Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)
1951-07-05 / 14. szám - Illés Jenő: A kommunisták ábrázolása az irodalomban (4. oldal) - Jókai Mór: Milyen fából faragják a bíbornokot? • vers (4. oldal) - Tardos Tibor: Hősök (4. oldal)
4 Irodalmi Újság A KOMMUNISTÁK ÁBRÁZOLÁSA AZ IRODALOMBAN Irodalmunkban kétségkívül végbe---------------------ment a döntő fordulat: a jelen felé fordult. De vajjon elég jól teljesíti-e új irodalmunk azt a nevelő funkcióját, amelyet népünk vár tőle? Vájjon az olvasók elé állítja-e azokat a példamutató új embertípusokat, mindenekelőtt a kommunistákat, akiknek jelleméből, fejlődéséből tanulni tudnak a dolgozók? Révai elvtárs figyelmeztetett bennünket: „A kommunista munkás, a kommunista vezető igazi alakját úgy megformálni, hogy bennük magunkra ismerjünk, szeressük ezt a típust és — a könyvet elolvasva — másnapra ne felejtsük el; ilyet alkotnunk még nem sikerült.“ Ezekben a szavakban íróinknak népünk igényét kell meglátniok, annak a népnek az igényét, amely egyre többet vár az irodalomtól. Ezt az igényt azonban irodalmunk eddig nemcsak hogy nem tudta maradéktalanul kielégíteni, hanem szinte bántó „törvényszerűséggel" éppen a párttitkárok, a kommunisták a leginkább sematikus alakok új regényeinkben. Ezek legtöbbször csak elmondják az író által szájukba adott szavakat, de emberré, példamutató hőssé nőni nem tudnak. Az ilyen regényalakok — túl azon, hogy nincs nevelőhatásuk — egyúttal a valóság meghamisítását, elszürkítését is jelentik. A mi korszakunk naponta teremt új hősöket. A mi harcainknak a kommunisták a vezetői. „Mindaz, ami új, igazságos, jó a mi életünkben, ami nagyobbá teszi az embert, az ő kezük nyomát viseli". Ha tehát éppen ezeket a hősöket ábrázolja szürkén, élettelenül az író , úgy munkája semmiképpen sem lehet életünk hű tükrözője. Hol keressük ennek a hibának a gyökereit? Mindenek előtt nézzük meg az ------------------------- alapvető hibát. Mi regényeinkből legtöbbször hiányzik a történelmi konkrétság. Márpedig ha az író a törekvéseit, jelszavait Párt politikáját, a történelmi szakasztól függetlenül, csak úgy kényre-kedvre behelyettesíti egy bizonyos kor történéseibe, akkor amellett, hogy a valóságot meghamisítja, lehetetlenné teszi alakjainak valóságos kibontakozását is. Ez a történetietlen látás meggátolja abban, hogy a kommunista alakok fejlődését a maguk belső dialektikájából kiindulva rajzolja meg. A konkrét történelmi helyzettől elvonatkoztatott látás akadályozza meg például Enczi Endrét abban, hogy hű képet adjon a bányászok harcairól és munkájáról a stabilizáció előtt. Azzal, hogy regényébe (Földalatti aratás) minden mai szempontot és kérdést bele akar zsúfolni, olyant is, ami arra a szakaszra nem jellemző — megsérti a realizmus alapvető követelményét. Olyan kérdések, mint a nők bevonása a termelésbe vagy a bányászok „kétlakiságának“ megszüntetése, csak napjainkban vetődtek fel. Az aktualitás ilyen Szűk napi értelmezése mindig megbosszulja magát és többnyire a mű sínyli meg. Gyakran az az eredménye, hogy az író egyszerűen regénye témáját („üzemi regény”, „bányász-regény“, „tszcs-regény“ stb.) teszi meg a regény meséjének — az élet alapos tanulmányozásából szervesen kiépülő cselekmény helyett. Az így létrejött