Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)

1952-01-03 / 1. szám - Palotai Boris: Egy vidéki tanítónő (2. oldal)

2 Nagymaros táján egy barna kárászkendőbe bugyolált asszony letörölte a vasúti fülke párás ablakát. — De gyönyörű vidék ezt — mondta és csak nézte a zegzugos ágakkal telerajzolt tájat, a bozontos börzsönyhegyeket Egy paraszt demizsonnal a hóna alatt megrándította a vállát. — Ugyan mi a szép rajta? Töltött káposzta dagadóval, az a szép. Szép is, meg jó is. A hárászkendős asszony elnevette magát. — Hát nem mondom, az se utolsó. De van egyéb is, hallja. A padra ereszkedett, szemmel tartotta a szaladó fákat. — Én is sokáig úgy voltam vele, hogy csak a hasammal törődtem. Azt se tudtam jóformán, hol, merre lakom, bevettem magam a konyhába, legfeljebb a tyúkólig jutottam. Aztán egyszer a tanítónénk elhozta a kislányom füzetét. — Nézze már, Kissné, mit írt a maga Mariskája? — S már olvasta is, hogy mit írt az a csepp lány. Én meg csak eltátottam a szájamat. A demizsonos ember szórakozottan bólintott, az asszony meg tovább beszélt. — A mi falunkról írt, de olyanolyan szépen... Ezerszer is elmentem én a Duna mellett, mégse vettem észre, hogy akár egy ezüst szalag... Mert úgy írta. Százszor is láttam a börzsönyi hegyeket, sose jutott eszembe, hogy akárcsak egy pillantást is vessek rájuk. De ahogy a mi tanítónőnk felolvasta az irkából, hát kivettem a kezéből, újra elolvastam. Csakugyan széjjel kéne már nézni egy kicsikét. Rákövetkező vasárnap velük tartottam, amikor az úttörőkkel az erdőbe mentek. Hát így kezdődött. — Mi kezdődött így? — kérdi a férfi és előrehajol. — Az, hogy most már apróra megnézek mindent, ami mellett elfutottam. És olvasok is... Több mint tíz könyvet olvastam már tavaly óta. S megint csak a tanítónő jött azzal, hogy most meg már Joó Györgyről írt Mariskám, az olyan szegény ember, tudja ... De ne csak azt fussam át, ami a füzetben áll, hanem magát a könyvet is, mert különben honnan tudnám, hogy jól írta-e, az igazat írta-e a lányom. Beszél, mesél az asszony, úgy tele van örömmel, hogy kinyílt számára a világ s észreveszi benne a felhők játékát, a szavak fényét, a mondatok táguló értelmét. — Aztán ki az a tanítónő, aki így kimozdította magát? — kérdi tőle, az asszony meg gyorsan feleli. — Német Ferencné Zebegényből. Odavalósiak vagyunk. A demizsonos férfi a homlokát ráncolja. — Német... Német... Arról én már hallottam. Pedig én Vácon dolgozom. — Na, ugye! — mondja bizonyítón az asszony és felém hunyorog. * Zebegényben a Sztálín-téren áll az iskola, ahová a tízperces szünetben érkezem. A széles folyóson zsibonganak a gyerekek s amikor megtudják, hogy Német nénit keresem, versengve igyekeznek megmutatni az osztályát. Az az érzésem, már találkoztam Németnével. A vonaton utazó két idegen beszélgetéséből, a gyerekek sürgölődő buzgalmából, felvillanó tekintetéből bontakozott ki a képe. Csendes, barna asszony, sötét hajában ezüst szálak. Gondoskodó, anyás szemek, melyek biztatón, rábeszélőn néznek az egyik gyerekre, derűs nyugalommal a másikra, csendes büszkeséggel a harmadikra, minden gyerek új fényt csillant fel benne, pedig hát ötven szempár tapad rá. — A megyében az első lett a mi iskolánk — mondja és belepirul. — Sok a tehetséges gyerekem, de ami a legfontosabb, az átlag igen jó. — Arra kér, hogy délután látogassam meg, déli 1 óráig egyfolytában tanít, ma,gyárt, földrajzot, számtant, egészségtant, növénytant. Vagy tán jöjjek vissza, amikor magyarórát tartanak. Figyeltem meg, hogy megtanultak