Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)

1952-04-24 / 9. szám - Somlyó György: Mao Ce Tung tanítása az irodalomról. A jenani beszéd tizedik évfordulójára (3. oldal) - Sólyom György: Kodály Zoltán (3. oldal)

952 április 24. Május első napjaiban tesz esztendeje, hogy az északkínai Jenan városban, a forradalom vezérkarán­ak főhadiszállásán összehívták a kínai forradalmi írók és művészek értekez­letét. Itt hangzott el Mao Ce Tung elvtársnak az irodalom és művészet kérdéseiről mondott történelmi jelentő­ségű beszéde, amely azóta ragyogó fegyverként vonult be a szocialista­­realista irodalomért vívott harc nem­zetközi arzenáljába. Mao Ce Tung beszéde egy konkrét helyzet konkrét körülményeit tükrözi, mondanivalóit a kínai forradalom leg­közelebbi valóságos feltételei határoz­ták meg. Éppen ezért természetesen nem alkalmazható mechanikusan más helyzetekre. De a beszéd szelleme, alapelvei minden szocialista­ realizmus felé fejlődő irodalom és író munkájára nézve irányadóak, mint a marxizmus­­leninizmus irodalomelméletének széles alapon való kifejtése és továbbfejlesz­tése, megbecsülhetetlen elvi segítség minden haladó író munkájában. A kínai kultúrforradalom is ez­ idején az 1919-es „május 4-i moz­galom” áll, melynek élén Lu-Szin, a legnagyobb kínai író teremtette meg az új demokratikus kínai irodalom alapjait. Ennek a mozgalomnak húsz évében, ahogy Mao Ce Tung 1940-ben „Kína Új Demokráciája” című köny­vében írta, a kulturális fejlődés „meg­haladja nemcsak az előző nyolcvan év, hanem az azt megelőző ezer esz­tendő eredményét. Elképzelhetjük-e, mit fogunk elérni az elkövetkezendő húsz évben, ha erőfeszítésünket így folytatjuk?" Ennek az elkövetkezendő húsz évnek, a beláthatatlan új kultu­rális fejlődésnek konkrét perspektívái és feladatai álltak a kínai „kulturális front hadállásainak különböző rangú parancsnokai”, az írók és művészek előtt 1942 májusában, mikor Mao Ce Tung összehívta őket Jenan szikla­barlangjaiba, amelyek a legendás 14 ezer kilométeres Hosszú Menetelés be­fejezése, 1936 óta a forradalom vezér­karának fellegvárai voltak. Ebből a konkrét helyzetből indul ki Mao Ce Tung beszéde, mely lezárta a három héten át tartó értekezletet. A fasizmus elleni világháború s a feudalizmus és imperializmus elleni kínai forradalom bonyolult és konkrét viszonyaiba ágyazva, a valóság széles perspektívá­jába helyezve vetette fel Mao Ce Tung az irodalom és művészet legfontosabb kérdéseit. Mindenekelőtt az elsőt: „hogy kinek szánjuk irodalmunkat és művészetünket?" A kínai irodalom sokévezredes fej­lődése során mindig a feudális oligar­chia, majd később a vele szövetséges hivatalnok-burzsoázia számára író­dott. Az új irodalom az egész nép­­hez szóljon. A nép: a munkások, pa­rasztok, katonák (vagyis a felfegyver­­zett munkások és parasztok) és a kis­polgárság. De ez önmagában nem ele­gendő meghatározás. Mert azt, ami a népé, „szükségképpen a proletariátus­­nak kell vezetnie". S itt Mao Ce Tung élesen szembeszáll egyes írók olyan nézeteivel, a­ogy a kispolgári értelmi­ségnek a maga módján, kispolgári módra kell írni, s azzal az ugyan­csak kispolgári objektivizmussal, amely parasztok és munkások ábrázolásában megnyilvánul. A kispolgári értelmiség­hez szólva úgy beszéljenek az írók, hogy ne hibáikban erősítsék meg őket, hanem „rávezessék őket a velünk való szövetség útjára, arra, hogy kö­zeledjenek a munkásokhoz, parasztok­hoz és katonákhoz, hogy kivegyék ré­szüket a valódi harcból , és a mun­kások, parasztok és katonák szó­szólói és nevelői legyenek". A népben meglévő hibákkal szemben viszont, — objektivizmus helyett — az az író fel­adata, hogy ezeket úgy ábrázolja, „mint a támadók, a kizsákmányolók és az elnyomók bűnének következmé­nyét". Ez világosan következik a kínai forradalomnak — mint az egész vi­lág forradalma részének — abból a