Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-12-18 / 26. szám - Sebestyén György: A harmadik színházi konferencia vitájáról (4. oldal) - Hámos György: Sztanyiszlavszkij, a nagy közvetítő író és színész között (4. oldal)
4 Irodalmi Újság of « 1952 DECEMBER 18 " III. színházi konferencián hangzott el, Bessenyei Ferenc mondta szenvedélyes felszólalásában, hogy az a művész, aki nem él benne a forradalomban, aki nem fejlődik, azt lerázza magáról a társadalom, mint kutya a vizet. S ez azért is találó megállapítás volt ott, a konferencia szónoki emelvényén, mert híven kifejezte az egész megbeszélés hangulatát. A kétnapos vita nem oldotta meg a fő kérdéseket, de számot vetett az eredményeikkel s a színjátszás fejlődését serkentő erőkkel — annak érdekében, hogy a következő esztendő munkája még eredményesebb legyen. Ha ezt az idei konferenciát a tavalyival összevetjük, kiderül, hogy az elmúlt év sikerei drámaírás és színjátszás terén nem véletlen eredményeik, magyar színészek, színházi alkotó művészek java — közöttük a legnagyobbak szinte valamennyien, lázas igyekezettel tanuljáik a színészi művészet tudományát — Sztanyiszlavszkij módszere győzött a színházakban. Ez természetesen még nem azt jelenti, hogy mindenki ismeri s önállóan alkalmazza, de színészeink java igyekszik megismerni, vérévé változtatni, s művészetét Sztanyiszlavszkij rendszerének szilárd elméletére építeni. Major Tamás felszólalásában arról beszélt, hogy vannak még olyan színészek, akik alkotó munkájuk egyéni, csak az ő testükre szabott módszerének sajátosságait féltik Sztanyiszlavszkijtól. Azt hiszik, hogy valami rajtuk kívül létrejött s rideg szabályzatba akarják belenyomorítani őket. Ha vannak ilyen színészek, ez a konferencia fényes bizonyságát adta annak, hogy nincs igazuk, nem ismerik és ezért félreértik Sztanyiszlavszkij rendszerét. Azoknak van igazuk, akik Sztanyiszlavszkijt nemcsak elfogadták, hanem művészetük szerves részévé teték. Feleki Kamill elmondta, hogy mit kapott ettől a módszertől. S nem hogy eljutott mostani véletlen, pompás alakításáig, a Luxemburg grófja Sir Basil-jáig. Bessenyei Ferenc hozzászólásában Sztanyiszlavszkij alkalmazásáról szólt. S nem véletlen, hogy épp ő játszotta el oly mély átéléssel s annyi férfierővel két Illyés dráma főszerepét. Ladányi Ferenc a módszer egyik legfontosabb kérdéséről, a mozgás- és beszédkultúra fejlesztéséről szólt: s vájjon nem efféle tépelődéseiben nőtt naggyá a Hős faluban nyújtott jelentős alakítása? Vagy a vidékről jöttek közül Erdőd: Károly, aki ezt mondta: „Huszonhat éve játszom, de csak három éve vagyok színész!’’ S még folytathatnánk a sort. A lényeg ennyiben is benne van. Az elmúlt évad nagyszerű, lelkesítő eredményei mögött tekintélyes ideológiai és szakmai tudás áll s a további lelki gazdagodás szenvedélyes vágya. A tavalyi színházi konferencia sokat markolt és keveset fogott. Az idei nem kotorászott annyifelé, de amit megmarkolt, többnyire megfogta. Voltak persze itt is olyan felszólalók, akik felszínén maradtak a kérdésnek, mint Váradi György, vagy rosszul fogadták a bírálatot, mint Egri István és mások. A kétnapos megbeszélést mégis az jellemezte, hogy hozzászólók s hallgatók egyaránt átérzik: művészet fontos kérdéseiről esik a szó, nagy a felelősség rajtuk, mert a koherencia eredménye bizonyos mértékig irányt szab a további munkának. A vita középpontjában — Gábor Miklós