gondolkozni, szépen, szabatosan fogalmazni a gyerekek. S milyen otthonosan mozognak az irodalomban, hogy kihámozzák a mű lényegét. — Egyszerre izgatott lesz, szeretné előretolni a mutatót, egy pillanatig habozik, ne cserélje-e fel az órát. A gyerekek várakozóan néznek rá. Valamennyien jólöltözöttek, lábukon nem lötyög öröklött cipő, régen eltűntek róluk az ajándékba kapott holmik, melyek szinte bekapták hátukat, vállukat, egyéniségüket. Testükre szabott ruhákban, cipőkben tanulják az értelmükhöz szabott anyagot, azt az élő, eleven történelmet, melynek ők is szemtanúi, részesei. Azt a termékeny számtant, melynek eredményei az ő életüket gazdagítják. Azt a dús és tiszta magyar nyelvet, mely kivirágzik az ajkukon. Azt kérdem az egyiktől: — Tudod te, hogy tanultak azelőtt a falusi iskolások? — Tudom hát! — mondja. — Még öt évvel azelőtt is, nekünk kellett ízt hordani az iskolába. Már aki járt. Mert sokan nem jártunk, nem volt cipőnk. — És két teremben tanultak a gyerekek — vág közbe egy másik. — Több terem nem volt. És a két teremben négy osztály. És a négy osztályhoz összesen két tanító. Két tanító összesen — ismétli méltatlankodva. — Még mi is így kezdtük a tanítást — jegyzi meg halkan Németné. — 1941-ben kerültem ide. Ketten voltunk a férjemmel száznegyven gyerekhez. Csupa összevont osztály. Az előírt anyagnak csak egy részét tudtuk elvégezni. Körülnéz a szépen felszerelt osztályban, a fényesre pácolt padokon. Az ablakpárkányon virágcserepek, az egyik falat „irodalmi fallá” avatták a gyermekek, rajta költőink, íróink képe, s bekeretezve a hónap legjobban sikerült három dolgozata. A másik falon maggyüjtemény, rügy-gyüjtemény. Mindenen meglátszik leleményességük s az is, hogy tervszerűen dolgoznak, jut idejük arra, hogy önállóságra szokjanak, maguktól rájöjjenek, mit hogyan kell csinálni. - Azelőtt erdei munkás volt a legtöbbnek az apja, most ipari dolgozó lett belőlük, a nagymarosi szerszámgyárba, a pestkörnyéki gyárakba járnak be Zebegényből. Az anyákra maradnak a gyerekek, a nagyszülőkre. S a maradi, babonás nagyszülők makacsságával kellett megküzdeni a szelíd kis tanítónőnek, aki törékeny erejét küldte harcba a nagyszülők legyintő, vállvonogató közönye ellen. Ma ők a legfőbb szövetségesei. Az anyák, nagyanyák. Csabán Pálné volt az utolsó, aki felfortyant. Mért zaklatják őt intőkkel?! Azért van a tanító, hogy az törődjék a gyerekkel. A szülők közrefogtál. Hogyan törődhet a gyerekével az iskola, ha a szülő nem segít. Ha magára hagyja a tanítót, aki eszes embert akar faragni a gyerekből. Azóta Csabánné rendesen eljár a Szülők Iskolájába, ott van minden iskolai ünnepélyen s ha a tanítónő ellenőrző útján benéz hozzájuk, várjon betartja-e munkatervét a növendéke, kérdésekkel halmozza el s azt is tudni akarja, hány helyesírási hibája volt annak a kis bitangnak! Mert nemcsak a tanítónő készít munkatervet, hanem a gyerekek is. S a tanítónő rendszeresen ellátogat hozzájuk, betartják-e munkatervüket a gyerekek, nem szorítják-e őket valami más munkára. A tanítónő ott ül a konyhában,az anyával, aki lencsét válogat, vagy krumplit hámoz, nem is látszik az arcán nagy figyelem, néha bólogat, elcseppent egy-egy szót s hetek múltán érződik a gyerek előmenetelén, hogy lencsetisztogatás közben, meg azután is sokminden fordulhatott meg az édesanya fejében. „Lám, milyen igaza van a tanítónőnek... Nem szabad elmaradni a gyerek mögött. Még csak az kéne, hogy fejemre nőjjön az a tökmag! Az lenne szép!” A gyerek meg észreveszi, hogy az anyja nemcsak hogy szemmel tartja, de utána iramodik Azért is megmutatja hát!