Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-12-18 / 26. szám - Lózsy János: Kodály Zoltán hetven éves • köszöntő (3. oldal)
1932 DECEMBER 18. Irodalmi Újság 3 X1 etven esztendővel ezelőtt született Zoltán, a XX. század Kodály zenei forradalmának Bartók mellett legnagyobb alakja, magyar zeneművészet kimaagasló klasszikusa. Művészete gazdag kincse a haladó magyar kultúrának. Az a zeneköltőnk, akinek hatása legszélesebb. Alkotásait népünk milliós tömege szereti, kórusműveit százezrek éneklik. A hetven év, amely Kodály Zoltán születése óta lett, a magyar nép új lemelhonfoglalását megelőző, küzdelemtől terhes történelmi korszak. A századforduló éveiben indul el zeneszerzői pályáján, amikor a félgyarmati sorban élő hárommillió koldus Magyarországában mind sürgetőbben, a népforradalom feszültségétől terhesen kerül napirendre a feudalizmus felszámolása, a nemzeti függetlenség kiharcolása. A zeneélet csakúgy, mint az egész kulturális élet tele van ellentmondásokkal. A fővárosban ekkor már működnek nagy zenei intézmények, de a zeneélet mégis majdnem teljesen a német, s más nye. A zenekultúrák függvemagyar műzenének azokat a XIX. századi eredményeit, amelyek a nemzeti függetlenségért, a kultúráért folytatott nemzeti lemben születtek, — küzdőErkel, Liszt műveit a kiegyezés után mindinkább sutba dobták; a forradalmi lendületű dallamanyagot, amelyből Erkelék művészete táplálkozott, a verbunkos zenét pedig földesurak mulatozásainak kísérőzenéjévé, „nótáivá” züllesztik. Kodály Zoltán Nagyszombatból kerül Budapestre. Az otthoni zenei benyomások (apja vasúti tiszt, de nagy zenekedvelő, igen jó dűs, gyakori a családi hegekörben való muzsikálás) már diákkorában kibontakoztatják kivételes zenei tehetségét. A Zeneakadémián a kiváló Koessler János tanítványa. Megtanul tőle mindent, ami megtanulható, de a szellem, amelyben nevelik, ahogyan mindinkább német. S kibontakozik egyénisége, úgy kerül egyre mélyebb ellentétbe a feudális kapitalista „úri Magyarországgal”, s a fővárosban tevékenykedő német muzsikusokkal, ahogy a fiatal művész nevezi: „gyarmatosokkal”. Ráébred, hogy mesterével nem járhat egy úton. Meg kell szabadítani a magyar zenekultúrát a jégtől, a kozmopolita függőbefolyástól. Átfogóbbá kell tenni a magyar zenét, hogy ne csak egy társadalmi réteg, a dzsentri zenéje, hanem a dolgozó nép zenéje, a nemzet zenéje legyen. Kodály Zoltán 1905-ben köt fegyverbarátságot Bartók Bélával, s a két fiatal muzsikus vállalkozik erre a hatalmas feladatra. Gyermekkori élményeiből kiindulva (Galántán falusi pajtásainak, öreg parasztoknak, cigányoknak énekét mindig szomjas lélekkel, gyönyörködve hallgatta) egyre inkább megfogamzik benne a föltevés, hogy a városban ismert nótákon kívül kell lennie valami másfajta dallamnak is, amely igazán a népé. S elindul a Mátyusföldre népdalgyüjtő útra. Rátalál a magyar népdal ősi, ismeretlen rétegeire, az évszázadokon át elnyomott parasztság dalaira. A hatalmas fölfedezés után 1906-tól már Bartók Bélával együtt folytatja a Mi, akiket a népdalgyűjtést, népdalok ma már mindennapi életünk természetes kísérőiként vesznek körül, szinte nehezen tudjuk elképzelni is, milyen lelkesedés és hit, a dolgozó nép milyen szeretete kellett ahhoz, hogy Kodály Zoltán és Bartók Béla minden szabadidejét a népdalok gyüjtésére szánja. 