sovány történésért aztán a „szempontok" halmozásával igyekszik kárpótolni az olvasót. Természetes, hogy az ilyen, „szempontokhoz“ konstruált alakokból aztán nem lesznek élő, valóságos emberek. Az író és a regényalak közt valamiféle bürokratikus viszony jön létre, amelyben az emberek nem egyebek az írók szócsöveinél. Szerves életeit élő alakok híján pedig a regény szétesik, epizódszerű lesz és így aztán lehetetlen a kommunista alakját híven ábrázolni. A kommunista emberi súlya, munkájának jelentősége csak az élet teremtő folyamatában, a regényalakok teljes sorsában érzékeltethető. Ebből következik a válasz arra a kérdésre is: milyen helyet foglaljon el a kommunista a mai életet ábrázoló műben. Ahogy Révai elvtárs pártkongresszuson mondta, az irodalami pártosság abban áll, „hogy a Párt életét, vezető szerepét, funkcionáriusait, úgy ábrázoljuk, mint szerves részét népünk életének, mint népünk legjobb embereit, nem külön, hanem együtt a népélettel." Tehát nem az a kérdés, hogy a kommunista egy regénynek fő-, vagy mellékszereplője lesz-e, a hangsúly csak azon van, hogy a nép életével szerves összefüggésben ábrázoljuk. Ezzel függ össze még egy központi probléma. Ha az író nem alkot mesét, nem teremt a kérdéseket élesen felvető, összesűrítő helyzeteket, akkor óhatatlanul csupán az átlagost tudja ábrázolni, nem a típust Gorkij írja, hogy az igazi típus teremtése csak úgy lehetséges, „ha az író megtalálja az életben azt az általános jelentőségűt, ami nem csak a mai napra jellemző" — és olyan embereket rajzol, akik „a valóságban nem léteztek; léteztek és léteznek hozzájuk hasonló, sokkal jelentéktelenebb, kevésbbé teljes egyéniségek, s ezekből a jelentéktelen alakokból, mint bástyákat és tornyokat a téglából, az írás mesterei megalkották, kiemelték az ember általános, egyetemes érvényű típusait.“ Miért annyira fontos kérdés ez? Mert az átlagos helyzet, az átlagos ember ábrázolásával az ellentmondásoknak, a teljes életnek csak a felszíne látszik — s így szuggesztív írói ábrázolás nem jöhet létre. Cseres Tibor „Tűz Hódréten“ című könyve azért egyhangú, kommunista alakjai olyan azért olyan szürkék, mert az író éppen azoknak a helyzeteknek a megteremtésére képtelen, amelyekben a hősei teljes emberségükkel kibontakozhatnának. Hogyan jelentkeznek .1.2*1? az ------------------------------ általános hibák az egyes íróknál? A közös természetesen mindenütt a sematizmus, a valóság leegyszerűsítése. A párttitkár megjelenik a műhelyben vagy az építkezésen és ezzel szinte varázsütésre, minden megváltozik. Hiába veti fel az író a nehézségeket, ha azok azonnal, maguktól, szinte automatikusan oldódnak meg. Mintha ezeknek a felvetődött nehézségeknek a megoldásával már nyílegyenes volna a további út, nem lenne semmi akadály, csak három próbán kell átesni mint a mesében, akkor aztán jöhet a hegyenvölgyön lakodalom. Az élet azonban más, a nehézségek megoldása mindig új és új problémákat vet fel. A valóságnak ez a szakadatlan dialektikája nagyon kevéssé van meg a mi regényeinkben. Hadd utaljunk itt Fagyejev „Tizenkilencen” című regényére. A befejezés ott azért annyira lenyűgöző, mert, amellett, hogy egy küzdelmes, sőt tragikus útnak a befejezése, mégis egyúttal új harcok kezdete is. A