★ —... az én életem érdekli ? ■— kérdi kis meglepődéssel Németné. — Mindgypapi élet ez. Persze, l$y mindennapi. Bánhelyi Anna, e*fc®mbóvári MÁV pályamester lám^^Htf-ban elvégzi a tanitokér^és wMNWL*i8fdnevezésre. Vár , és vár, de a kinevezés csak nem jön meg. Három évig ingyen tanít _ a dombóvári iskolában, abban reménykedve, hogy ha már működik, könynyebben álláshoz jut. Kaposvárra költözködik a szüleivel és hat éven keresztül írja a kérvényeket, hat évig várja, hogy egyszercsak rámosolyog a szerencse és elhelyezik valahová. Hát nem mindennap! sors ez a Horthy-korszakbar? Végül is Szobra kerül községi írnoknak, havi nyolcvan pengőért. 1941-ben pedig nyolcévi hányódás után Zebegénybe egy ütött, kopott „senkinek sem fáj” felekezeti iskolába, melyet legfeljebb a Dunáról fúvó szél zörgetett meg. Nagy szó volt már az is, odaszoktatani a falu gyerekeit, rávenni a szülőket, hogy abbahagyassák velük a libapásztorkodást, s eresszék iskolába őkéit. Németné szünetet tart a beszédben, elgondolkozik. Neki is bizonyára az jut eszébe, ami énnekem. Az iskolától elriasztott parasztgyerekek, a „puszták népének“ mezítlábas zsellérgyerekei, akiknek egyik fele büntetésből kapált a tanító kertjében, másik fele meg jutalomból ... Vagy az egyházi iskolák megalázott, szabadtülepű kántortanítói, akiknek egyikéről így ír Gárdonyi Géza „A lámpás” című ifjúkori regényében: „... igavonó állata lettem a népnevelésnek. A pap után vittem a kalapot.” S ennek a jobbra törekvő, lázadni merő tanítónak veti oda dölyfösen a pap: „Itt én vagyok az úr. Maga a szolga." Vagy az a mindennapi dolog, amikor a tanítót bevezetik a tanterembe, amely egyú tál lakószobája 16. „Alacsony, földes kis szoba volt. Benne három sor pad, egy asztal, egy ágy, meg egy tyúkketrec.“ S Móricz Zsigmond torzón maradt „Jószerencsét” című regényéből lép elénk az a kereszti tanító, aki tót származása miatt amúgy is tele van kisebbségi érzésekkel , , ráadásul a főnöknek, a papnak kell sunyítania, a vezér előtt reszketve bakáznia, s az „intelligencia“ köszönésre sem méltatja. És Bródy Sándor „Tanítónő’‘-je bukkan fel emlékezetünkben , körülötte a hatalmasságok, a megye zsarnokai, a szolgabíró, a pap, a földesúr, akik az igazság, a felebanáti szeretet, a könyörületesség nevében akarják megkaparintani, legázolni a kis tanítónőt. — Összeházasodtunk az urammal — mondja hirtelen Németné. — Ketten küszködtünk ebben a rozoga iskolában, a nehezen összegereblyézett száznegyven gyerekkel. A szobámban reggelenként befagyott a víz. A küzdelmek közben szerettük meg egymást. Magunk takarítottuk az iskolát, magunk toldoztuk, toldoztuk az ablakokat, papírral, ronggyal. Aztán jött a felszabadulás. Nem állítom, hogy egycsapásra megváltozott minden. Sok asszony maradt egyedül, azt ne tudja mihez kezdjen férfi nélkül. Batyuzni járt, a gyerekét munkába fogta, ahelyett, hogy iskolába küldte volna. S még mindig csak ketten voltunk az urammal. Csak 47-ben kaptunk két tanerőt , attól kezdve több időnk jutott a szülőkkel való foglalkozásra. Ezen múlik minden. Bevonni a szülőket a munkába, összefogni velük, megértetni, hogy a krujtúrforradalom harcot követel tőlünk is. Elmondja Németné, hogy kevés volt a tantermük, s a szülők segítségével szereztek egy bolthelyiséget, abba ajtókat, ablakokat vágtak, kimeszelték s berendezték tanteremnek. S a honfoglalás tovább folytatódott. A Kossuth Lajos utcában találtak egy magánlakást, amely alkalmas volt tanteremnek. A