követelményéből, hogy „a világot a proletariátus és élcsapata képére kell megváltoztatni". S innen kiindulva a művészetnek és irodalomnak egyik döntő — nálunk is ma­ és még so­káig élő — kérdése vetődik fel, amit közönségesen a témává osztás kér­désének szoktunk nevezni. Mao Ce Tung és( a kérdést nem elemzi részle­teiben, csak sarkalatos pontján érinti, ahol az egész kérdés megoldása meg­fordul. Kínában 1942-ben élessé tette ezt a kérdést az a helyzet, hogy a ha­talmas ország különböző területein —­­az általános műveltség különböző színvonala mellett — óriási különbség­­ választotta el a forradalmi hadsereg felszabadította úgynevezett „bázis-te­­rületeket” a Kuomintang területeitől, ahol a nép, a haladó erők, köztük a ha­ladó írók és művészek még félgyar­mati viszonyok, között éltek. Egyes írók meg akartak maradni a régi ol­vasóközönség igényeinél és hangsú­lyozták annak a „nemzeti jelentősé­gét”, ha az elmaradt rétegekről és a­z elmaradt rétegek számára írnak. Hatá­rozott világossággal szólít szembe Mao Ce Tung ezzel a nézettel, rámu­­­­ta­tva, hogy az életet és irodalmait s annak nemzeti jelentőségét a­ jövő szempontjából kell nézni: „Kínát nem az elmaradt vidékek, hanem a for­radalmi bázis­terület vezeti előre". Te­hát: „Minél inkább a forradalom bázis­­terület tömegei számára alkotunk, an­nál nagyobb a mű nemzeti jelentő­sége, annál szívesebben fogadja majd az egész ország közönsége." Í­gy adott erélyes választ Mao Ce Tung azoknak az íróknak, akik — s ez mind a for­radalmi viszonyok közt, mind a szo­­cializmus építésének időszakában ti­pikus — a nép még elmaradottabb rétegeire hivatkozva akarják igazolni a maguk elmaradottságát a nép élen­járó harcától. S utalt itt Fagyejev „Tizenkilencen“ című regényére, amely Lu Szin fordításában a kínai katonák kedvenc olvasmányává vált s amely egy távoli kis partizán-csoport történetét mondva el, vált nemzeti és nemzetközi jelentőségűvé. Amilyen széles és mély alapon felelt arra az első kérdésére, hogy kinek és milyen céllal dolgozzon a művészet — ugyanolyan széle­sen és mélyen fejti fe Mao Ce Tung azt is, „hogyan valósítható ez meg", mindjárt felvetve a kérdés legbonyo­lultabb pontját is: „Ezért legelső fel­adatunk, hogy a munkások, parasztok és katonák iskolájába járjunk ■ abból a célból, hogy megérthessük kulturális feladatunk igazi jelentőségét, amely a kultúra általános kiszélesítésében, egy­idejűleg színvonalának emelésében s a kettő helyes viszonyában áll." S itt határozza meg Mao Ce Tung a for­radalmár kínai írók előtt álló legköz­vetlenebb feladatot, mely egyben min­den szocialista irodalom „elsőszámú hadparancsa” lehet: a népnek, a for­radalmi tömegeknek, s harcuk és mű­vészetük minden élő formájának ta­nulmányozását. Mert „az ember csak akkor léphet az igazi művészi alkotás szakaszába, ha ezt a munkát elvé­gezte, csakis így jut el odáig, hogy egyesítse a vetést az aratással, a ta­nulmányozást az alkotással“. Csak ezen az alapon, a tömegek színvona­lából indulva, oldódhat meg a­­szín­vonal emelésének kérdése — a kul­túra kiszélesítésével. S ebben a perspektívában oldódik meg az írók és művészek egységfrontjának kérdése is, amelynek megvalósításánál Mao Ce Tung élesen fellép mind a „jobb­oldali behódol­ás”,­mind a baloldali szektánsság ellen. És csak ennek az alapvető követelménynek — a népnek, a nép harcának és a nép művészeté­nek tanulmányozása — alapján old­hatók meg az írói és művészi alko­tásnak egyes részletproblémái is, ame­lyeket az akkor a kínai írók közt élő konkrét nézetekkel kapcsolatban Mao Ce Tung érint, így az írói szándék és a megvalósult mű közt olykor fenn­álló ellentmondás. „Valódi jószándék­ról ott lehet szó, ahol a szerző min­dig törődik a következményekkel, hasznosítja tapasztalatát, tanulmá­nyozza a módszert, vagy azt, amit kifejezésmódnak nevezünk." Itt Mao Ce Tung az irodalmi