Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-01-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Szárnyak | Nyolc sor a huszadik századról | Micsoda válasz! • vers (1. oldal) - Beszélgetés Veres Péterrel mezőgazdaságunk hároméves fejlesztési tervéről • interjú • Veres Péter (1. oldal)

rfí • •*-■ iX-yírsií ítfttvv1 n­álva* ■■ ‘nt,vE/i tJThV. ívSÉKErnkm'My&fV;arr*.■- r**4®^*.* 3*1 c*® L * •• mm* • ydÉátiS ^ iá.»4" evitVíaa.lMVTWil lA " /. T­?•. I Bt ▲ M w 4P BM*& B & a t Sa BK bh ff b raKh­*»** mg 48P « I mm ÉlA ■ I I 1 1 PM m m m “ I t V­l V I f 1 I 3 i 1 bm w J® 0 ^_A V. ÉVFOLYAM, t. SZÁM.­ARA 1 FORINT 1934 JANUAR 2­ SZELK ZOLTÁN HÁROM VERSE SZÁRNYAK Emlékszem rá, gyermekkoromban én olyan álomszuszék voltam, alkonyattal már bóbiskoltam, asztalra dőlve elaludtam. Fölébredtem apám szavára — láttam, nagy sárga hold a lámpa, éreztem, anyám karja-szárnya repül velem a messzi ágyba. Mert szálltunk olyan messzeséget, asztal s ágy közt a mindenséget! s apám hangja is, az a legszebb, — bársony madár! — utánunk zengett. Inaskoromban, jaj, akkor már nem bóbiskoltam asztalunknál. Apám nem élt. És anyám szárnya erőtlen már, hogy velem szállna. Mily borzas esték! Ingoványban mentem haza, ha hóban, sárban. S hiába tudtam, vetett ágy vár, ha gyermekszárnyam elveszett már. De jött egy nap s én újra szálltam, mikor már közétek találtam ifjúmunkások, drága társak, ti adtatok nékem új szárnyat! Ti adtatok oly szárnyat nékem, csattogjon napsütötte légben, nem a lámpa holdját keringve, ne vakon szálljak, mint a pille. Ti adtatok nékem oly szárnyat, minden vad éveken átszálljak, háború, nyomor és betegség csontját ne törjék, le ne nyessék! Ha kétségbe, ha csalódásba, úgy szálljak, soha zuhanásba, soha hűtlenség mocsarába, e halálnál mélyebb halálba! NYOLC SOR A HUSZADIK SZÁZADRÓL Ki úgy szabadítja magát, hogy vele az emberiséget, kinyitva minden kapuját múltnak, jövőnek, földnek, égnek: munkásosztály! Téged kiált minden mi eljövend, atyjának — milyen gyermek még a világ, első lépése ez a század. MICSODA VÁLASZ! Mennyi gond és mennyi virrasztás és mégsem, sohasem elég, nem végezem el a mi munkám, sem a felét, se negyedét. Mint csontomig hasító kardot, úgy érzem minden percemet, mikor gondjaim mécse mellett találnak rám a reggelek, mikor asztalomon szántatlan papírlapok, szikes mezők várják a fénybeöltözöttet, a rigófüttyel érkezőt, mikor kelő nap, gyársziréna, madárszó egyetlen miért, egyetlen vád: hol van az ének, a dal, a dal, mely szívig ér? A dal, mit elhallok, fogadtam, szívem pattanjon is bele, ha sorsom ablakára rászáll Szabadság, első reggeled! II. önvád ez, kérded, önbírálat? Az. De büszkeséggel rokon. Hogy emelt fővel mondjak vádat magamra, van hozzá jogom. Mert az vesse rám — ahogy mondják — az vesse az első követ, aki több átvirrasztott éjjel, aki több gondot, ideget dobott az évek parazsára — mintha kedvesét s önmagát hajítná tűzre, ki ne húnyjon, sose aludjon az a láng, kinek szerelme nem múlandó, mint nem múlandó az enyém, nem ronthatja le semmi kétség, nem másítja hazug remény! III. Tél van. Kihűl szobám, míg írok. De már végére érek én. Hajnalodik. Piros csík villan csontszínű felhő peremén. Nem szól rigó. Oda kótája: a rét, a kert, fű, levelek. De tudja tán, s ha nem, hát érzi, új kótát ír új kikelet Füstös tüdőmmel be, jó lenne korty­olni a táj italát, ajkamhoz venni, s úgy, a hajnalt