Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)

1951-01-18 / 2. szám - Nemes László: A „rejtélyes” Tibetből - szabad Tibet lesz (8. oldal) - Alan Pryce-Jones: Keserű amerikai önvallomás az imperialista irodalom csődjéről (8. oldal)

Irodalmi Újság A „rejtélyes“ Tibetből — szabad Tibet lesz Kit nem izgattak ifjú korában rejtélyes Tibetrő­l szó­ló útleírások? A a 4—S­ Ö00 méter magas égbenyúló he­gyek között elterülő titokzatos világ, amelyet harcias nomádok és az egész országon uralkodó buddhista szerzete­sek, a lámák védtek az ősi, nyugodt életet megszentség­teleníteni­ akaró uta­zók kiváncsi szeme elől? Az ősi „szent“ élet a világ egyik legelmaradottabb országának pesztő kizsákmányolását takarta. elké­Ki­zsákmányoltak kizsákmányoltjai, rab­szolgák rabszolgái voltak a tibeti dol­gozók. A nyugati hatalmak által fél­gyarmati sorban tartott régi Kína feu­dális urai szedtek állandó adót a ti­betiektől, napjainkban pedig Anglia Indiának adta albérletbe Tibet elnyo­másának „jogát“. Mindehhez járult a tibeti főpapság embertelen önkénye és rablása — végül a koldusok kol­dusai, a tibeti parasztok és pásztorok kíméletlenül kizsákmányolták, dol­goztatták saját asszonyaikat. A tibetiek teljes szellemi elnyomás­ban, tudatlanságban élnek. Minden fontos kérdésben a hatalmukkal ke­gyetlenül visszaélő lámákhoz fordul­nak tanácsért. írni, olvasni nem tud­nak. A földművelési­­ eszközök közül csak a primitív faekét ismerik. Rossz termés esetén borzalmas éhínségek pusztítanak közöttük. ZEKET A KÖZÉPKORI, babonák­­k­al, erőszakos halállal teli élet­viszonyokat írja le P. K. Kozlov, a hí­­res orosz utazó és felfedező, Mongólia és Kám (Kelet-Tibeti című, magyarul nemrégiben megjelent könyvében. Igaz, hogy Kozlov tibeti utazását ke­reken 50 esztendővel ezelőtt tette meg, de a könyv semmit sem veszített idő­szerűségéből. Mert ahogyan a tibeti táj, éghajlat, a növény- és állatvilág életében —, amit nagy tudományos felkészültséggel és ugyanakkor élve­zetesen, sokszor szinte költőien ír le — ma is minden úgy igaz, mint öt­ évvel ezelőtt, ugyanúgy a lakosság életkörülményeiben sem történt azóta semmi lényeges változás. A változás Tibet történelmében csak most fog bekövetkezni! Ami az elmúlt 50 év­ben mégis megváltozott , az legfel­jebb a Tibet körüli imperialista mes­terkedések, a Tibet­ gyarmatosításáért folytatott és még ma is zajló harc. Tibitet az imperialisták éppen olyan szabad vadászterületüknek tekintették, mint a többi ázsiai országot leg­feljebb abban különbözött azoktól, hogy sokkal nehezebben volt megkö­­ztesíthető. A vadászzsákmány azonban nagyon csalogató volt. Tibet területe több mint 000.000 négyzetkilométer, körülbelül akkora, mint Franciaország és Németország együttvéve. Lakosainak száma alig közelíti meg a az öt milliót. A tibetiek főleg állattenyésztéssel, dé­len földműveléssel foglalkoznak. Je­lentéktelen háziiparon kívül­ iparuk egyáltalán nincsen. A föld mélyén azonban arany, ezüst, réz, ólom és sok más természeti kincs vár feltá­rásra. Nem mellékes szempont Tibet fekvése sem: északon és keleten bele­­nyivük Kína szívébe, nyugaton és dé­len Kasmírral, Indiával, Nepállal és Bu­tánnal határos.