láthatár kitágulása nem az idill, hanem az új harcok felé mutat, ennek a pátosza, romantikája, adja meg a kép vonzó és mély tartalmát. Csak így, éppen a cselekmény nehéz helyzetein keresztül, lehetséges az alakokat valóban élően kiteljesíteni. Nagyon tanulságos, amit Fagyejev maga erről mondott: „Az alakok fejlődésének logikája tipikus körülmények között változik és olykor megbontja az előzetes elgondolásokat... így például a „Tizenkilencen" című regényemben eredeti elgondolásom szerint Mecsiknek öngyilkosságot kellett volna elkövetnie, de ő ezt képtelen volt megtenni s mint áruló pusztult el." Ez a valódi alkotó módszer. Csak ez fejlesztheti magát az írót is és csak ez a módszer teszi lehetővé a Párt szerepének helyes ábrázolását is. Sásdi Sándor „Csodálatos ősz” című könyvében a Párt valami megfoghatatlan fétisként szerepel, amely láthatatlanul cselekszik és segít, ennek a cselekvésnek a mozgatóit, a kommunista embereket azonban nem sikerül ábrázolnia. A Buni Lajosok életét át kell élnünk a maguk egészében, azt ahonnan indulnak s ahogyan végigjárják útjukat. Helyes, igaz, szép szavaik is csak frázisként hatnak, ha az író nem teremt olyan helyzeteket, ahol ezek a megnyilatkozások az élet egész folyamatának szerves részeként objektív fontosságot nyerhetnének, így beszélnek a regényben. ..Nem kell félni, ha némelykor döcög is a közös szekér,majd csak átér a jó útra, felér a hegyre. — Ha elakad, akkor...— Segít a Párt! Borbás kezdi, Rácz Jani fejezi be a mondatot...“ és így tovább. Nyilvánvaló, hogy a Pártot így ábrázolni lehetetlen, még ha az ilyen és hasonló megnyilatkozások oldalakat tesznek is ki, íróink keresik a kivezető utat. Éppen egy fiatal író, Szeberényi Lehel „Napkelte" című regényében tapasztalhatjuk ennek a kezdeteit. Tóth János, a gépállomás vezetője, az öntudatos kommunista munkás, aki a falu elhajló párttitkárát is neveli, igen érdekes alak. Benne az író valóságos problémát ábrázol, azt, hogy Tóth János, a számára új feladatokkal való birkózásban többször kétségbeesik, ellankad. De azzal, hogy az író nem oldja fel a konfliktust, nem mutatja meg, hogy Tóth János hogyan oldja meg azt, — ez az állandó ingadozás az alak regénybeni funkciójának kárára történik. Mikor már megalakul a bérlőszövetkezet s a dolgok kezdenek rendes kerékvágásba megint kétségbeesik, pusztán kerülni, azért, miért fel kell szólalnia: „Végighúzza keze fejét a homlokán. Fene egye meg, mégse való ő politikai területre, beszélni se tud. Az önbizalom barométere már megint hajlik lefele. Gyakori ez nála az utóbbi időben." Itt tehát egy korántsem sematikus helyzet eleven problematikája marad megoldatlan. A párttitkár, Orosz Sándor esetében viszont a regényeinkre sajnos oly jellemző másik helyzet áll fenn. Orosz Sándor túlzottan „baloldali“, a falu nem szereti, önkényesen zár ki embereket a Pártból, egyszóval elköveti szinte az összes lehetséges hibákat. Ez az ember a megyei pártbizottság súlyos kritikája után „majdnem sírva fakad" (!), de nem törik meg, azonnal megveszi a Párttörténetet és Solohov könyvét. Bezárkózik otthon, tanul és addig nem is látja senki, nem is tudunk róla semmit, míg meg nem változik. De ennek a fordulatnak emberi lehetőségei az addig megismert jelleméből teljesen