szülők társadalmi munkában vezették be a villanyt... Majd a helyi pártszervezet megengedte hogy a párthelyiségben tantermet nyissanak. S mély meghatottság fogta el a szülőket, hogy a párt szinte ölébe veszi a gyerekeket... — mondja Németné. — Még azok a szülők is, akik kétségbeestek, amikor meghallotték, hogy államosítják az iskolát, megnyugodtak, amikor látták, hogy rögtön az első napon tiszta, tágas, fűtött helyiségek várják a gyerekeket Az államtól nagyobb pénzösszeget kaptak, abból szerelték fel az iskolát. S ahogy szaporodtak a helyiségek, szaporodtak a tanerők s nemcsak az iskola szelleme, de a falu szelleme is megváltozott. A szülőkkel való kapcsolat elmélyült, bensőséges lett. Az a török versekkel, színdarabokkal biztatták a szülőket, sorra látogatták az élenjáró gazdáikat, hogy a begyűjtési versenyben példát mutassanak. S valóban, Zebegény Kismarossal versenyezve hol az első, hol a második helyre került a megyében. A békekölcsönjegyzéskor ugyancsak a gyerekek adtak kultúrműsort, dalolva köszöntötték a szülőket, békegalambot vittek nekik, s elmondták, hogyan képzelik el jövőjüket. — Néhány évvel azelőtt láttam egy filmet — mondja Németné — a Pestmegyei Vándorfam szolgálata hozta ide. A film címe: „Egy életen át". Egy szovjet tanyónőről szólt a film. Varvara Vasziljevnáról, akit a kötelesség, a feladatvállalás, a lelk ereje, a haladó értelmiségi forradalmi tudata olyan erőssé edz hogy egymaga megy el a tulákok tanyájára és azt kiáltja: „Ha engem megöltök, öljétek meg gyermekeiteket is, mert ők mind ismerik az én igazságomat.“ Ez a film egészen fekavart. De nemcsak engem hanem mindnyájunkat, akik mostoha körülmények között kezdtük meg a tanítást... Ahogyan Varja egyéni sorsát a történelem határozza meg, úgy határozta meg a mi egyéni sorunkat is a történelem. Ilyenné akarunk válni, mint Varvara, harcos pedagógusokká, akik feloldódnak tanítványaik életében! Tavaly elsőnek vezettük be a járás területén a Mjelnikov módszert. Nagykőrösön vetem részt egy Mjenikov tanfolyamon. Ez az összevont osztályok idejének racionális kihasználása. A harc a percekért! Mert sajnos, most is még két összevont osztályunk van. Az V. és VI., a VII. és a VIII Tapasztalatinkat már átadtuk a járás nevelőinek. — Megmagyarázza, mi a Melnikov-módszer lényege. Egy jó és egy gyengébb tanulót ültetünk egymás mellé. A jó tanuló kijavítja a gyengébb dolgozatát. A tanító ellenőrzi őket. Egy közepes tanulót feleltet, egy gyengébbet, s egy jót. A növendékek kijavítják egymás hibáit, majd megmondják,, mennyit ér a másik munkája. Végül ő maga is megmondja, milyen osztályzatot érdemelne. Ezzel a módszerel a növendékeket a helyes kritikára, önkritikára nevelik. Meg kell jegyeznem, ritkán tévednek, jól kifejlődött a kritikai érzékük. Tanuló felelőseink jegyzik, hogyan feleltek a gyerekek. Az óra végével kiszámítják, milyen az osztály átlagának a felelete. A két osztály között tanulási verseny folyik. Nemrégen vezettük be Golubkov irodalmi tanításának módszertanát. A gyerekek megtanulták, hogy a tartalom elválaszthatatlan a formától s próbálják elsajátítani az irodalmi nyelvet. Találomra lapozgatok a füzetekben. Meglepően tiszta, rendes dolgozatok. De nem valami hideg, gépies pedantéria vezeti a gyerekek kezét, hanem a beléjük idegződött rendszeretet, az érdeklődés heve, a munka megbecsülése. Egészen szokatlan, hogy helyesírási hiba csak elvétve fordul elő. A fogalmazásuk pedig életteljes, lényegre törekvő és egyéni. Megkérdem tőlük, tudják-e, mi a