kritika és az írói önkritika legmélyebb összefüggéseire világít rá- Az irodalom fejlődésében gyakori, hogy valóban forradalmi szándékkal írott művek formájukban és tartalmukban még sóik a néptől idegen elemet hordoznak magukban. De hta a forradalmi szándék valóban mély és becsületes és az író „mindig törődik a következménnyel“, vagyis művének a tömegek közt elért való­­­ágos hatásával, akkor a pártszerű kritika és önkritika állandó alkalma­zásával le tudja küzdeni a szándéka és műve közti elentétet. Szorosan ösz­­szefü­g­g ez a kérdés az ideológia sze­repével az irodalmi alkotásban. A kínai írók közt, — mint egyes írók közt nálunk is — terjedt az attól való félelem, hogy a marxizmus-leninizm­us „sorvasztja a teremtő ihletet”. Mao Ce Tung nem tér ki a kérdés legéle­sebb felvetése elől, s azt mondja: „Igen... elsorvaszt mindenfajta feu­dális, kapitalista, kispolgári, liberális, individualista, nihilista, l'art pour l’art, patrícius, dekadens, pesszi­mista teremtő ihletet, mindent, ami népellenes, tömegellenes és proletár­­jel­enes," ami nemcsak ellenséges írókban, hanem a proletár írókban és művészekben is hat még. De ugyan­akkor, — mondja Mao Ce Tung — „mást tudunk létrehozni". ]­z a „más”, az új ihlet, amelyből a forra­dalom új irodalma és művészet­e szü­letik. r y Éppen Iíz év telt a ^^­,5 beszéd óta. S e beszéd alapján a kínai írók és művészek nagy tömegei valóban megteremtették a kínai nép világtörténelmi győzel­méhez méltó új művészetet és irodal­mat. A jenani értekezlet után írók és művészek tömegei mentek a harcoló és dolgozó nép közé, munkacsopor­tok és brigádok alakultak a gazdag kínai népművészet tanulmányozására, amelyet Mao Ce Tung „a művészet és irodalom nyers formáinak" neve­zett, együtt éltek, harcoltak és együtt nőttek nagyra a nép diadalmas győ­zelmével. Így jöttek létre az új kínai művészet szinte minden ágában azok a nagy alkotások, amelyek teljes mélységében tükrözni tudják­­ azt a páratlan emberi változást, amelynek során az egész emberiségnek majd­nem negyedrésze egy óriás ugrással a világ egyik legelmaradottabb fél­gyarmati országából a világ leghala­­dottabb országainak sorába lépett. A Sztálin-díjas regényírónő, Din Lin, akit Fagyejev szavai szerint „bátran nevezhetünk a kínai forradalom lányá­nak", a legnehezebb hadjáratokban is együtt harcolt a hadsereggel , a pol­gárháború idején az új fronton, a földreform végrehajtásának frontján. 1946-tól kezdve Észak-Kín­a falvait járta s ezekből az élményekből szüle­tett „Felkelt­ a nap a Szangam folyó felett” című regénye, amely sokrétűen és nagy szenvedéllyel ábrázolja a kínai faluban történt változást, a föl­desurak kisajátítását s a parasztok­nak a kommunisták irányításával mind tudatosabbá váló tömegeit- Ugyanezt a tárgyat dolgozza fel Csou Li-Po szintén Sztálin-díjas „Orkán” című regényében, amely a mandzsu­­riai Szungcsiang tartomány egy fal­­vát választja színtérnek, ahová a földreform végrehajtására egy városi brigád érkezik, a kommunista Szjan vezetésével. Dél-Kínában a polgár­­háború idején legendássá vált egy fiatal lány története, akin a földesúr erőszakot követett el, aztán lányke­­reskedőiknek akart eladni; a lány a szörnyű sors elől a hegyek vad sziklái közé menekült és ott, a szen­vedésbe beleőszülve, várta a felszaba­dító hadsereg katonáit. Kínai művé­szek egy csoportja, köztük a Lu Színről elnevezett pekingi művészeti akadémia diákjai felkeresték e le­genda szülőhelyét, nyomon követték különböző változatainak és alakulá­sának útját a nép közt és ennek nyo­mán alkották m­eg az új kínai művé­szet egyik legmegrázóbb művét, amely nagyszerűen építi egybe a ha­gyományos kínai opera gazdag for­máit és a forradalmi tartalmai: „A fehérhajú lány" című zenedrámát, amelynek alkotóit Din Lin-nel és Csou S­i-Po-val együtt ez évben a Sztálin­­díj legmagasabb kitüntetése