Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-12-11 / 39. szám - Kónya Lajos: Andris (2. oldal) - Fazekas Anna: A Pál-utcai fiúk bemutatója a Petőfi Színházban • színház • Molnár Ferenc: A Pál-utcai fiúk. Rendező: Apáthi Imre, Petőfi Színház (2. oldal) - Reményi Béla: Nagyon szeressetek • vers (2. oldal) - Hegedüs Géza: Bíróság előtt - Francia film Anatole France novellájából • film | A hét filmjei • Anatole France: Crainquebille c. novellából a Bíróság előtt c. francia film. Rendező: Ralphe Hapid (2. oldal) - Lestyán Sándor: A kékvércsék erdejében • film | A hét filmjei • Homoki-Nagy István: A kékvércsék erdejében (2. oldal)
2 Irodalmi Újság Hajdúnánáson nagyon sok derék emberrel találkoztam. Mikor Apám című versemet felolvastam, parasztasszonyok szeméből gördült ki a könny, nagy emberi érzések fájdalmát és erejét éreztem. Pedagógusokkal vacsoráztam, munkájuk örömét és gondjait osztottam meg néhány órára ismét. Mennyi terv, vágy és akarat borult a fehér asztalok fölé, melyekben a nagy hajdúsági község kulturális jövője ringott! Órákon át verseket mondtak és énekeltek a gyermekek s a hatalmas kultúrterem zsúfolt nézőterén áhítatos csendben hallgatták őket az emberek. Legkedvesebb emlékem mégis Fehér András, az általános fiúiskola IV/d. osztályának tanulója. A terem már egészen megtelt, amikor az irodalmi est kezdete előtt leültünk az első sorban fenntartott székekre. A függöny már meg-meglebbent, résein izgatott szemek kandikáltak a közönségre, lehetett kezdeni az előadást. Az oldalajtókat elállták az iskolások, az énekkar tagjai, akik alkalmasint a színpadra vonulnak, jó, ha kéznél vannak. Az ajtókat be se lehetett tenni, mert a folyosó is tele volt gyerekekkel, mindannyian látni és hallani akartak valamit. Egyszercsak egy kisfiú tört át a gyermekek tömegén s a színpad elé somfordálva, rámvetette sötét, csillogó szemét és leült a mellettem lévő üres székre. Hűvös, ködös, sáros novemberi nap volt odakünn. A kisfiún zsíros ceigruha volt, nyakán kopott sál, lábán ormótlan bakancs. Arca, ahogy a félhomályos megvilágításban is látni lehetett, kissé maszatos volt. Szutykos kezeiben sapkáját szorongatta. Kicsit riadtan ült a széken, a jólöltözött emberek között, mintegy menekülésre is készen. A tanítónő, aki tőlem a második széken ült, valamit mondott neki, mire a kisfiú felkelt s egyszerűen megállt a színpad előtt, annak peremére könyökölve. Kopaszra nyírt fején grádicsokat hagyott az olló s ez az apróság egyszerre melegséggel öntött el. Apámmal és öcséimmel így nyírtuk meg egymást hosszú éveken át, mint a szegény emberek, akiknek borbélyra, vagy borbély híján az annak kinevezett nyírólegényre sem telik. Az iskolában a jobbmódúak csúfoltak is fejünk grádicsaiért, de egykét hét alatt benőtte őket a haj, most már jó volt minden. Furcsa volt a mai gyermekek között ez a kis maszatos, elhagyatott jelenség. Kicsit sajnálkozva néztük, megkérdtük nevét, korát, beszélgetni kezdtünk vele. Fehér Andrásnak hívták, IV/d. osztályos tanuló. A kézenfekvő, nagyon indokolt kérdésre, hogy mit dolgozik az apja, azt felelte, hogy „semmit, hol ezt — hol azt“. Szóval afféle alkalmi munkás, napszámos, falusi szegényember. Fődetek van-e? — Van egy kevés... függöny szétnyílt, a konferáló a közönség elé lépett, elült a teremben a zsongás. Andrist visszahúztam a mellettem lévő üres székre. Hálásan, ragyogó arccal nézett rám. Egyébként sem kell valami szomorú kisfiúra gondolni, afféle közismert történetek hőseire, akiknek sorsa így kezdődik: „Apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Anyja mosónő volt, korán meghalt...