hiányoztak. Holott éppen ezt a folyamatot kellett volna ábrázolni. Ez a leglényegesebb kérdés. Ebben a folyamatban egy — mondhatjuk — ösztönösen cselekvő ember emelkedik fel a tudatosság színvonalára. A kommunistának ez az egyik legfontosabb tulajdonsága. Orosz Sándor alakja akkor válna példaképpé, akkor lenne íróilag érdekes és hatásában értékes, ha ezeknek a problémáknak a személyes megoldása által kibontakozhatna teljes embersége. A kiragadott példák jók, hogy a kommunistát, minden más alaknál inkább, csak teljes emberségében lehet ábrázolni. Minden olyan ábrázolás mélységesen hibás, amely csak valamilyen különleges hivatalnokot lát a kommunistákban. Enczi Endre párttitkára, Dsávid Ferenc ilyen hivatalnokszerű, mert megfogja ugyan „a csákányt, tárgyal, előad, telefonál, megnézi az ácsolást, kimegy a gépüzembe, az osztályozóba és még arra is van ideje, hogy Pestre felmenjen”, — de csak ilyen viszonylatokban látjuk. Magánélete, emberségének megmutatása, fejlődése teljesen hiányzik a regényből. Ezek a hibák többnyire onnan erednek, hogy íróink nem élik át mélyen koruk valóságát. Enélkül pedig nincs igazi irodalom. De az élet valóságos megismerése csak a marxizmus-leninizmus ismeretében lehetséges. Az író csak így láthatja meg egy-egy regény, alak belső fejlődését. Csak ezáltal képes kiragadni olyan jellemző típusokat és mozzanatokat, amelyeken keresztül egy konkrét korszak életét, emberét jellemezni tudja. A Kis Katalin házassága című filmben például a párttitkár egy-egy rövid megjelenése emberileg is jellemző és a film egész meséje szempontjából fontos mozzanat. Az alakok csak változatos, gazdag mesében és helyzetekben kaphatnak valóságos emberi körvonalat. Ha így jön létre az írói mondanivaló és az emberi sorsok szerves egysége, akkor fejlődik ki az az alak, amelyre a regény kompozíciója épülhet s amely aztán meghatározza az epizódfiguák helyét és fontosságát. S végül hadd emeljünk ki még egy döntő mozzanatot. A kommunista ember jellemzője, a magasfokú öntudat és cselekvés teljes emberi egysége. Ez az egység éppen a magas színvonalú tudatosság eredménye. Ezért elengedhetetlen a kommunisták ábrázolásánál a szellemi arcnak, az alak gondolkodásmódjának ábrázolása. Nem arról van természetesen szó, hogy az alakok hosszú elméleti vitákat folytassanak, de igenis arról, hogy szellemi fejlődésük, tudatosodásuk megkapja művészi ábrázolását. Mert egyes ember gondolkodásmódja, az a mód, . ahogy bizonyos tudást magáévá tesz, ahogy felel az elébe kerülő kérdésekre, rendkívül jellemző az emberre. S különösen a kommunistára, aki éppen tudatosságánál fogva képes a többi ember sorsát is alakítani. Engels Lasallehoz írott levelében figyelmeztet annak szükségességére, hogy „azz nagyobb gondolati mélységű, a tudatos történelmi tartalom... teljesen összeforrjon a cselekmény shakespearei elevenségével és gazdagságával". A mi számunka ez itt azt jelenti, hogy az alak gondolati kifejezése nem lehet független az élet személyes kérdéseitől, mert ez a gondolati kifejezés éppen a személyes átéltségen keresztül kap objektív fontosságot és művészi indokolást. A gondolati megnyilatkozások így nem hatnak frázisként s így tudjuk igazán művészivé tenni a legtudatosabb emberek, a kommunisták