1907-ben és 1909-ben a Felvidéken kutat népdalok után, 1910—1914-ben Erdélyben s a bukovinai csángók között jár. A népköltészet régi szerelmesei, Erdélyi János, Kriza János a dallamuktól elszakított szövegeket közöltek, Mátray Gábor, Bartalus István nem ismerték a tudományos gyűjtés igényeit, s engedtek közönségük cicomás ízlésének. Kodály az első, aki behatol a dalok zeneiségének rejtett titkaiba, s tudományosan rendszerbe foglalja őket, együtt kidolgozza a Bartókkal népdal feltárásának tudományos elveit és eszközeit. S a dallarmokból régi évszázadok kezdenek kirajzolódni. Gyönyörű zenei kincset tár fel. A dalokból dolgozó népünk nagyszerű művészi képzelete, alkotóereje, lelki gazdagsága sugárzik. A népzenénkkel való megismerkedése fordulatot hoz egész fejlődésében. A magyar műzene eredményeit ettől kezdve egészen másként látja, úgy érzi, a magyar zeneművészetnek ezután teljesen új útra kell lépnie. A természettől egyszólamú magyar népdalt beágyazni a nyugati zene eredményeinek, Palestrina, Bach, Mozart Beethoven műveinek harmóniavilágába, szinte lehetetlen feladatnak látszott. De művészetét olyan tudatosan, annyi következetessséggel állítja ennek a célnak a szolgálatába, hogy sikerül. Már első műveinek a hangja más, mint kora magyar műzenéjének a hangja. Zenéje nem „magyaros” zene, hanem gyökerében a nemzet talajába fogódzó, a forrásából táplálkozó, népzene minden külsőségtől, sallangtól mentes magyar muzsika. Hogy ilyen ez a zene, annak az eredménye, hogy Kodály a népzenét nem múzeumi régiségnek, folklór-ritkaságnak tekinti, hanem élő zeneanyagnak, egyénisége gazdag kibontakoztatójának. Tíuszonnyolc éves korában lép elsőizben a nagy nyilvánosság elé: 1910 márciusában két szerzői estet rendez. Zenéjét csak igen kevesen értik meg. A hangversenyközönség burzsoá értetlenül hallgatja, a reakciós újságkritika gúnyolódva fogadja a számára „bizarr” „idegen” hangvételű, valójában a dolgozó magyar nép hangján megszólaló zeneműveket. E közöny, rosszindulat azonban nem roskasztja tétlenségbe, inkább megacélozza alkotó munkáját és sorra termi új műveit. 1907-ben meghívják tanárnak a Zeneakadémiára. Ettől kezdve az alkotó munka és tudományos tevékenység mellett páratlanul értékes pedagógiai munkát véggez. Nincs magyar zenész, aki ne volna közvetlenül vagy közvetve a tanítványa. Nevelő munkájában soha nem ír elő merev sémákat, a tanítvány szabadon bontakoztathatja ki tehetségét, csak egyet követel meg: a nagy zenei hagyományok alapos ismeretét. S nemcsak zeneszerzők, népzenekutatók nevelésével foglalkozik, zenekritikákat ír, a zenei művelődés kérdéseiről cikkezik, a szép magyar kiejtésért küzd. A Magyar Tanácsköztársaság idején a Zeneakadémia főigazgatóhelyettese. A fehérterror ezért felfüggeszti állásától, a sajtó és a reakciós zenei közvélemény minden eddiginél élesebb hadjáratot indít Kodály és főleg művei ellen. Mégis hamarosan elérkezik első igazi nagy győzelméhez. A főváros 1923-ban ünnepli Buda és Pest egyesítésének 50. évfordulóját. Az ünnepségre Bartók a „Táncszvit”-et írja, Kodály pedig megalkotja leghatalmasabb művét, a „Psalmus Hungaricust”. Kecskeméti Vég Mihály protestáns prédikátor költő XVI. századból való zsoltárszövegét zenésíti meg. A Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) a magyar nép panaszának és „birodalmának” megrendítő megszólaltatója, az elnyomott, keserves szenvedések között vergődő magyar nép jajkiáltása. A zsoltár a mohácsi vész utáni Magyarország kétségbeesett helyzetét visszhangozza, de Kodály megzenésítésében egyben kemény tiltakozás és messzehangzó vád Horthy- Magyarország