Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-07-03 / 14. szám - Asztalos Sándor: Duclos szabad! (1. oldal) - Szabó Pál: Gyalogolni jó… Móricz Zsigmond riportjairól (1. oldal) - Erdős László: Szoncsin • vers (1. oldal)

HI. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM. DUCLOS SZABAD! „Ebben a harcban, mint minden más harcban, a népnek kell győznie és a nép győzni is fog.” Letartózta­tása másnapján Robbantotta Duclos elvtárs a vizsgálóbíró szemébe ezeket a szavakat. Néhány nappal később pedig így szólt ugyanahhoz a vizs­gálóbíróhoz: „Nem vagyok bizonyos abban, vizsgálóbíró úr, hogy az ön lelkiismerete is olyan nyugodt, mint az enyém, hiszen ön tudja, hogy dos­­­sziéja hamis iratokat tartalmaz és ez tisztességes vizsgálat esetén le is lep­­leződnék."" Július elsején késő este aztán, a harc egyik szakaszának dia­dalmas befejezéseként végighullámzott a hír mindenütt, ahol becsületes embe­rek laknak: „Dud­ás szabad!” A koreai műszak éjszakai dolgozói közül, aki először hallotta meg a nagy hírt, azonnal továbbadta. sok összetalálkoztak Barátok, ismerő­a forró júliusi estén és ezzel köszöntötték egymást. Az üdvözlés megszokott formuláin áttört az öröm és büszkeség tüze. Szinte percek alatt alakult ki és vált mindannyiunk külön megjegyzés nél­kül azonnal szentesített köszönés­módjává: „Hallottad? Dud­ás szabadi” Mennyi szín, a győzelemnek milyen zengő szépsége költözött pillanatok alatt ezekbe az egyszerű szavakba! Hány nyelven visszhangoztak nyolc­­százmillió ember ajkán a hír tárgyi­lagosan száraz mondatai: „Nem forog fenn a alkotmány tettenérés esete és a francia 22. cikkelye értelmében képviselőt — mentelmi joga felfüg­gesztése nélkül — csak tettenérés ese­tén lehet letartóztatni. A vádtanács ezért elrendeli Jacques Duclos azon­nali szabadonbocsátásátl”. „Tisztességes vizsgálat esetén ...! ” — mondotta Duclos elvtárs a szükölő, lapító, bírónak. Megtörtént volna ez a tisztességes vizsgálat? Szó sincs róla f rancsaira A bacilusok generálisának pa hajlongó, hazudozó, ember­szabásúnak is alig nevezhető francia miniszter urak, élükön monsieur Pinay-vel egyáltalán nem „lelkiisme­retük szavára”, vagy valami „men­­­nyei csoda” folytán jutottak el ehhez a döntéshez. „Tisztességes vizsgálat­ra” nekik nem volt szükségük — nem létező lelkiismeretükről nem is be­szélve — hiszen nem volt mit vizs­gálni. A „mennyei hang” közbejötte sem sorolható azok közé a tények közé, amelyeknek a valósággal még valamicske közük lehetne. Ahogyan nyolcszázmillió ember ajkán felzendü­lt a köszöntés formája, abban van ennek a vádtanácsi döntésnek magyarázata és valódi indokolása. Aki június elsején, békeharco­saink találkozóján, végigment az or­szágon, a Sztálinvárosba vezető út falvain, vagy szén, mindenhol hazánk bármelyik ré­szt láthatta a fel­írást: „Szabadságot Dud­ás elvtárs­nak!”. Ezek mellett a mindannyiunk legteljesebb szolidaritását,­­harcos, for­ró együttérzését kifejező szavak mel­lett ott volt a többi felírás is arról, hogy a béke megvédésének ügye a világ minden becsületes emberének ügye, hogy a koreai nép hősies harca mindannyiunk harca a béke, a szépség és igazság legundorítóbb és leggyű­löletesebb ellenségei: az amerikai im­perialisták és lakájaik ellen. Szenvedé­lyesen személyes ügyünkről szóltak ezek a feliratok: kinek-kinek saját öröméről, boldogságáról, napról napra javuló munkás életéről, gyermeke és családja jövendőjéről. Ezek a szemé­lyes ügyek azonban egyetlen óriási kórus szárnyaló énekévé forrottak össze. Dud­ás elvtárs kiszabadítása a béke minden hívének ügye volt. Nem a „tisztességes vizsgálat” zárta ki Duclos elvtárs börtönének ajtaját, hanem azoknak a tíz- és száz­millióknak morajló, fenyegető követe­lése, akik Párizsra vetették vigyázó szemüket. És ott állt a Santé-börtön körül a hős francia népnek minden becsületes fia. Amikor néhány hónap­pal ezelőtt Menegoz Genestal, világhírű francia filmrendező forgatni a kezdte a Párizsi Kommün emlékét megörökítő filmet, az „egyszerű em­berek” segítségét kérte. A kommu­nár­­dok egyik unokája egy zászlót küldött Genestalnak és ezt a levelet írta: „Ezt a zászlót nagyapám négyszer tűzte ki a Montmartre egyik barikád­jára. Ez a zászló dacolt az ellenség golyózáporával. 