti. Sok van mi csodálatos, de nincs csodálatosabb az új korszak embe­rénél. MOLNÁR MIKLÓS­ ban Első kötetével jelentkezik irodalmunk­Simon István. A felszabadu­lás után, de különösen a kultúrforra­­dalom kibon­tatkoz­ása óta új örömmel tekintünk minden „első-kötetes” fiatal író elé. Azért, mert irodalmunk köz­üggyé, nemzeti üggyé vált ezalatt a néhány esztendő alatt. Azért, mert népi demokráciánk új költői-írói gyak­ran már első műveikben is olyan ter­mészetű problémákat és megoldásokat hoznak, amelyek egyetemes érdekűek lehetnek; jó oldalaik­­ aláhúzása, hiá­nyosságaik megkritizálása az illető költő személyes ügye, nemcsak de az egész irodalomé. SIMON ISTVÁN ELSŐ KÖTETE érett munka. Nem találkozunk benne a régebben szinte törvényszerűvé vált dadogó epigondizm­ussal, amikor a je­lentkező írónak az adott menlevelet az irodalomba, ha valamelyik csillogó kortás­s­ költő mellett fickáskodott egy­­ideig. De nem találkozunk Simon ver­seiben azzal az epigon­izmussal sem, amely az utóbbi esztendőkben hara­pódzott el nálunk. Ez nem is annyira egy-egy jelentősebb költő szolgai után­zását jelenti,­­mint­ inkább­­ az új, költé­szetben károsan m­egmerevedő sablo­noknak, téma és kifejezésben ském­áÍv­nak a lemásolását. Tehát annak a rossznak az utánzását, ami lendülete­sen fejlődő Éránknak éppen az egyik belső akadálya. Belső jellegű ez az akadály, mert irodalmunk objektív kö­rülményei — szocializmusí pünk élete — ma színesebbek, építő né­válto­zatosabbak, többrétűek, árnyaltabbak, mint valaha is irodalmunk története során. A feudalizmus és kapi­­~­talizmus szorító markából oly gaz­dagon bontakozik szét világunk a szabadság nevelő levegőjében, mint virágba boruló fák a napon. Az irodalmi sablonok tavaszi a bur­­zsoá költészetben — ott burjá­no­ztak csak igazán! — az élet elszegényedé­sét, szépségeinek teherv­adását, sivár­ságát fejezték ki. Az eszmeietlen­­ség uniform­izmusa volt ez. A mi köl­tészetünk fejlődését gátló uniform­iz­mus nem az objektív körülményekben gyökerezik, hanem abban, hogy írói­n­k­­költőink ■— amennyiben sablonokkal dolgoznak — nem ismerik még eléggé az új magyar valóságot, nem mélyültek el kellőképpen gazdag világunk tanul­mányoz­ásáben. De éppen,­­mert Éránknak ez a gyönges­ége nem az ob­­j­­ektív körülményekből fakad,­­ tehát nem szükségszerű velejárója irodal­mai­n­knak: k­iküszöbölhető. De n­e varrjunk kabátot a gombhoz! Simon István versei éppen azt bizo­nyítják, hogy életünk soha nem ta­pasztalt gazdagsága akkor fejezheti ki magát a költészetben,­­ ha nem me­revítik sablonokba. KEZDŐ, FIATAL KÖLTŐKNÉL gyakori vonás, hogy érzelmeiket kellő­képpen meg-nem-éri­el­ve fejezik ki, ezért hasonlataik, képeik kuszál­a­k, su­ták; egy-egy jelenség jelképes értel­művé általánosítása a költészet esz­közeivel — torzó marad csak írásaik­ban. Simon István verseiben meglepő az az érett biztonság, amellyel kezdő költő léére a hasonlatokat kezeli, ahogy élményeit, gondolatait szélessé, emelkedetté tágítja.