Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)

1952-04-24 / 9. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Vadrózsa • széppróza • Fordította: L. S. (6. oldal) - Karinthy Ferenc: Beszéljünk magyarul. Diszpécser és társai (6. oldal)

6 Néhány hónappal ezelőtt újságjainkban rajzos felhívás jelent meg: az illetékes vállalat, — amely a szovjet mintára készült egyszerű és alkalmatos kis számológépet hozza for­­galomba, — hirdetett pályázatot az Ügyes szerkez­etecske orosz nevének, a szcsoti-nak megmagyarosítására. A felhíváson látható rajz bennem is ked­ves moszkvai­­ emlékeiket ébresztett: az U­nivermag áruházaiban, az üzletek­ben és vendéglőkben mindenütt ott látni ezeket a könnyen kezelhető, szinte gyerekjátékra emlékeztető go­lyós kis masinákat, amelyeken a moszkvai elárusítónők és pénztárosok olyan követhetetlenül fürge ujjal, pil­lanatok alatt számítják ki a sokféle árucikk árának összegét. A pályázat aztán eredménnyel is járt: iparunk, kereskedelmünk egy új, a munkát könnyítő gépecskével, nyelvünk pedig egy magyaros, érthető és helyesen képzett szóval gazdagodott a szám­­­vető bevonult üzleteinkbe és szótá­rainkba. Sajnos, a jó példa nem mindig ra­gadós. Vasárnap egy társaságban ar­ról beszélgettünk, mennyire elborította megint nyelvünket a­­ sok fölösleges idegen szó. Este, mikor hazaértem, a társaság egyik tagja fölhívott s felol­vasta a frissen vásárolt Független Magyarország következő alcímét: „Így működik a diszpécser-szolgálat a Kis­pesti Férfi ruhagyárban.“ — Mi az a diszpécser? Az orosz diszpé­cser szó­nak, — amely a szótár szerint üzemi munkairányítót jelent, — elég ötlette­­len átvétele. Hogy az e betű miért és melyik kontár tolla alatt ’ nyúlt meg é-vé, csak a nagy ég tudja. Nem akarom itt újra elmon­­dani, amit mindig elmondunk az ide­gen szavakról. Nyelvünk persze évez­redek óta szívott­ és szí magába új ki­fejezéseket más nyelvekből. Amikor a vándorló régi magyarok török népek­től tanulni kezdték az állattenyész­tést, természetesen átvették a bika, ökör, borjú, kecske szavakat is, hi­szen ezekre m­é­g nem igen volt saját szavuk. S amikor, jóval később, szláv népektől tanulni kezdték a magasabb kultúrájú földművelést, ugyanígy meg­tanulták, hogy mi a rozs, a gabona, a zab, a barázda. Nyelvünk a száza­dok folyamán sok-sokezer új szóval gazdagodott, s ma már sem ezeket, sem a többieket nem érzi senki ide­gennek. Ma is veszünk át szavakat más nyelvekből. A kolhoz, a bolsevik most honosodnak meg nyelvünkben. Kissé ideiglenszerű hangzása ellenére én még a kombájn ellen sem emelnék kifogást, mert rövidebb és velősebb a bonyolultan körülíró arató-cséplőgép­­nél, s mert van valami egészséges po­litikai zamata. E vándorszó, amelyet mi az oroszból vettünk át kifejezi, jel­képként, hogy mezőgazdaságunk a vi­rágzó szovjet kultúra nyomán halad a szocializmus felé.- Hadd fusson ez a két szó nemes versenyt, s lehet, hogy­­gye­rekeink a kombájn-1­s kissé tán ma­gyarosabb ruhában, a fajin mintájára kom­bájin alakban olyan tősgyöke­resnek érzik majd, mint mi az ugyan­csak orosz eredetű halom szót! De mire jó a diszpécser vagy pláne diszpécser? Mennyivel mond többet a munkairányító­nál, vagy ha úgy tet­szik, továbbító­nál? Csak megzavarja dolgozóinkat, akik úgyis kapkodják már fejüket a sok idegen és érthetet­len szótól. Nem hinném, hogy a mun­kairányító szolgálat szovjet feltalálói