Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-12-18 / 26. szám - Lózsy János: Kodály Zoltán hetven éves • köszöntő (3. oldal)

1932 DECEMBER 18. Irodalmi Újság 3 X1 etven esztendővel ez­­előtt született Zoltán, a XX. század Kodály zenei forradalmának Bartók mel­lett legnagyobb alakja, magyar zeneművészet kima­a­gasló klasszikusa. Művészete gazdag kincse a haladó ma­gyar kultúrának. Az a zene­költőnk, akinek hatása legszélesebb. Alkotásait né­­­pünk milliós tömege szereti, kórusműveit százezrek éneklik. A hetven év, amely Kodály Zoltán születése óta lett, a magyar nép új lemel­hon­foglalását megelőző, küzde­lemtől terhes történelmi kor­szak. A századforduló évei­ben indul el zeneszerzői pá­lyáján, amikor a félgyarmati sorban élő hárommillió kol­dus Magyarországában mind sürgetőbben, a népforrada­lom feszültségétől terhesen kerül napirendre a feudaliz­mus felszámolása, a nemzeti függetlenség kiharcolása. A zeneélet csakúgy, mint az egész kulturális élet tele van ellentmondásokkal. A fővá­­­rosban ekkor már működnek nagy zenei intézmények, de a zeneélet mégis majd­nem teljesen a német, s más nye. A zenekultúrák függve­magyar műzenének azokat a XIX. századi ered­ményeit, amelyek a nemzeti függetlenségért, a kultúráért folytatott nemzeti lemben születtek, — küzdő­Erkel, Liszt műveit a kiegyezés után mindinkább sutba dob­­ták; a forradalmi lendületű dallamanyagot, amelyből Er­­kelék művészete táplálkozott, a verbunkos zenét pedig föl­desurak mulatozásainak kí­sérőzenéjévé, „nótáivá” zül­­lesztik. Kodály Zoltán Nagyszom­batból kerül Budapestre. Az otthoni zenei benyomások (apja vasúti tiszt, de nagy zenekedvelő, igen jó dűs, gyakori a családi hege­kör­ben való muzsikálás) már diákkorában kibontakoztat­ják kivételes zenei tehetségét. A Zeneakadémián a kiváló Koessler János tanítványa. Megtanul tőle mindent, ami megtanulható, de a szellem, amelyben nevelik, ahogyan mindinkább német. S kibon­takozik egyénisége, úgy kerül egyre mélyebb ellentétbe a feudális kapitalista „úri Ma­gyarországgal”, s a főváros­ban tevékenykedő német mu­zsikusokkal, ahogy a fiatal művész nevezi: „gyarmato­sokkal”. Ráébred, hogy mes­terével nem járhat egy úton. Meg kell szabadítani a ma­gyar zenekultúrát a jégtől, a kozmopolita függő­befo­lyástól. Átfogóbbá kell tenni a magyar zenét, hogy ne csak egy társadalmi réteg, a dzsentri zenéje, hanem a dolgozó nép zenéje, a nemzet zenéje legyen. Kodály Zoltán 1905-ben köt fegyverbarátsá­got Bartók Bélával, s a két fiatal muzsikus vállalkozik erre a hatalmas feladatra. Gyermekkori élményeiből ki­indulva (Galántán falusi paj­tásainak, öreg parasztok­nak, cigányoknak énekét min­dig szomjas lélekkel, gyö­nyörködve hallgatta) egyre inkább megfogamzik benne a föltevés, hogy a városban ismert nótákon kívül kell lennie valami másfajta dal­lamnak is, amely igazán a népé. S elindul a Mátyus­­földre népdalgyüjtő útra. Rátalál a magyar népdal ősi, ismeretlen rétegeire, az évszázadokon át elnyomott parasztság dalaira. A hatal­mas fölfedezés után 1906-tól már Bartók Bélával együtt folytatja a Mi, akiket a népdalgyűjtést, népdalok ma már mindennapi életünk ter­mészetes kísérőiként vesznek körül, szinte nehezen tudjuk elképzelni is, milyen lelkese­dés és hit, a dolgozó nép mi­lyen szeretete kellett ahhoz, hogy Kodály Zoltán és Bar­tók Béla minden szabadidejét a népdalok gyüjtésére szánja. 