Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-07-05 / 14. szám - Csohány Gabriella: Felfelé • vers (1. oldal) - Veres Péter: Az aratás költészetéről (1. oldal) - Háy Gyula: Júdás papjai. Gondolatok a Grősz-tárgyaláson (1. oldal)

ti. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM. ÁRA 1 FORINT Csohány Gabriella: FELFELÉ írta: VERES PÉTER1"Akkor sziliettem, amikor felkelt a nép a föld alól. Felkelt! Szédítő meredek ívben felszökött, mint a hegy: l­enni villáma vakított, az éjbe hajnalt hasított, s mikor megdördült fegyvere, az volt az idők kezdetei Ó, ti gyöngécske, tört szavak! Évezred minden pillanat! Ó, ti erőtlen,, kis dalok! Arad az élet! Hogy ragyog! Dús a valóság, s oly szegény mellette minden költemény! Dalolnék, a szájam megremeg, s összeszakítom versemet... Ragyogva kelnek új csodák, nő az ember, s a boldogság! A sivatagra rózsa hull, a jeges Észak kivirul, tengerré válnak dús folyók, hazát lelnek a bújdodók, s őrködve népek álmain, az emberek közt jár Sztálin .. . — A földbe rejtem arcomat... Sokat kell tennem, oly sokat, ha már szívemben ég a fény, s élek az idők kezdetén, amely­ért harcolt, álmodott, annyi hős, annyi hős halott! — —Méltó koromhoz hogy legyek? segítsetek ti, emberek! A történelem szeme néz, néz annyi elmúlt szenvedés, kemény szavakban zúg a föld, rámszól Razin és Dózsa György, a mezítlábas kurucok lépte alatt a lomb susog, és Rózsa Ferenc mély szeme mintha szívemre fénylene ... — Az emberiség szeme néz, néz a még élő szenvedés; keserű, véres, habos ár csapkodja vállad, láthatár, ahol nem kelt föl még a nap, korbács sziszeg, s a húsba kap, szorong a szív, s a rémület villámló szárnya üti meg ... Hogyan markoljam dalba ezt? — Mint a késpenge felsebez, hogy amit tettem, oly kevés, ráborulhat a feledés — Amit én tettem, oly kicsi, madárka csőrén elviszi, bogár nem botlik rajta meg, a fűszálnál is kevesebb ... — Legyek fényesebb, mint a fény a hajnali ég peremén, az erdőtűznél égetőbb, és tisztább, mint a hegytetők, a zuhatagnál sebesebb, a gyermekeknél kedvesebb, súlyosabb, izzóbb, mint a vas: magammal soha irgalmas!... Kitárt suhogó szárnyadon repíts, magasra, századom — semmi sem lehet szebb nekem, égjen el érted életem! Csodálatos és tiszta cél: az emberiség hazaér — A kommunizmus ege süt. — Zengjétek versek, hegedűk. 1951 JÚLIUS 5. AZ ARATÁS KÖLTÉSZETÉRŐL A mindennapi közgondolkozás sát, ami a leglassúbb folyamat még a nagy forradalmi változások idején is, leg­jobban azon lehet mérni, ahogyan ál­­talános közüggyé válik minden terme­lési kérdés. A szocialista köz­gondolko­zás kialakulásának kezdetét — egye­bek közt — azon is lehet látni, aho­gyan ma már a városi dolgozók java­része, elsősorban a szocialista munká­sok, a mezei munkát, s általában a mezőgazdasági termelést nézik. Ma már — s holnap méginkább — az ara­tást nagy országos és nemzeti közügy­nek tekintik az emberek. Nem úgy, mint a polgári közelmúltban, amikor csak háborúk után és nagy ínségek idején gondoltak arra, hogy a kenyér nem a boltban terem, hanem a földe­ken. Azelőtt az úri­ polgári világban, kü­lönösen, ahol a kapitalista közgondol­kozás teljesen kialakult, a legtöbb vá­rosi lakost, még a kispolgári dolgozók jórészét is, csak annyiban érdekelte