­­Tibet a VIIi. század óta Kína ves része. Ti-Szong Deceit, Tibet szer­ak­kori uralkodója és Bun Pu He­u Tig Hvang Te kínai uralkodó szerződést kötöttek, amely kimondotta, hogy egyesítik országaikat Tibet és Kína közös jóléte érdekében. Kublai Kán kínai császár 1275-ben Tibet kormány­zását a Sza­ Kja kolostor lámájára bízta és ezzel megvetette az alapját a későbbi dalai lámák által gyakorolt főpapi uralomnak. A dalai lámák min­denkor alá voltak rendelve a kína központi kormánynak. A ma is ural­kodó dalai lámát beiktatása előtt az akkor Csungkingban székelő kína kormány (Csang Kai Sek kormánya, nevezte ki és HM 0-ben kínai kíséretté érkezett Tibet fővárosába, I.kasszába KÍNA SZUVERENITÁSÁT fölött a nyugati hatalmak Tibet többször elismerték. Ez azonban nem­­ jelentett akadályt az imperialista hó­dítók számára , hiszen Kínát maga is fél-gyarmatuknak tekintették, „kutatóknak“ álcázott felderítők ügynökök után az angol katonaság i­s megjelent Tibetben és a gyarmatosí­tők szokásos erőszakos módszereivé olyan „kétoldalú“ szerződést kénysze­rí­tettek Tibetre, amely Anglia kizáró­lagos befolyását biztosította. A brit ki­zsákmányolók egyre szorosabb présre fogták Tibet népét. Az 19­36 óta Lh­ásszá­ban székelő brit politikai misszió egy­részt a brit imperialista uralom el­len­őrző s­zerve volt a dalai láma mellet másrészt előretolt kém­központ közéi Ázsiában. Hi'47-ben a brit politikai misszió átkeresztelték indiai misszióra,­­ nemcsak szerepe nem változott, h­a­nem vezetője is az angol Richardso maradt. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁ —­­ mint a bomladozó brit bi­rodalom többi pontján — Tibetben megjelentek az­ amerikaiak, mindenek előtt a hírhedt kémszervezet, az OS (Office of Strategic Services) ügyrii­kei. Tavaly augusztusban egy Lowe Thomas nevű „rádiókommentátor“ v­­etésével amerikai küldöttség utazott Tibetbe. Thomas rád­ióközvetít­és he­lyett a dalai lámával és Tibet többi feudális urával tárgyalt és New­ York­­ba visszatérve kijelentette, hogy Lhas­­­szában két dolgot kértek az USA-tól: katonai tanácsadókat és több korszerű fegyvert. Az amerikai sajtó jelentései szerint az USA kormányköreiben „megértéssel“ fogadták ezeket a kí­vánságokat, sőt azt a gondolatot is felvetették, hogy a dalai láma kor­mányának, mint a „független“ Tibet képviselőjének, felvételi kérelmét tá­mogassák az Egyesült Nemzetek Szer­vezetében. Az imperialista versenytársak min­denkor Tibet feudális uraira támasz­kodtak­, akiknek érdekük volt, hogy a középkori állapotok változatlanul fenn­maradjanak. Az egész föld és­ minden termelőeszköz a feudális nemesség és buddhista főpapság tulajdonában van. A parasztok nem hagyhatják el a földet,­­lényegében rabszolgák. Az egész feudális elnyomó rendszer alap­ját a háromezer kolostor és a körülbelül il QO.OOO szerzetes vagy láma alkotja. Nemcsak a gazdasági, a szellemi hata­lom is teljesen a kezükben van. Az írás-olvasás tudománya a lámák ki­váltsága — közöttük is csak az előke­lőké. I­ K. KOZLOV érdekesen írja ’e­­*• • azokat a babonákat, vallási szer­tartásokat, amelyekkel a népet teljes sötétségben tartják. Elmondja a nők teljes kiszolgáltatottságát, az élet-halál felett ítélkező hűbér­urak szörnyű ön­kényét: a ma is dívó büntetéseket, mint szemek kiszúrását, kezek, lábak levágását, inak átmetszését és más bor­zalmas testcsonkításokat. Megismerjük az uralkodó osz­tály mérhetetlen kor­rupcióját is. Erre jellemzően írja Koz­lov. ..A legtöbb esetben az egyszerű tibeti embernek sem a családja, sem a vagyona nincs biztonságban. Senki­­sem utasíthatja vissza a befolyásos hivatalnoknak ezt a parancsát, hogy adjon valamit, fogadja szép asszonyáról nevezetes házában gazda­­egy tiszteletreméltó éjjeli vendég előhírnö­két, annak gazdagon díszített kardját, vagy más tárgyát. Kegyetlen büntetés várja azt a tibetit, aki ellene mer sze­gülni a hatalmas és gőgös bejhu (hiva­talnok) kívánságának ." ,,Az adós­zedés­­nél sok a visszaélés — írja Kozlov.