beszámolójának megfelelően — három kérdés állt: az új magyar dráma, a Sztanyiszlavszkij-módszer meggyökereztetéséért folyó harc, a színész-etika. Legtöbb szó második kérdésről esett, legkedvesebb az utolsóról. A drámairodalom kérdésével kapcsolatban Gyárfás Miklós hosszabb felszólalása a Szín-1 házak dramaturgiai munkájával, műsorpolitikájával, Urbán Ernőé író és színház együttműködésével, Gergely Mártáé az ifjúsági színművekkel foglalkozott. Gyárfás élesen bírálta a színházi dramaturgiák munkáját, hogy nem tesznek elég erőfeszítést új, mai tárgyú magyar darabok létrehozására. Elemzésének azonban nem volt elég erős visszhangja. Horvai István volt az egyedüli, aki — a Madách Színház részéről — valóban őszintén s a jövendő munka szempontjából is hasznosan szólt hozzá Gyárfás bírálatához. Ugyanígy Urbán Ernő érdekes és hasznos gondolata: — azt mondta el, hogyan dolgozott együtt Mészáros Ágival a Tüzlkeresztség megírásán, s hogy ennek a közös munkának mik a tanulságai — sem keltettek vitát. A dramaturgiai munka s a drámaírás kérdéseihez nemigen szóltak hozzá a színházak művészei. Pedig épp arra lett volna szükség, hogy a színészek a maguk szempontjából világítsák meg az új magyar darabok ága»bogas kérdését, hogy kifejezzék igényeiket: milyen hibákat látnak szerepeikben s milyen szerepeket szeretnének játszani. A Sztanyiszlavszkij-módszer alkalmazásával kapcsolatban volt legtermékenyebb a vita. Több hozzászóló — elsősorban Ladányi Ferenc és Nagy Adorján — foglalkozott a színész mozgás- és beszédkultúrájával. Az a megállapítás, hogy hiába a szerep eszmeiségének, cselekvései fővonalának hiába teljes átélése, felismerése, ha a színész mindezt nem tudja megjeleníteni, testével, beszédmódjával kifejezni, színházi kultúránk egyik nagy hiányosságára irányítja a figyelmet. Hogy csak egyetlen szempontot említsünk: a cselekvő, harcis pozitív hős színpadi megtestesítése — még szerepét átélő színész alkotó munkásságában is — gyakran azért nem elég meggyőző, mert nem találja meg a lelki tartalomnak megfelelő beszédmódot, mozgást Képzeletvilágában megelevenedik a hős, de a színpadon nem; szándék és eredmény között szakadék támad. Az a követelmény, hogy a színész legyen mozgásának, hangjának ura, a szerep eszmeiségének követelménye. A színészi munka kérdésével kapcsolatos Kende István hozzászólásának a társulatok kialakulását érintő része is. Megállapításai — hogy a Nemzeti meg a Madách Színháznak van már játékstílusa, s alakul a Fővárosi Operettszínházé is — sokat segítenek az olyan fiatal, sokfélet verbuválódott társulatnak, mint a Néphadsereg Színházáé, az olyan szívós hibákkal küzködő együtteseknek, mint az Ifjúsági Színházé. Az egységes játékstílus kialakítása, a társulat tagjainak eggyéforrasztása, a Sztanyiszlavszkij-módszerért folyó harc része. Az, hogy ez a probléma a III. színházi konferencián felvetődött, s hogy már sikerekről eshetett szó, kétségtelen eredmény. Rendező és színész kapcsolatáról nemigen beszéltek. Nem mintha mindenütt s minden rendben volna e téren. De színházi kultúránk egyesztendős fejlődése a gyakorlatban mutatta meg, mi az együttműködés legjobb módja. Tavaly szertelen, személyeskedő s eléggé terméketlen vitáik, de hasznosabb idén csöndesebb, megállapítások igyekeztek színész és rendező együttműködésének problémáját tisztázni. Várkonyi Zoltán, Horvai István, Apáthi Imre, Major Tamás, főleg rendezők