­­ Egyik költeményének indító gondo­lata az az érzelmi párhuzam, amelyet a költő szegényparaszt édesapja és Dó­zsa György között vont. A költőileg vi­szonylag könnyen megoldható kezdet után nehézbe­ fordul Simon István fel­adata, h­iszen Dózsa György erejét megsemmisítették, leverték az úri ha­dak, de egész népe győzelmesen ebben az országban. Simon érett költői és biztonsággal oldja meg ezt is­ Apjára, a magyar népre — Dózsa Györgyre — megint csak az 1514-es sors várt Simon István verskötete volna, h­a nem jön­ne a testvéri segít­ség: Nem halt meg Dózsa György! az úriszék fönyársalta volna. Mire szabad-jó hősök jöttek a mentésre, keletről nyugatra. Erről a pontról nagyot emelkedik a v­ers, a jövő felé mutatva: S hol vannak az urak, a suhogó holló vájjon merre károg? Itt most béke szál Idős, paraszté a kastély, s a zengő határok. Néztem az apámat, mintha Dózsa Györgyöt látnám: hátra dőlve koccint a győzelmet vívó hadseregre s a fényes jövőre. Simon István verseinek legszíveseb­ben és legsikeresebben választott té­mája: a táj, a természet. S nemcsak mint költeményeinek tárgya (Te táj, oly hiábl3i ragyognál, Májusi eső, Este­felé, Nedves az ág), hanem mint ha­sonlatainak ízes, friss anyaga is jelen­tős helyet kap verseiben. A természet, a dunántúli tájak nem olcsó díszle­tk Simon Istvánná­l, s nem mély tar­talommal telített, költői egyéniségének vonásaival­­ áterezett élő valósá­g­elemek. A hazát, az új arcú népet je­lenti számára a táj s­, mert a benne élők él­ete vidám és derűs; szak”­dal­ian«­ előre ívelő — vidám és derűs, optimista a táj is, mely a nép nélkül — írja Simon — oly hiába ragyogna, „mint kép nélkül díszes keret,­’ Te táj, de üres, fakó volnál , hiszen az ember szépít, formál, az ember keze alakít, s a legszebb hangod akkor szárnyal, ha visszavered ritmusával munkánk gyönyörű szavait. A HAZA, A NÉP IRÁNTI odaadó szeretetét fejezi ki Simon István a természet gazdag, üde anyagában. De*! ebben az anyagban fejezi ki szerelmét, ■ vág­yá­t, szeret­etét, lelkivilágának leg­különbözőbb oldalait is. (Te­­ is egy vagy, őriz a táj, A nyírfák felöl stb.). Pusztán alkotástechnikai kérdés ez? Nem­ tö­b­b annál, sokka­l több. Si­mon István egyéniségének, emberi-költői magatartásának egységét fej­ezii ki, azt a morális harm­ontát, amely az új em­berekben, a szociális­ ® embertípusban jön létre. Simon István nem vesz fel­ különös pózt, ha a közéletről szól és nem húz papucsot, ha magánéletről ír. Ugyanaz a költő ünnepli­ a termelő­szövetkezet megaTtolását, mint aki szerelméhez ír verset. A kettő nem ellentétben, hanem a legteljesebb em­beri harmóniában van egymással, ez nyilvánul meg abban is, hogy Simon István mindkét irányú érzéseit a ter­mészet gazdagon bonyolult anyagában feje­zi ki. Kisgyermekkorának emlékei bő ihle­tei Érájának. De ezek az emlékek új életre keltek benne, ahogy öntudatra ébredve, új szemmel tekint vissza rá­juk. Az öreg Kenyeres Márton bácsi mesékkel körülengett alakja úgy ren­deződik el végleg emlékei között,­­ahogy azt ma látja, immár szabad emberként. Kint ülne most a pitvar küszöbén pipázva mélán, s m­a az őszi nap kender hajára csurgatja a fényt, hallgatná büszkén a traktorokat. Melléje ülnék, tudnám, az öreg barátságomat nagyon szereti, s ő megengedné, hogy az é­ltünkről most az egyszer én meséljek neki. Simon István ars poétikájából a szocializmust építő nép fiának öntud­­a­tos hangja csendül: „Minden szó, min­­­­den betű fegyver. A költő is e harcot V vívja, míg szívét önti a papírra.” Az „Induló”-ban így í­r: Engem nem illő alkohol derített most derűre, egy nemzet láza, mint a bor forr bennem is hevülve, és millió száj mozdul így, kazán, kohó dohogja, hogy e kedv mind jobban vidít, pirosló hajnalokba. Gondolatait gazdag költői nyelven, tömör­­ stílussal