Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)
1952-04-24 / 9. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Vadrózsa • széppróza • Fordította: L. S. (6. oldal) - Karinthy Ferenc: Beszéljünk magyarul. Diszpécser és társai (6. oldal)
6 Néhány hónappal ezelőtt újságjainkban rajzos felhívás jelent meg: az illetékes vállalat, — amely a szovjet mintára készült egyszerű és alkalmatos kis számológépet hozza forgalomba, — hirdetett pályázatot az Ügyes szerkezetecske orosz nevének, a szcsoti-nak megmagyarosítására. A felhíváson látható rajz bennem is kedves moszkvai emlékeiket ébresztett: az Univermag áruházaiban, az üzletekben és vendéglőkben mindenütt ott látni ezeket a könnyen kezelhető, szinte gyerekjátékra emlékeztető golyós kis masinákat, amelyeken a moszkvai elárusítónők és pénztárosok olyan követhetetlenül fürge ujjal, pillanatok alatt számítják ki a sokféle árucikk árának összegét. A pályázat aztán eredménnyel is járt: iparunk, kereskedelmünk egy új, a munkát könnyítő gépecskével, nyelvünk pedig egy magyaros, érthető és helyesen képzett szóval gazdagodott a számvető bevonult üzleteinkbe és szótárainkba. Sajnos, a jó példa nem mindig ragadós. Vasárnap egy társaságban arról beszélgettünk, mennyire elborította megint nyelvünket a sok fölösleges idegen szó. Este, mikor hazaértem, a társaság egyik tagja fölhívott s felolvasta a frissen vásárolt Független Magyarország következő alcímét: „Így működik a diszpécser-szolgálat a Kispesti Férfi ruhagyárban.“ — Mi az a diszpécser? Az orosz diszpécser szónak, — amely a szótár szerint üzemi munkairányítót jelent, — elég ötlettelen átvétele. Hogy az e betű miért és melyik kontár tolla alatt ’ nyúlt meg é-vé, csak a nagy ég tudja. Nem akarom itt újra elmondani, amit mindig elmondunk az idegen szavakról. Nyelvünk persze évezredek óta szívott és szí magába új kifejezéseket más nyelvekből. Amikor a vándorló régi magyarok török népektől tanulni kezdték az állattenyésztést, természetesen átvették a bika, ökör, borjú, kecske szavakat is, hiszen ezekre még nem igen volt saját szavuk. S amikor, jóval később, szláv népektől tanulni kezdték a magasabb kultúrájú földművelést, ugyanígy megtanulták, hogy mi a rozs, a gabona, a zab, a barázda. Nyelvünk a századok folyamán sok-sokezer új szóval gazdagodott, s ma már sem ezeket, sem a többieket nem érzi senki idegennek. Ma is veszünk át szavakat más nyelvekből. A kolhoz, a bolsevik most honosodnak meg nyelvünkben. Kissé ideiglenszerű hangzása ellenére én még a kombájn ellen sem emelnék kifogást, mert rövidebb és velősebb a bonyolultan körülíró arató-cséplőgépnél, s mert van valami egészséges politikai zamata. E vándorszó, amelyet mi az oroszból vettünk át kifejezi, jelképként, hogy mezőgazdaságunk a virágzó szovjet kultúra nyomán halad a szocializmus felé.- Hadd fusson ez a két szó nemes versenyt, s lehet, hogygyerekeink a kombájn-1s kissé tán magyarosabb ruhában, a fajin mintájára kombájin alakban olyan tősgyökeresnek érzik majd, mint mi az ugyancsak orosz eredetű halom szót! De mire jó a diszpécser vagy pláne diszpécser? Mennyivel mond többet a munkairányítónál, vagy ha úgy tetszik, továbbítónál? Csak megzavarja dolgozóinkat, akik úgyis kapkodják már fejüket a sok idegen és érthetetlen szótól. Nem hinném, hogy a munkairányító szolgálat szovjet feltalálói