1871 óta, nem hiszem, hogy lett volna esztendő, amikor a májusi tüntetés napján e zászlóval családom valamelyik tagja fel ne vo­nult volna a Kommunárok Falához. Kérem, május 25-re küldjék vissza a zászlót, mert ebben az esztendőben sem akarok nélküle felvonulni!” A Michelet-család visszakapta a zászlót és ezzel vonult fel, hogy szabadságot követeljen Duclos elvtársnak. Tíz és százmilliók vigyázó tekintete kísérte a Michelet-családot, a francia nép Duclos elvtárs kiszabadításáért folyta­tott harcát. S a nép ebben a harcban győzött. A Michelet-család a kommünárd nagyapa zászlajával kezében folytatja tovább a harcot André Stil kiszaba­dításáért. Hazánkban pedig, népünk döntő tervévének második felét koreai műszakkal indító százezrei együtt örülnek most a Michelet-családokkal és ott vannak velük a népek harcá­ban, amelyet csak a győzelem fejezhet be.­ A Magyar Írók Szövetsége párt­­szervezetének taggyűlése éppen a koreai nép megsegítéséről tárgyalt, amikor megérkezett Duclos elvtárs kiszabadításának híre. A gyűlésen résztvevő minden magyar író azonnal megérezte és megértette, hogy a két kérdés elválaszthatatlanul összefügg. Duclos­­ elvtárs kiszabadítása a hős koreai nép harcának is egyik győztes ütközete. Ez a győzelem új erőt ad a koreai harcosoknak. A Duclos elleni merénylet figyelmeztet minden sza­badságszerető népet és minden becsü­letes embert arra, hogy ébereknek kell lennünk, mutatja, hogy a győzelem a miénk lesz, de mutatja azt is, hogy a győzelemért harcolni kell. Asztalos Sándor Erdős Lá­ aló: SZÓ N C SIN Keressen hozzá égő képeket? Görcsbe ficamodnék a képzelet! megszakadna a hang a torkomon! Száraz szavakkal kell elmondanom, hogy Kim Ha Szil huszonhét éves asszonyt meggyalázták egymásután heten a börtönben, mely máskor tanterem, amerikai katonák. Még ki sem lökték két kicsiny fiát! Szemük előtt gázoltak át a testén. Ötven fogoly volt tanú az esetnél! S hogy sikoltozott a két kisgyerek, a hatéveset, meg a kisebbet, mint a csirkét, lábuknál fölemelték, fejük a falhoz csapdosva, megölték Az anyjuk látta, ott hevert a falnál — hogyan maradjak egyszerű szavaknál? Mikor aztán mindennek vége volt, vaskalapáccsal egy hegyes botot a meggyalázott testbe belevertek. Mikor kidobták testüket, nevettek, — s a holttestek két napig ott hevertek. Sírni szeretnék — de azt akarom, t föld sírjon, a világ ordítson! Akarom, hogy a szájukat kinyissák katini, sirok, oradouri kripták, hogy szakadjon fel mindenki sebe és ne legyen hazáinknak egy helye, hol nem fájt hányinger és gyűlölet nem veti szét az emberi szívet! Nekem is van asszonyom, gyerekem — nem bo­­dog az, kinek nincs — s ne legyen inkább, semhogy a sorsa ez legyen. Akarom, hogy mint fát az áradat, sodorja a retten­ő indulat azt is, akit máskor a megszokás tompa közönybe, kábulatba ás. Vigyázzatok! A gyilkos telhetetlen! Ki távol öl, az otthon is kegyetlen! Úgy eshetik, hogy Washington felett vér fröcsköli be a szürke eget... Forog a föld a roppant, néma űrben. Egy hosszú percre bánatba merülten vigyázzba állnak büszke fiai s a döbbent csendben messze hallani. Koreában ácsolnak. Öt bitófát. Koreában magányos férfi sír. Harsány kiáltás. Harcosok fogadják: meg fogunk