Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-12-18 / 26. szám - Sebestyén György: A harmadik színházi konferencia vitájáról (4. oldal) - Hámos György: Sztanyiszlavszkij, a nagy közvetítő író és színész között (4. oldal)

4 Irodalmi Újság­ of « 1952 DECEMBER 18 " III. színházi konferencián hangzott el, Bessenyei Fere­nc mondta szenvedélyes felszólalá­sában, hogy az a művész, aki nem él benne a forradalomban, aki nem­ fejlődik, azt lerázza magáról a társadalom, mint kutya a vizet. S ez azért is ta­láló megállapítás volt ott, a konferencia szónoki emelvényén, mert híven kifejezte az egész megbeszélés hangulatát. A két­napos vita nem oldotta meg a fő kérdéseket, de számot vetett az eredményeikkel s a színját­szás fejlődését serkentő erőkkel — annak érdekében, hogy a következő esztendő munkája még eredményesebb legyen. Ha ezt az idei konferenciát a tavalyival összevetjük, kiderül, hogy az elmúlt év sikerei drámaírás és színjátszás terén nem véletlen eredményeik, magyar színészek, színházi al­­­kotó művészek java — közöttük a legnagyobbak szinte vala­mennyien, lázas igyekezettel ta­nulj­áik a színészi művészet tu­dományát — Sztanyiszlavszkij módszere győzött a színházak­ban. Ez természetesen még nem azt jelenti, hogy mindenki is­meri s önállóan alkalmazza, de színészeink java igyekszik meg­ismerni, vérévé változtatni, s művészetét Sztanyiszlavszkij rendszerének szilárd elméletére építeni. Major Tamás felszóla­lásában arról beszélt, hogy van­nak még olyan színészek, akik alkotó munkájuk egyéni, csak az ő testükre szabott módszerének sajátosságait féltik Sztanyisz­­lavszkijtól. Azt hiszik, hogy valami rajtuk kívül létrejött s rideg szabályzatba akarják bele­nyomorítani őket. Ha van­nak ilyen színészek, ez a kon­ferencia fényes bizonyságát adta annak, hogy nincs igazuk, nem ismerik és ezért félreértik Szta­nyiszlavszkij rendszerét. Azok­nak van igazuk, akik Sztanyisz­­lavszkijt nemcsak elfogadták, hanem művészetük szerves ré­szévé teték. Feleki Kamill el­mondta, hogy mit kapott ettől a módszertől. S nem hogy eljutott mostani véletlen, pompás alakításáig, a Luxemburg grófja Sir Basil-jáig. Bessenyei Ferenc hozzászólásában Sztanyiszlav­szkij alkalmazásáról szólt. S nem véletlen, hogy épp ő ját­szotta el oly mély átéléssel s annyi férfierővel két Illyés dráma főszerepét. Ladányi Fe­renc a módszer egyik legfonto­sabb kérdéséről, a mozgás- és beszéd­kultúra fejlesztéséről szólt: s vájjon nem efféle té­­pelődéseiben nőtt naggyá a Hős falu­ban nyújtott jelentős ala­kítása? Vagy a vidékről jöttek közül Erdőd: Károly, aki ezt mondta: „Huszonhat éve ját­szom, de csak három éve va­gyok színész!’’ S még folytat­hatnánk a sort. A lényeg ennyi­ben is benne van. Az elmúlt évad­­ nagyszerű, lelkesítő ered­ményei mögött tekintélyes ideo­lógiai és szakmai tudás áll s a további lelki gazdagodás szen­vedélyes vágya. A tavalyi színházi konferencia sokat markolt és keveset fogott. Az idei nem kotorászott annyi­felé, de amit megmarkolt, több­nyire megfogta. Voltak persze itt is olyan felszólalók, akik felszínén maradtak a kérdésnek, mint Váradi György, vagy ros­­­szul fogadták a bírálatot, mint Egri István és mások. A két­napos megbeszélést mégis az jellemezte, hogy hozzászólók s hallgatók egyaránt átérzik: művészet fontos kérdéseiről esik a szó, nagy a felelősség rajtuk, mert a koh­­erencia eredménye bizonyos mértékig irányt szab a további munkának. A vita középpontjában — Gábor