például a természet és az időjárás, hogy milyen idő lesz a tervezett kirándulás­ra, csónakázásra, majálisra, vagy kerti mulatságra és hogy vájjon nem ázik-e meg a divatos új ruha és hogy vigye­nek-e esernyőt. Így vált az esernyős kispolgár világszerte ismert_s_munká­sok és parasztok előtt, akik örök harc­ban állanak a természettel — s nem ijednek meg tőle — némileg mosolyt­­keltő figurává. Nem a mellékes kérdések útján való kalandozás kedvéért, hanem csak jel­lemzésül említem meg azt is, h­ogy ez az egyoldalú „szobaszó” természet­­szemlélet olyan erősen gyökeret vert a nyelvben,­­hogy az átlaga,­­ ajoc­i szó használatban, még az újságok nyelvé­ben is, csak a napfényes idő, a „jó idő", még akkor is, ha megszorítja a búzát, elperzseli a mezőt és megfon­­­nyasztja a kukoricát. Ezzel szemben a mezei munkásnak nemcsak a napos idő a jó idő, hanem mindig az, ami a termésre és a munkára kell, így nemcsak azt mondja, hogy „de jó eső volt”, hanem — ha úgy szükséges — még a szélre is rámondja, ,.jó szél fű”, mert szikkaszt­ja az utat és a földet, vagy lengeti a búzát s így megvédi a megszorzástól. Nyilvánvaló, hogy a szocialista tár­sadalomban olyan közgondolkodásnak kell kialakulni, amelyben épúgy ér­dekli a városi dolgozót a mezei terme­lés és annak az eredménye, a gyors és jó betakarítás, mint ahogy a mezei dolgozót kell, hogy érdekelje az ipar és az általános műveltség haladása. Egészen addig, hogy ne csak kor­mányzati „kampány", hanem az egész dolgozó nép ügye legyen az aratás is és a gyárak, irodák munkásai együtt érezzenek azokkal, akik éppen akkor nem menekülhetnek a hűvösre, amikor legnagyobb a hőség, mert ilyenkor a legsürgősebb a munka is: a természet szorongatja a növényt is, az embert is, ★ r , azért tartottam szük­a­l l­ IS D6V67618SI­ségesnek, hogy ennek közgon­dálkozásnak a kialakulását ezekkel a fel­jegyzésekkel is elősegít­sem és elmondjam, amit a legnagyobb mezei munkáról, az aratásról, nemcsak a gyakorlatból, hanem az irodalomból és a népköltészetből is tudok. Meg kell mondanom, ahhoz viszonyít­va, amit ez a nagyfontosságú munka jelent az egész népnek, de különösen a munka terhét és a termelés gondjait viselő parasztságnak, az aratásnak szegényes az irodalma. Veit ugyan Itt egy híg és felületes népszínműirodalom, amely sok fellftn­­gős verset és prózát, papírszónoklatot és idillikus nótát „termelt­’ az ara­tásról, a „búzavirággal ékes rónák­­ró­l­ és a csengő-pengő kaszákról, de ehhez sem a parasztoknak, sem az igazi íróknak nem volt közük: ezt a mindenkori kormánypárti „literatura" és a pesti szórakoztató ipar csinálta abban a korban, amikor a pusztuló és kivándorló parasztság életét idillikus hazugságokkal kellett bemutatni, hogy az urak irigyelhessék a „boldog” pa­rasztokat s ne a parasztok az urakat. Még a legnagyobb költőink is keve­set foglalkoztak az aratással. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy nem volt közvetlen élményük az aratásba kívül­ről írt lelkendezés meg nem az ő ke­nyerük. Egy ilyen cikk keretébe nem fér bele minden, amit a magyar költők a mun­káról és az aratásról valaha írtak, ezért csak mutatóba a legnagyobbaktól emlí­tek néhányat. Az első költő, aki egyben a legelső tudatos népi költő is, Csokonai, aki még ha néha idillien kezdi is, de már meglátja nemcsak a gazdag vagy szegény természetet, ha­nem benne a dolgozó embert is. Az aratás című versében még Cé­­resről is beszél, de ez a Céres már a magyar paraszt és azt is meglátja, hogy: De addig is, mig tart szive áldozatja, A búzamarkokat sűrűén forgatja, Az öreg Céresnek két feltűzött karja A markokat szoros kévékbe takarja. És ámbár tüzei a kékellő égnek Kettős forrósággal feje felett égnek S barázdás homlokát az izzadság árja Legőrgő cseppjével sorjába eljárja. Egy másik versében, Az esztendő négy szakasza című ciklusában, a hitárről szóló részben már nemcsak a munkát látja, hanem a dolgozó — és hiába dolgozó — embert is. (Folytatás a 2-ik oldalon.) Csak aki látta a pápa két piros pe­csétjével ellátott eredeti okiratot a Bu­dapesti Megyei Bíróság tárgyalótermé­ben és ugyanakkor a Grősz Józsefek, Bozsikok, Hagyó-Kovácsok, Csellárok, Endrédyek és Vezér-Vizérek szavát hal­lotta, az tudta igazán átérezni a bűn­nek, az árulásnak, a romlottságnak és a cinizmusnak azt a feneketlenségét, amely a népnek, a magyar nemzetnek ezeket a felesküdött ellenségeit eltölti. Grősz József és bűntársainak pere, összevetve a Mindszenty-perrel, a csehszlovákiai hazaáruló papok bűn­ügyével és sok más hasonló esemén­­nyel, jelentőségében, felvilágosító ere­jében messze túlnő a napi aktualitás keretén. Egy történelmi folyamat mai állására világít rá; a klérus történelmi útjának egy állomását jelzi félreérthe­tetlen határozottsággal. A Grósz-per tárgyalásán meg­kérdezték Endrédy Vendel vádlot­tat, a ciszterci rend főnökét, aki sok­­gyermekes szegényparaszt családból származott, hogyan tudta összeegyez­tetni származásával, gyermekkori emlé­keivel azt a förtelmes, gyilkos gazdál­kodási rendszert, amellyel rendjének mérhetetlen birtokait a nyomor, a tüdő­vész, a gyermekhalandóság tenyésztő­terepeivé tette. jes A pap-plutokrata kongó, formális, tel­értetlenségről tanúskodó választ adott. Afféle „bűnös gondatlanságnak” minősítette azt a leírhatatlanul aljas áru­lást, amelyet elkövetett. Ilyen értelmet­lenül hallgathatta a janicsár, amikor szemére vetették, hogy saját véreit öl­­dökli. Amikor Grősz József kalocsai érseket a bíróság megkérdezte, miért­­ ellenezte az 1945-06 földbirtokreformot, azt felel­te: mert az érdekeltek tudta és­ bele­egyezése nélkül történt. Hogyan? Hi­szen az érdekeltek, a földnélküli parasz­tok százezrei maguk hajtották .Végre a földreformot, maguk osztották fel a földet. De Grősz érsek nem ezeket érti „ér­­­dekelteken”. Ennek a „jó pásztornak” nem a hívek milliói a fontosak. Neki a „nyáj” csak­ arra jó, hogy gyapját le­nyírja, húsát felfalja. Vonzalmat mások­hoz érez: az Ullmann bárókhoz, Chorin Ferencekhez, Kornfeld Móricokhoz. Aki megtagadja Tiborc ivadékát, aki Endre László barátja, természetszerűleg bi­zalmasa a Hitelbank és a Gyász urainak is. Mindent áthidal az, ami ezeknek a fekete szörnyetegeknek testét, lelkét uralma alatt tartja: a júdáspénz! A júdáspénz! Hol van az már a bib­liai harminc ezüsttől? Negyven­­millió aranypengő annak az összege — a tőkét számítva; egymillió kétszázezer — az évi átlagjövedelmet nézve. És ezek csak az Endrédy és Hagyó-Kovács kezén volt ciszterci vagyon számai: tört részei a felsőpapság