megsértődnek azon, ha mi magyarra fordítjuk s a magunk nyelvén mindenki számára érthetően nevezzük nevén a diszpetcser-t, annál kevésbbé, mert ez a szó az oroszban is jövevény: az angol dispatcher-ből származik, ami elküldőt, elintézőt jelent. Lehet, hogy a szovjet iparban valami hagyomány, vagy valami más ok szól ez elnevezés mellett, — de ránk az nem vonatkozik Éppen a szovjet írók figyelmeztettek bennünket ottjártunkkor arra, hogy mindennél jobban szeressük, gondozzuk és tisztítsuk magyar anyanyelvünket, — hiszen Sztálin is arra tanít, hogy az anyanyelv igen fontos meghatározója a nemzet fogalmának! „Rontjuk az orosz nyelvet, —, írta Lenin 1924-ben. — Idegen szavakat használunk szükségtelenül. Helytelenül használjuk őket. Minek „defektusokat’mondani, mikor mondhatunk hiányokat és tökéletlenségeket vagy fogyatékosságokat.. . Nem volna ideje már, hogy hadat üzenjünk a felesleges idegen szavak használatának?" Nos, mostanában egyre-másra alapítják nálunk a különböző trösztöket, csak azt nem tudom, mennyivel mond többet ez az idegenhangzású szó az egyesületnél, érdekeltségnél, szövetségnél? A magyar dolgozó számára érthetetlen dekád is helyettesíthető a tíz nap, vagy ha úgy tetszik, harmad szóval. Az instruktor igen előkelően hangzik négy egymásra következő nyelvtörő mássalhangzójával. — de húsz éve gyűjtött könyvtáramat ajánlom fel egy pipa dohány ellenében annak, aki bebizonyítja nekem, hogy miért jobb az oktatónál, tanítónál, előadónál. A vita, a vitatkozás, a tanácskérés sem lesz más, ha finomkodva konzultációnak nevezzük, de így legalább kevesebben értik! Erre a mostanában széltében elharapódzó szóra: likvidálni, hirtelenjében öt magyar kifejezést is ajánlhatok: megszüntetni, beszüntetni, megdönteni, megsemmisíteni, véget vetni... Nem volna ideje már, hogy likvidáljuk nyelvünkből a felesleges idegen szavakat? Karinthy Ferenc Beszéljünk magyarul fíiummátíi! irodalmi Újság 1952 április 24. r Éjszaka köd lepte be a hajót. Nem tudott továbbhaladni: a ködben nem látszottak sem a bóják, sem a jelzőfények... Mása Klimova felébredt a hirtelen csendességtől... Aztán rájött, hogy a hajó part közelében áll. A parti bokrok susogásába fülemüle dail vegyült... „Nem értem, miért vagyok olyan bánatos? — gondolta magában Mása bosszankodva. — Talán, mert várok valamit... És eszébe jutott a nagymamája, aki egyszer valami érthetetlen, leánybánatról beszélt neki. — Ostobaság! Egyszerűen arról van szó, hogy új élet vár rám. Ezért félek egy kicsit. Ez persze önámítás volt, mert nem egy kicsit, de igazán, nagyon félt... Abban a munkában, amire vállalkozott, bizony tanácstalannak, kicsinek érezte mágiát. Mása nagymamája egy folyamihajós kapitány özvegye volt. Ő tanácsolta ezt a hajón utazást és Mása örült, hogy megfogadta az öregasszony tanácsát. Előbb a Néva sötétkék hullámait szelte a hajó, azután kiért a Ladogával, később átment a Mariinszkicsatornán, elhaladt a kis kikötők elmaradhatatlan horgászó legénykéi előtt. Az útitársak váltakoztak, de Mása szemében mindahány érdekes volt. Belozerszkben felszállt egy még fiatal, de halántékán őszhajú repülő. Nyilván pihenni volt az édesanyjánál — a szürke- kendős, sovány kis öregasszony csendesen sírdogált a parton, mikor kikisérte fiát, az meg a fedélzetről integetett neki: — El ne felejtsd mama, a halat, amit