Miklós beszámolójának megfelelően — három kérdés állt: az új magyar dráma, a Sztanyiszlavszkij-módszer meg­gyökereztetéséért folyó harc, a színész-etika. Legtöbb szó második kérdésről esett, legke­d­vesebb az utolsóról. A drámairodalom kérdésével kapcsolatban Gyárfás Miklós hosszabb felszólalása a Szín-1 házak dramaturgiai munkájá­val, műsorpolitikájával, Urbán Ernőé író és színház együttmű­ködésével, Gergely Mártáé az ifjúsági színműve­kkel foglalko­zott. Gyárfás élesen bírálta a színházi dramaturgiák munká­ját, hogy nem tesznek elég erő­feszítést új, mai tárgyú magyar darabok létrehozására. Elemzé­sének azonban nem volt elég erős visszhangja. Horvai István volt az egyedüli, aki — a Ma­dách Szính­áz részéről — való­ban őszi­ntén s a jövendő mun­ka szempontjából is hasznosan szólt hozzá Gyárfás bírálatá­hoz. Ugyanígy Urbán Ernő érdekes és hasznos gondolata: — azt mondta el, hogyan dolgo­zott együtt Mészáros Ágival a Tüzlkeresztség megírásán, s hogy ennek a közös munkának mik a tanulságai — sem keltettek vi­tát. A dramaturgiai munka s a drámaírás kérdéseihez­­ nemigen szóltak ho­zzá a színházak mű­vészei. Pedig épp arra lett volna szükség, hogy a színészek a maguk szempontjából világít­sák meg az új magyar darabok ága»bogas kérdését, hogy kife­jezzék igényeiket: milyen hibá­kat látnak szerepeikben s mi­lyen szerepeket szeretnének ját­szani. A Sztanyiszlavszkij-módszer alkalmazásával kapcsolatban volt legtermékenyebb a vita. Több hozzászóló — elsősorban Ladányi Ferenc és Nagy Ador­ján — foglalkozott a­ színész mozgás- és beszédkultúrájával. Az a megállapítás, hogy hiába a szerep eszmeiségének, cselek­vései fővonalának hiába teljes átélése, felismerése, ha a szí­­­­nész mindezt nem tudja megje­leníteni, testével, beszédmódjá­val kifejezni, színházi kultúránk egyik nagy hiányosságára irá­nyítja a figyelmet. Hogy csak egyetlen szempontot említsünk: a cselekvő, harcis pozitív hős színpadi megtestesítése — még szerepét átélő színész alkotó munkásságában is — gyakran azért nem elég meggyőző, mert nem találja meg a lelki tarta­lomnak megfelelő beszédmódot, mozgást­­ Képzeletvilá­gában megelevenedik a hős, de a szín­padon nem; szándék és ered­mény között szakadék támad. Az a követelmény, hogy a szí­nész legyen mozgásának, hang­jának ura, a szerep eszmeisé­gének követelménye. A színészi munka kérdésével kapcsolatos Kende István hozzá­szólásának a társulatok kiala­kulását érintő része is. Meg­állapításai — hogy a Nemzeti meg a Madách Színháznak van már játékstílusa, s alakul a Fő­városi Operettszínházé is — sokat segítenek az olyan fiatal, sokfélet verbuválódott társulat­nak, mint a Néphadsereg Szín­házáé, az olyan szívós hibák­kal küzködő együtteseknek, mint az Ifjúsági Színházé. Az egy­séges játékstílus kialakítása, a társulat tagjainak eggyéforrasz­­tása, a Sztanyiszlavszkij-mód­­szerért folyó harc része. Az, hogy ez a probléma a III. szín­házi konferencián felvetődött, s hogy már sikerekről eshetett szó, kétségtelen eredmény. Rendező és színész kapcsola­táról nemigen beszéltek. Nem mintha mindenütt s minden rendben volna e téren. De szín­házi kultúránk egyesztendős fej­lődése a gyakorlatban mutatta meg, mi az együttműködés leg­jobb módja. Tavaly szertelen, személyeskedő s eléggé termé­ketlen vitáik, de hasznosabb idén csöndesebb, megállapítások igyekeztek színész és rendező együttműködésének problémáját tisztázni. Várkonyi Zoltán, Horvai István, Apáthi Imre, Major