ismertették tapsztalataikat. A rendezői „diktatúra” szóba se került. Ez is színjátszásunk egészséges fejlődésére vall. Volt még egy nagy eredménye ennek a konferenciának. Az, hogy többen is fölvetették a színibírálat kérdését. Hámos György, Peti Sándor, Bessenyei Ferenc, Both Béla, és legszenvedélyesebben, legelmélyültebben Mészáros Ági. Ezekből a hozzászólásokból kicsendült, hogy a színészek egyre igényesebbek a kritikával szemben. Mészáros Ági elmondta, hogy milyen halk a kritikai visszhangja még az olyan pompás előadásoknak is, mint a Ványa bácsi. S hogy ez nemcsak a színészeknek hiányzik. A közönséget a kritikáknak kellene előkészíteniük a színházi élményre. Az első felvonás nagy része azzal telik el, hogy a színészek igyekeznek kapcsolatot találni a nézőkkel. Ha több s elmélyültebb színibírállal jelennék meg, ez a kapcsolat hamarabb létrejönne. Nem véletlen, hogy Mészáros Ági felszólalásának akkora sikere volt. A színibírálat valóban elmaradt drámairodalmunk és színjátszásunk fejlődése mögött. A konferencia egyik tanulsága az, hogy a színikritikusoknak sokat kell tenniök a tekintélyének kritika megrendülő helyreállításáért, nem sorolhatjuk fel itt a III. színházi konferencia minden eredményét s hibáját. Azt azonban még el kell mondani dicséretére, hogy sok volt a spontán, a friss gondolat szenvedélyétől fűtött vita. Az Ifjúsági Színház, és a Néphadsereg Színháza művészei Gábor Miklós beszámolójával vitatkoztak, de néha egymással is. Vita alakult a Sztanyiszlavszkij-módszer főiskolai „tanítása” körül. Kende István hozzászólásának Tompa Sándor mondott ellent a színészek beskatulyázásával kapcsolatban. Balázs Samu néhány megállapításával Peti Sándor vitatkozott. És így tovább, bár: A konferencia sikeres volt. Hihiányosságai jóval kisebbek, mint az eredmények. Nem egy kérdést világosabban látunk, nem egy nehézség legyőzéséhez kerültünk közelebb általa. S az az őszinte szenvedély, mellyel sok felszólaló kiállt a magar igaza mellett, azt mutatja, hogy a közöny és cinizmus, az ellenséges ideológia egyre kevesebb becsületes művész magatartására hat. Az a tény viszont, hogy a konferencián a színészetika kérdése szinte elsikkadt, arra hívja fel a figyelmet, hogy az eredmények ellenére sok még a tennivaló e tér"m is. Sebestyén György A harmadik színházi konferencia vitájáról A „Dunánál" „legújabb" változata 1952 december 3-án, József Attila, halála tizenötödik évfordulójának napján a „Szabad Ifjúság” — Gurszky István tollából — cikket közölt a költő életművének jelentőségéről. A cikk végén ez a mondat lepi meg az olvasót: „József Attila — írja Gurszky — látja a szomszédos népekkel való viszálykodás tarthatatlanságát. .Dunának, Oltnak egy a hangja’ — mondja .Dunánál' című versében...” A cikkíró szerint tehát Adynak és József Attilának annyira egy a hangja, hogy Ady „Magyar jakobinus dala” című versének híres két sora nyugodtan odaajándékozható József Attilának? A magyar ifjúság neveléséért, műveléséért felelős „Szabad Ifjúság”-nak sokkal nagyobb gonddal kell ügyelnie kulturális cikkei színvonalára. „Nagy gondolat és nagy néző nélkül nincsen nagy dráma — írta Sztanyiszlavszkij. Mint Sztanyiszlavszkij majdnem valamennyi tételében, ebben is van valami „egyenletszerűen” világos és cáfolhatatlan igazság s ugyanakkor költészet is. Csak a népből váliik nagy néző, s a nép ihleti, a nagy néző „kényszeríti’’ nagy gondolatra