Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)

1951-01-18 / 2. szám - Hámos György: Az ötéves Kossuth-híd - Beszélgetés és séta • széppróza (7. oldal)

H»51 JANUAR W. Irodalmi Újság 7 hídon, eszébe jutna-e, hogy hol mi történt, hogy történt? Felderül a tekintete: — A lúdon? Hát persze. Ismerem minden­ szögét, meg azt, ami hozzá fűződik. Megbeszéljük, hogy műszak után átsétá­lunk a Kossuthon. 3. 1. Pontosan öt éve volt, de úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. A tél korán beköszöntött. Már október végén sűrű köd állt a Duna felett, s a mo­toros komp, mely Buda és Pest között köz­lekedett, utasaival együtt úgy tűnt el a köd­ként, mint a mitológiai Charon csónakja, mely obulusért szállította a lelkeket az al­világ pereméről a pokolba. S valóban, Ver­gilius didergő, s a túlsó partra kívánkozó lelkeire emlékeztetett a kép a Duna két part­­ján. Kopottak voltak még az emberek, sová­nyak és elcsigázottak. Egy esztendeje se telt még, hogy Buda felszabadult. Akinek a két­ part között kellett közlekedni naponta, kétsze­resen megérezte ezt az esztendőt. Mindennapi küzdelem az átkelésért. S ahogy hidegre for­dult az idő, egyre keményebb és keményebb küzdelem. A Szigeten átfutó cölöpözött hadi­­hidat félnapokra is meg kellett nyitni a ha­jók előtt, a „Ferenc József’-híd távol volt, de különben is mindkettőt fenyegette már a Dunán meginduló jég. A lelkek egyre job­ban dideregtek a parton, egyre aggodalma­sabban szálltak be a ködből előbukkanó s a ködben újra felolvadó bárkákba. Mindenki a hidat várta, mindenki a hidat nézte, mely szinte napról napra, szemmel mérhetően emelkedett ki a ködöt füstölgő, jeges vízből. Elkészül-e ide­jére? Eljön-e valóban a nap, mikor „száraz lábbal”, magasan a Duna felett ismét biztosan lehet átjárni Buda és Pest között.­­ Nem nézte ilyen hitetlenkedve, nem várta ilyen türelmetlenül Pest-Buda népe Széché­nyi láncon függő csodahídját, hogy egybe­kösse a testvérvárost. Akik félórákig, órákig vacogtak a parton kígyózó, hosszú sorok­ban, arrafelé tekintettek néha, s egyszerre felmelegedett a szívük. A­ jeges északi szél­ben, a zajló víz felett a viharban lengő állványokon emberek mozogtak. Olyan ap­róknak tűntek messziről, mint a hangyák; el­­eltűntek, majd ismét előbukkantak a kavar­gó, hideg párából. Szinte hihetetlen hogy ezeknek a sürgő, forgó pontoknak volt, munkája és akarata emelte fel a nyolc be­a­tonpillért magasan a víz fölé, hogy az ő ke­zük nyomán támadt a rohanó víz fölött ez a szilárd és hatalmas állványzat, mely úgy borul a szürke téli égboltra, mint valami égre rajzolt, roppant mérnöki ábra; hogy az ő akaratuknak engedelmeskedik a parton egybeszerelt félszáz méter hosszú híd­darab, mikor korlátostul, tornyostul felemelkedik a levegőbe, s lassan úszva a ködön át, meg­telepedik a pilléreken, mint egy mesebeli sas a mesebeli sziklán. Szabad-e fázni itt a parton, szabad-e panaszkodni félórás-órás topogásért, amikor ők hajnaltól estig és es­tétől hajnalig a jeges víz, a jeges szél és jeges acélcsövek közt emelik a hidat mi­értünk? Mert nem álltak, meg pillanatra sem, nem volt