érte. Mao Ce Tung beszéde nemcsak a kínai szocialista irodalom eddig sose látott lendületű fejlődésének alapját vetette meg. Mély és nagyszerű útmu­tatás az egész világ ha­ladó irodalmá­nak, a mi új irodalmunknak is, azon az úton, amelyen — Mao Ce Tung szavai szerint — „a nép tanítványa­ként” valóban „népünk tanítóivá" le­het­etik Somlyó György Mao Ce Tuig tanítása az irodalomról A jenani beszéd tizedik évfordulójára Irodalmi Újs­ág SÓLYOM GYÖRGY IKODÁLY ZOLTÁN :»ötvenezer forintos Kossuth díjat kapott a zeneművé­­szet terén kifejtett munkásságáért Kodály Zoltán zene­­szerző és zenetudós a Bartók Bélával közösen kezde­ményezett nagy magyar népdalgyűjtemény I. köteté­nek, ennek a zenetudományunk kifejlesztése terén ki­magasló jelentőségű s­ a társadalomtudományok egész körére kiható fontosságú műnek az elkészítéséért, valamint­­Kállai kettős­ című, a magyar népzene feldol­gozásában példamutatóan művészi szerzeményéért.” 1952-ben a Népköztársaság minisztertanácsa a Kossuth-díj legmagasabb fokozatával tüntette ki Ko­dály Zoltánt. A kitüntetésről szóló határoz­at két alkotásra hivat­kozik, — ez a két alkotás természetes és világos, el­szakíthatatlan kapcsolatot jelképez a „régi” és az „új” Kodály között. Félreérthetetlen választ ad azokra a részben suttogó, részben kimondott tendenciákra ze­neéletünkben, amelyek legnagyobb zeneköltőnk" élet­művének két része között hajlamosak ,voltak áthidal­hatatlan szakadékot látni. A két kitüntetett mű alkalmat nyújt arra, hogy rá­mutassunk Kodály pályájának, művészi magatartásá­nak töretlen egységére, arra, hogy „a Bartók Bélával közösen kezde­ményezett” tudományos népdalku­­tatói munka s a tőle elválasztha­tatlan alkotóművészi tevékenység útja mennyire szükségszerűen ve­zetett a „Kállai kettős”-höz. 1906 és 1930 Kodály-muzsikája — 1951-éhez. Hadd kezdjem szubjektív meg­jegyzéssel (amelyről a gondolat felmerülése közben már felismerem, hogy n­em­ is annyira szubjektív!): e sorok írója jelenleg Kodály Zoltán növendéke a Zeneművészeti Főis­kolán. Feszélyez ez a tudat, amikor róla írok? Nem, mert közvetlen, ter­mészetes gondolattársítással hívja fel a figyelmet arra: mindnyájan ta­nítványai vagyunk. A mai magyar zenei életben mindenki — nyilván más-más mértékben, más-más Kodály tanítványa. Mai zeneszerző életképes magyar muzsikát, ha nyelve, dallam- és har­móniavilága nem csiszolódott — a legerőteljesebb egyéni vonások mellett is — Kodály iskoláján. Zene­tudós, folklórista nem nyúlhat a magyar népzene hagyomány tudományos kérdéseihez — újabb össze­függések feltárása során sem —, ha nem támaszkodik Kodály korszakalkotó alapvetésére. Kodály növendé­kének lenni a főiskola padjaiban ezért jelenti egy ho­mogén nemzeti­­kultúrközösséghez való tartozás biz­tató érzését, ezért jelent, már a főiskola padjaiban, fo­kozott felelősséget a nép kultúrájának ügyével szem­ben. " , A nép kultúrája — a nép élete és sorsa: ez a kettő elválaszthatatlan egymástól Kodály művészi egyéniségében egész pályája során. A század első év­tizedében, amikor fellépett, nem állott egyedül Európa zenéjében abban a tekintetben, hogy alkotása első­sorban népzenei forrásokra támaszkodott. Sztravin­szkijnak, a korszak leghangosabb, legfeltűnőbb ze­nészegyéniségének művészetében megjelenik a nép­zene,­­ mint divat és szeszély, mint a civilizálatlan­ság, az „ősi barbár életforma” személytelen, leplezet­lenül pesszimista jelképe. És megjelenik Kodály művészetében, mint életet adó levegő, mint egy új stílust, formát, meghatározó erő, mint a nemzet aktuális létkérdéseivel való harcos közösségvállalás jelképe. S ahogy Sztravinszkij, kö­vetkezetesen haladva tovább a kiábrándult, cinikus burzsoá művészet útján, később külsőségekben is há­tat fordít a népi forrásoknak , úgy válik ez a kiinduló­pont, a népzene Kodály művészetében egyre mélyeb­ben minden