megsértődnek azon, ha mi magyarra fordítjuk s a magunk nyelvén­ min­denki számára érthetően nevezzük ne­vén a diszpetcser-t, annál kevésbbé, mert ez a szó az oroszban is jöve­vény: az angol dispatcher-ből szár­mazik, ami elküldőt, el­intézőt jelent. Lehet, hogy a szovjet iparban valami hagyomány, vagy valami más ok szól ez elnevezés mellett, — de ránk az nem vonatkozik­ Éppen a szovjet írók figyelmeztettek bennünket ottjártunk­­kor arra, ho­g­y mindennél jobban sze­ressük, gondozzuk és tisztítsuk magyar anyanyelvünket, — hiszen Sztálin is arra tanít, hogy az anyanyelv igen fontos meghatározója a nemzet fogal­mának! „Rontjuk az orosz nyelvet, —, írta Lenin 1924-ben. — Idegen szavakat használunk szükségtelenül. Helytele­nül használjuk őket. Minek „defektu­sokat­’­mondani, mikor mondhatunk hiányokat és tökéletlenségeket vagy fogyatékosságokat.. . Nem volna ideje már, hogy hadat üzenjünk a felesle­ges idegen szavak használatának?" Nos, mostanában egyre-másra ala­pítják nálunk a k­ülönböző tröszt­ök­et,­­ csak azt nem tudom, mennyivel mond többet ez az idegenhangzású szó az egyesület­nél, érdekeltség­nél, szövetség­nél? A magyar dolgozó szá­mára érthetetlen dekád is helyettesít­hető a tíz nap, vagy ha úgy tetszik, harmad szóval. Az instruktor igen elő­kelően hangzik négy egymásra követ­kező nyelvtörő mássalhangzójával. — de húsz éve gyűjtött könyvtáramat ajánlom fel egy pipa dohány ellenében annak, aki bebizonyítja nekem, hogy miért jobb az oktató­nál, tanító­nál, előadó­nál. A vita, a vitatkozás, a ta­nácskérés sem lesz más, ha finom­kodva konzultáció­nak nevezzük, de így legalább kevesebben értik! Erre a mostanában széltében elharapódzó szóra: likvidálni, hirtelenjében öt ma­gyar kifejezést is ajánlhatok: meg­szüntetni, beszüntetni, megdönteni, megsemmisíteni, véget vetni... Nem volna ideje már, hogy likvi­dáljuk nyelvünkből a felesleges idegen szavakat? Karin­th­y Ferenc Beszéljünk magyarul fíium­mátíi! irodalmi Újság 1952 április 24. r É­jszaka köd lepte be a hajót. Nem tudott továbbhaladni: a­­ ködben nem látszottak sem a bóják, sem a jelzőfények... Mása Klimova felébredt a hirtelen csendességtől... Aztán rájött, hogy a hajó part közelében áll. A parti bokrok susogásába fülemüle dail vegyült... „Nem értem, miért vagyok olyan bá­natos? — gondolta magában Mása bo­sszankodva. — Talán, mert várok valamit..­. És eszébe jutott a nagy­mamája, aki egyszer valami érthetetlen, leánybánatról beszélt neki. — Ostobaság! Egyszerűen arról van szó, hogy új élet vár rám. Ezért félek egy kicsit. Ez persze önámítás volt, mert nem egy kicsit, de igazán, nagyon félt... Abban a munkában, amire vállalkozott, bizony tanácstalannak, kicsinek érezte mágiát. Mása nagymamája egy folyamihajós­ kapitány özvegye volt. Ő tanácsolta ezt a­ hajón utazást és Mása örült, hogy megfogadta az öregasszony tanácsát. Előbb a Néva sötétkék hul­lámait szelte a hajó, azután kiért a Ladogával, később átment a Mariinszki­­csatornán, elhaladt a kis kikötők elma­radhatatlan horgászó legénykéi előtt. Az útitársak váltakoztak, de Mása szemében mindahány érdekes volt. Be­­lozerszkben felszállt egy még fiatal, de halántékán őszhajú repülő. Nyilván pi­henni volt az édesanyjánál — a szürke- kendős, sovány kis öregasszony csen­desen sírdogált a parton, mikor kiki­­sérte fiát, az meg a fedélzetről inte­getett neki: — El ne felejtsd mama, a