fogtam, a pincegádor mögé akasztottam, majd adj belőle a Vaszka kandúrnak is — különben rekedtre nyávogja magát. — Nem felejtem el, Pása, ne félj — bólintgatott a mama és köténye sarkába törülgette a szemét. A pilóta mosolygott, tréfált, de arca meg-megránkult, míg öreg anyját nézte ott a parton ... Később színészek szálltak a hajóra lármásan, élcelődve s nyomban összeismerkedtek minden utassal. Ettől kezdve esténként szünet nélkül szólt a szalonban a ködöktől lehangolódott pianino. Egy fürgemozgású korosabb színész énekelt a legtöbbet. Mása csodálkozott a dalain, sohasem hallott efféléket. Leggyakrabban egy lengyel dalocskát énekelt a szerelmes tolvajról, akinek nem sikerült csillagot, lopni szerelmesének az égről, ezért a leány kiadta az útját. Valahányszor végére ért a színész ennek a dalnak, nagy zajjal lecsapta a zongora fedelét és így szólt: — Mi ebből a tanulság? Legyetek jók a szerelmesekhez. Nincs vita! Az ülést bezárom! Megigazította fekete csokornyakkendőjét, asztalhoz ült és sört rendelt füstölt hallal. Cserepovciban építész-főiskolai hallgatók jelentek meg, Moszkvába voltak hazatérőben gyakorlati tanulmányútjukról. Rengeteget vitatkoztak a kőfaragásról, Andrej Rublyovról és a moszkvai felhőkarcolókról. Mása odafigyelt és restellte tudatlanságát. A diákok jelenlétében a vén színész elcsendesedett, nem énekelte a szerelmes falvai dalát, folyton a fedélzeten ült és Sztaniszlavszkij könyvét böngészte: „Életem a művészetben.” Szemüveggel olvasott és ettől öregesen kedves lett az arca. Mása látta rajta, hogy régimódi,ontalan ismételgetett színésztirádáin túl ez az ember sokkal különb, mint aminőnek mutatkozik. Még szánakozott is rajta, amikor megtudta, hogy a felesége nemrég meghalt és a vén színész magára maradt. Most mindenki aludt a hajón, diákok, színészek, a repülő is. Egyedül Mása állt a fedélzeten és hallgatta, találgatta az éjszaka neszeit. Valaki cigarettára gyújtott a háta mögött— a repülő volt. Az égő gyufát eldobta s az lassan, hullott a ködön át a vízbe. — A fülemüléktől nem tudok aludni — mondotta a repülő — és Mása nem látta, de érezte, hogy mosolyog a sötétben ... — Sohasem hallottam még ennyi fülemülét — révedezett Mása. A pilóta így válaszolt: — Ha beutazza a Szovjetuniót, még sok egyebet is megtapasztalhat. Olyan ez az ország, hogy még álmában is ritkán lát az ember hozzáfogható! — Azért, mert maga repül és a szárnyak alatt a föld mindig mást és mást mutat. Nem hinném — felelt a pilóta és hosszan hallgatott. —Pirkad — szólalt meg végül. — Keleten már dereng... Maga hová utazik? — Kamisinbe. — Igen, van egy ilyen város a Volga mentén. Forróság, rengeteg dinnye meg paradicsom... — És maga — hová? — Én messzebbre tartok — felelt a pilóta. A mellvédre könyökölt és nézte a pirkadó égboltozatot. Pásztorkürt hallatszott egyre közelebbről. Hűvös szél fuvallt A köd rongyosra foszlott a folyam felett .S már látszottak a harmatlepte cserjék ... Mása is a pirkadatot figyelte. Az égbolt aranyló szélén egyetlenegy csillag fénylett még, mint egy ezüsttő vízcsepp. Mása ezt gondolta: „Mától fogva egészen másként fogok élni. Azelőtt semmit sem vettem szemügyre, süketen éltem. De ezentúl mindent észreveszek majd, mindent megjegyzek magamnak és érzöm a szívemben.” . _A pilóta Mására pillantott. — Eltűnődött a kislány — mormogta félrefordulva, de nyomban ismét visszanézett a lányra. Eszébe jutott egy rég olvasott regényből, hogy nincs a világon szebb dolog, mint a kisgyermekek és a leányok szeme kora reggel — még bennük sötétlik az éjszaka, de már ott csillog a reggel fénye is. „Talán így is van, nem is olyan butaság ez” — gondolta magában. A hídról leszaladt viharvert esőköpenyében a másodkapitány. — Nem alszik?