Tamás, főleg rendezők ismertették tapsztalataikat. A rendezői „diktatúra” szóba se került. Ez is színjátszásunk egészséges fejlődésére vall. Volt még egy nagy ered­ménye ennek a konferenciának. Az, hogy többen is fölvetették a színibírálat kérdését. Hámos György, Peti Sándor, Bessenyei Ferenc, Both Béla, és legszen­vedélyesebben, legelmélyülteb­­ben Mészáros Ági. Ezekből a hozzászólásokból kicsendült, hogy a színészek egyre igénye­sebbek a kritikával szemben. Mészáros Ági elmondta, hogy milyen halk a kritikai vissz­hangja még az olyan pompás előadásoknak is, mint a Ványa bácsi. S hogy ez nemcsak a szí­nészeknek hiányzik. A közönsé­get a kritikáknak kellene előké­szíteniük a színházi élményre. Az első felvonás nagy része azzal telik el, hogy a színészek igyekeznek kapcsolatot ta­lálni a nézőkkel. Ha több s el­mélyültebb színibírállal jelennék meg, ez a kapcsolat hamarabb létrejönne. Nem véletlen, hogy Mészáros Ági felszólalásának akkora sikere volt. A színibírá­lat valóban elmaradt drámairo­dalmunk és színjátszásunk fej­lődése mögött. A konferencia egyik tanulsága az, hogy a színikritikusoknak sokat kell tenniök a tekintélyének kritika megrendülő helyreállításáért, n­­em sorolhatjuk fel itt a III. színházi konferencia minden eredményét s hibáját. Azt azon­ban még el kell mondani dicsé­retére, hogy sok volt a spon­tán, a friss gondolat szenvedé­lyétől fűtött vita. Az Ifjúsági Színház, és a Néphadsereg Színháza művészei Gábor Miklós beszámolójával vitatkoz­tak, de­­ néha egymással is. Vita alakult a Sztanyiszlavszkij-mód­szer főiskolai „tanítása” körül. Kende István hozzászólásának Tompa Sándor mondott ellent a színészek beskatulyázásával kapcsolatban. Balázs Samu né­hány megállapításával Peti Sándor vitatkozott. És így to­vább, bár: A konferencia sikeres volt. Hi­hiányosságai jóval kiseb­bek, mint az eredmények. Nem egy kérdést világosabban látunk, nem egy nehézség legyőzéséhez kerültünk közelebb általa. S az az őszinte szenvedély, mellyel sok felszólaló kiállt­ a magar igaza mellett, azt mutatja, hogy a közöny és cinizmus, az ellen­séges ideológia egyre kevesebb becsületes művész magatartására hat. Az a tény viszont, hogy a konferencián a színészetika kér­dése szinte elsikkadt, arra hívja fel a figyelmet, hogy az ered­mények ellenére sok még a tennivaló e tér"m is. Sebestyén György A harmadik színházi konferencia vitájáról A „Dunánál" „legújabb" változata 1952 december 3-án, József Attila, halála tizenötödik év­fordulój­ának napján a „Szabad Ifjúság” — Gurszky István tollá­ból — cikket közölt a költő életművének jelentőségéről. A cikk végén ez a mondat lepi meg az olvasót: „József Attila — írja Gurszky — látja a szomszédos népekkel való viszálykodás tart­hatatlanságát. .Dunának, Oltnak egy a hangja’ — mondja .Duná­nál' című versében...” A cikkíró szerint tehát Adynak és József Attilának annyira egy a hangja, hogy Ady „Magyar jakobinus dala” című versének híres két sora nyugodtan odaajándékozható József Attilának? A magyar ifjúság neveléséért, műveléséért felelős „Sza­bad Ifjúság”-nak sokkal nagyobb gonddal kell ügyelnie kulturális cikkei színvonalára. „Nagy gondolat és nagy néző nélkül nin­csen nagy dráma — írta Sztanyiszlavszkij. Mint Sztanyiszlavszkij majdnem valamennyi tételében, ebben is van valami „egyenletszerűen” világos és cáfolhatatlan igazság s ugyanakkor költészet is. Csak a népből váliik nagy néző, s a nép ihleti, a nagy néző „kényszeríti’’ nagy gondolatra