vagyonának és jövedelmének a régi Magyarországon. De ezek az adatok is csak békében ér­vényesek. A háború ezeket a jövedelme­ket megháromszorozta! Csoda-e, ha éltető elemüknek érzik a háborút? Hogy imádkoznak érte szorgalmasan? Nem csoda! De egyidejűleg kézzelfog­hatóbb utakon-módokon is igyekeznek közelebb hozni: összeesküvéssel, ellen­séges kormányok számára való kémke­déssel, ellenséges diplomaták és katonai attasék csúszó-mászó kiszolgálásával, véreskezű terrorcsapatok szervezésével, a haza barátai elleni gyilkos merényle­tekkel. Mindezért pedig mindenkor pon­tosan elszámolják a júdáspénzt. Csakhogy ez a júdáspénz az ő kezü­kön modernizálódott. Részvénytársasá­gi tant­emnek hívják, amelyet Hagyó- Kovácsnak tizenhat igazgatósági tagsá­gáért évente kifizettek. Osztaléknak hívják, amelyet a szerzetesrend az ipari és banktőkébe való behatolása folyamán megszerzett részvényekért kapott. Spe­kulációs nyereségnek Grőszék vizuHímzleteik hívják, amelyet lebonyolítása­­kor a cukorbetegek százainak élete árán szereztek. VMutanyereségnek hív­ják, amelyet megdöbbentően nagy ös­­szegekben folytatott tiltott valutaüzér­kedésükből szent köntösük zsebébe csúsztattak. És végül: amerikai kor­mányhiteleknek hívják — esetleg Marshall-segélynek is — amelyet az USA kormánya 296 milliós összegben kínál fel összeesküvő bérenceinek. Ezek a korszerű gazdasági szakkép­zettséggel rendelkező Júdások megmo­solyogják az egykori Júdás primitív pénzeszacskójában meghúzódó szerény összegecskét. A kapitalista gazdálkodás minden csinja-binja az ő árulásuk vér­díját szaporítja. „Ne lopj!“ — „Ne ölj“ — „Ne paráz­ nálkodj!” — Gondolom, ezeknek a szörnyetegeknek a fejében is még­­megfordultak néha a tízparancsolat szavai — halvány emlékképpen, mintha már olvasták volna valahol. Minden­esetre következetesek voltak: vala­mennyi parancsolatot egyszerre szegték meg. Emellett bizonyos rangsort tartottak. Vezér Ferenc pálos­ szerzetes csak lo­vat akart magának lopatni és a meg­gyilkolt szovjet katonákról lopta le a derékszíját. Grősz érsek már a nemzet egyik legértékesebb történelmi műkin­csét, a Kalocsai Kódexet lopta el és kótyavetyéltette el külföldre szökött orgazdáival, akik aztán — mint a szem­besítésnél kiderült — a tolvajt is meg­lopták az eladási ár egy részével. A gyilkosságban az volt a rangsor, hogy a pálos szerzetes „jó pálos­ mun­kát” végezvén, a maga kezével gyil­kolt,­­a hierarchia csúcspontján levő főpapok pedig millió és millió életet ki­oltó háború kirobbantására kötöttek szerződéseket. A gengszter-életformához hozzátar­tozik a tolvajnyelv. Igaz, Grősz ezt „vi­rágnyelvének nevezi Vajjon miért? Azt hiszi, akkor jobb a szaga? „O. Z. Király utca”. Mit jelent ez? Endrédy, aki a rejtjeles mondatot Ró­mából hozta, nem tudja a jelentését. De Csellár, a fehércsuhás pálos, akinek az üzenet szól, megérti: egy valutaki­­ajánlási üzlet fedőszövege ez. „Nagyapa üzeni a soffőrkollégának, hogy a küldemény megjött.” Mi ez? Grősz megfejti a bíróság előtt a rejt­jeles szöveget: a nagyapa ő maga, a kalocsai érsek, a soffőrkolléga disszidált és most a Vatikán körül süv­a­gölődő Zágon nevű ügynök­ pap, a kül­demény pedig spekuláció céljait szol­gáló valuta, amelyet Róma bíboros al­világa küld Kalocsa