halat, a­mit fogtam, a pincegádor mögé akasztottam, majd adj belőle a Vaszka kandúrnak is — különben rekedtre nyávogja magát. — Nem felejtem e­l, Pása, ne félj — bólintgatott a mama és köténye sar­kába törülgette a szemét. A pilóta mo­solygott, tréfált, de arca meg-megrán­­k­ult, míg öreg anyját nézte ott a par­ton ... Később színészek szálltak a hajóra lármásan, élcelődve s nyomban össze­­ismerkedtek minden utassal. Ettől kezdve esténként szünet nélkül szólt a szalonban a ködöktől lehangolódott pianino.­­ Egy fürgemozgású korosabb színész énekelt a legtöbbet. Mása csodálkozott a dalain, sohasem hallott efféléket. Leg­gyakrabban egy lengyel dalocskát éne­kelt a szerelmes tolvajról, akinek nem sikerült csillagot, lopni szerelmesének az égről, ezért a leány kiadta az útját. Valahányszor végére ért a színész en­nek a dalnak, nagy zajjal lecsapta a zongora fedelét és így szólt: — Mi ebből a tanulság? Legyetek jók a szerelmesekhez. Nincs vita! Az ülést bezárom! Megigazította fekete csokornyakken­dőjét, asztalhoz ült és sört rendelt füs­tölt hallal. Cserepovciban építész-főiskolai hall­gatók jelentek meg, Moszkvába voltak hazatérőben gyakorlati tanulmányút­­jukról. Rengeteget vitatkoztak a kő­faragásról, Andrej Rublyovról és a moszkvai felhőkarcolókról. Mása oda­figyelt és restellte tudatlanságát. A diákok jelenlétében a vén színész el­csendesedett, nem énekelte a szerelmes falvai dalát, folyton a fedélzeten ült és Sztaniszlavszkij könyvét böngészte: „Életem a művészetben.” Szemüveggel olvasott és ettől öregesen kedves lett az arca. Mása látta rajta, hogy régi­módi,­ontalan ismételgetett színész­tirádáin túl ez az ember sokkal különb, mint aminőnek mutatkozik. Még szá­nakozott is rajta, amikor megtudta, hogy a felesége nemrég meghalt és a vén színész magára maradt. M­ost mindenki aludt a hajón, diákok, színészek, a repülő is. Egyedül Mása állt a fedélzeten és hallgatta, találgatta az éjszaka ne­szeit. Valaki cigarettára gyújtott a háta mögött­— a repülő volt. Az égő gyu­fát eldobta s az lassan, hullott a ködön át a vízbe. — A fülemüléktől nem tudok aludni — mondotta a repülő — és Mása nem látta, de érezte, hogy mosolyog a sö­tétben ... — Sohasem hallottam még ennyi fü­lemülét — révedezett Mása. A pilóta így válaszolt: — Ha beutazza a Szovjetuniót, még sok egyebet is megtapasztalhat. Olyan ez az ország, hogy még álmában is ritkán lát az ember hozzáfogható! — Azért, mert maga repül és a szárnyak alatt a föld mindig mást és mást mutat. Nem hinném — felelt a pilóta és hosszan hallgatott. —Pirkad — szólalt meg végül. — Keleten már dereng... Maga hová utazik? — Kamisinbe. — Igen, van egy ilyen város a Volga mentén. Forróság, rengeteg dinnye meg paradicsom... — És maga — hová? — Én messzebbre tartok — felelt a pilóta. A mellvédre könyökölt és nézte a pirkadó égboltozatot. Pásztorkürt hal­latszott egyre közelebbről. Hűvös szél fuvallt A köd rongyosra foszlott a fo­lyam felett .S már látszottak a harmat­lepte cserjék ... Mása is a pirkadatot figyelte. Az ég­bolt aranyló szélén egyetlenegy csil­lag fénylett még, mint egy ezü­sttő víz­csepp. Mása ezt gondolta: „Mától fogva egészen másként fogok élni. Azelőtt semmit sem vettem szemügyre, süketen éltem. De ezentúl mindent észreveszek majd, mindent megjegyzek magamnak és érzöm a szívemben.” . _A pilóta Mására pillantott. — Eltűnődött a kislány — mormog­ta félrefordulva, de nyomban ismét visszanézett a lányra. Eszébe jutott egy rég olvasott regényből, hogy nincs a világon szebb dolog, mint a kisgyer­mekek és a­­ leányok szeme kora reggel — még bennük sötétlik a­z éjszaka, de már ott csillog a reggel fénye is. „Talán így is van, nem is olyan buta­ság ez” — gondolta magában. A hídról leszaladt viharvert esőkö­penyében a másodkapitány. — Nem alszik?