az írót. A nagy gondolat pedig, melyet a dráma közvetít a nézőnek, még nagyobbá teszi a nézőt, még magasabbra emeli a népet. író, színház és néző egymásra hatása Sztanyiszlavszkij rendszerének tükrében világossá, magától értetődővé válik. A III. Színházi Konferencia azzal, hogy a vitát Sztannyiszlavszkij rendszere körül kristályosította ki, új tanulságokkal, új tapasztalatokkal gazda­gította, drámaíróinkat, s drámairodalmunk gaz­dagodásának új forrásait fakasztotta fel. Pontosabban: e források már a konferencia előtt is buzogtak, s a vita során csak világo­sabbá vált, hogy drámairodalmunk hatalmas lé­­le­kzetvételében Sztanyiszlavszkij is segítségünk­re volt. Ahogy a felszólalások során a fejtegeté­sekből és vallomásokból egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy drámairodalmunk új, kiváló alkotásai­nak megszületésében a színészi, rendezői, drama­turgiai alkotómunkáinak is része volt: a konfe­­rencia egyensúlya, „biztonságérzete” is megnöve­kedett, olyan alkotó légkör támadt, melyben a vitat ritkán torzul vitatkozássá, s melyben az in­dulatok — mint Bessenyei vagy Tompa­ felszó­lalásában — a felismert igazságért való küzde­lem indulatai volta­k. Valamennyi színházi konferencián esett már bőven szó író és színész, író és rendező egymásrautaltságáról. Azok a felszólalások azon­ban vagy etikettszerűek voltak, vagy­­ minden jóakaratuk ellenére sem találták meg a mód­ját anak, hogy az akarat valósággá váljék. Amíg színházainknak nem „vált vérévé” a Sztanyiszlav­szkij-rendszer: író és színész alkotói együttmű­ködéséhez hiányzott a belső kapcsolat, az egy­másrautaltság őszinte érzése. Enélkül pedig a kapcsolat csak esetleges, formális és technikai együttműködés lehetett. Sztanyiszlavszkij szelleme azonban — erről vallott a III. konferencia — beköltözött már a színházakba. Igaz, hogy ez a szellem helyenként még kísértet formát ölt, de már mindenü­tt jelen van, igézete alól nem lehet szabadulni A tavalyi berzenkedők ma már lelkes tanítványok, a tava­lyi tanítványok ma már okos tanítók. A Tűz­keresztség, az Ozorai példa a Harag napja már olyan színpadokon keltene életre, melyeken Szta­­nyiszlavszkij teremtette meg az élet és valóság forró levegőjét. Színész és színház egyre erőseb­ben, egyre termékenyítőbben hat vissza az íróra. Milyen módon következik be ez a visszahatás? Sztanyiszlavszkij így tanítja a színészeket:­­„Minél jobban fejlődött és minél szövevénye­­sebbé vált az egyes emberek és az egész embe­riség élete, a színésznek annál behatóbban kel­lett tanulmányoznia az élet bonyolult jelenségeit. A színésznek tehát bővítenie kellett látókörét. A világesemények további alakulásának hatására ez a feladat egyre növekedett, s határai szinte a végtelenbe tolódtak el. Nem elég azonban ér­­deklődésünk körét bővítenünk és az élet legkü­lönbözőbb területeire kiterjesztenünk. Nem ele­gendő pusztán megfigyelnünk — meg is kell ér­tenünk a megfigyelt jelenségeket. A tapasztalt, érzelmi­ emlékezetünkbe bevésődött érzéseket ön­magunkban át kell dolgoznunk. El kell jutnunk a körülöttünk zajló események igazi értelméhez. Ha igazi művészetet akarunk nyújtani és a színpadon „az emberi lélek életét"­ akarjuk áb­rázolni, nemcsak tanulmányoznunk kell az éle­­tét, hanem közvetlen kapcsolatba kell jutnunk valamennyi megnyilvánulásával, ott és akkor, ahol lehetséges. Az a színész, aki a körülötte zajló életet kívülállóként figyeli meg, bár tapasz­talja a környező jelenségekből áradó örömet és bánatot, de nem kutatja azok mélyebb okait és nem látja meg mögöttük a legnagyobb drámai erővel, a legnagyobb hősiességgel áthatott nagy­szerű eseményeket — soha sem lehet alkotómű­vész.