bosszulni Kim Ha Szil­­ á­ rra 1 FORINT 1952 JÚLIUS 3. szabó PÁL GYALOGOLNI JÓ... — Móricz Zsigmond riportjairól — M­óricz Zsigmond nagyon magános ember volt. Soha nem tudott, nem is akart összemelegedni se a szalo­nok, se a kávéházak, se a kocsmák írói klikkjeivel. Még a hozzá legközelebb álló szerkesztőségekben is ide­gen maradt mindvégig. Pedig egyáltalán nem kerülte azokat a helyeket, ahol írók, művészek megfordultak. De hiába ült társaságban például az „Otthon”-ban, vagy a Pannónia terraszán, legalább is akkor, mikor ott vol­tam, úgy éreztem, hogy ez az ember végzetesen és félel­mesen egyedül vívja olyan szép és olyan hősi írói harcát. Emlékezem egy estére az „Otthon"-ban, füst, edény­csörgés, pincérek, zsúfolt asztalok és kártyacsaták, s Móricz valahova oldalt csendesen dobol az asztalon,néz s rövid, vastag ujjaival Máskor, jó későbben a Pannónia terraszán ültünk együtt néhányan, Nagy István Kolozsvárról, s pár er­délyi tanár és író, az erdélyiek lassan elkülönültek, hazai problémáikat boncolgatták, s nekem olyan érzésem volt, mintha Móricz nem is itt ülne, hanem kint valahol vala­milyen irdatlan pusztán. S azt gondolom, hogy azért szeretett újra és újra írókat felfedezni, hogy így menekült ettől a szörnyű nagy magánosságtól. Hátha azok majd hozzá nő­nek? Milyen szeretettel beszélt egy-egy emberről, akiben az új írás csíráit vélte! Híres szlovákiai útján felfedezett egy parasztot, Sellyei Jóskát, elhozott tőle egy írást, le is közölte a Nyugatban. Tiszta, szép kis írás volt, a­­ címe: Szántani mentünk. Nagyon bízott ebben az ember­ben. Mint íróban, persze csalódott, de mint emberben nem. író is lett volna, csakhogy... Szlovákia megszál­lása először is ezeket a Sellyei Jóskákat verte szájba, még a falut se hagyhatta el szegény jó Jóska, később aztán mégis, mivel írók adták Sellyén egymásnak a kilincset, hát az a szigorúság valamit engedett, de akkor Sellyei Jóska, meghalt. Negyvenegyben még élt, s egy­szer ebédre hívott Móricz Zsigmond bennünket. Nem is lett volna semmi baj, csakhogy egy autóbusz­­megállóval tovább mentünk, s míg gyalog vissza­jöttünk, időbe telt. Zsiga bácsi meg azt hitte, hogy már nem jövünk. Ott ült a terített asztal mellett összeros­­kadva, két vállát leejtette s feje kicsit oldalvást billent. Mintha igen nagy feladat megoldásán gondolkozna. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy a terített ■ ::sita. tw!!s.a<í;í tányérjai ennyire szíven üthetik az embert. Úgy várakoztak itt­ ezek a tányérok, mint mikor kedves halottja van a családnak s az asztalnál meghagyják a helyét, s a számára is terítenek. J­öttünk, köszöntünk, Móricz Zsigmond kicsit sóhaj­tott, megkönnyebbülten, de még gyötrelmesen, aztán a merőkanál után nyúlt, de az első mozdu­­­­atai még tompák, fénytelenek voltak, s ahogy fogyott a leves, azonképpen derült a kedve. Egyébként pedig vé­konyra metélt tészta volt a húslevesben. A mi kedvünkre és tiszteletünkre. Rettenetes magánosságában csillogó volt ez a délután, pedig továbbra mi se lehettünk se társai, se barátai. Idő, munka, s annyi minden más meggátolta, ezt­ Móricz ezt tudta. De azért újra és újra megpróbálta. Velünk is, másokkal is. Féja könyvet írott róla azokban az időkben, s délután, kint, a kertben sétálgattunk és én erről a könyvről be­szélgettem. Móricz se rosszat, se jót nem mondott.