1907-ben és 1909-ben a Fel­vidéken kutat népdalok után, 1910—1914-ben Erdélyben s a bukovinai csángók között jár. A népköltészet régi sze­relmesei, Erdélyi János, Kriza János a dallamuktól elszakított szövegeket közöl­tek, Mátray Gábor, Bartalus István nem ismerték a tudo­mányos gyűjtés igényeit, s engedtek közönségük cico­más ízlésének. Kodály az első, aki behatol a dalok ze­neiségének rejtett titkaiba, s tudományosan rendszerbe foglalja őket, együtt kidolgozza a Bartókkal népdal feltárásának tudományos el­veit és eszközeit. S a dallar­mokból régi évszázadok kez­denek kirajzolódni. Gyönyörű zenei kincset tár fel. A dalokból dolgozó né­pünk nagyszerű művészi kép­zelete, alkotóereje, lelki gazdagsága sugárzik. A nép­zenénkkel való megismerke­dése fordulatot hoz egész fej­lődésében. A magyar műzene eredményeit ettől kezdve egé­szen másként látja, úgy érzi, a magyar zeneművészetnek ezután teljesen új útra kell lépnie. A természettől egy­­szólamú magyar népdalt be­ágyazni a nyugati zene ered­ményeinek, Palestrina, Bach, Mozart Beethoven műveinek harmóniavilágába, szinte le­hetetlen feladatnak látszott. De művészetét olyan tudato­san, annyi következetessség­­gel állítja ennek a célnak a szolgálatába, hogy sikerül. Már első műveinek a hangja más, mint kora magyar mű­­zenéjének a hangja. Zenéje nem „magyaros” zene, ha­­­nem gyökerében a nemzet ta­lajába fogódzó, a forrásából táplálkozó, népzene min­den külsőségtől, sallangtól mentes magyar muzsika. Hogy ilyen ez a zene, annak az eredménye, hogy Kodály a népzenét nem múzeumi ré­giségnek, folklór-ritkaság­­nak tekinti, hanem élő zene­anyagnak, egyénisége gazdag k­i­b­ont­a­koz­t­a­tó­j­á­n­a­k. Tí­uszonnyolc éves korában lép elsőizben a nagy nyilvánosság elé: 1910 már­ciusában két szerzői estet rendez. Zenéjét csak igen ke­vesen értik meg. A hangversenyközönség burzsoá értet­lenül hallgatja, a reakciós újságkritika gúnyolódva fo­gadja a számára „bizarr” „idegen” hangvételű, valójá­ban a dolgozó magyar nép hangján megszólaló zene­műveket. E közöny, rossz­­indulat azonban nem ros­­kasztja tétlenségbe, inkább megacélozza alkotó munká­ját és sorra termi új műveit. 1907-ben meghívják tanár­nak a Zeneakadémiára. Ettől kezdve az alkotó munka és tudományos tevékenység mel­lett páratlanul értékes peda­gógiai munkát véggez. Nincs magyar zenész, aki ne volna közvetlenül vagy közvetve a tanítványa. Nevelő munká­jában soha nem ír elő merev sémákat, a tanítvány szaba­don bontakoztathatja ki tehet­ségét, csak egyet követel meg: a nagy zenei hagyomá­nyok alapos ismeretét. S nemcsak zeneszerzők, nép­­zenekutatók nevelésével fog­lalkozik, zenekritikákat ír, a zenei művelődés kérdéseiről cikkezik, a szép magyar kiej­tésért küzd. A Magyar Ta­nácsköztársaság idején a Ze­neakadémia főigazgatóhe­­lyettese. A fehérterror ezért felfüggeszti állásától, a sajtó és a reakciós zenei közvéle­mény minden eddiginél éle­sebb hadjáratot indít Kodály és főleg művei ellen. Mégis hamarosan el­érkezik első igazi nagy győ­zelméhez. A főváros 1923-ban ünnepli Buda és Pest egyesí­tésének 50. évfordulóját. Az ünnepségre Bartók a „Tánc­­szvit”-et írja, Kodály pedig megalkotja leghatalmasabb művét, a „Psalmus Hungari­­cust”. Kecskeméti Vég Mihály protestáns prédikátor költő XVI. századból való zsoltár­szövegét zenésíti meg. A Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) a magyar nép pa­naszának és „birodalmának” megrendítő megszólaltatója, az elnyomott, keserves szen­vedések között vergődő ma­gyar nép jajkiáltása. A zsol­tár a mohácsi vész utáni Magyarország kétségbeesett helyzetét visszhangozza, de Kodály megzenésítésében egy­ben kemény tiltakozás és messzehangzó vád