fejezi ki. Egyetlen fe­lesleges szó sem bontja, meg pl. Régi rangok című versének példás tömörsé­get. Első szakasza kiváltkép sikerült. Vad tiszteken aranyos gombok különböztették meg a rangot, s a közlegény százszor utálta, de megtisztelte szalutálva. Képei, hasonlatai tiszták, érzékletesek (s eltekintve egy képzavartól a Hazám című versben), közelebb tudják hozni, konkrétabbá tudják tenni a költő gon­doltait. MINDEZ A DICSÉRET a kis kötet csúcsainak szól, de vannak hiányos­ságai is ezeknek a verseknek, ame­lyekről hiba volna hallgatni. Természetes az, hogy­­ a vidéken élt, a szegényparasztságból származó költő szélesebb ismeretekkel rendelkezik sa­ját háza táján, mint a városban. De, mert az igénye meg­van arra, hogy egész dolgozó népünk életét kifejezze -s ne ragadjon meg egy proviciális, paraszti népiségnél, ahhoz új ismereteket kell szereznie, élményszerűvé mélyíteni kapcsolatát a munkásosztállyal. Hogy ennek a kapcsolatnak érzelmi, világ­nézeti alapja már meg­van a költő­ben, azt számos verse bizonyítja. De azt is mutatják költeményei, hogy ez a kap­csolat még nem kiforrott, sokszálú em­ber­­­kötés. Kifejeződik ez abban is, hogy gondolatai, költői nyelve sokkal gazdagabbak, frissebbek, ha a vidék­ről, parasztokról szól, s nem egyszer szólamokba szürkül a hangja, ha munkásosztályról, sa városról ír. A falu a életét nagy melegséggel hozza közel az olvasóhoz, mert gondos figyelem­mel rajzolja meg embereit is. A falu életéhez az embereken keresztül köze­ledik, míg a város dolgozóinak mun­kájában — a gyárhoz még nem jut el — inkább a munkaeszközöket, a munkafolyamatot csodálja, s háttérbe szorul az amúgy is elnagyoltan ábrá­zolt ember. A falu életének-tájának leírása oly­kor azt az érzést kelti, hogy Simon István helyenként n­yugodtabbnak látja, idillikusabbnak testi az életet, mint amilyen az a valóságban. Fennáll az a veszély Simon verseiben, hogy néhol te­ harcosság kárára, a nehézsé­gek lebecsülésével, tolódik valami ha­mis nyugalmú csendélet felé. Hang a falu végről c. versében így ír: Szövetkezeti bolt ajtajának dőlve pipázó parasztok néznek a jövőbe, s a szabadba, hol a dombok szőrös hálát a hótól a szelek zöldre beretválják. Így tűnik el a tél, akit már halálra ítélt az idő is, körmét is hiába akasztja a jégbe, majd vérébe fullad. Törvény van: a régi helyet ad az újnak. Az a néhány kánya, ami még kóvályog, lesheti, hogy morzsát hagynak a hóhányók. A vers egésze világosan bizonyítja, hogy az itt á­brázolt természeti folya­mattal (tél-tavasz) a falu társadalmá­nak alakulását akarja érzékeltetni a költő. A természetben a régi nyilván helyet ad az újnak. De­­ a társadalom­ban a támadó új a régivel, a letűnővel folyatott kemény harcban vívja ki jogát-igazát. Ezt az élesedő harcot tompítja el Simon István akkor is, amikor az ellenséget úgy említi, mint „néhány kánya, ami még kóvályog”. NÉPÜNK MINDEN LEHETŐSÉGET MEGAD fiatal költőinknek, hogy tehet­ségük egyre gazdagabban bontakoz­hasson ki. Simon Istvá­n a dolgozó nép fiai közül való, izmos tehetsége népünk erejét bizonyítja- Ha élni tud az adott nagyszerű lehetőségekkel, to­vábbra is és elmélyülten­ számolja fel r­ az olykor még csak csírában jelent­kező hiányosságokat, akkor bizton teljesíti a feladatot, amit Petőfin fel­­lelkesedve maga elé tűzött, hogy „ne hátráljak, ál­jam meg keményen, aki a harcban megkövetel népem.“ PANDI PÁL

Next