­Csak megállt egy rönkfarakás előtt, egy diófa alatt, fejét le­ejtette, s tette magát, hogy a fákat nézi. — Ha édesapám látná, hogy a puszta földre rakattam ezeket a fákat, hát megverne... —­ mondta csendesen. Sellyei Jóska érezte a vihart, ami Móricz Zsigmondban annyi mindent felkavart: — Nemcsak könyvet kell Móricz Zsigmondról írni, hanem szeretni kell... Hiszen, könyvet­­ maga is tud írni! Mondotta ki, ami a szívét szorongatta. Igen, Móricz Zsigmondot szeretni kellett volna. Ezen időben már annyira magára maradt, hogy nem volt más jóbarátja, csak a meghalt édesapja. Az édesapja, akiről bűbájos történeteket mesélt el néha­napján ... Újpesti vállalkozó volt már, többemeletes házat vállalt­­ faragcsáló mester. Ebben az időben Friedrich volt a miniszterelnök. De vasgyáros is volt, az ő gyára szál­lította az öreg Móricznak a vasat az épülethez. Az elszá­molásnál differenciák keletkeztek. Friedrich se akart en­gedni, az öreg Móricz s­ e, végül is felkapott egy lécet és kiverte Friedrichet az épületből. Az innár nagy író Móricz meghökkent. — Tudja édesapám, hogy kicsoda ez a Friedrich? — Tudja a tétfene. Gyáros. — Az is. Meg miniszterelnök is. Az öreg ránézett a fiára, ennyit mondott csak: M— Aha­­indez, s még annyi minden más eszembe jut, amint olvasgatom most kiadott­­ kötetét: „Gyalogolni jó". Ismerős, s alig ismert írások gyűjteménye. Ez a könyv nagy segítség lehet írónak, politikusnak, tudósnak, hiszen, ha senki nem ismerte volna, de ebből a könyvből megtudná, hogy ez volt s ilyen volt az úri­­magyarország. A kecskeméti ócskapiacról csak úgy oda­vetett pár sora többet jelent néprajzilag, mint bármely gyűjtő nagy ágálás közt összehordott bármilyen gyűjtése. „Kiviszi a makkászt a piacra, mert hátha valakinek éppen ez veszett el a pakliból...” írja pár sorban, s aki kártyázott, vagy látott kártyázni már télben, parasztokat ötös lámpa alatt, alacsony szobában, az tudja, hogy ez­ mit jelent. Jelenti az ordító paraszti szegénységet és re­ménytelenséget, a hat hónapig tartó tétlenséget, kemen­cében főtt tengerit, naponta kétszeri evést, a kultúra és civilizáció teljes hiányát, lábbeli nélküli, sutban ténfergő gyerekeket, sírásást a fagyott temetőkben és keserű só­­s hajtásokat, hogy soha se jön el a tavasz! Persze, benne­­ van a külvárosi utcák és sikátorok népének nyomorúsága 16, meg aztán az, hogy még ez is tud rongyaiból,­­bör­zét­ alakítani. Gyalogolni jó... A gyermekkori gyaloglások már a magános nagy élet előjelei voltak, hogyan is érezte volna jól magát azokban az iskolákban, ahol nemhogy a munkás, vagy paraszt gyermeke tanulhatott volna, de nem tanulhatott még az iparosé sem? Minek az iparos gyermekének tanulni? Annak elég, ha „bezsindelyezi az apja a fejét”. Minden­kinek tanulni lehetett. Csak a parasztnak, munkásnak, iparosnak nem. A magánosság vagy nagy erőt ad, vagy elpusztítja az embert. Móricz Zsigmondnak nagy erőt adott. Micsoda erős ember, micsoda bátor ember! Persze, a bátorságá­hoz a kort kell megmérni, csak akkor tudjuk megmérni pontosan. Én azt hiszem, hogy egyik legnagyobb bátor­sága az volt, mikor írókorában gyermekkorának első virágzásával szemtől-szembe ülvén előkapja a ceruzát és megveti az ököritói cikke alapját. Ebben a bűzhödt katasztrófában valakinek fel kell magát áldozni a népért, s Móricz Zsigmond feláldozza önmagát. Gyermekkorának legigazabb szépségeit zúzta érette össze. B­eszéltem egyszer valakivel, aki ott volt azon az éjszakai mulatozáson, ahol megszületett a „Ki­világos kivirradtig" című regénye. A társaság evett, ivott, dorbézolt, udvarolt, s egyik-másik időközön­ként belemarkolt valamelyik nőbe, de Móricz tette magát, hogy mindez nagyon érdekli és jól érzi magát. Mint ahogy jól is érezte. Titkon egész éjjel az asztal árnyéka alatt jegyezgetett a térdén, reggel felállott ő is, nagyot nyújtózott, de már készen volt fejében és noteszében a regény. Érdekes, hogy ez a vidéki társaság, mint ahogy más vidéki társaság se olvasott se Móriczot, se mást, mégis szinte ordított a városban a botrány, mikor a re­gény megjelent. Mindenki megismerte önmagát. De ez azt