— A vagyonos adófizető mindig el­utaz­hat­ik C'­Samudéba és ilyenkor a magas­­rangú főnököt jelentéktelen ajándék­kal megvesztegeti, amelynek nyugtázzák neki, hogy minden fejében tartozását megfizette. Az illető ezt adó­a nyugtát felmutatja az adószedőnek. Ez alábbi pontosan tudja, hogy miről van szó, az illetőtől már semmit sem szed be, a hiányzó összeget pedig a többiekre rója ki. Ilyen módon elő­fordul, hogy a szegényebb tibetiek két-háromszor annyit fizetnek, mint amennyivel tartoznak." De megtudunk mást is a híres orosz utazó könyvéből. Azt, hogy a tibeti nép — mint minden nép — alapjában véve jóindulatú, okos és szabadságra vágyó. Szinte­ megdöbbentő erővel fejezi ezt ki naplójának egy jele­nete, amely kereken 50 esztendővel ez­előtt történt: „Az expedíció. .. Mdzodze-gomba kolostor mellett haladt­a el. Itt a legfanatikusabb lámák a ko­lostor templomainak tetejére fel­mászva fekete zászlókat lobogtattak felénk és emberi sípcsontból készült kürtökbe fújtak, amivel értésünkre ad­ták azt, hogy egyáltalán n­em szerelik a jövevényeket. Ez a körülmény a dergei határig bennünket kísérő szá­mos bennszülött egyikét őszinte gon­­dd­atnyilvánításra indította. Az okos Ihadói a következőket jegyezte meg:­­Egészen természetes, hogy a lámák ellenséget látnak bennetek, mert közeljövőben ezeknek az élősdieknek a a szerepe éppen általatok, illetőleg ilyen emberek áltat elveszti a jelentőségét, ezzel szemben az egyszerű halandók majd szabadabban lélegezhetnek­.".. Mintha ez az egyszerű tibeti előre látta volna a történelem akkor már valóban közelgő, legnagyobb forduló­pontját. A Nagy Októberi Forradalom új korszakot nyitott a Kelet elnyo­mott­ országaiban. Sztálin kijelentette: ..Azelőtt ,szokás volt­ azt gondolni, hogy a világ örök idők óta alsóbb és felsőbbrendű fajokra oszlik [UNK] feketékre és fehérekre, akik közül az előbbiek képtelenek a civilizációra, s­ arra van­nak kárhoztatva, hogy kizsákmányolják­ őket, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói és arra vannak hi­vatva, hogy az előbbieket kizsákmá­nyolják. Most ez a legenda szét van zúzva és félre van vetve. Az­ Októberi Forradalom egyik legfontosabb ered­ménye az a tény, hogy erre a legen­dára halálos csapást mért s valójáb­an megmutatta, hogy a szovjet fejlődés medrébe vont felszabadítótt nem-euró­pai népek éppúgy előbbre tudjál vinni a valóban haladott kultúrát és a valóban haladott civilizációt, mint az európai népek." A nagy Szovjetunió mellett a More­gai Népköztársaság és a hatalmas Kí­nai Népköztársaság hirdeti a Sztálin nemzeti politika diadalát — a rabszol­gák emberré válásának korszakalkotó tényét. C HIÁBA ÉPÍTENEK az angol­ é­­s amerikai imperialisták sietvi katonai utakat és repülőtereket India tibeti határán, hiába szállítanak fegy­vereket a dalai lámának, h­iába „fe­d­ezik fel“, hogy Tibet nem tartozó Kínához, hanem „független“ ango amerikai gyarmat, Kína bekerítésénél egyik fontos támaszpontja —— az idő kerekét már Tibetben sem tudjál visszafordítani. A lakosság mindenül kitörő örömmel fogadja és tevéke­nyen támogatja a kínai felszabadít néphadsereget. Az Action című fran­ci­a lap írja, hogy Tibetben felé partizán egységek alakultak minden és a dalai láma csapatainak közbelépése ellenére