Kossuth-díj? Valamennyinek jelentkezésre lendül a keze. — Kit ismernek, aki Kossuth-díjat kapott? Egyszerre harsogják,, Berény bácsi'! (Berény Róbert festőművész, Zebegényben szokott nyaralni.) — Kiről tudtok még? — Ze!k Zoltánról — mondja egy baboskendős kislány s a többiek örömmel visszhangozzák: „Igen, Zelk Zoltán." — ő nem bácsi? — kérdem tőlük. — Nem. Mert őt nem ismerjük — mondja a baboskendős. ★ _ Német Ferencnével odahaza ülünk a „szolgálati" lakásban, amely három tágas szobából, verandából,, konyhából áll. A polcokon, íróasztalon könyvek sorakoznak. A szomszéd szobából gyerekek zsivaja szűrődik át — Négy gyermekem van, két saját gyerekem, két fogadott gyerekem — mosolyog és s°rra bemutatja őket. Szép és rendezett már az életünk — mondja. Nem lesz már ezután probléma a tanítói utánpótlás, hisz tanítónak lenni ma már megkülönböztetett megbecsülést, rangot jelent s nyugodt megélhetést. Tudják ezt már a gyerekek is, akik közül sokan készülnek tanítói pályára. Évek óta nincs lemorzsolódás nálunk. Sőt azok is, akik már nem tankötelesek, tovább tanulnak, mert az iskola nem magolást jelent számukra, hanem az élet teljességét. Fiatal lány jelenik meg az ajtórésben. — Mikor protélunk? — kérdi és hátrapislog, mert a DISZ-esei várják odakint. Az MNDSZ és a DISZ együttes kultúrcsoportját is a tanítónő vezeti. — Van ám egy nagy bánatunk — mondja Németné. Kultúrházunk még nincsen. Az előadóterem, ahol a kultúrműsorokat tarjuk, a vendéglőből nyílik s gyakran megesik, hogy behatók a kocsmában rikoltozók hangja... Ha kultúrházunk lenne! — Vágyakozva sóhajt, — Könyvtárunk is van már Húsz kötettel indulunk s a kultúrműsorokból befolyt jövedelemből vásárolunk könyveket. Kölcsönkönyvtárt pedig úgy szerveztünk hogy a gyerekek szépen bekötik a saját könyveiket , azt adják be a kölcsönkönyvtárba, azt cserélgetik: egymás között. Kérdem tőle, boldog-e. Csodálkozva rámnéz. Most ne lenne bodog, amikor a férje szakanárnak készült . Dedig kétéves szakmai ideológiai tanulásban vesz részt és a legutóbbi konferencián közölték vele, hogy rövidesen kitüntetik. Amikor a tantestület egyik tagja, a fatal Kubinyi Mária — az ő nevelésük armatanító és tanácstag! És az izgő-mozgó, mohón figyelő gyerekekből mérnökök lesznek, tanárok, agronómusok, szahánovisták, a jövő új emberei akiknek talán adott erőt néhány esztendő előtt, hogy mezít áb és vacogva lenyomják az iskola kilincsét sok maradjanak a billegő asztaloknál ... Kenyeret szel, lekvárral keni meg, széjjelosztja a gyerekeknek — Te vagy az Kati? Egyél te is — szól a belépő baboskendősnek s szeosztja a kenyeret, a csendes örömöt, az erőt, biztonságot. EGY VIDÉKI TANÍTÓNŐ ÍRTA: PALOTAI BORIS „Rákosi Mátyásnak és 54 társának“ küldi a dolgozó nép nevében a biztatást: „Kik ott álltok a vérbírók előtt, Keményen, hajthatatlan ... Hatalmasak vagytok! Mert vér a vérünkből.. . ... A diktatúra emléke megragyog Mocsoktalan .. . huszas évek végén megszületik a „Proletár-Magyarország” című versciklus. Ehhez fogható kevés akad politikai költészetünkben. Mert ezt a kilenc verset Romját a jól megértett marxi-lenini tanok fényénél irta s Így a-»távolból is világosan látta a magyar helyzetet az ipari válság idején. Értette Horthy Magyarország döntő problémáit, a munka nélküli avagy munkával tengődő ipari proletariátusét, a paraszti nincstelenek ínségét, verse velük szenvedett, velük dühöngött, velük együtt „bódultan leste“: „ ... valami jön. Tűzvész, földrengés, vízözön ... Ebben a ciklusban találjuk meg azon idők