alkotása gerincévé, központi mondani­valójává. Jelen van akkor is, amikor nem közvetlen népdalidézetfeldolgozás a mű anyaga. Jelen van a melódia ívében, a kifejezés természetességében, amikor Ady, sőt Kölcsey vagy Berzsenyi szavával tekintetben — nem alkothat ébreszti Kodály a nemzet lelkiismeretét, építi nemzeti kultúránk évszázados folytonosságát. Ott zokog, pa­naszkodik, vádol és bizakodik a Psalmus Hungaricus lángoló énekében, amelyben a magyar nép talán elő­ször jajdul fel a művészet messzehangzó szavával a Horthy-fasizmus embertelen nyomása alatt. Igen, a néptől eltanult melódiák s a nép melódiáitól tanult egyéni, önálló hang itt sokkal többet jelent, mint nyersanyagot egy új művészi stílus kialakításához. A nép hangját jelenti, a nép válaszát életének, a való­ságnak legsúlyosabb kérdéseire: realista művészetet. A Jézus és a kufárok, a Székely keserves, a Kará­di nóták vagy a Huszt azért hoznak létre egy Európában szinte egyedülálló nemzeti kóruskultúrát, a Háry Já­nos és a Székelyfonó azért teremtik meg a népi dal­játék új, és mégis hagyományos-hiteles színpadi mű­­faj­át, mert ezekre a kérdésekre, a nép­ és a nem­zet létkérdéseire keresik vagy adják meg a választ. Egyetlen, négysornyi magyar népdalból (amelyben már Ady is nagyjelentőségű szimbólumot látott) Ko­dály zenéjében énnekkari és zene­kari formájában is az elnyomott magyar nép életének megrázó jel­képe válik: Felszállott a páva... Az Első Magyar Zenei Hét kiemelkedő eseménye volt Kodály Kállai kettősének bemutatása. Egy­séges fogadtatás és visszhang avatta azzá új közönségünk szűnni nem akaró tapsaitól, példaképeink, tanítóink, a szovjet küldöttség tag­jainak lelkes elismeréséig. A művet az Állami Népi Együttes mutatta be, az az Állami Népi Együttes, amely új értelemmel, új tartalom­mal megtelt népi zenekultúránk hor­dozója, a népzenei hagyományhoz való megváltozott, szocialista vi­szonyunk megtestesítője. Kodály Zoltán az elnyomatás évtizedeiben a panasz, a keserűség és a vádoló, harcos tiltakozás szavát szólaltatta meg a népi muzsika hangján. És ime, ő találja meg elsőnek s a legerőteljesebben azt a hangot is, amelyet oly kemény küzdelemben és oly sok különböző úton keres minden haladó magyar zeneszerző felszabadulásunk óta: új­ életünk örömé­nek, gazdagságának megszólaltatását a magyar nép­dal eszközein és hagyományán keresztül. A Kállai kettős­ fordulat a magyar népdal művészi feldolgozá­sának történetében, mégpedig az a szükségszerű for­dulat, amelynek a magyar nép életének, érzésvilágá­nak gyökeres megváltozásával be kellett következnie. A magyar népdal, amely a Pávában és a Székely keservesben alkalmas volt a tagadás tragikus erejű megszólaltatására, a Kállai kettős­ben a felszabadult, boldog magyar nép hangjának, életigenlésének­­ egyik­legelső, magávalragadó megszólaltatójává válik. Szükségszerű fordulat a magyar népdalfeldolgozás történetében és éppen ezért egyenesvonalú folytatása Kodály eddigi művészi útjának. Töretlen, egyenes folytatása abban a tekintetben, hogy forrása is átlét az élet, a valóság, a magyar nép életének megújult, boldog valósága. A nagy népdalgyűjtemény és a Kállai ket­tős: a tudomány és a művészi alkotás nem két különálló ága Kodály Zoltán munkásságá­nak. Egyazon művészi és emberi magatartás két meg­nyilvánulása különböző­ területeken. A népzenetudo­­mány Kodsálynál nem a múltat konzerváló, megmere­vítő dallam-múzeum, hanem a nemzeti kultúra meg­újulásának, haladásának állandó forrása, a dolgozó tömegekkel való termékeny közösség biztosítása. És ebből a forrásból fakad a Kodály-muzsika szüntelenül megújuló mondanivalója: a nemzet életének hű tükre, amely szenvedélyes, harcos magatartással reagál en­nek az életnek minden fordulatára. Mint a Kállai­kettős tanúsítja; felszabadulásunk, felemelkedésünk nagy élményére is. Zádor István rajza 3

Next