mint szomjas ember, poharat. Fölállok hát. S hogyha vacogva, de kinyitom az ablakot — s micsoda válasz! annyi gyötrő éremre: az a tél ragyog, mintha csak az a téli hajnal, mely szabadságom hozta el kilenc éve ... ropognak ágak, mint akkor a jó fegyverek .. az a hólepte föld, amelyből minden jövő tavasz kikél —: fiúk, ifjabbak, kezdjük együtt a dalt, a dalt, mely szívig ér! A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállítás képeiből Beszélgetés Veres Péterrel mezőgazdaságunk hároméves fejlesztési tervéről Első kérdésünk az, hogy mit jelent az egész ország s ezen belül különösen a parasztság számára •Az a nagyarányú, ■ .air.(itt- V. emberi erőforásokat mozgósító terv, amelyet pártunk és kormá­nyunk a mezőgazdaság szak­embereinek bevonásával ki­dolgozott? Én erre nem általán­osságban szeretnék válaszolni, hanem a hároméves fejlesztési terv egyes pontjaira külön-külön és peig elsősorban azokra, amelyeket a legfontosabbaknak látok. De még ezek között is­­kiemelkedően fontosnak tartom a II. szakaszt, a talaj termőerejének fokozásá­ról és a talajvédelemről. Figyelemmel olvastam már pár hónappal ezelőtt is a mi­­nisztertanács elnökének, Nagy Imre elvtársinak a mezőgazda­­sági szakemberek előtt­ tartott előadását, ahol erről a kérdésről először esett komoly szó, tudott dolog volt. Én magam is többször írtam már róla futólag itt-ott, hogy a magyar föld termőereje nagy általánosságban igen gyengén áll. Okait ennek itt nincs helyem részletezni, mégis el kell mondanom annyit, hogy minden ország földje, amelyről hosszú időn át nyersterményeket és élőállatokat visznek­­ ki, ter­mészetszerűleg kizsarol­ódik. Magyarországon különösen a Habsburg-uralom kezdetétől a XV—XVI. századtól kezdve, sok gabonát, élőállatot vittek ki nyu­­gat felé. Ugyanettől az időtől kezdve a török megszállás alatt lévő területekről, elsősorban az Alföldről és Alsó-Dunántúlról ugyanúgy vitték a terményeket és állatokat, de nem pénzért, hanem ingyen. Dél felé. A baj tehát már akkor kezdődött, ami­kor a magyar föld szélesarányú művelésével, a gyepföldek, me­zőségek feltörésével egyidőben nem indulhatott meg a módsze­res trágyázás. Ez némi gazdál­kodás, hanem rablógazdálkodás volt. A törökök kiűzése után pe­­dig, amikor Magyarországot va­lóban gyarmattá kényszerítették a Habsburgok, a magyar talaj kizsarolása, a magyar nép ki­zsákmányolásával együtt, még rendszeresebbé és állandóbbá vált. Amíg azonban a lakosság kevesebb volt, ugar­gazdálko­dással védekeztek, vagyis a föl­dek egy részét pihentették né­hány esztendeig, ami a trágyá­zást pótolni tudta. A XIX. szá­zad második felében azonban, az agrárkapitalizm­us kialakulá­,­sának idején és a Habsburg­­monarchia ipari és katonai ere­jének­ a fel­fejlődésével mindig nagyobb-nagyobb lett a kenyér­­gabona- és takarmányigény és megszűnt Magyarországon az ugar­gazdálkodás. Ugyanakkor, nem a szerves trágyával való módszeres trágyázás, sem a­ mű­trágyagyártás nem indult meg olyan arányokban, mint amilyen arányokban ez szükséges lett volna a­ talaj termőerejének az egyensúlyban tartásához. Ha mégis a termésátlagaink nem romlottak végzetesen, az azért volt, mert sok száz földet, sok jó legelőt törtek fel és ez is ja­vította a termésátlagot, meg az­tán a vasekék bevezetése és ál­talában a talajmunka fejlődése sok olyan termőerőt szabadított fel, amelyek addig, a gyönge talajművelés miatt