akkor éjszaka a Duna­ felett. Ki ne emlékeznék az utolsó napok iz­galmára. Úgy látszott egy-két napig, hogy a természet győz a fogcsikorgató küzdelem­ben, hogy a megindult vérkeringés az or­szág szívében újra elakad. A jégzajlás mi­att a kompközlekedés már hetek óta meg­szűnt. Január 11-én a cölöpökre épült pót- Margit-hidat és a sebtében egybetákolt Fe­renc József-szükséghidat elsodorta a jég. Buda és Pest között megszűnt minden ös­­­szeköttetés. Budáról és Pestről százezer szem, de az egész országból mindenünnen, milliók figyelik feszülten az ezer munkást, hegesztőt, ácsot, kubikost, aki a „híd-csata” döntő küzdelmét vívja. A terv szerint feb­ruár elsejére állni kell a Hídnak. Ma csak január 11-e van, a tél keményebb,­ mint va­laha. .. De négy nap múlva elkészült az észak felőli gyalogjáró, akit elszakított a víz családjától, munkájától, már átmehet a másik partra. A pesti oldalon végtelen em­bersor: az eleje a Kossut­h-hídnál, a vége a Nyugatinál. Ezután az utolsó roham: még három nap, és készen áll a Híd. 1946 január 18-án Gerő Ernő miniszter átadja a forga­lomnak. Alig nyolc hónap alatt készült el. Azelőtt, anyagbőségben, meleg ruhákban és jóllakottal­ két év alatt sem építették volna fel. Valami történt ebben az országban. Va­lami visszavonhatatlanul és végérvényesen megindult. Szinte jelképpé vált a híd, an­nak jelévé, hogy van erő, mely ezt a hazát — romokat, szennyet és holtakat hömpölyöo­­­tC­ő mu­lla fölé tudja emelni. A Kossuth-híd volt nálunk a „Nagy Kezdeményezés”.­ ­ Kényelmes, meleg dolgozószoba, számtalan telefonnal. A Közúti Hídfenntar­tási NV vezérigazgatói szobájában ülünk. Állványon a sarokban a Szabadság-szobor kicsinyített mása. De ha kinézünk az abla­kon, az eredetit is láthatjuk. A Dunára te­kintenek az ablakok, mely szelídülten foly­­dogál a hegy alatt. Mintha sütkérezne a januári verőfényben. S a víz felett a hidak­ fényesek, elevenek. Szente nyújtózkodnak a napsütésben. — Ha akkor ilyen telünk lett volna, — emlékezik Greilich Béla vezérigazgató —, két hetet is lefaraghattunk volna a határidő­ből. De talán jobb is, hogy ilyen keményen kezdtük. Utána könnyebben ment már a többi. A szakmája ács. A Hídon már mint fő­bizalmi dolgozott Azután végigjárta a többi hidat is, szinte valamennyit az országban. — Több mint kétezerkétszáz híd épült újjá az elmúlt öt évben — mondja büszkén. Hatalmas, vidám ember, elárulja, hogy nyolcvanöt kiló. A Hídon még hatvanhét volt. A napokban akarta felvenni a csizmá­ját, amit a hídon viselt. Nem ment a lá­bára. — Úgy látszik, együtt gyarapodtam az or­szággal — mondja nevetve. Korda István mérnök veszi át szót. Ő volt az építkezés egyik vezető tőle a mér­nöke. — Emlékszem, mikor elkezdtük a dolgot és körülkerítettük a pesti hídfő helyét, egy nénike érdeklődött nálam, hogy mit fogunk árulni ezekben a bódékban. Akkor Pesten mindenütt árultak valamit.. — Nem árulunk semmit — mondtam — hanem hidat építünk a Dunán. Úgy nézett rám, mintha bolonddá akar­nám tenni. Meg is mondta: — No, akkor elment az eszük. Itt akarnak maguk hidat emelni? Hát nincs jobb dolguk? — és körülmutatot­t