— kiáltott oda vígan Másának. ■— Egy óra múlva indulunk, addig sétálhat egyet a parton. — Azt hiszem, le is megyek — szólt Mása a pilótának — legalább szedek virágot. — Jól van, megyek én is — hangzott a felelet. Lassan ballagtak a parti ösvényen. Sötétzöld volt a fű, nedvességtől súlyosan még az éj hősét árasztotta. Az útszélen vadrózsabokrok álltak magas és meredek sorfalat és olyan csillogó bíborszínben pompázott virágdíszük, hogy mellette még a korareggeli napfény is hideg volt és halalvány. Mintha az ezernyi vadrózsa örökre elvált volna a tüskés ágaktól, úgy csillogott a levegőben, mint megannyi apró csillag. A bokrok rózsabozótjában gondterhelten zümmögtek a darazsak, fekete-arany sávval hátukon. Ahol megszakadt a csipkebozót, temérdek virág csodálatos sokfélesége tarkánt. Fürjmadár surrogott a réti füvek közt, a nyirkos zsombékban megbújva kacagott a haris. Pacsirta röppent fel hangos csattogással, de a hangja valahogy nem onnét szólt, ahol lebegett az égen, hanem mintha a folyó felé i jönne. Ott búgott fel hüpnögye a hajókürt, hívta vissza, Mását és Pasát. Siettek. Mása ruhája nedvesen csapódott térdéhez, hajfonata leoldódott, kibomlott. Mögötte a pilóta menetközben késével vágott le egy nyaláb pirosló vadrózsaágat. A matrózok rájuk vártak, hogy felhúzhassák a pallót és helyeselték a virágokat: — Ez már igen! A fél mezőt letarolták No gyerünk! A másodkapitány leszólt a hídról: — Vigyék a szalonba. Minden utasnak jusson belőle! ... — aztán a szócsőbe kiáltotta: — Előre a legkisebb gőzzel! Másának szívfájdítóan nehezére esett megválni ettől a parttól, ettől a réttől. Közelinek, kedvesnek érzett itt mindent, mintha itt nőtt volna fel. — Különös — gondolta, mialatt a szalonba ment. — Hiszen még azt sem tudom, hol, mely területen, melyik körzetben, milyen város közeében vagyunk most. A szalon tiszta volt és hideg — a pap még nem langyosította a faburkolatot, az asztalokat és a diófapianinót. Mása a virágokat válogatta s rakta vázákba. A pilóta vödörben hozott friss vizet. — Az én anyuskámnak is van Belozerszkben egy kis kertje — mesélte a pilóta, miközben Másának segített elrendezni. — Kicsi a kert, de rengeteg a virág benne. Küönösen árvácska. — Jó pihenő esett Belozerszkben? — Az. Olvasgattam sokat és aztán rendbeszedtem az életemet. Ott Berozerszkben nincs is igen egyebet mit csinálni. — Mit jelent az, hogy „remibeszedte”? — Leírtam mindent, amit láttam, gondoltam, tettem. Aztán mérlegeltem, hogy helyesen éltem-e, miben tévedtem és összeszámoltam, mi mindennel ajándékozott meg az élet mostanában. — No és? — Ami mögöttem van, azt tisztáztam. Most aztán friss fejjel gondolhatok arra, ami jön. — Sohase hittem volna, hogy így is lehet— és Mása figyelmesen nézett a pilótára. — Próbálja csak meg — ajánlotta mosolyogva amaz. — Maga is csodálkozik majd, milyen tenidestesi az élete. — Bravó! — hangzott fel Mása háta mögül egy ismerős hang. Mása megfordult. Az öreg színész állt az ajtóban bolyhos törülközővel a vállán, kékcsíkos, barnahajtókás pizsama volt rajta. — Bravó! — ismételte— Szeretem a hajnali beszélgetéseket. Reggelenként olyan tiszták a gondolataink is, mint a frissen megmosott kezünk. — Ugyan! ’— szólt ingerült hangon a pilóta. — Igaza van, ez butaság — hagyta rá a színész. — De nem kell azért mérgelődni. Akaratlanul hallottam meg, miről beszélnek és csak egy részletet akarok hozzátenni. Egy kétségtelen igazságot..