ellen. A „hivatalos” ünnepségre alkotott mű szövegében ilyen részek vannak: „Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széllyel bujdosnom, Hogynem mint azok között kik igazságot nem lakoznom, hagynak szótanom.. A monumentalitásában oly nemesen egyszerű, páratlan kifejezőerejű alkotás hatalmas sikert arat mind a közönség, mind a kritikusok előtt. A Psalmus Hungaricus hamarosan elindul külföldi diadalútjára, szövegét egész sor idegen nyelvre lefordítják és többszáz városban előadják. A Psalmus Hungaricus már a teljesen érett, klasszikus zeneszerzőt mutatja be. Hangja merőben más, mint nagy kortársaié; amiben leginkább különbözik, az muzsikájának áradó dallamossága, éneklő jellege. Kodály a legnagyobb melodisták egyike, elsősorban minőségi értelemben. Még hangszeres zenéje is dalol. Harmonizálása is gyökeresen más, mint kortársaié: amíg azoknál a dinamika ereje a döntő, nála a szép hangzás a legfőbb művészi cél. Varázsos csengésű, a lágy lírát és férfias erőt valami egészen sajátosan ötvöző akkordjai szinte egyedülállóak művészetében. Alkotó munkássága felölel majdnem minden zenei műfajt. Egész művészete arról tanúskodik, hogy a zeneművészet alapjának az énekes zenét tartja, ezért is teremti meg a legsajátosabb magyar zenét a kórusaiban. Kodály Zoltán a tömegek egységes zenei műveltségéhez vezető utat a kóruséneklésben látja. Az 1917-ben alkotott kórusművével („Mulató gajd”) már lerakja az alapjait az új magyar férfikart 1934-től állandóan stílusnak ír férfikarra. (Karádi-nóták, Katonadal, Huszt, Fö’szá'lott a páva, Csatadal.) Remek férfikarkórusai a német Liedertafeláborodott levegője helyébe a népdalok hangjának friss légkörét viszi a dal ádák próbatermébe. E műveivel eljut a munkás énekkari mozgalomhoz is. Egyik legforradalmibb kórusát, Ady Endre „Fölszállott a páva” című megzenésített versét munkásdalosoknak írja. A mű első előadását 1200 tagú „összkar” énekelte a Városi Színházban rendezett munkásénekkari hangversenyen. A reakció felháborodással fogadta a bemutatót, s a hangverseny után a rendőrség a magyarországi Munkás Dalosegyesületek Szövetségének megtiltotta, hogy a művet a jövőben munkásénekkarok előadják. Kodály férfikarait valami sajátos drámaiság jellemzi; a kórus nem epikus tolmácsolója, hanem szólamaival szinte drámai részvevője a művekben megrajzolt cselekménynek. A „Karádi-nóták” drámai jelenetsora az elnyomott parasztság „hősét”, a szegénylegényt kelti életre, az „Arrul alul” kezdetű „Katonádat” az otthonról messzi földre, idegen lény kaszárnyába került lebúsongását s reménykedését ábrázolja. A Kölcsey versére alkotott „Huszt” a hazafias kórusirodalom egyik remeke. Befejező részének szózata: „Hass, alkoss, gyarapits, a haza fényre derül” — a súlyosodó reakció esztendeiben a jobb jövő reménységét oltotta a mű megszólaltatóiba, hallgatóiba egyaránt. De részletesen kellene elemezni Kodály vegyeskari műveit, a klasszikus tömörség, a világos, tiszta szerkesztés olyan remekét, mint a „Mátrai képek”, a „Székely keserves”, a „Nagyszalontai köszöntő”, az „Esti dal” és még egy sor nagyszerű alkotást, hogy megismertessük, hogyan fejleszti tovább művészetében az elmúlt századok nagy klasszikus kóruskultúrájának hagyományait. Te nagyszabású és korunkgazdagban szinte páratlanul kórusirodalomban is különös jelentőségük van gyermekeknek írt műveinek. a Kodály Zoltán úgy érezte, hogy a magyar zenei művelődésért folytatott harcot elsősorban a fiatalok frontján, „az ifjú szivekben” kell megvívni. „Ha Erkel Ferenc csak egy-két kis kórust írt volna gyermekeknek, ma többen hallgatnák operáit. Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon” — mondja 1929-ben a gyermekkarokról írt cikkében. S Kodály nem marad e tény puszta megállapításánál. Az üdehangú, formailag nagyon változatos, gyönyörű gyermekkarok egész sorával ifjúságot ajándékozza meg az „Eredeti műveket kell írnunk: szövegben, dallamban, színben a gyermeklétekből, gyermekkori gból kiindulókat” — írja. Nála jobban nem ismeri senki a gyermekek zenei igényeit. E műveknek köszönhetjük, hogy iskoláink énekkarai a nekik írt magyar kórusokon nevelődhetnek és nevelhetik társaikat is a magasrendű zene szerelmére. Ugyancsak Kodály Zoltán teremti meg a minden ízében magyar műdalt. Már első műdal-sorozata a népdalok szellemében fogant. Későbbi műveiben ez a hang tovább mélyül, tovább gazdagszik. Nyelvünk zenéje, a magyar szó muzsikája páratlan szépséggel szólal meg ezekben a dalokban. Az addig megszokott, sablonos szövegű műdalokkal ellentétben tudatosan fordul a magyar klasszikusokhoz: Balassához, Csokonaihoz, Berzsenyihez, Kölcseyhez, hoz, Móricz Zsigmondhoz.Ady- Kodály zenéje ízig-vérig realista, mai művészet, a nép művészete. E művészet kialakításában Palestrina, Bach, Muszorgszkij, Liszti és a magyar népdal voltak a mesterei. Az ő halhatatlan életművük példája és a magyar népdal remekei mutatták az utat, merre kell haladnia. Művészete ezért nem jutott soha a nyugati burzsoá dekadencia zsákutcájába. Amikor a „modern” zene mindinkább elefántcsonttoronyba zárkózott, s a dallamtalanság, a bonyolultság, a tartalomnélküliség mellett tört lándzsát, Kodály Zoltán alkotásainak magas eszmei tartalmát, áradó dallamosságát, közérthetőségét állítja szembe a művészeti népellenes formalizmussal. Immár klasszikus művészetében új életre ébred, új tartalmat nyer a magyar zenei múlt minden értékes hagyatéka, elsősorban az évszázadok során drágakővé csiszolódott magyar népdalok felbecsülhetetlenül értékes, gazdag világa, de újra lendülettel zeng művészetében népünk szabadságharcainak lelkesítő zenéje, a verbunkos-muzsika is. Ebben az ihletben fogannak olyan művei, szimfonikus zenekari mint a Marosszék vidékének messzi múltban gyökerező tánczenéjének remek életrekeltése, a „Marosszéki táncok”, a szerző gyermekkori élményeit felidéző, s rűen verbunkos zenét nagyszeájjáteremtő „Galántai táncok”, s a „Fölszállott a páva” kezdetű népdal tizenhatszoros változatban való gyönyörű feldolgozása. Szólnunk kell még Kodály színpadi A „Háry János” alkotásairól ezelőtt 26 évvel készült, alapgondolatát Garay „Obsitosa” adta. A Háry az első mű, amely az ősi magyar népdalt viszi színpadra. Kodály másik színpadi alkotása, a Székelyfonó, 1932-ben született- E műve alkotó ihlette teljében mutatja be a szerzőt. Bár nem opera, inkább epikus színpadi zenei életkép, de a maga nemében páratlan szépségű és felemelő hatású alkotás. A mű alapanyaga a változtatás nélkül felhasznált népdal. Mindvégig népdalok csendülnek az énekesek ajkán; ahogyan a szerző az egymástól annyira különböző hangulati tartalmú népdalokat a cselekmény szolgálatába állítja s egységes színpadi művé ötvözi, az mindvégig magasrendű formálás, útmutató példa a népzenei hagyománynak a műzenében való nagyvonalú feloldására. H Hatalmas munkát végzett Zoltán, és végez ma is Kodály mint korának egyik legnagyobb zenetudósa. A Tudományos Akadémián kifejtett