­­— kiáltott oda vígan Másának. ■— Egy óra múlva indulunk, addig sétálhat egyet a parton. — Azt hiszem, le is megyek — szólt Mása a pilótának — legalább szedek virágot. — Jól van, megyek én is — hangzott a felelet. L­assan ballagtak a parti ösvényen. Sötétzöld volt a fű, nedvességtől súlyosan még az éj hősét árasz­totta. Az útszélen vadrózsabokrok áll­tak magas és meredek sorfalat és olyan csillogó bíborszínben pompázott virágdíszük, hogy mellette még a kora­reggeli napfény is hideg volt és halal­­vány. Mintha az ezernyi vadrózsa örökre elvált volna a tüskés ágaktól, úgy csillogott a levegőben, mint meg­annyi apró csillag. A bokrok rózsabo­zótjában gondterhelten zümmögtek a darazsak, fekete-arany sávval hátukon. Ahol megszakadt a csipkebozót, te­mérdek virág csodálatos sokfélesége tarkánt. Fürjmadár surrogott a réti füvek közt, a nyirkos zsombékban meg­bújva kacagott a haris. Pacsirta röp­pent fel hangos csattogással, de a hangja valahogy nem onnét szólt, ahol lebegett az égen, hanem mintha a folyó felé i­­ jönne. Ott búgott fel hü­pnögye a hajókürt, hívta vissza, Mását és Pa­sát. Siettek. Mása ruhája nedvesen csa­pódott térdéhez, hajfonata leoldódott, kibomlott. Mögötte a pilóta menetköz­ben késével vágott le egy­ nyaláb pi­­rosló vadrózsaágat. A matrózok rájuk vártak, hogy fel­húzhassák a pallót és helyeselték a virágokat: — Ez már igen! A fél mezőt leta­rolták No gyerünk! A másodkapitány leszólt a hídról: — Vigyék a szalonba. Minden utas­nak jusson belőle! ... — aztán a szó­csőbe kiáltotta: — Előre a legkisebb gőzzel! Másának szívfájdítóan nehezére esett megválni ettől a parttól, ettől a réttől. Közelinek, kedvesnek érzett itt mindent, mintha itt nőtt volna fel. — Különös — gondolta, mialatt a szalonba ment. — Hiszen még azt sem tudom, hol, mely területen, melyik kör­zetben, milyen város közeében va­gyunk most. A szalon tiszta volt és hideg — a pap még nem langyosította a faburkolatot, az asztalokat és a diófapianinót. Mása a virágokat válo­gatta s rakta vázákba. A pilóta vödör­ben hozott friss vizet. — Az én anyuskámnak is van Be­­lozerszkben egy kis kertje — mesélte a pilóta, miközben Másának segített elrendezni. — Kicsi a kert, de rengeteg a virág benne. Kü­önösen árvácska. — Jó pihenő esett Belozerszkben? — Az. Olvasgattam sokat és aztán rendbeszedtem az életemet. Ott Bero­­zerszkben nincs is igen egyebet mit csinálni. — Mit jelent az, hogy „remibe­­szedte”? — Leírtam mindent, amit láttam, gondoltam, tettem. Aztán mérlegeltem, hogy helyesen éltem-e, miben tévedtem és összeszámoltam, mi mindennel ajándékozott meg az élet mostanában. — No és? — Ami mögöttem van, azt tisztáz­tam. Most aztán friss fejjel gondol­hatok arra, ami jön. — Sohase hittem volna, hogy így is lehet­­— és Mása figyelmesen nézett a pilótára. — Próbálja csak meg — ajánlotta mosolyogva amaz. — Maga is csodál­kozik majd, milyen tenidestesi az élete. — Bravó! — hangzott fel Mása háta mögül egy ismerős hang. Mása megfordult. Az öreg színész állt az ajtóban bolyhos törülközővel a vállán, kékcsíkos, barnahajtókás pizsa­ma volt rajta. — Bravó! — ismételte­— Szeretem a hajnali beszélgetéseket. Reggelen­ként olyan tiszták a gondola­taink is, mint a frissen megmosott ke­zünk. — Ugyan! ’— szólt ingerült hangon a pilóta. — Igaza van, ez butaság — hagyta rá a színész. — De nem kell azért mérgelődni. Akaratlanul hallottam meg, miről beszélnek és csak egy részletet akarok hozzátenni. Egy két­ségtelen igazságot..