“ Nem, Andris barátunk tele van vidám életkedvvel és érdeklődéssel. Minden szavalatra és énekszámra volt valami tréfás, kedves, okos megjegyzése. Felém vetette őket, most már leplezetlen bizalommal villantva rám értelmes arcát, szeme huncutul keskenyült mosolyra. Fönt a színpadon egyik versemet mondta egy kislány. „E jaó vers" — jegyezte meg szakértelemmel Andris. Ilyen halk tőmondatokkal társalogtuk végig a hosszú műsort, meghitten, régi ismerősökként. Mikor az irodalmi est véget ért, az utcán hozzámszegődött megint. Szerettem volna valamivel megajándékozni, hogy emléke legyen barátkozásunknak, de nem volt nálam semmi. Néhány forintot adtam neki, hogy vegyen magának valamit. Szégyenkezve tette el a pénzt, hálásan nézett rám. Láttam, hogy mondani akar valamit. Adjak egy cigarettát — bökte ki végül. Megvallom, nem ezt vártam tőle. De megértettem. Az ilyen apró ember is valaki, akinek az emberek sokadalmában kell valami, ami a többi fölé, vagy legalább a többihez növeszti. A jólöltözött gyermekek között Andris szürke kis veréb volna. A cigaretta, a verekedés, a csínyek — ilyen eszközökkel próbál versenyre kelni, imponálni, feltűnni. Ezért csak néztem rá mosolyogva és ezt mondtam neki: Andris komám, cigarettát nem adok, neked az még korai lenne ... De Andris meg se várja a mondat végét. — Valami meséskönyvet nem tudna adni? — Szerettem volna megölelni ott a sáros, ködös utcán. Sajnos, a zsebemben egyetlen meséskönyv sem volt. Megígértem Fehér Andrásnak, hogy otthonról küldök néhányat. Láttam, hiszi is — nem is. Itt a kezem — mondtam — megígérem, hogy küldök neked könyveket. Sugárzó arccal váltunk el, megszorítottam maszatos kis kezét. Visszavisszanézett még az oszladozó tömeg résein, aztán elnyelte őt a sötétség. Hazulról elküldtem a könyveket. Néhány nap múlva levelet hozott a posta. „Nagy öröm ért tegnap. Az igazgató bácsi egy csomagot hozott be az osztályba és átadta nekem. Kibontottam, négy szép könyv volt benne és a Költő bácsi levele. Örülök, hogy ígéretét beváltotta. ... Megköszönöm a szép ajándékot, jó egészséget kívánok ...“ Azt hiszem, a levél megírásában segítettek neki az iskolában. A rendesen írt sorok alatt s a levélpapír szegélyén, oldalt végigírva van még két kaszáltabb sor — ez az ő stílusa, ezek a zsúfolt, tömör félmondatok. „Elolvastam, Fehér András.“ — Ez nyilván a könyvekre vonatkozik. S még valami. „Fehér András Választ vár Kónya Lajos bácsitól.“ Szóval, tartjuk a barátságot, kis Andris? Boldog volnék, ha életed alakulásában jelentene neked valamit a mi találkozásunk, s az a pár könyv, amit küldtem. Cigarettázni ráérsz még jó tíz év múlva is. De amit a könyvek adhatnak, fogadd el jószívvel, emberséget adnak, értelmet és gazdagságot, hogy ne érezd magad kicsinek, szegénynek és félreszorítottnak ... Azóta még két gyereklevelet kaptam Hajdúnánásról. Mindegyikben könyveket kérnek. Örvendek a szomjúság láttán s mit tehetek? — küldök nekik is, hanem