reverendás alvilá­gának. Ahol pedig úgy tűnik opportunusnak, ott az amerikaiaknak tett kémnyilatko­zat fedőszövegéül felhasználják annak az istennek a nevét, akire hivatkozva sokezer hívő zsebéből a filléreket ki­csalják, akire hivatkozva háborús pá­nikot terjesztenek, uszítanak, gyilkos­ságra bujtogatnak. De az amerikaiaknak nem mindig elegendő az ájtatos szavakba burkolt gengszter­ szerződés. „A szó elröppen”, — üzente az amerikai követ Grosz ér­seknek és elébe tétetett egy nyilatkoza­tot — gépírással, két példányban, ta­núk előttemezésével — hogy írja alá. Úgy bizony, a szó elröppen, de az ame­rikai háborús kémszogálatnak maradan­dó írásos dokumentumra van szüksége, amellyel a túdósok egész szervezetét mindenkor kézben tarthatja, dróton rán­gathatja, így hát — bár fogvacogva és bár féltében latinul — de mégiscsak aláírta a nyilatkozatot a kalocsai kém a washingtoni tőkéinek használatára.­ ­ A gengszter-légkörben tenyész­nek a haramiatanyák velejárói, a geng­szterszeretők, a szeszspekulánsok, a ro­­vottmúltú kulákok, a fajtalankodó bete­­geshajlamúak, ott van a megejtett és máshoz férjhez adott lány, ott ali cégki­elégítést követelő levitézlett szerető, akinek rendfőnök gavallérja oda­ajándékozza a kocsmát, amelyet a rend a kápolnaépítésre gyűjtött adományok­ból vásárolt. És ott van a másik sze­rető is, akinek kedvéért fenékig ürítik a hívők filléreiből ezresekre duzzadt tar­talmú perselyt a sziklakápolnában. Mindez valamikor talán súlyos lelki­­ismereti konfliktust okozott volna egy eltévelyedett papnak. De ezek érezték magukat eltévelyedettnek, nem hi­szen mindez hozzátartozott a bevett szokásokhoz, ezért lehetett dicséretet kapni a nagy tekintéllyel föllépő fölötte­­sektől, fel egészen a „csalhatatlan” ró­mai pápáig. Az egyház valamikor súlyos bűnnek tekintette az úgynevezett szentségek­kel való visszaélést. Júdás mai papjai­ból ez a finnyásság nyomtalanul kive­szett. A fasiszta terrorkülönítmény tagja gyilkol, gaztetteiről jelentést tesz bandafőnökének. A bandafőnök átveszi a jelentést, aztán — mert hiszen egy­ben felszentelt pap is, akit bűneibe be­avatott fölöttesei újra meg újra meg­erősítenek a papi gyakorlat jogában — meggyóntatja és feloldozza a haramiát. És talán ez a gengszterfőnök az egyetlen aki a gyilkosságok fedezésére használja a vallás szentségeit? Dehogy! Hiszen ő mindezekért magától a pápá­tól kap díszes okiratban megörökített, névre szóló különáldást. Nem rendelle­nességekről van szó, hanem arról, hogy ilyen a rendszerük. Nem kisiklások ezek. Dehogy! Ez az ő kijelölt útjuk, ezen járnak, míg egy hatalmasabb erő, a dolgozó nép ereje megálljt nem pa­rancsol nekik. Korunk dolgozó emberének van miben hinnie! Hisz az ember nagyszerű jövő­jében és a saját erejében, amely elsöpör mindent és mindenkit, aki háborúval akarja megsemmisíteni a csírázó újat. A háborús uszítás csődje pedig egy­ben a túdások megsemmisülését is je­lenti, hiszen egy percig sem tudnak élni a háború nélkül. Akik nyugati hó­­hérok üdvözlésére tartogatják hallelu­­iájukat, ne reméljenek. Népünk és a vi­lág többi népének ellenállhatatlan bé­keakarata elsöpri őket, dolláros gazdái­kat, hamisított oltárképeiket! HAY G­YULA: JÚDÁS PAPJAI Gondolatok a Grósz-tárgyalagon

Next