­Én magama­n is csak jóformán életem alkonyán jutottam el hozzá. — Mi lehet hát az a nagy igazság? — kérdezte a pilóta. — „Nem kedvelem ledér iróniádat" ■— szavalta az öreg, a rossz ripacs hamis pátoszát utánozva és el­nevette magát. — Egyszerű ez az ■ igazság. Éle­tünk minden órája ad valami jót. Olykor szépséget is. És ha rendbeszedi az életét — mint ahogy kifejezni tet­szett -­­ akkor leginkább arra emléke­zik, ami abban poétikus és észszerű. Ez épp a csodálatos! Hiszen, azzal van teli az élet körülöttünk! Azt kell ke­resni. Tartsák meg örök emlékezetük­ben az én öreg szívem szavát. Nincs ellenvetés? Akkor az ülést bezárom. Nevetve ment­ el tőlük és Ráása el­gondolkozott a hallottakon. Csakugyan, amerre néz, minden olyan egyszerű és amellett különös. Leningrádban, az in­tézetben ez nem tűnt úgy szemébe, mint itt az úton. Talán éppen ez volt az az ismeretlen valami, s csak m­ost tárul fel neki az a poézis, amit léte és minden na­pja, minden órája rejteget... A Volgán mindennap friss szél fúj­­dogált, csak esténként ült el. A hajó­lámpák olyankor megvilágították a sötét víztömeg egy kis részét. Aztán feltűntek Kujbisev fényei és az óriási gátépítés füstje, motorzúgása... M­ása boldog volt és néha kicsit bánatos, Kamisinben kiszállt. A pilóta és a színész kikísérték a partra. Mása zavartan búcsúzott el a pilótától, sóhajtott és elfordult tőle. A­z meg nem tudta mitévő legyen, visszatért a hajóra és a mell­védő mö­gül nézte, hogyan köszönt el a színész Másától kalaplevéve, vén ráncainak mosolyával. — Maga boldog lesz — mondotta. — De m, én boldogságom még na­gyobb. Mert én már öreg ember va­gyok. — Hogy érti ezt? Miről beszél? — Nem tudhatja maga, minő bol­dogság adatik a hajlottkorúaknak! — szavalt az öreg. — Hát nem öröm az, könnyeket látni Dezdemona szemében, aki mást szeret? Elengedte Mása kezét és fedetlen fő­vel vonult vissza a hajóra, amely a harmadik sípjel után elindult. ... Másnap már Kamisintől jó mesz­­sze, egy mozgó kocsiházban ütött ta­nyát Mása az erdősítés egyik szaka­szának dolgozói közt. A főnöke igen közvetlen, fürge és éh­es ember. De Mása első napjai mégis nyugtalan iz­galomban teltek. Mindenki a dugvá­nyokat, csemetéket várta — megjön­­nek-e idejekorán? A délkeletről közelgő száraz szél is aggasztott. No meg a homok, a ..porsó” — ahogy emlegették a fiatal erdők e legnagyobb ellenségét, a sárga agyagport, amely úgy fénylett, mint a sápadt fehér só. Mása a többiek­kel együtt kezdte meggy­űlőt­ni, s ő is már azt leste, mikor kapják meg a gipszszállítmányt, hogy azzal ellensú­lyozhassák a ,,porsó” maró hatását. Közben egyszer Mása a pilóta taná­csát követve mérleget csinált és meg­állapította, hogy élete három részre tagozódik — az élet Leniingrádban, a hajóúton és most itt a volgai munka­helyen. Mindegyik életszakaszának megvolt a jó tartalma és — a vén színész­ kifejezésével — a költői szép­­sége