ábrázolását. Illés Jenő 1951 JÚLIUS ft. JÓKAI MÓR VERSE: Milyen fából faragják a bíbornokot? Jókai Mór, a nagy mesélő, nagyszámú regényeihez viszonyítva ritkán nyúlt a vers műfajához: csak akkor, ha nagyon szertett, vagy nagyon gyűlölt valamit. Nem véletlen, hogy versei egyikét, — azok közül is egyik legsikerültebbet — éppen a szabadságharcot eláruló főpapok leleplezésére szánta. Ezért érdemes kiemelni a százi év előtti folyóirat ismeretlenségéből. Ki legszorgalmasabb alvó, Annak lesz a hivatal jó, Ki soha semmit se tanul, Az be is jut hívatlanul, Kinek egyetlenegy gondja, A jó pince és jó konyha, Várhat jót a Vatikántól, Ahol „vota ponderantur”, Aki sötétséget terjeszt, Testvérgyűlöletet gerjeszt, Es a syllabust hirdeti: Bíbor süvegig viheti, Ki a bűnöst megtéríti (Hogyha szép lány) beteríti S felruházza a meztelent: Baráthoz jut okvetetlen. De aki áldást osztogat, £ s a néppel jót tesz sokat, Ki másnak vet, másnak arat Es maga szikárnak marad, Ragyog tudománnyal, ésszel, Áldozatot hoz két kézzel, Híveinek Igaz atyja, Hazájának hű magzatja, Szelleme messze világol, Kilátszik a sokaságból, S kit híve, nem híve, szereti Az bíbornokká nem lehet! HŐSÖK ÍRTA: TARDOS TIBOR a hősök korát éljük. A fülledt nyáréjszakában száz és százezer hős lélekzik. Hajnali kettőt üt a toronyóra és hősök fordulnak át, öt világrészen keresztül, a másik oldalukra és amikor a kakas az elsőt kukorékolja, száz és százezer ágyban jelképezi valami módon azt a fogalmat az álom, béke és szabadság. A könnyűzene és a nehéz búzakalászok, a megivott pohár sör és az egészségesen nyújtózó végtagok nem valami végtelenül békés nyári idill melléktermékei, az emberek nem a régi módon szürcsölik az úgynevezett nyugalmat és a békét. Ezer, százezer, egymillió és még annál százszor több ember áll ma hajnaltól késő estig tettrekészen, azzal az elszánt nyugalommal, amellyel a tanyasi gazda tartja éjjeli kutyaugatáskor kezében a kampósbotot, vagy ahogyan a lövészárokban a támadást sejtő katona figyel kifelé a lőrésen. Monsieur P. H. Bronier nagyvállalkozó (Lyon) F. Stiiwell bankár és Mister John (Kansas City) hideg verejtékben és szapora szívdobogással riad fel a fülledt kánikulai éjszakán. Van a mai békeidőkben számukra valami félelmetesen újszerű, mérhetetlenül ijesztő. Sem Stiiwell, sem Bronier: „nem mai gyerek”. Sok szép napot megértek, Bosznia annexiója idején tízmillió dollárért adtak el sisakot. Abesszínia korszakában hatszázmillió frank ára katonai nadrágot gyártottak és szállítottak, a müncheni szerződés időpontjában új rendszerű, igen drága golyóspuska gyártására állítottak fel a Vogéz-hegységben üzemet. E fajta üzleti tevékenységük ütemét nagyobb meglepetések sohasem bontották meg, az indítandó háború helyére és időpontjára vonatkozó titkaikat mindig megfelelően áthatolhatatlan fátyol fedte a hősi-halott-jelöltek beavatatlan tekintete elől. A házIFAJTA KORT,ború előkészítését nagyjából sikerült mindig szabályos béke-karnevál formájában megrendezni, hangulatos shimmy-zenével, végtelenül izgalmas sporteredményekkel, csábító és igazi csalódást csak később keltő kislakás-parcellázással és a korszak dicséretével a vasárnapi miséken, a kabarészínpadokon és a telefonhírmondó bágyadt adásain keresztül, ez a nyár