kihasználat­lanul aludtak. Első eset tehát a magyar ag­­rártörténetemben, hogy a talaj termőerejének a védelméről és a termőerő módszeres fokozásáról gondoskodni akarunk. Ennek az eredményei termé­szetesen nem látszódhatnak meg azonnal, de milyen nagy dolog, ha végre a termőföldet megvéd­­jük a további pusztulástól és ha ezzel egyidőben a tervszerű ta­lajjavítást is megindítjuk. A III. szakaszhoz nincs sok szavam. Természetes és magá­tól értetődő, hogy a legelső kér­dés mindig az ország népének teljes és bőséges kenyérellátása. Elég baj, hogy ennek érdekében a vetésterületet kell növelnünk, holott az volna bizony a jó és az volna a helyes, ha a gabona­­termést úgy tudtuk volna már eddig fokozni, hogy a gabona vetésterületét csökkenthet­nénk és az ipari növények és a takar­mánynövények számára tudnánk területeket felszabadítani. De maga az, hogy végre az agrár­­szakemberek és a kormány ezt a problémát a­ maga teljes vilá­gosságában látják és sorrendi­ségben első helyre tették, azt bizonyítja, hogy felismerték, hogy a kenyérgabona biztosítá­sa és a kenyérgabonatermelés növelése a kiindulási alap ah­hoz, ami utána következik, hogy az ipari növények és a takar­mányok­ számára nagyobb terü­leteket szabadíthassunk majd fel. Akármennyire fel is van zsarolva a magyar föld, de ma­ga az, hogy ha a lehető legjobb forgórendszert alakítjuk ki a ga­bona előtt, önmnagában véve is ■— számítási­­a véve természete­sen az időjárási«:'),- MagyarW-' szágon eléggé szeszélyes válto­zásait , a t­ermés többlét feltét­len növekedését eredményezi. Ugyancsak, ha el tudjuk azt érni, ami ebben a tervben benne van, hogy az őszi vetés legna­a­gyobb részét az enyhe őszi hó­napokban, szeptember-október­ben el tudjuk végezni, éspedig minden esztendőben és akármi­lyen időjárás legyen is, ez, szin­tén jelentős terméstölzletet eredményez. Ha ehhez hozzá­számítjuk azt, amit a terv előír, hogy végre kalászos gabonát nem vetünk többé egyszeri szántásba, hanem legalább kétszer, de a tarlóhántással szá­mítva háromszor tudunk minden vetés alá szántani, ez is jelen­tős terméstöbbl­etet hoz. És ha még ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a meglévő trágyamennyi­ségünket helyesen használjuk fel, a műtrágyát ott és akkor szórjuk el, ahol és amiko­r az a gabonára a leghasznosabb az istálló­ trágyát pedig­­ a lega­lka­l­­masabb elővetemén­yek alá adjuk, az ugyancsak jelentős többletet eredményez. És ha ezt sikerül megértetni és elfogadtatni nem­csak az agronómusokkal, hanem a m­ezőgazdasá­gra bármiyen befolyással bíró hatóságokkal is, de különösen ,ha sikerül elfogad­tatni magukkal a földművelők­kel, akkor közelebb jutunk már a három év elteltével ahhoz, hogy a mezőgazdaság nagyará­nyú fejlesztésére olyan tervet tudjunk hozni, amely már lehe­­tővé teszi éppen a gabonane­­rvéies termésátlagának a növelé­sével a gabona vetésterületé­nek a csökkentését az ipari nö­vények és a fontos takarmány­növényeik javára. A IV. szakaszhoz: A legfon­tosabbnak látom bennne a t­uperna, vöröshere­s, általában a pillan­gós takarmányok termelésének nagyarányú fokozását. Minden parasztember és minden föld­műveléssel­­ foglalkozó, ember tudja, mert a gyakorlatban ta­pasztalj­a, hogy milyen gazdago­dása a földnek, ha néhány évig lucerna van benne. Évekig nem kell tárgyazni a feltört lucerna­(Folytatás a 2. oldalon) Domanovszky Endre: „Előadás előtt”.

Next