számos helyen kezükbe vettél a hatalmat és felosztották a földeket ahogyan azt a szomszédos kínai tar­tományokban­­ látták. Nem kétséges Kína ez utolsó, rabságban tartott szá­razföldi részének­­ közeli felszabadítása A néphadsereg hős katonái teljesíteni fogják népüktől kapott hatalmas meg­bízatásukat: kitűzik a vörös zászlót a világ legmagasabb csúcsa, a Himaláj. ormára. NEMES LÁSZLÓ Tito „irodalompolitikát" csinál A Tito banda korrupt bértollnokai­­nak berkeiben nagy a riadalom­ Az történt ugyanis, hogy a jugoszláv fasiszta klikk egyik legszolgaibb di­csőítője, Branko Csopics, a Könyv­­újdonságok című lapban — a talp­nyaló burzsoá újságírás hagyomá­nyainak megfelelően — hízelgő be­számolót közölt arról, hogyan szóra­koznak fényűző Dubrovnikban, a Tito banda üdülőhelyén a miniszter urak és cinkosaik. jugoszláv A cikk váratlanul nagy vihart kavart fel: Csopics ugyanis akarata ellenére fel­fedte a velejéig rothadt Tito-rend­­szer egyik mocskos vonását, megmu­tatta, hogyan dőzsölnek és duhajkod­nak a kifosztott és kiéheztetett jugosz­láv nép gyűlölt hóhérai. Jugoszlávia szemérmetlen kiárusító­. A belgrádi fasiszta banda hivata­los sajtója habzó szájjal szidalmazta a „szemtelen“ Csopicsot és maga a bandavezér, Tito arra használta fel az ügyet, hogy még rövidebbre fogja „irodalmárainak“ pórázát. Zágráb­ban nyíltan azzal fenyegetődzöt, hogy „fizikailag fogja megsemmisí­teni“ mindazokat az irodalmárokat, akik nem szolgálják hűségesen ge­­stapó-ren­dszerét. A legbiztosabb módszer persze az, ha, egyáltalán nem is írnak az írók a mai jugoszláv helyzetről. Csopics­­nak például Tito ezt kereken megtil­totta. Sokkal biztonságosabb és .,felsőbb“ (értsd: amerikai) érdekek­n­nek is megfelelőbb, ha inkább az im­perialista nyugat „kultúráját“ és „művészetét“ magasztalják, banda „irodalmi“ lapjában a A Tito bel­grádi gengszterek egyik firkásza, Kovacsevics — mintegy programnyi­latkozatként — le is szögezte: „Mit tudunk mi Amerika viruló irodalmá­ról? Semmit!“ És nyomatékosan kö­vetelte, hogy minél nagyobb példány­­számot biztosítsanak Jugoszláviában az amerikai négerlincselőket, szekszu­­ális eltévelyedőket és atombanditákat dicsőítő könyveknek. Amit a könyvkiadás területén kö­vetel Kovacsevics, azt a titóista fil­mesek már meg is valósították. A jugoszláv mozik vásznairól a chica­gói gangszterek, hollywoodi vámpí­rok és washingtoni háborús gyújtoga­tók serege vonul hadba estéről estére, hogy a jugoszláv népet a Wall Street engedelmes ágyút­öltelékévé „nevelje át“. A jugoszláv dolgozóknak azonban nem kell ez a „kultúra“. A becsüle­tes írók a legvéresebb terror ellenére sem hajlandók behódolni a Tito ban­dának, az amerikai filmeket játszó mozik pedig konganak az üresség­­t­ől; a nép szervezetten bojkottálja ezt a háborús propagandát. Sok he­lyen megrongálják a mozik berende­zését, kikapcsolják az áramot, hogy lehetetlenné tegyék az amerikai fil­mek bemutatását. Belg­rádban súlyos összegeket kell költeni a mozik ab­lakainak üvegezésére — a lakosság ugyanis minduntalan bezúzza a lélek­romboló filmeket hirdető kirakatokat. A jugoszláv nép a kultúra front­ján is felvette a harcot a gyilkos Tito banda ellen, szabadságáért és békéjéért. 1951 JANUAR 18, Keserű amerikai önvallomás az imperialista irodalom [ I • > W J csődjéről A nyugati, tőkés társadalom iro­dalma a már régen tartó krónikus válságból csődbe jutott. Ezt már ma­guk a kapitalista kiadók és kritikusok sem tudják tovább titkolni. A „The New York Times“­­ című reakciós amerikai lap december 10-i, vasár­napi­ irodalmi mellékletében Alan Pryd­ é.