“ * Ez a tanítás ugyan az írói alkotómunkára is_ teljes érvényű, hatása mégsem jelentkezhet­ k közvetlenül. Nem utolsósorban azért, mert mi írók — drámaírók is — csak felületesen vagy seho­­­gyan sem ismerjük Sztanyiszlavszkij rendszerét. Érvényesül azonban — a konferencia igen sok fel­szólalása erről tanúskodott — a Sztanyiszlav­szkij szellemét fokozatosan elsajátító színház visszahatásaképpen­­ Urbán Ernő beszámolt róla, hogy a Tűzkeresztség hősnőjének általla megfor­mált alakja milyen heves ellenállást váltott ki Mészáros Ágiból, a szerep alakítójából. Soroza­tos­ kemény viták után — melyekben mindig a színész győzött — hétszer írta át a figurát, amíg Mészáros Ági a valódi Boziméra nem is­mert benne. Miért volt valódibb, elevenebb a Mészáros elképzelte Boziné, az Urbán megalkotott Bozinérát? Hiszen átélte s először Urban ismerte hősét, Mészáros Ági pedig csak Urbán közvetí­tésével ismerte meg. Mondhatjuk-e azt ilyen ese­tekben, hogy az író nem „élte át“ elég mélyen hőse sorsát, a színész viszont átélte — azzal a­ másfajta ihlettel, szenvedéllyel és erővel, me­lyet Sztanyiszi­avszkij tanítása ilyen nagy mű­vészben, mint Mészáros Ági, fel tud robbantani? Ha ezt mondjuk, csak a végső eredményt jelez­zük, de éppen az odáig vezető utat kerüljük meg, s ezzel misztifikáljuk Sztanyiszlavszkijt. Ettől annál inkább óvakodnunk kell, mert ilyen misztifikáló törekvések még mindig jelentkez­nek, sőt a konferenciám is fel-felbukkantak, Sztanyiszlavszkij rendszere nem varázs­lat, nem a mély lélektan színpadi alkalmazása. Idegen sorsok átélése, idegen emberré való át­­­­ém végül és: művészi alkotás. Épp olyan alkotás, mint a szobrászé, a festőé, vagy az íróé, — de itt az anyag, amiből alkot: ő maga. A színészi alkotás anyaga: maga az alkotó. S Sztanyisz­lavszkij nem pusztán „felszólítja” ezt az alkotót: éld át a szerepet lényegülj át! Hiszen minden kor minden nagy színésze „átélte” szerepét a színpadon. (Persze nem mindegyik szerepét és nem mindig helyesen.) De akit kivételes tehet­sége és kivételes színészi ösztöne nem támoga­tott, még az ilyen alkalmi átélésig sem jutott el, legfeljebb az illusztrálásig, vagy addig sem. Sztanyiszlavszkij minden színésztől megköve­teli az átélést, é s joggal követeli, mert rend­szere, tudományos pontossággal és ellenőriz­hetőséggel vezeti el a színészt az átélés pilla­natáig. Megtanítja, hogy színpadi élete minden percében arra a célra kell gondolnia és töreked­nie, melyet az író eléje tűzött s amit a darab­ban el kell érnie. Az a színész, akit áthatott Sztanyiszlavszkij tanítása, úgy mozog, úgy be­szél, úgy cselekszik a színpadon, hogy minden hangjai, minden gesztusa, minden cselekvése kö­zelebb vigye őt a figura, a darab, az író céljá­hoz. S mikor így kezd mozogni, így kezd élni a darabban — mégha csak képzeletben is — gyak­ran beleütközik azokba a korlátokba, melyek közt az író hőse cselekvését elképzelte Ilyen­kor persze vitatkozik az íróval, r— mint Mészáros Ági Urbánnnal, s legtöbbször neki van igaza. Sztanyiszlavszkij fegyelemre tanította, a való­ság mélységes tiszteletére s az író céljára való lankadatlan figyelemre, ezért néha tisztábban látja, „tapasztalja” milyen cselekvésekkel kell el­érnie az író által kitűzött célhoz, mint