Horthy- Magyarország ellen. A „hiva­talos” ünnepségre alkotott mű szövegében ilyen részek van­nak: „Akarok inkább pusztá­ban laknom, Vadon erdőben széllyel bujdosnom, Hogynem mint azok között kik igazságot nem lakoznom, hagynak szótanom.. A monumentalitásában oly nemesen egyszerű, páratlan kifejezőerejű alkotás hatalmas sikert arat mind a közönség, mind a kritikusok előtt. A Psalmus Hungaricus hamaro­san elindul külföldi diadal­­útjára, szövegét egész sor idegen nyelvre lefordítják és többszáz városban előadják. A Psalmus Hungaricus már a teljesen érett, klas­­­szikus zeneszerzőt mutatja be. Hangja merőben más, mint nagy kortársaié; amiben leg­inkább különbözik, az muzsi­kájának áradó dallamossága, éneklő jellege. Kodály a leg­nagyobb melodisták egyike, elsősorban minőségi értelem­­ben. Még hangszeres zenéje is dalol. Harmonizálása is gyökeresen más, mint kortár­saié: amíg azoknál a dina­mika ereje a döntő, nála a szép hangzás a legfőbb mű­vészi cél. Varázsos csengésű, a lágy lírát és férfias erőt valami egészen sajátosan öt­vöző akkordjai­ szinte egye­dülállóak művészetében. A­lkotó munkássága fel­­ölel majdnem minden zenei műfajt. Egész művészete arról tanúskodik, hogy a zene­művészet alapjának az énekes zenét tartja, ezért is teremti meg a legsajátosabb magyar zenét a kórusaiban. Kodály Zoltán a tömegek egységes zenei műveltségéhez vezető utat a kóruséneklésben látja. Az 1917-ben alkotott kórus­művével („Mulató gajd”) már lerakja az alapjait az új magyar férfikart 1934-től állandóan stílusnak­ ír férfi­karra. (Karádi-nóták, Katona­dal, Huszt, Fö’szá'lott a páva, Csatadal.) Remek férfikar­kórusai a német Liedertafel­áborodott levegője helyébe a népdalok hangjának friss lég­körét viszi a dal á­dák próba­termébe. E műveivel eljut a munkás énekkari mozgalom­hoz is. Egyik legforradal­mibb kórusát, Ady Endre „Fölszállott a páva” című megzenésített versét munkás­dalosoknak írja. A mű első előadását 1200 tagú „összkar” énekelte a Városi Színházban rende­zett munkásénekkari hang­versenyen. A reakció felhá­borodással fogadta a bemuta­tót, s a hangverseny után a rendőrség a magyarországi Munkás Dalosegyesületek Szö­vetségének megtiltotta, hogy a művet a jövőben munkás­­énekkarok előadják. Kodály férfikarait valami sajátos drámaiság jellemzi; a kórus nem epikus tolmácsoló­­ja, hanem szólamaival szinte drámai részvevője a művek­ben megrajzolt cselekmény­nek. A „Karádi-nóták” drámai jelenetsora az elnyomott pa­rasztság „hősét”, a szegény­­legényt kelti életre, az „Arrul alul” kezdetű „Katonádat” az otthonról messzi földre, ide­gen lény kaszárnyába került le­búsongását s remény­kedését ábrázolja. A Kölcsey versére alkotott „Huszt” a hazafias kórusirodalom egyik remeke. Befejező részének szó­zata: „Hass, alkoss, gyara­­pits, a haza fényre derül” — a súlyosodó reakció esztendei­ben a jobb jövő reménységét oltotta a mű megszólaltatóiba, hallgatóiba egyaránt. De részletesen kellene ele­mezni Kodály vegyeskari mű­veit, a klasszikus tömörség, a világos, tiszta szerkesztés olyan remekét, mint a „Mátrai képek”, a „Székely keserves”, a „Nagyszalontai köszöntő”, az „Esti dal” és még egy sor nagyszerű alkotást, hogy megismertessük, hogyan fej­leszti tovább művészetében az elmúlt századok nagy klas­­­szikus kóruskultúrájának ha­gyományait. Te nagyszabású és korunk­­gazdag­ban szinte páratlanul kórusirodalomban is különös jelentőségük van gyermekeknek írt műveinek. a Kodály Zoltán úgy érezte, hogy a magyar zenei művelő­désért folytatott harcot első­sorban a fiatalok frontján, „az ifjú szivekben” kell meg­vívni. „Ha Erkel Ferenc csak egy-két kis kórust írt volna gyermekeknek,­ ma többen hallgatnák operáit. Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon” — mondja 1929-ben a gyermekkarokról írt cikkében. S Kodály nem marad e tény puszta meg­állapításánál. Az üdehangú, formailag nagyon változatos, gyönyörű gyermekkarok egész sorával ifjúságot­ ajándékozza meg az „Eredeti műveket kell írnunk: szövegben, dal­lamban, színben a gyermek­­létekből, gyermekkori gból ki­­indulókat” — írja. Nála job­ban nem ismeri senki a gyer­mekek zenei igényeit. E mű­veknek köszönhetjük, hogy is­koláink énekkarai a nekik írt magyar kórusokon nevelőd­hetnek és nevelhetik társaikat is a magasrendű zene szere­lmére. Ugyancsak Kodály Zoltán teremti meg a minden ízében magyar műdalt. Már első mű­­dal-sorozata a népdalok szel­lemében fogant. Későbbi mű­veiben ez a hang tovább mé­lyül, tovább gazdagszik. Nyel­vünk zenéje, a magyar szó muzsikája páratlan szépséggel szólal meg ezekben a dalok­ban. Az addig megszokott, sablonos szövegű műdalokkal ellentétben tudatosan fordul a magyar klasszikusokhoz: Ba­­lassához, Csokonaihoz, Ber­zsenyihez, Kölcseyhez, hoz, Móricz Zsigmondhoz.Ady- Kodály zenéje ízig-vérig realista, mai művészet, a nép művészete. E művészet ki­alakításában Palestrina, Bach, Muszorgszkij, Liszti és a ma­gyar népdal voltak a mesterei. Az ő halhatatlan életművük példája és a magyar népdal remekei mutatták az utat, merre kell haladnia. Művé­szete ezért nem jutott soha a nyugati burzsoá dekadencia zsákutcájába. Amikor a „mo­dern” zene mindinkább ele­­fántcsonttoronyba zárkózott, s a dallamtalanság, a bonyo­lultság, a tartalomnélküliség mellett tört lándzsát, Kodály Zoltán alkotásainak magas eszmei tartalmát, áradó dal­lamosságát, közérthetőségét állítja szembe a művészet­­i népellenes formalizmussal. Immár klasszikus művésze­tében új életre ébred, új tartal­mat nyer a magyar zenei múlt minden értékes hagyatéka, elsősorban az­ évszázadok so­rán drágakővé csiszolódott magyar népdalok felbecsülhe­tetlenül értékes, gazdag vi­lága, de újra lendülettel zeng művészetében népünk szabad­ságharcainak lelkesítő zenéje, a verbunkos-muzsika is. Eb­ben az ihletben fogannak olyan művei, szimfonikus zenekari mint a Marosszék vidékének messzi múltban gyökerező tánczenéjének re­mek életrekeltése, a „Maros­­széki táncok”, a szerző gyer­­­mekkori élményeit felidéző, s rűen verbunkos­ zenét nagysze­ájjáteremtő „Galántai táncok”, s a „Fölszállott a páva” kezdetű népdal tizen­hatszoros változatban való gyönyörű feldolgozása. S­zólnunk kell még Kodály színpadi A „Háry János” alkotásairól­ ezelőtt 26 évvel készült, alapgondolatát Garay „Obsitosa” adta. A Háry az első mű, amely az ősi magyar népdalt viszi színpadra. Kodály másik szín­padi alkotása, a Székelyfonó, 1932-ben született- E műve alkotó ihlette teljében mutatja be a szerzőt. Bár nem opera, inkább epikus színpadi zenei életkép, de a maga nemében páratlan szépségű és felemelő hatású alkotás. A mű alapanyaga a változtatás nél­kül felhasznált népdal. Mind­végig népdalok csendülnek az énekesek ajkán; ahogyan a szerző az egymástól annyira különböző hangulati tartalmú népdalokat a cselekmény szol­gálatába állítja s egységes színpadi művé ötvözi, az mindvégig magasrendű for­málás, útmutató példa a nép­zenei hagyománynak a mű­zenében való nagyvonalú fel­oldására. H Hatalmas munkát végzett Zoltán, és végez ma is Kodály mint korának egyik legnagyobb zenetudósa. A Tudományos Akadémián