legszebb, legforróbb versét a pártról. Szinte himnuszos áhítat zeng a hangjában. —• Pártunk acélosan kemény, világos programmja a tartalmában. Minden sora — megannyi maradandó jeligénk Ad így szerette a kommunizmus pártját akkor, amikor Magyarországon különösen üldözött és elnyomott volt s egyetlen őrtornya a Szovjetunióban állt, — az valóban a párt költője. Romját Aladár a lenini értelemben pártos kötőnk. A miénk, magyaroké, de mint ahogyan Gorkij és Majakovszk:' a nemzetközi proletariátusés ' Romját Aladár még kevéssé ismerhette őket, mégis tanulhatott tőlük. Hiszen írásaik leglényege — a nép és a haladás szolgálata — közös bennük. Közös az, amit Lenin az irodalom pártosságának nevezett. Csoda-e, ha Romját, az első magyar internacionalsta költő, aki „Internacímáé” címen indított pártnapot — a proletár nemzetköziség hansonása is? Nem csodálnivaló, hanem természetes, hogy a Noskék uralma ellen fölkelő hamburgi munkások és a Hitler-fasizmus ellen lázadt alton® „Négyek” áldozatos küzdelme époly közelről érinti s készteti harcos kiállásra, mint a shangháji nagy sztrájk, vagy Asztúria nyomorgó parasztjainak lázadása. Berlini, majd párisi és svájci emigrációja alatt Julius-szal (a szintén magyar Alpári Gyulával) együtt szerkeszti a Komintern közlönyeit („Inprecorr”, „Rundschau"). S így szinte központi megfigyelőhelyről szemlélhette a nemzetközi munkásmozgalmat s forradalmi és szabadságharcok hol itt, hol ott fellobbanó füzeit. Hogy ne ihletné mindez a költőt, aki most ér delelőjére? Üldözöttség, hányatott élet, szakadatén gondok a hontalanság soha nem hegedő sebe? Igaz. De mindezen túl és magasan fölötte: az egyetlen, a drága, az ígéret földje: a Szovjet haza él és győz és épít és példát, utat mutat! Az ország, ahol „öröm sikongat s rá öröm felel, öröm mozdul ott minden mozdulattban ..." s ahol ő. Komját is időzhetett néhányszor. Sőt egyik főszónoka volt a harkovi írókonferenciának. Ottartózkodása nyomán születtek érett költészetének egerebb darabjai, mint „A lélek mérnökeihez”, vagy „A fiatalok“. Utolsó versét, a „Nemzetközi brigád indulójá’‘-t mindenki ismeri, de talán, kevesen tudták még eddig, ki a költője ennek a nagyszerű családaibak.. . „Az idő nekünk dolgozik !** — mondogatták éveken át a hazájukból számkivetett vagy ömként emigrált kommunisták, akik bizalommal néztek a Szovjetunióra és saját honuk dolgozó népe felé. És ők maguik is segítettek az időnek. Ki-tt a maga módján, a maga helyén, a múltnak rombolásában, az újnak építésében. Komját Aadár a legelsőik és legkülönbek ” között küzdött nemcsak forradalmi költészetével, hanem szakadatlan publicisztika és szervező tevékenységével is — élmunkása volt az Idő hadseregének — a Kommunista Internacionálénak, a nemzetközi kommunista sajtónak. S épen ezért válhatott jóserejű, jövőbelátó, nemzedékeknek sokat mondani tudó, szenvedélyével szenvedélyt szító kötővé. Sokat dolgozott művészi egyéniségének kiformálásán. Könyvekben búvárkodott, régi magyar nyelvemlékek fóliánsait böngészte szótárának felfrissítéséért. Kezdetkor „egyénieskedését“ levetkőzve, formanyelve egyre zengőbb lett, verselése egyre tisztásabb a dac és tiltakozás jegyében vállat különcködéstől. Megtalálta saját hangját, mert hazatalált a magyar nép, a magyar munkás hangjához. Örök kár, hogy csak messziről, az emlékeiben. Örök kár, hogy korai halála megfosztotta őt a hazatérés boldogságától És megfosztott bennünket őtőle. De szellemének öröksége köztünk 40, velünk, bennünk marad. Lányi Sarolta Irodalmi Újság 1952 JANUÁR 3.