is. Leningrádban nagyanyjának lakásából az a gyönyörű kilátás az öbölre, az­ intézeti társai, a könyvek, a kertek, a színház. A hajóúton érezte meg a rövid, de lelkében mély nyomot hagyó találkozások és a szabad Orosz­­hom­­ vizeinek feledhetetlen báját. Most pedig, a sztyeppén értette meg a munkái nagy gondolatát és erejét még az ő, látszatra nem jelentékeny teen­dőiben is. És valahol, lelke legmélyén nem halványult el a pilóta képe, zavart mo­solya, mikor a csalogányda­t emlegette, és Kamisinben a fedélzetről nézett utána s az arca úgy vonaglott meg, mint amikor az anyjától vett búcsút Belozerszkben ... Elmentek egymás mellett és sohasem találkoznak többet. Álmában néha... Látta a vadrózsabo­zótot. Meg a felkelő holdsarló ezüstjét a sötétkék éjszakai égen. Olyan csen­des és könnyű lett a szive, hogy álmá­ban elmosolyodott... Sok volt a munkái. Mása különös gonddal, szintte gyöngéden ápolta a fiatal facsemetéket... Lebarnult. Haj­fonatát kitakította a tűző nap heve, olyan lett ő is, mint a többi lány a sztyeppén. A keze, a ruhája ürömfű­­illátott árasztott. Még a jó fekete kutya bolyhos bundája is ürömfűszagú volt. A kutyával együtt őrizte a kocsiházat a főnök hétesztendős Sztyopa fia is, ha a többiek mind dolgozni mentek. A nyár vége felé mezei egerek lepték el az ültetvényt. Kis vermeket vackol­­tak a csemeték tövében s ott hempe­regtek, hogy a homokban megszaba­duljanak bolháiktól. „Kertész-repülő­gépet” kellett ezért hívn­i Sztálingrád­ból, hogy mérgezett zabot hintsen az erdősávra. E­gy este, mikor Sztyepa a kocsi­­ház lépcsőjén ült és krumplit hámozott, Narzán, a kutya fel­emelte a fejét és felvonított. Egy kis repülőgép keringett a lemenő n­aiv bú­­csúsugaraiban. A kocsiház fölött egyet fordult és pár lépésnyi gurulás után földit ért. A fülkéből előbújt a pilóta és levette sisakját. Fiatal volt még, de a halántékán a hajai egészen ősz, mel­lén Sztyepa jól megfigyelte a kitünte­tések szala­gsávját Narzán nem ugatta meg, hanem a kocsiház alá bújt és onnan haragudott. — Ez a tizenötödik szakasz, kis­fiam? — És a pilóta a lépcsőre ült Sztyepa mellé. — Ez. Maga hozzánk lött? — Bizigen. Egérkéket pusztítani...­­— Mennyi kitüntetése van, oszt még­is csak egérkéket pusztít —• szólt tű­nődve a kisfiú. — Azt hittük, hogy ta­nulót küldenek. — Én magam kéredzkedtem­­ide, fiam — felelt a pilóta és felborzolta Sztyopa lenhaját... — Itt dolgozik Mása Klimova? — Itt — felelt a gyerek és összerán­colta a­ homlokát. — Miért kérdezi? — Hol van? — Hát ott, az erdőn !— és Sztyopa az ültetvény felé mutatott. — Ja persze, az erdő! — nevetett a repülőtiszt és a levegőbe dobta Sztyo­­pát, aztán letette szépen­, de többet nem szólt hozzá, hanem egyenesen el­indult az erdő felé. Sztyopa utánané­zett. Már alkonyult és nem látott messzire a sztyeppén. De azért Mása közeledését észrevette. A pilóta elébe­sietett, hanem még mielőtt elérte volna. Mása leült a­ földre és tenyerébe haj­totta a fejét. Már egészen besötétedett és a tó sötét vizébe nézve égi magasságából feltűnt egy vándorló sztyeppéi csillag. — Vájjon miért ült le Mása a földre? tűnődött Sztyepa­tes véletlenül gondo­latban ugyanazt ismételte meg, amit Mása apja szokott gyakorta mondo­gatni: — Bolondos lány ez! Narzán nem bújt elő a kocsiház alól és egész éjfél onnan haragudott a re­pülőgépre, amely békésen szendergett az ürömfű között. Fordította: L. S.

Next