­Jones, a londoni konzervatív „The Times“ irodalmi kritikusa cikket ír a nyugati irodalom válságáról. Az alábbiakban szószerinti idézeteket közlünk cikkéből. „Mindenkit, akinek el kell olvasnia az Angliában és Amerikában jelenleg megjelenő könyvek jelentős részét, megdöbbent, hogy ezek a könyvek mi­lyen nagy mértékben tükröződik — egész századunkhoz hasonlóan — az öregedés szellemét. Úgy teszik, mintha az irodalom hátat fordított volna a nyár melegének és január ra­gyogásának egyaránt, hogy a bús­komorság gyönyörét fej­ezze ki... Feltűnő, hogy a modern könyvek meglepően magas százaléka, mint Cyril­ Co­nnoly :Nyugtalan sír­­ja és Hemingway ,A folyón át az erdőbe’ című könyv­e, az öregség félelmével foglalkozik... Félelem a jövőtől, fá­radtság, befelé fordulás,­ kiábrándult­ság: mindezek a tényezők a fiatalos lendület és tiszta­ nyíltság helyett az öregség áporodott, savanyú légkörét teremtették meg irodalmunkban. A leg­súlyosabban azonban az hatott az írókra, hogy eltűntek a megírásra váró témák. Ez ellentmondásnak tetszik. Hogyan hiányozhat a téma egy olyan világban, amely mozgással van­ tele? És­ mégis így van, a témák olyanok, mint az el­érhetetlen álomképek... Kétségtelen, hogy legjobb élő íróink közül számo­san ,mint E. M. Forster vagy Max Beerb­ohm, ezért hagytuk abba az írást egy teljes emberöltővel előbb, mint ahogyan, kellett volna. Az ő világuk el­tűnt és semmi­ sem jött a h­c­yébe. A regényírók szenvedtek a legtöbbet. Ahhoz, hogy jó regényt lehessen írni, tökéletesen ismerni kell a könyv anya­gát. Ha ez az anyag maga is állan­dóan változik, a megismerése lehetet­lenné válik. Olyan korban, amelyben a társadalmi kapcsolatok, körülmények, a személyes sőt a megélhetési viszo­nyok sem állandóak, a regény témája hol összeáll, hol meg szerte-szét sza­kadozik, mint a higany... A múlt nagy regényírói mindig tudták, hol állanak. .Most azonban egyetlen re­gényíró sem tudja pontosan, hogy hol áll. És így nagyon­­ gyér a valószínű­sége annak, hogy tiszta képet adjon a világról... . Mivel úgy látszik, hogy az írók döntő többsége nem tud témákat találni, az írói technika kibővítésével igyekeznek legyőzni az ihlet terén bekövetkezett őszbehajló állapotot. Két választásuk maradt: a hallga­tás vagy a prédikálás. Igen sok­ író megelégszik azzal, hölgy új kiadásra kerülő régi könyveit csiszolgatja, néha egy-egy szemlét ír és — panaszkodik. Igen sok okuk van a panaszkodásra. Az életforma, amely a múltban a legr­­több jó írást létrehozta — a délvidéki tengerek partján eltöltött idő, üldögé­­lés a párisi kávéházakban, vagy szel­lemi bolyongás New York és Capri kö­zött — végleg eltűnt. A szórakozás ki­ment a divatból, pihenés, üdülés sem igen akad. A pénz adókat jelent. Nem csoda, hogy sok író igyekszik magá­nak olyan könnyű életet biztosítani, amilyent csak tud — és ez olyan fog­lalkozás, amely nem nyújt lehetőséget jó könyvek írásához. Idő előtt meg­öregedve szerkesztenek és kiadnak filmtörténeteket, újságcikkeket, állan­dóan arra gondolva, hogy a jövő év talán könnyebb lesz és akkor hozzá­kezdhetnek valami nagyobb alkotás­hoz. Ezek azok az írók, akik hallgatnak. Vannak köztük regényírók, mint Cris­­topher Isherwood, költők, mint Peter Quennell, aki megelégedett azzal az egyetlen kitűnő verseskötetével, amit 25 évvel ezelőtt adott ki, kritikusok, mint William Empso­n és