maga az író. Ezért szállhat alkotói vitába a­ Sztanyisz­lavszkij nevelte színész az íróval, s ezért szü­lethetnek e kétfajta művészet „kettős ihletéből” a valóságot, az életet és az igazságot híven tük­röző drámai hősök, író és színész ilyen­fajta vitája, amilyenről Urbán beszámolt, a polgári színházban is­ meg­­történ­hetett. A polgári színháznak is volta­k nagy művészei, akik­­—­ha nem ismerték is Szta­nyiszlavszkij tanítását, művészi ösztönük, tehet­ségük erejével mégis úgy élték színpadi életü­ket, ahogy Sztanyiszljavszkij ezt tudományos rendszerbe foglalta. Az ilyen kivételes, nagy művész természetesen segítségére lehetett az írónak a figura megformálásában. Ez azonban valóban csak kivétel volt. író és színész vitája a polgári színházban általában a hálás vagy há­látlan szerep, a kosztüm vagy a hatásos végszó körül folyt. Majdnem mindig a színészről, vagy az íróról volt szó, nagyon­ ritkán a valóságról s talán sohasem a nézőről, a népről. A Színházi Konferencia nagyon őszinte s gyak­ran szenvedélyes hangú vitáiban és felszólalásai­ban, szinte semmit sem őrzött meg a múlt rossz emlékéből. Feleki Kamill, a burzsoá színház be­skatulyázott „tánckomikusa” nemcsak a kon­ferencia emelvényén beszélt megindult hangon arról, milyen ajtókat nyitott ki benne Sztanyi­szlavszkij, hanem szerepről szerepre és estéről estére be is bizonyítja miilyen magasságokba emeli a színészt a valóság átélésének művészete. Bessenyei­ Ferenc felszólalása hevében ronggyá gyúrta markában feljegyzéseit: nem kellett neki jegyzet ahhoz, hogy elújságolja örömét és iz­galmát,­­ hogy „ember lehet végre a színpa­don, igazi ember.” Ami a polgári színházban ritkán kivétel volt, ma szinte szabály: az író nem­csak a kivételes nagy művészek segítségére szá­míthat, hanem a Sztanyiszlavszkij szellemében egyre egységesebbé kovácsolódó egész együtte­sekre. Gábor Miklós referátuma egyformá­n szólt színészekhez és írókhoz, baráti, meleg, de egy­ben számonkérő felhívás volt a magyar írók felé: új darabok, mai darabok, igazi hősök kellenek. Kár, hogy a felhívást kevesen hallották, mert a konferencián — különösen annak második nap­ján — igen kevés író jelent meg. S bár Gábor Miklós referátumában bőven adott alkalmat új drámairodalmunk kérdéseit kibontó vitához, a drámaírás­­ok fontos és új feladatát — a típus­­alkotás, a szatíra, a két fronton való küzdelem problémáit — csak felületesen érintette a kon­ferencia. De, éppen Sztamiyisiztanszkij rendszerének meggyökeresedése eredményezte, hogy a színészi, rendezői és dramaturgi túlsúly ellenére sem bil­lent fel a konferencia egyensúlya; nem vált szí­nészi és színházi szakkérdések és személyi ügyek megvitatásának porondjává. Ellenkezőleg: egyetlen­ előző vitám sem fonódott még ilyen szervesen egybe a kétféle alkotás kérdése. A Sztanyiszlavszkij felszabadította színész túllép mestersége régi korlátain. Nem figyeli már kívül­állóként a körülötte zajló életet, nem elégszik meg azzal, hogy csupán „tapasztalja a környező jelenségekből áradó örömet és bánatot” hanem meglátja mögöttük a ,,legnagyobb drámai erő­vel, a legnagyobb hősiességgel áthatott nagy­szerű eseményeket”... S mivel soha még ennyi drámai erejű s ennyi hősiességgel áthatott ese­ményt nem láthatott, mint korunkban és életünk­ben: hevesen és türelmetlenül követeli, hogy eze­ket a hősöket és ezeket a drámákat el­játszhassa. Hámos György SZTANYISZLAVSZKIJ, A NAGY KÖZVETÍTŐ író és színész között

Next