az írót. A nagy gondolat pedig, melyet a dráma közvetít a nézőnek, még nagyobbá teszi a nézőt, még magasabbra emeli a népet. író, színház és néző egymásra hatása Sztanyiszlavszkij rendszerének tükrében világossá, magától értetődővé válik. A III. Színházi Konferencia azzal, hogy a vitát Sztannyiszlavszkij rendszere körül kristályosította ki, új tanulságokkal, új tapasztalatokkal gazdagította, drámaíróinkat, s drámairodalmunk gazdagodásának új forrásait fakasztotta fel. Pontosabban: e források már a konferencia előtt is buzogtak, s a vita során csak világosabbá vált, hogy drámairodalmunk hatalmas lélekzetvételében Sztanyiszlavszkij is segítségünkre volt. Ahogy a felszólalások során a fejtegetésekből és vallomásokból egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy drámairodalmunk új, kiváló alkotásainak megszületésében a színészi, rendezői, dramaturgiai alkotómunkáinak is része volt: a konferencia egyensúlya, „biztonságérzete” is megnövekedett, olyan alkotó légkör támadt, melyben a vitat ritkán torzul vitatkozássá, s melyben az indulatok — mint Bessenyei vagy Tompa felszólalásában — a felismert igazságért való küzdelem indulatai voltak. Valamennyi színházi konferencián esett már bőven szó író és színész, író és rendező egymásrautaltságáról. Azok a felszólalások azonban vagy etikettszerűek voltak, vagy minden jóakaratuk ellenére sem találták meg a módját anak, hogy az akarat valósággá váljék. Amíg színházainknak nem „vált vérévé” a Sztanyiszlavszkij-rendszer: író és színész alkotói együttműködéséhez hiányzott a belső kapcsolat, az egymásrautaltság őszinte érzése. Enélkül pedig a kapcsolat csak esetleges, formális és technikai együttműködés lehetett. Sztanyiszlavszkij szelleme azonban — erről vallott a III. konferencia — beköltözött már a színházakba. Igaz, hogy ez a szellem helyenként még kísértet formát ölt, de már mindenütt jelen van, igézete alól nem lehet szabadulni A tavalyi berzenkedők ma már lelkes tanítványok, a tavalyi tanítványok ma már okos tanítók. A Tűzkeresztség, az Ozorai példa a Harag napja már olyan színpadokon keltene életre, melyeken Sztanyiszlavszkij teremtette meg az élet és valóság forró levegőjét. Színész és színház egyre erősebben, egyre termékenyítőbben hat vissza az íróra. Milyen módon következik be ez a visszahatás? Sztanyiszlavszkij így tanítja a színészeket:„Minél jobban fejlődött és minél szövevényesebbé vált az egyes emberek és az egész emberiség élete, a színésznek annál behatóbban kellett tanulmányoznia az élet bonyolult jelenségeit. A színésznek tehát bővítenie kellett látókörét. A világesemények további alakulásának hatására ez a feladat egyre növekedett, s határai szinte a végtelenbe tolódtak el. Nem elég azonban érdeklődésünk körét bővítenünk és az élet legkülönbözőbb területeire kiterjesztenünk. Nem elegendő pusztán megfigyelnünk — meg is kell értenünk a megfigyelt jelenségeket. A tapasztalt, érzelmi emlékezetünkbe bevésődött érzéseket önmagunkban át kell dolgoznunk. El kell jutnunk a körülöttünk zajló események igazi értelméhez. Ha igazi művészetet akarunk nyújtani és a színpadon „az emberi lélek életét" akarjuk ábrázolni, nemcsak tanulmányoznunk kell az életét, hanem közvetlen kapcsolatba kell jutnunk valamennyi megnyilvánulásával, ott és akkor, ahol lehetséges. Az a színész, aki a körülötte zajló életet kívülállóként figyeli meg, bár tapasztalja a környező jelenségekből áradó örömet és bánatot, de nem kutatja azok mélyebb okait és nem látja meg mögöttük a legnagyobb drámai erővel, a legnagyobb hősiességgel áthatott nagyszerű eseményeket — soha sem lehet alkotóművész.