mások... Ta­lán egyetlen más korban sem kénysze­rültek volna a körülmények nyomása alatt ilyen tehetségek arra, hogy eltér­jenek nyilvánvaló hivatásuktól. É s egyetlen más korban — még a viktoriánus korban sem — ellensú­­lyozta volna ezeknek az íróknak a hall­gatását olyan sok prédikálás, mint napjainkban. Mindenfelől lelkesítő jel­szavak­ hangja hallatszik. Csatlakozz az egyházhoz! Dobd le a bombát!... A megírandó témák általános hiányá­nak jelei közül, nyilvánvalóan ez a legsúlyosabb. Mert csak egy teljesen szétzüllött társadalomban foglalhatja el a fenyegetés a képzelő erő helyét. .. Ezek az írók hatalmat akarnak, azt akarják, hogy meghallgassák őket. Néhányan el is érték ezt a célt, olyan írók, mint Graham Greene, Evelyn Waugh, Arthur Koestler. Ezek legalább találtak valamit amiről írhatnak... A fiatalok számára különösen söté­tek a kilátások Á­míg az öregek össze­­rakosgatják az őszi faleveleket, a fia­talok számára nem jut bátorítás, se­gítség. Azok a központok, ahol idősebb írókkal és egymással is,­találkozhattak, a kis folyóiratok, amelyekben kipró­bálhatták saját kísérleteiket, és min­denekelőtt annak a lehetősége, hogy szemlélődve új tapasztalatokat gyűjt­­hessenek , egyre ritkábbá válnak. Ugyanakkor az irodalmi életben nem sok olyasmi van, amire reagálhatná­nak. Általában a legjobb költők vagy középkorúak, vagy­­ azon is túl van­nak ... Az irodalomban jelentkező öregedés egyik jele a fiatalok túl csendes visel­kedése is. Már nem nyomtatják ki verseiket kaligrafikus rajzokkal, mint néha a múltban, nem olvassák fel köl­­terményeiket a megalinokon keresztül. Ellenkezőleg, igyekeznek halkszavúak, pontosak, engedelmesek lenni — ez az öregedés jellemző hangja... Az angol és amerikai irodalom sok őszi jelének egyike az is, hogy nincs hatásos szatíra, éles kritika ... A fel­ébredő életnek egészséges jele lenne az, ha a kritikusok megint azt írnák, amit gondolnak, nem pedig amiről úgy vélik, hogy azt kell írniok...­­ Ha mindez nem változik meg, félő, hogy mindazt, ami friss az irodalom­ban, betemeti a hulló falevelek vastag szőnyege.“ Alan Pryce-Jones cikke kétségbe­esett őszinteséggel tárja fel a nyu­gati kapitalista irodalom reményte­len Zsákutcáját. A kapitalista irodal­­már azonban csak egy bizonyos ha­lálig mondhatja az igazságot — azontúl egyszerűen meghamisítja. Tudatosan elhallgatja, hogy az a né­hány író, akikről cikkében úgy em­lékezik meg, mint akik legalább „va­lamit írnak” — nem mások, mint a legaljasabb provokátorok, rendőr­­spiclik, háborús uszítók, a népelle­nes, gyilkos imperialisták lépénzelt dicsőítői. A téma, amit ezek az ir­­rodalm­i banditák „megtaláltak“, nem más, mint a legszennyesebb rágal­mazás, szaáizm­us, gyilkosságra való bujtogatás. És meghamisítja az igazságot Pryce- Jones akkor is, amikor az­­ angol és amerikai irodalom csődjéről be­szél, holott csak az imperialisták iro­dalma jutott csődbe. Az igazi iro­dalom nyugaton sincs halálra ítélve. A nép írói, a béke őszinte hívei tud­ják, hol­ van helyük a világban és, hogy miről kell írniuk. Howard Fast, Albert Maitz és a többiek erőteljes hangját éppen a Pryce-J­ones-féle kritikusok, a kapitalista könyvkiadók és az imperialisták börtönei próbál­ják elhall­gall­atni. De a terror elle­nére is él és éppen napjainkban in­dul.új virágzásnak Amerikában is az igazi irodalom, a jövő irodalma, amelyet az igazi kultúrára szomjas tömegek ott is várnak, követelnek és lelkesen követnek. A dollár ihletett írói

Next