munkásságát elsősorban a magyar népdalkutatásnak szentelte. E tudományos kutatás eredményéről szóló „A magyar népzene” című alapvető munkáját 1937-ben adta közre. A magyar népdalgyűjtés eredményeinek közzétételét, egy egyetemes magyar népdalgyűjtemény kiadását Bartókkal együtt már 1913- ban sürgette. Az ő munkájuk és tanítványaik lelkes kutatásával összegyűjtött mintegy húszezer népdal a felszabadulás előtt csak kisebb részletekben került a nyilvánosság elé. A Tudományos Akadémia 120 évvel ezelőtt, Széchenyi és Vörösmarty korában tervbevette a magyar nép dalainak egyetemes kiadását. E tervet a népi demokrácia váltotta valóra: 1951-ben megjelent a magyar népdalvilágot felölelő, mintegy húsz kötetre tervezett tudományos enciklopédia, „A magyar népzene tára” első hatalmas kötete, a Gyermekjátékok. Kodály a felszabadulásig szüntelen küzdelmet vívott a reakcióval az új zenéért, az új magyar zene győzelméért, s a nép kulturális felemelkedéséért. E harcokhoz Horthy-fasizmus legnehezebb esztendeiben a dolgozó nép iránti szenvedélyes szeretete, a népi kultúrához való törhetetlen ragaszkodása, az elnyomott nép győzelmébe vetett hite, a nép ellenségei elleni izzó gyűlölete adott erőt. Amikor szárnyra vette a világhír, felvetették előtte: hagyja itt Magyarországot, ahol annyi gáncsban, meg nemértésben volt része. Mély hazafisága, a néppel való összeforrottsága azonban itthon tartotta. S minél nagyobb volt a sikere külföldön, annál inkább kötelességének érezte, hogy tehetségével népe boldogulását, nemzete felemelkedését szolgálja. Még inkább elmélyült alkotó munkájában, népzenei kutatásaiba, s fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy minél szélesebb tömegek kerüljenek a zenei művelődés hatósugarába. S az elnyomatás legsötétebb korszakában műveivel bizonyította népünk erejét, jobb jövőbe vetett hitét, legyőzhetetlenségét. HJazánk nagy fiát hetvenedik születésnapján egy felszabadult, hazáját, kultúráját és szocialista jövőjét építő nép köszönti. Amiért Kodály Zoltán egész életén át küzdött, az megvalósult vagy most van megvalósulóban. Új zenekultúránk gazdag népzenénkre épül, népdalaink szinte mindennapi zenei táplálékunkká váltak, zenei művelődésünkbe a dolgozók mind hatalmasabb tömegei kapcsolódnak be. „Hogy a magyar szellemi élet újra reménykedve nézhet a jövőbe — mondotta Kodály Zoltán az első magyar békekongresszuson — azt a Szovjetuniónak köszönhetjük... A fejlődés megindult és hála a magyar dolgozók emberfölötti erőfeszítésének és a kormányzat megértő gondoskodásának, biztosítva van a művészet és a tudomány továbbfejlesztésének anyagi alapja. Soha vissza nem térő történelmi pillanatot jelent a tömegek nagyarányú bekapcsolása a kulturális életbe. Ezt a munkát folytatni akarjuk, ennek lehetőségét védeni kell, ezért nem lehet más választásunk, mint minden erőnkkel a béke ügyét szolgálni, még áldozatok árán is. Nincs az az áldozat, amit gyönyörűnek elképzelt szabad jövőnk meg nem érdemel”. Ezekben a szavakban dolgozó néppel, szocializmusr a építő korunkkal eggyéforrott Kodály Zoltán áll előttünk. Az a Kodály Zoltán, aki alkotóereje teljében dolgozik gazdag jövőnkért s vesz részt tevékenyen a békeharcban. Az egész magyar nép forró szeretettels büszkeséggel köszönti hetvenéves Kodály Zoltánt és azt kívánja, hogy szocializmusunk építésének pátosza adjon ihlető erőt további alkotó munkájához. Lozsy János Kodály Zoltán hetven éves Kodály Zoltán a III. Magyar Békekongresszuson.