ki­fejtett munkásságát elsősor­ban a magyar népdalkutatás­nak szentelte. E tudományos kutatás eredményéről szóló „A magyar népzene” című alapvető munkáját 1937-ben adta közre. A magyar népdal­gyűjtés eredményeinek közzé­­­tételét, egy egyetemes magyar n­ép­da­lgyűj­temény kia­dá­sát Bartókkal együtt már 1913- ban sürgette. Az ő munkájuk és tanítványaik lelkes kutatá­sával összegyűjtött mintegy húszezer népdal a felszabadu­lás előtt csak kisebb részletek­ben került a nyilvánosság elé. A Tudományos Akadémia 120 évvel ezelőtt, Széchenyi és Vörösmarty korában tervbe­­vet­te a magyar nép dalainak egyetemes kiadását. E tervet a népi demokrácia váltotta valóra: 1951-ben megjelent a magyar népdalvilágot felölelő, mintegy húsz kötetre tervezett tudományos enciklopédia, „A magyar népzene tára” első hatalmas kötete, a Gyermek­­játékok. Kodály a felszabadulásig szüntelen küzdelmet vívott a reakcióval az új zenéért, az új magyar zene győzelméért, s a nép kulturális felemelke­déséért. E harcokhoz Horthy-fasizmus legnehezebb­­ esztendeiben a dolgozó nép iránti szenvedélyes szeretete, a népi kultúrához való törhe­tetlen ragaszkodása, az elnyo­mott nép győzelmébe vetett hite, a nép ellenségei elleni izzó gyűlölete adott erőt. Ami­kor szárnyra vette a világhír, felvetették előtte: hagyja itt Magyarországot, ahol annyi gáncsban, meg nemértésben volt része. Mély hazafisága, a néppel való összeforrottsága azonban itthon tartotta. S mi­nél nagyobb­ volt a sikere kül­földön, annál inkább köteles­ségének érezte, hogy tehetsé­gével népe boldogulását, nem­zete felemelkedését szolgálja. Még inkább elmélyült alkotó munkájában, népzenei kutatá­saiba, s fáradhatatlanul dol­gozott azon, hogy minél szé­lesebb tömegek kerüljenek a zenei művelődés hatósugará­ba. S az elnyomatás legsöté­tebb korszakában műveivel bizonyította népünk erejét, jobb jövőbe vetett hitét, le­győzhetetlenségét. HJ­azánk nagy fiát hetve­­nedik születésnapján egy felszabadult, hazáját, kul­túráját és szocialista jövőjét építő nép köszönti. Amiért Kodály Zoltán egész életén át küzdött, az megvalósult vagy most van megvalósulóban. Új zenekultúránk gazdag népze­nénkre épül, népdalaink szinte mindennapi zenei táplálékunk­ká váltak, zenei művelődé­sünkbe a dolgozók mind hatal­masabb tömegei kapcsolódnak be. „Hogy a magyar szellemi élet újra reménykedve nézhet a jövőbe — mondotta Kodály Zoltán az első magyar béke­kongresszuson — azt a Szov­jetuniónak köszönhetjük... A fejlődés megindult és hála a magyar dolgozók emberfölötti erőfeszítésének és a kormány­zat megértő gondoskodásá­nak, biztosítva van a művé­szet és a tudomány továbbfej­lesztésének anyagi alapja. Soha vissza nem térő törté­nelmi pillanatot jelent a tö­megek nagyarányú bekapcso­lása a kulturális életbe. Ezt a munkát folytatni akarjuk, ennek lehetőségét védeni kell, ezért nem lehet más választá­sunk, mint minden erőnkkel a béke ügyét szolgálni, még áldozatok árán is. Nincs az az áldozat, amit gyönyörűnek elképzelt szabad jövőnk meg nem érdemel”. Ezekben a szavakban dolgozó néppel, szocializmusr a építő korunkkal eggyéforrott Kodály Zoltán áll előttünk. Az a Kodály Zoltán, aki al­kotóereje teljében dolgozik gazdag jövőnkért s vesz részt tevékenyen a békeharcban. Az egész magyar nép forró sze­retettel­­­s büszkeséggel kö­szönti hetvenéves Kodály Zoltánt és azt kívánja, hogy szocializmusunk építésének pátosza adjon ihlető erőt to­vábbi alkotó munkájához. Lozsy János Kodály Zoltán hetven éves Kodály Zoltán a III. Magyar Békekongresszuson.

Next