a Dunaparton. Mindenütt romok, kiégett­ házak, pusztu­lás. 1945 májusában voltunk. Mégis felépült a híd — mondja csende­sen a mérnök — pedig magunk se tudtuk, hogyan fog végződni. Kevesen ismertük még akkor a Párt erejét. Alig volt anyag, kevés volt az ember. Roncsokat emelünk ki a Dunából, betont szerzünk, luxusvillák park­jából vágjuk ki a fenyőfákat. Azzal­­ épí­tünk, amink éppen van. Vannak olajfúró csö­veink — remekül lehet a híd csővázaként felhasználni. Elhatározzuk hát, hogy cső­vázas hidat építünk. Valakinek eszébe jut­nak a dunai uszodák, egy nap alatt bevon­tatjuk valamennyit. Tömérdek pallódeszkát nyerünk. A híd gyalogjárójának egy része ebből készül. De a Vörös Hadsereg segítsé­ge nélkül mozdulni se tudnánk. Teherautók­kal, anyaggal, műszaki tanácsadókkal segí­tenek bennünket . Emlékszem egy fiatal, szemüveges szovjet őrnagyra. A Moszkvai Hidrológiai Intézet mérnöke volt December elején figyelmeztetett, hogy min­den eszközzel sürgessem a munkát, mert ha január elején jégzajlás támad, elsodorhatja az állványzatot és odavész a munkánk. . . Mosolyogva nyugtattam meg, hogy január elején soha nincs még komoly nálunk jég a Dunán. — Nincs? — kérdezte mérgesen, — hát maguk nem tudják, hogy 1926-ban és 1936- ban már december közepén is erős jég volt a Dunán, itt Budapesten? Még azt is megmondta, hogy hány centi vastag volt a jég. Rettentően elszégyeltem magam —­ em­lékszik vissza Korda mérnök —, arról he­begtem valamit, hogy nem néztem ponto­san utána, csak emlékezetből mondtam, mert tudtam, hogy ritka dolog. — Ritka, ritka — dohogott —, de ha akkor előfordult, most is megeshet. Soha többé nem adtam neki pontatlan fel­világosítást — meséli a mérnök. — De né­hány nap múlva megkérdeztem: honnan a csudából tudta ilyen pontosan, hogy mennyi jég volt a pesti Dunán tíz évvel ezelőtt, meg húsz évvel ezelőtt. Nevetni kezdett. Ilyen harsány vidám ne­vetést tőlük hallottunk először hosszú hó­napok, talán évek után. — Mit gondolnak, véletlenül nyertük meg a háborút?... Mindhárman, nevetni kezdünk. Mintha ránk ragadt volna a szemüveges szovjet őr­nagy jókedve. Egyszerre megértjük derűjét, biztonságát, erejét. — Beszéljenek a Pártról, Rákosiról! — kérem őket. — A kommunistákról a híd­­csatában, Gerőről, Vasról, akik ott voltak nap-nap után. Gerő elvtárs gyakran egész na­pot is kint töltött — mesélik. — Különösen, mikor kritikus volt a helyzet. Nél­küle január tizenegyedikét meg nem úsztuk volna. Az volt a legnehezebb éjszaka a­ hí­don. Szeretném, ha ezt az éjszakát egy híd­­munkás mesélné el. Valaki, aki akkor éjjel, mikor minden kockán forgott, ott állt az­ áll­ványon, melyet hajnalra letépett a pillérről a jég. Elég nehéz kívánság. A hídmunkások nem­ igen. pihennek babéraikon. A Kossuth­­híd hegesztői, ácsai, pallérai most Baján építenek hidat vagy másutt az országban, ahol seb van még a haza testén, vagy új hi­dat, új utat kíván az új élet. Végül is kiderítik, hogy a Poczner Józsi bácsi, aki az erőfeszítő vasbeton telepen dol­gozik, az egyetlen az itteniek között, mindvégig ott volt a Kossuthon. Amíg aki az öreg előkerül, vidám