aztán kimerülnek az én tartalékaim. Kinek a figyelmébe ajánljam a többieket, a milliónyi gyereket? Kinek mondjam meg, hogy könyvet, több könyvet kérnek a kicsi és nagy emberek s hogy a papírt ennél jobb helyre nem tehetjük? ... XX)OOOCXXXX>OOOOCXXXX)OOCa./ A Kónya Lajos x>oooc»cxx»oooooocx»oooooocxxxxx»Qcoooooooooexxxxx>ooc A Pál utcai fiúk bemutatója a Petőfi Színházban Közel ötven esztendővel ezelőtt jelent meg első ízben a magyar ifjúsági irodalom — s ma már bátran hozzátehetjük ,az egész világ ifjúsági irodalmának egyik legmaradandóbb alkotása, az akkor még pályája kezdetén álló, fiatal Molnár Ferenc teívhezszóló műve, „A Pál-utcai fiúk”. Fiatal író írta, aki — minit egyéb írásai is tanúsítják — akkor még az igazat kereste. „A Pál-utcai fiúk”-ból rövidesen hazai, majd nemzetközi könyvsiker lett. S ma is az. Pedlg generációk hosszú sora nőtt fel azóta s igen nagyot fordult a világ. Az első olvasókból, a rövidnadrágos kamaszokból ősz nagyapák lettek s a józsefvárosi grundokon már alaposan megkoptak az akkoriban emelt szürke bérkaszárnyák. De a mai gyerekek épp úgy szeretik, mint egykor a kortársak Molnár könyvét: az „édes grund”-ért harcoló, s szívüknek oly igen kedves józsefvárosi kamaszok „honvédő háborújá”-nak meghatóan romantikus regényét, a Pál utcaiak szívdobogtató krónikáját. Túlságosan is közismert e regény ahhoz, hogy tartalmát, alakjait, s mondanivalójának félreérthetetlen lényegét — a hazaszeretetnek, hősiességnek és barátságnak a gyermeki lélekben lecsapódó, tiszta eszmeiségét — „ismertetni” kéne. De érdemes megvizsgálni, vajon mi tette Molnár könyvét oly vonzóvá felnőtt- s gyermekolvasó előtt egyaránt? Nyilvánvalóan: a valóságot hűségesen tükröző, egyszerűségében és köznapisálgáiban is hősi történet; a gyermeki lélek mély ismerete; az események és alakok művészi, reális és humoros ábrázolása; a romantika érzelmes, de sohasem érzelgős eszközeinek áradó és mégis mértéktartó alkalmazása; a kamaszkor ideálok, eszmék utáni sóvárgásának teljes kielégítése; is annak lehetősége is, hogy az eszményt kutató, s a herotikusra törekvő olvasó azonosíthatja magát a vele egyivású hősökkel, a Bokákkal és Nemecsekekkel hogy együtt fütyülhet Csónakossal, együtt játszhatok a miVtesdit Kotaaival, együtt harcolhat a hazát megtestesítő grund védelmében a zöld-vörös zászlót lobogtató Páll utcaiakkal. Nem tudom, leírták-e már valahol, hogy a Pál utcai fiúk az a regény, ahol még az ellenség is főleg „pozitív” figurákból állt, ahol mégi a fűvészkerti vörösinigesiek rettenthetetlen Ács Ferije is példamutató a maga lovagiasságában,ahol még az áruló Geréb is teljes meggyőződéssel tér vissza elárult csapatához, ® ahol a hibáikat szánva-bánva, csupa nagybetűvel írják díszoklevélre a csata egyetlen kis hősi áldozatának nevét a pityergő gittegyletiek? Igen, ötven esztendeje élők és egyre élőbbek Molinót- regényének alakjai, akikben az írónak úgy sikerült megragadnia mindazt, ami a gyermekkorban viszonylagosan állandó és tipikus, ahogyan csak a legkiválóbbaknak, a gyermeklélek legjobb mérnökeinek — Móricznak, Mórának Karinthynak — sikerült azóta a magyar ifjúsági irodalomban. Boka és Nemecsek épp olyan felejthetetlen alakja irodalmunknak, mint Móricz Nyilas Misije, vagy Karinthy remekbe készült