“ * Ez a tanítás ugyan az írói alkotómunkára is_ teljes érvényű, hatása mégsem jelentkezhet k közvetlenül. Nem utolsósorban azért, mert mi írók — drámaírók is — csak felületesen vagy sehogyan sem ismerjük Sztanyiszlavszkij rendszerét. Érvényesül azonban — a konferencia igen sok felszólalása erről tanúskodott — a Sztanyiszlavszkij szellemét fokozatosan elsajátító színház visszahatásaképpen Urbán Ernő beszámolt róla, hogy a Tűzkeresztség hősnőjének általla megformált alakja milyen heves ellenállást váltott ki Mészáros Ágiból, a szerep alakítójából. Sorozatos kemény viták után — melyekben mindig a színész győzött — hétszer írta át a figurát, amíg Mészáros Ági a valódi Boziméra nem ismert benne. Miért volt valódibb, elevenebb a Mészáros elképzelte Boziné, az Urbán megalkotott Bozinérát? Hiszen átélte s először Urban ismerte hősét, Mészáros Ági pedig csak Urbán közvetítésével ismerte meg. Mondhatjuk-e azt ilyen esetekben, hogy az író nem „élte át“ elég mélyen hőse sorsát, a színész viszont átélte — azzal a másfajta ihlettel, szenvedéllyel és erővel, melyet Sztanyisziavszkij tanítása ilyen nagy művészben, mint Mészáros Ági, fel tud robbantani? Ha ezt mondjuk, csak a végső eredményt jelezzük, de éppen az odáig vezető utat kerüljük meg, s ezzel misztifikáljuk Sztanyiszlavszkijt. Ettől annál inkább óvakodnunk kell, mert ilyen misztifikáló törekvések még mindig jelentkeznek, sőt a konferenciám is fel-felbukkantak, Sztanyiszlavszkij rendszere nem varázslat, nem a mély lélektan színpadi alkalmazása. Idegen sorsok átélése, idegen emberré való átém végül és: művészi alkotás. Épp olyan alkotás, mint a szobrászé, a festőé, vagy az íróé, — de itt az anyag, amiből alkot: ő maga. A színészi alkotás anyaga: maga az alkotó. S Sztanyiszlavszkij nem pusztán „felszólítja” ezt az alkotót: éld át a szerepet lényegülj át! Hiszen minden kor minden nagy színésze „átélte” szerepét a színpadon. (Persze nem mindegyik szerepét és nem mindig helyesen.) De akit kivételes tehetsége és kivételes színészi ösztöne nem támogatott, még az ilyen alkalmi átélésig sem jutott el, legfeljebb az illusztrálásig, vagy addig sem. Sztanyiszlavszkij minden színésztől megköveteli az átélést, é s joggal követeli, mert rendszere, tudományos pontossággal és ellenőrizhetőséggel vezeti el a színészt az átélés pillanatáig. Megtanítja, hogy színpadi élete minden percében arra a célra kell gondolnia és törekednie, melyet az író eléje tűzött s amit a darabban el kell érnie. Az a színész, akit áthatott Sztanyiszlavszkij tanítása, úgy mozog, úgy beszél, úgy cselekszik a színpadon, hogy minden hangjai, minden gesztusa, minden cselekvése közelebb vigye őt a figura, a darab, az író céljához. S mikor így kezd mozogni, így kezd élni a darabban — mégha csak képzeletben is — gyakran beleütközik azokba a korlátokba, melyek közt az író hőse cselekvését elképzelte Ilyenkor persze vitatkozik az íróval, r— mint Mészáros Ági Urbánnnal, s legtöbbször neki van igaza. Sztanyiszlavszkij fegyelemre tanította, a valóság mélységes tiszteletére s az író céljára való lankadatlan figyelemre, ezért néha tisztábban látja, „tapasztalja” milyen cselekvésekkel kell elérnie az író által kitűzött