kis epizódot mesél el Korda elvtárs: — Tudja, a fával voltunk leginkább meg­akadva. Egy nap, mikor a legnagyobb gond­ban voltunk megint, fölfedeztük, hogy nem messze a hídtól, valami pénzügyi építkezés­hez tömérdek cölöpöt halmoztak fel. És tudja, honnan kerítették. Megállapítottuk, hogy fontossági sorrendben jóval előbb áll a híd, s ezért hajnalban, mikor senki se lát­hatta, teherautókon elhordtuk a cölöpöket a hídhoz, s elrejtettük az egyik barakkban. De valaki mégis észrevehette a dolgot, mert kora reggel már két szigorú, karszalagos rendőr keresett az építkezésnél, és a cölö­­pöket követelte. Hiába vágtam a legártatla­nabb arcot, minden áron be akartak kísérni. Akkor érkezett ki Vas Zoltán. Figyelmesen meghallgatta a rendőrök jelentését, majd hozzám fordult várakozva. Zavarban voltam, de elszántan tagadtam. Nem tudok semmiféle cölöpről. Ha volna cölöpöm, nem álltam volna meg az építke­zéssel. Vas Zoltán elküldte a­ rendőröket. Még ki is oktatta őket, hogy máskor jobban nézzék meg­, kit gyanúsítanak és­­ kit zavarnak a munkájában. Fellélekzettem. Bizony nem volt semmi lel­kiismeretfurdalásom. Vas elvtárs ezután végigjárt az építkezé­sen, megígérte, hogy megsürgeti Győrben a vasszerkezetet, majd eltávozott. Mielőtt be­szállt az autóba, még visszafordult: — Csak azt tudnám, hogy tudott ennyi cölöpöt ilyen ügyesen elrejteni. . . Vol­na még történet bőven, de megérkezik sietve Poczner József ötvenkétéves lakatos az előfeszítő műhelybe . Nem szereti, ha munka közben elrángatják. De hamar fel­derül az arca, mikor megtudja, hogy Kossuthról kell beszélnie. Az nagyon a szí­n­véhez nőtt, pedig sokat szerelt már azóta. De mikor a történetekre kerül a sor, kide­rül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Az öreg belefog a mesébe, de néhány pillanat múlva rájön, hogy az nem is a Kossuthon esett meg, hanem Baján, vagy Szolnokon, vagy Endrődön, a Hármas-Körös fölött. Igazán nem tehet róla, hogy annyi hidat kel­lett építeni mostanában. — Mondja, elvtárs, ha végigsétálnánk a Mikor elindulunk Budáról, már késő délután van. Most gyűlt fel a Par­lament kupoláján a csillag. — Szép út volt idáig — mondja az öreg. Lassan megyünk, meg-megállunk, ráhajo­lunk a korlátra s bámuljuk a vizet, mely szelíden ringatja tükrén a Országháza égő csillagát. — Emlékszik rá — kérdezi —, mikor ja­nuár 1I-én elvitt minden szükséghidat a jég? Nem volt út Buda és Pest között, utolsó hídnyílás volt csak hátra. Ez az Az 55 méteres híd rész, amin most állunk. Akkor este még a cölöpökre vert állványzaton állt az egész. A jég egyre jobban döngette az állványt, csak úgy rengett az egész alkot­mány. Pedig a­ szovjet jégtörők és a rob­bantó utászok, ami jeget csak lehetett, el­hárítottak rólunk. De új jött a helyébe. Tud­tuk, ha az állváno­zatot elsodorja a jég, vele megy a híd is. Oda a munkánk nagy része. Most áthajol a korláton, úgy magyarázza: —Látja, ha a főtartót összehegesztik a már álló résszel, akkor a pilléren nyugszik a híd, nem az állványon. Aztán fütyül jégre. Hát ezen fáradoztunk egész nap. Tud­a­tuk, mi forog kockán. Gerő elvtárs szinte