Stiiwellnek és Broniernek nem jó. Nem hasonlít, egyáltalán nem hasonlít a régi szép békeidőkre. A régi törvényszerűségen sanszonok, (zsíros üzletek, sikamlós titokban háború), új, meglepő, előkészített ellenállhatatlan törvényszerűség kerekedik felül, (békealáírások százmilliói, sztrájkok, hatalmas leleplező beszédek és sajtóközleményeik, tőkés vereség a választásokon, tőkés vereség a harctereken). Stiiwell és Bronier felriad és a homlokát törli. Reggelre kelve hirdetni fogják újra az alázatot, az öröktől való szolgaságot és a háború elkerülhetetlenségét munkásaiknak, de mintha vattafelhőbe beszélnének, hangjuk tompán és hamisan kong majd, az emberek kelet felé tekintenek és alázat helyett ott látják a kommunizmus büszke villanyerőműveit, szolgaság helyett a felszabadult világrészeket, háborús fenyegetés helyett a rettenthetetlen küzdelmet a békéért. Stiiwell és Bronier hörög, krákog és forgolódik a selyemlepedők között. A régifajta béke letűnt, a shimmy zenéje és a titkok a párnás igazgatói ajtók mögött — szertefoszlottak. A mai emberek nem rimánkodnak a békéért, hanem ha Striwell rájuk lövet, visszalőnek, ha Bronier fegyvert akar szállítani, a vonat elé feküsznek, ha bacillus-bombát készít, felírják a háborús bűnösök listájára, ázik a nyakára a kenderkötél. S ha mégis jelt ad párnázott ajtaja mögül a gyilkos fegyvereknek — milliónyi fegyveres békeharcos zúzza szét pereputtyostul. Nem jó! — se így se úgy... Striwellnek és Broniernak — bár-EZ A BÉKE, zalmas, soha nem látott és félelmetes ez a béke. Ezt az újfajta békét már jóideje népi hősök százezrei tartják fenn szerte a világon, foggal és körömmel. Miféle emberek ezek? A korszak krónikása, ha száz nagy üveg tintája volna is, a róluk való írásban fogyaszthatná el mind. MESSZE PÁRIZSBAN sötét éjszaka. A mozgóképszínházakban pereg a film. A rádióban egy hang beszél, a nyitott ablakok mögül kiszűrődik a téma a keskeny utcákra. Újságlapok az asztalokon és a kezekben. A mérhetetlen technika mozgásban, hogy megfossza urát és parancsolóját, az embert a józan eszétől és ítélőképességétől, vadállattá tegye. És Jean Tessier (egyszerű nyomdász, nős, huszonhat éves) a sötétségben és zajban céltudatosan halad előre, hóna alatt papírköteg, plakátokat fog ragasztani, a plakátokon rajta vastag nyomdabetűkkel a népi igazság. A sarkon csizmás, feketenadrágos gólista rohamosztagok várják, hogy tőrt döfjenek bele, vagy átlőjék a lábszárát. Jean Tessier tudja, igyekszik majd elkerülni őket, de a plakátokat fel fogja ragasztani. Feleségére, gyermekére gondol, megszaporázza lépteit. Hős, tízezer másik társával együtt, tömegesen fellépő és cselekvő újfajta népi hős, öt tonna vas körül folyik a vita a Martinban. Belefér-e még az is a kisebb méretű kemencébe, vagy nem fér bele? Egyesek azt mondják: nem lehet. Dunai, Kovács, János bácsi és Rókus azt mondják, igen. Aláállnak az üstnek. És ütközetet nyertek. Az acél habfehér sugárban kicsordul és egyelőre engedelmesen folyik. Az újdonsült békehősök fekete szemüvegek mögül felfelé tekintenek, győzelmet várnak. Akárhogyan is lesz, az ingottérben újfajta emberek születtek, a mi békénk katonái. CSEPELEN Rzsevo Konáre (Bulgária). Anton Todorov négyholdas szegényparaszt még soha életében nem be*