Én magaman is csak jóformán életem alkonyán jutottam el hozzá. — Mi lehet hát az a nagy igazság? — kérdezte a pilóta. — „Nem kedvelem ledér iróniádat" ■— szavalta az öreg, a rossz ripacs hamis pátoszát utánozva és elnevette magát. — Egyszerű ez az ■ igazság. Életünk minden órája ad valami jót. Olykor szépséget is. És ha rendbeszedi az életét — mint ahogy kifejezni tetszett - akkor leginkább arra emlékezik, ami abban poétikus és észszerű. Ez épp a csodálatos! Hiszen, azzal van teli az élet körülöttünk! Azt kell keresni. Tartsák meg örök emlékezetükben az én öreg szívem szavát. Nincs ellenvetés? Akkor az ülést bezárom. Nevetve ment el tőlük és Ráása elgondolkozott a hallottakon. Csakugyan, amerre néz, minden olyan egyszerű és amellett különös. Leningrádban, az intézetben ez nem tűnt úgy szemébe, mint itt az úton. Talán éppen ez volt az az ismeretlen valami, s csak most tárul fel neki az a poézis, amit léte és minden napja, minden órája rejteget... A Volgán mindennap friss szél fújdogált, csak esténként ült el. A hajólámpák olyankor megvilágították a sötét víztömeg egy kis részét. Aztán feltűntek Kujbisev fényei és az óriási gátépítés füstje, motorzúgása... Mása boldog volt és néha kicsit bánatos, Kamisinben kiszállt. A pilóta és a színész kikísérték a partra. Mása zavartan búcsúzott el a pilótától, sóhajtott és elfordult tőle. Az meg nem tudta mitévő legyen, visszatért a hajóra és a mellvédő mögül nézte, hogyan köszönt el a színész Másától kalaplevéve, vén ráncainak mosolyával. — Maga boldog lesz — mondotta. — De m, én boldogságom még nagyobb. Mert én már öreg ember vagyok. — Hogy érti ezt? Miről beszél? — Nem tudhatja maga, minő boldogság adatik a hajlottkorúaknak! — szavalt az öreg. — Hát nem öröm az, könnyeket látni Dezdemona szemében, aki mást szeret? Elengedte Mása kezét és fedetlen fővel vonult vissza a hajóra, amely a harmadik sípjel után elindult. ... Másnap már Kamisintől jó meszsze, egy mozgó kocsiházban ütött tanyát Mása az erdősítés egyik szakaszának dolgozói közt. A főnöke igen közvetlen, fürge és éhes ember. De Mása első napjai mégis nyugtalan izgalomban teltek. Mindenki a dugványokat, csemetéket várta — megjönnek-e idejekorán? A délkeletről közelgő száraz szél is aggasztott. No meg a homok, a ..porsó” — ahogy emlegették a fiatal erdők e legnagyobb ellenségét, a sárga agyagport, amely úgy fénylett, mint a sápadt fehér só. Mása a többiekkel együtt kezdte meggyűlőtni, s ő is már azt leste, mikor kapják meg a gipszszállítmányt, hogy azzal ellensúlyozhassák a ,,porsó” maró hatását. Közben egyszer Mása a pilóta tanácsát követve mérleget csinált és megállapította, hogy élete három részre tagozódik — az élet Leniingrádban, a hajóúton és most itt a volgai munkahelyen. Mindegyik életszakaszának megvolt a jó tartalma és — a vén színész kifejezésével — a költői szépsége