célhoz, mint maga az író. Ezért szállhat alkotói vitába a Sztanyiszlavszkij nevelte színész az íróval, s ezért születhetnek e kétfajta művészet „kettős ihletéből” a valóságot, az életet és az igazságot híven tükröző drámai hősök, író és színész ilyenfajta vitája, amilyenről Urbán beszámolt, a polgári színházban is megtörténhetett. A polgári színháznak is voltak nagy művészei, akik—ha nem ismerték is Sztanyiszlavszkij tanítását, művészi ösztönük, tehetségük erejével mégis úgy élték színpadi életüket, ahogy Sztanyiszljavszkij ezt tudományos rendszerbe foglalta. Az ilyen kivételes, nagy művész természetesen segítségére lehetett az írónak a figura megformálásában. Ez azonban valóban csak kivétel volt. író és színész vitája a polgári színházban általában a hálás vagy hálátlan szerep, a kosztüm vagy a hatásos végszó körül folyt. Majdnem mindig a színészről, vagy az íróról volt szó, nagyon ritkán a valóságról s talán sohasem a nézőről, a népről. A Színházi Konferencia nagyon őszinte s gyakran szenvedélyes hangú vitáiban és felszólalásaiban, szinte semmit sem őrzött meg a múlt rossz emlékéből. Feleki Kamill, a burzsoá színház beskatulyázott „tánckomikusa” nemcsak a konferencia emelvényén beszélt megindult hangon arról, milyen ajtókat nyitott ki benne Sztanyiszlavszkij, hanem szerepről szerepre és estéről estére be is bizonyítja miilyen magasságokba emeli a színészt a valóság átélésének művészete. Bessenyei Ferenc felszólalása hevében ronggyá gyúrta markában feljegyzéseit: nem kellett neki jegyzet ahhoz, hogy elújságolja örömét és izgalmát, hogy „ember lehet végre a színpadon, igazi ember.” Ami a polgári színházban ritkán kivétel volt, ma szinte szabály: az író nemcsak a kivételes nagy művészek segítségére számíthat, hanem a Sztanyiszlavszkij szellemében egyre egységesebbé kovácsolódó egész együttesekre. Gábor Miklós referátuma egyformán szólt színészekhez és írókhoz, baráti, meleg, de egyben számonkérő felhívás volt a magyar írók felé: új darabok, mai darabok, igazi hősök kellenek. Kár, hogy a felhívást kevesen hallották, mert a konferencián — különösen annak második napján — igen kevés író jelent meg. S bár Gábor Miklós referátumában bőven adott alkalmat új drámairodalmunk kérdéseit kibontó vitához, a drámaírások fontos és új feladatát — a típusalkotás, a szatíra, a két fronton való küzdelem problémáit — csak felületesen érintette a konferencia. De, éppen Sztamiyisiztanszkij rendszerének meggyökeresedése eredményezte, hogy a színészi, rendezői és dramaturgi túlsúly ellenére sem billent fel a konferencia egyensúlya; nem vált színészi és színházi szakkérdések és személyi ügyek megvitatásának porondjává. Ellenkezőleg: egyetlen előző vitám sem fonódott még ilyen szervesen egybe a kétféle alkotás kérdése. A Sztanyiszlavszkij felszabadította színész túllép mestersége régi korlátain. Nem figyeli már kívülállóként a körülötte zajló életet, nem elégszik meg azzal, hogy csupán „tapasztalja a környező jelenségekből áradó örömet és bánatot” hanem meglátja mögöttük a ,,legnagyobb drámai erővel, a legnagyobb hősiességgel áthatott nagyszerű eseményeket”... S mivel soha még ennyi drámai erejű s ennyi hősiességgel áthatott eseményt nem láthatott, mint korunkban és életünkben: hevesen és türelmetlenül követeli, hogy ezeket a hősöket és ezeket a drámákat eljátszhassa. Hámos György SZTANYISZLAVSZKIJ, A NAGY KÖZVETÍTŐ író és színész között