egész nap velünk volt. Elment, majd­­ ismét visszatért. Este még nem voltunk készen. „Kommunisták előre” — kiáltotta valaki. Mind nekigyűrkőztek, akkor mindenki úgy érezte, hogy kommunista. Úgy folyt rólunk a víz a tizenötfokos hidegben, hogy szinte azzal is nőtt a Duna. Késő éjszakára el­készültünk, ráemeltük a főtartót a pillérre. — Mosolyog — vagy ahogy mi szoktuk mon­dani: sarura tettük a hidat . . Alig tértünk tehenni, rettentő recsegés, ropogás. Mire­­ rohantunk, már messze úszott az állvány. Kitépte a jég uszályostól, mindenestől. De a híd már nem állt rajta, megmenekült. Poczner elvtársnak még most is melege lesz, ahogy elmeséli. Homlokát törülgeti, mi­kor továbbmegyünk. Minden­ főtartóról, min­den pillérről, ha nagyon akarná minden egyes szögről a hídon volna valami törté­nete. Néha megál­l és figyel. Én is megállok vele. Félig behunyja a szemét, úgy figyel. — Érzi a lengését? —­ kérdezi suttogva, mintha valami titokba avatna bele. — He­gesztett hídnak nagyobb a kilengése... De­ azért jól bírja a hidam — mondja melegen. — Jó! állja­ már ötödik esztendeje. Pedig nem volt könnyű dolga. Különösen kezdet­ben, amíg egyedül volt. r, így mondta: hidam. S hatalmas tenyerét olyan mozdulattal teszi most a korlátra, olyan meghitten,­­ biztosan, birtokba vevően, ahogyan csak személyes tu­lajdonát érinti az ember. — Ez a hatos pillér itt alattunk — mondja csendesen. — A Szabó Andris in­nen zuhant a Dunába. — A Dunába zuhant? Mintha magának mondaná most az öreg. — Derék ember volt, tán velem egyidős. Kommunista. Komi őröl jött fel a Hídra/Mert jöttek mindenfelől, az egész országból, aki értett valamit a hídhoz. Tudták a rádióból, meg a lapokból, hogy kell az ember. Hát jöttek. Aki hegeszteni tudott Magyarorszá­gon, mind itt volt. Ő is így került a hídra, a fiával együtt. — Nem tudták megmenteni? — kérdezem értelmetlenül. Legyint: — Á, nem volt ott segítség. Éjszaka fe­jezte be a betonozást a pilléren. Síkos volt a palló, megcsúszott. A kiáltását még hal­lottuk, meg ahogy csobbant a víz. De hiába keresték a csónakok. November kilencedike volt, ha jól tudom. Olyan köd feküdt a vi­zen, hogy vágni lehetett. — És a fia? — Velünk dolgozott továbbra is. Még keményebben, mint addig. Rákosi személye­sen adta át neki a kitüntetést . . . Elérjük lassan a pesti partot. Már égnek a lámpasorok a Duna mentén. Az Ország­háza ablakai is fényesek. Bekanyarodunk az árkádok alá, hogy mégegyszer visszanézzünk a Hídra. — Most lesz öt éve, hogy befejeztük. Az ember nem hisz a szemének, úgy-e elvtárs — és­ végig mutat a hidak során, melyeken úgy lüktet az élet, mintha egy mesebeli óriás ütőerőt figyelnék. — Nézze,­­a Lánchídon is dolgoztam, a Margit-hídon is, a Déli össze­kötőn is. Amerre járok ebben az országban, mindenhez van valami közöm. Tudja elv­­társ, mekkora öröm ez, — azután kicsit ke­m­e­nvekben — és mekkora felelősség. Most ugyanazzal a mozdulattal teszi rá a kezét a Parlament kőkorlátjára, mint néhány perce még a Kossuth-hídra, a tulajdon híd­jára. AZ ÖTÉVES KOSSUTH-HÍD — Beszélgetés és séta — írta: HÁMOS GYÖRGY (Gordon György nijzaJ

Next