is jelenti, hogy a Móricz-legendák sokban hasonlíta­nak a Krisztus-legendákhoz. Csakhát persze, a pénzváltók és galambárusok helyett a vidéki urakat verte ki a hazug­ság és képmutatás templomából. íróember számára keservesebb írást, mint a hódmező­vásárhelyi riportja, bajos lenne elképzelni. Hetvenezer lakosú város, ahol se Mór­czot nem olvas­ták, se mást. Semmit se olvastak. Még csak ponyva­regényt se. Még pénzt se, mert az se nagyon hányta fel egymást. S Móricz evvel is szembenézett, önmagával is könyörtelenül. Persze, nem bírta volna ki, ha mégis, innen, vagy onnan, de ne mosolygott volna­ felé egy bíztatás. A harmincas évek derekán egy kicsiny faluban jártam vele egyszer, sötétség, sár, tél, s bementünk a „Körbe”. Tele volt emberrel. Megmondtam, hogy kivel jöttem, és éppen csakhogy haptákot nem kiáltott az elnök. Takaros beszédet vágott ki, míg beszélt, szorongatta a Zsiga bácsi kezét. Későbben, egy parasztszobában, ültünk a lámpa­­világ alatt és tűnődve bámult a semmibe, időközönként igen röviden jegyezgetett noteszébe. Ahogy jegyezgetett! Ha nem is titkon, szemérmesen, de illedelmesen. Nekem az volt az érzésem, hog­y nem azt jegyzi fel, amit éppen most hallott, hanem azt, ami régebb időkből eszébe jutott. S ezt érezték a beszélgetők is, én azt hi­szem, hogy azért nyílott ki annyira számára az emberek szíve. M­ennél inkább távolodok időben Móricz Zsigmond­­tól, annál jobban érzem, hogy nagyon sokkal tar­engem hozom, Móricz Zsigmondnak. Egyrészt azért, mert is „felfedezett”, másrészt, mert megtanultam valamit az ő igazságából, hogy az igazmondás örök írói törvény akkor is, ha agyonnyomja az írót a kor értet­lensége. A múltkoriban írtam le egy Móricz-műhöz írott elő­szóval kapcsolatban, de újra és újra leírom: az élők előtt soha nem szégyenlem magam, de a meghalt Móricz Zsigmond előtt igen. Szégyenlem magam Móricz Zsigmond előtt több okból. Egyrészt, amiért nem tudom neki megmutatni, hogy íme, Móricz Zsigmondot immár nemcsak Hódmezővásárhelyen olvassák, hanem olvassák az egész országban, abban az országban, amelyről ő álmodozott, s amiért harcolt író­ságának minden eszközével, s ahol csak emberek, magya­rok élnek, laknak, munkálkodnak. Mint ahogy más írókat is olvasnak. De szégyellem magamat azért is, mert előbb ismertem meg Gorkijt, mint őt, holott az lett volna jó és üdvösséges, hogy egyszerre ismerjem meg mindkettő­jüket, de hogyan is kerülhetett volna el Móricz Bihar­­ugrára­, mikor még Hódmezővásárhelyre se került el? Gorkij közt, meg Móricz közt megdöbbentően sok a rokonság, csakhogy Gorkij ránkhagyta tanulmányaiban legbensőbb énjét, Móricz pedig nem. Nem futotta többre idejéből. — Pár évvel mondotta nekem halála előtt, hogy végre, most már ő is el tud érkezni a népbe és a mélybe. Rózsa Sándor­a a mélységbe vezető lépcső első foka lett volna. S most, hogy e sorokat leírtam, további szégyen­kezni valóim sorakoztak fel: nem halt volna meg, ha már akkor a szocialista szeretet és a szocialista orvostudo­mány áraszthatta volna el az országot! Gyalogolni jó... Olyan vádirat a múlt ellen, amit nem lehet megfellebbezni. Gyalogolni jó... Olyan forra­dalomra serkentő mű, ami összemarkolja az ember szívét. íróknak, fiataloknak, olyan harci eszköz, amelynek megszívlelése után valóban eljutnak a dolgozó néphez. Tanúbizonyság is, hogy hajszálereken is visszaszivároghat a múlt. Olyan ébresztő, ami pontos­­ időben és kellő alkalommal csörrenti az író lelkiismeretét. Gyalogolni jó... olyan munka, amely megtanítja a következő, vagy immár meglévő írónemzedéket, hogy kell írni riportot igazán, forrón, művésziesen, hitelesen, olvasgatom most kiadott kötetét: „Gyalogolni jó”. Isme­rős, s alig ismert írások gyűjteménye.

Next