is. Leningrádban nagyanyjának lakásából az a gyönyörű kilátás az öbölre, az intézeti társai, a könyvek, a kertek, a színház. A hajóúton érezte meg a rövid, de lelkében mély nyomot hagyó találkozások és a szabad Oroszhom vizeinek feledhetetlen báját. Most pedig, a sztyeppén értette meg a munkái nagy gondolatát és erejét még az ő, látszatra nem jelentékeny teendőiben is. És valahol, lelke legmélyén nem halványult el a pilóta képe, zavart mosolya, mikor a csalogánydat emlegette, és Kamisinben a fedélzetről nézett utána s az arca úgy vonaglott meg, mint amikor az anyjától vett búcsút Belozerszkben ... Elmentek egymás mellett és sohasem találkoznak többet. Álmában néha... Látta a vadrózsabozótot. Meg a felkelő holdsarló ezüstjét a sötétkék éjszakai égen. Olyan csendes és könnyű lett a szive, hogy álmában elmosolyodott... Sok volt a munkái. Mása különös gonddal, szintte gyöngéden ápolta a fiatal facsemetéket... Lebarnult. Hajfonatát kitakította a tűző nap heve, olyan lett ő is, mint a többi lány a sztyeppén. A keze, a ruhája ürömfűillátott árasztott. Még a jó fekete kutya bolyhos bundája is ürömfűszagú volt. A kutyával együtt őrizte a kocsiházat a főnök hétesztendős Sztyopa fia is, ha a többiek mind dolgozni mentek. A nyár vége felé mezei egerek lepték el az ültetvényt. Kis vermeket vackoltak a csemeték tövében s ott hemperegtek, hogy a homokban megszabaduljanak bolháiktól. „Kertész-repülőgépet” kellett ezért hívni Sztálingrádból, hogy mérgezett zabot hintsen az erdősávra. Egy este, mikor Sztyepa a kocsiház lépcsőjén ült és krumplit hámozott, Narzán, a kutya felemelte a fejét és felvonított. Egy kis repülőgép keringett a lemenő naiv búcsúsugaraiban. A kocsiház fölött egyet fordult és pár lépésnyi gurulás után földit ért. A fülkéből előbújt a pilóta és levette sisakját. Fiatal volt még, de a halántékán a hajai egészen ősz, mellén Sztyepa jól megfigyelte a kitüntetések szalagsávját Narzán nem ugatta meg, hanem a kocsiház alá bújt és onnan haragudott. — Ez a tizenötödik szakasz, kisfiam? — És a pilóta a lépcsőre ült Sztyepa mellé. — Ez. Maga hozzánk lött? — Bizigen. Egérkéket pusztítani...— Mennyi kitüntetése van, oszt mégis csak egérkéket pusztít —• szólt tűnődve a kisfiú. — Azt hittük, hogy tanulót küldenek. — Én magam kéredzkedtemide, fiam — felelt a pilóta és felborzolta Sztyopa lenhaját... — Itt dolgozik Mása Klimova? — Itt — felelt a gyerek és összeráncolta a homlokát. — Miért kérdezi? — Hol van? — Hát ott, az erdőn !— és Sztyopa az ültetvény felé mutatott. — Ja persze, az erdő! — nevetett a repülőtiszt és a levegőbe dobta Sztyopát, aztán letette szépen, de többet nem szólt hozzá, hanem egyenesen elindult az erdő felé. Sztyopa utánanézett. Már alkonyult és nem látott messzire a sztyeppén. De azért Mása közeledését észrevette. A pilóta elébesietett, hanem még mielőtt elérte volna. Mása leült a földre és tenyerébe hajtotta a fejét. Már egészen besötétedett és a tó sötét vizébe nézve égi magasságából feltűnt egy vándorló sztyeppéi csillag. — Vájjon miért ült le Mása a földre? tűnődött Sztyepates véletlenül gondolatban ugyanazt ismételte meg, amit Mása apja szokott gyakorta mondogatni: — Bolondos lány ez! Narzán nem bújt elő a kocsiház alól és egész éjfél onnan haragudott a repülőgépre, amely békésen szendergett az ürömfű között. Fordította: L. S.