kamaszfiigurái: Steinmann, a grófnő, vagy Polakovits, a jó vezető. S a gittegylet ma már oly sajátos tartalommal töltött, csak több más fogalom segítségével megmagyarázható, sűrített kifejezése élső nyelvünknek, mint a „lógok a szeren” címszóba tömörített Karinthy-féle kamaszikori lélekábrázolás. Valamely mű népszerűségét és maradandóságáit pedig semmi sem bizonyítja jobban, mintha alakjai, vagy új fogalmakká sűrűsödött mondanivalója önálló lényekként és szólás-monifálsszerűen felszívódva élnek és terjednek a köztudatban. Mindezek előrebocsátásával igen dicséretes szándék vezethette csak a Petőfi Színházat, amikor Török Sándor feldolgozásában színpadra vitte „A Pál utcai fiúk”-at. A jószándékú kísérlet — transzponálni egy, nem csupán cselekményében hanem elsősorban lelki mélységeiben kiváló regényt — sokat megőrzött a könyv valódi hangulatából, mulatságos, megható ízéből, korának levegőjéből. Figuráit, cselekményét, párbeszédeit szinte maradéktalanul igyekezett a színpadra átmenteni, s ez jórészt sikerült is. De mondanivalójának lényegét nem mindig képes kellő színpadszerűséggel megragadni. Ehhez járul még a darab kettős lezárása: 1. Boka megtudja, hogy a gründen megkezdődik az építkezés, 2. Nemecsek halála. A szöveg helyen kiinti, indokolatlan „megfejelése”. Weise figurájának olykor szinte az ízléstelenség határát súroló s a kabaré letűnt „viccelődéseire” emlékeztető, rosszul értelmezett humora pedig óhatatlanul azt a benyomást kelti a nézőben, mintha ezek az ötletek nem az átdolgozást végző, jó íróként ismert és becsült Török Sándorban, hanem egy előttünk is ismeretlen „gagman”-ben születtek volna meg. A darab színrevitelének vitathatatlan jószándékán kívül a rendezői munkát nem nagyon dicsérhetjük. Apáthi Imre elgondolása ezúttal hibás vágányra tévedt. 13—14 esztendős, kamaszos félszegségükben is bájos, verekedő, pityergő, érzelmest, gittet ráigó gyerekek szerepével baritonhangú felnőtteket megbízni — eleve buktatót állít a darab sikere elé. Bármily emberül küzdenek is a színészek fizikai adottságaik és szerepük művészileg kivédhetetlen ellentétével, nem tudják elhitetni a nézővel, hogy igazi, egyletesdlit játszó, homokbombiákkal hadakozó gyerekek. Az igazi illúziót keltő, kisfiúsan megható Békés Itala, aki annyi szívvel és tehetséggel formálja meg Nemecseket, úgy hat, mint az egyetlen igazi gyerek a „nagyok" között. De Békés Itala mellett így is említésre méltó alakítás Szabó Gyuláé (Boka), a főhumorú Rozsos Istváné (Weisz), Petrik Józsefé (Geréb) és Palassy Tiboré (Ács Feri). Végül őszinte lelkesedéssel kell megemlékeznünk a sokoldalú, s egyre fejlődő Molnár Tiborról, aki néhányszavas szerepében elmélyült, nagyszerű színészi munkával teszi felejthetetlenné Nemecsek szabó alakját. Fazekas Anna 1954 december 11. Reményi Béla Nagyon szeressetek Boldog vagyok, amilyen boldog ember csak lehet. Van is reá, van ám nyomós ok: szeretnek engemet. Először is a feleségem, ő mindenekelőtt. Nem ismerek, mint ő, de régen oly tisztalelkű nőt.Ha a rágalom piszkos újjá átjárna, mint a késelő eltakar. Mellére bújva lédes a szenvedés.Panaszkodjak? Hiszen szerencse, hogy vesztemet lesik. |Gyöngéd féltés, szorítsd szívemre !Piroskám ujjait. így szoktatta már a gyerekkor a bajt, mint jóttevőt Anyám szíve becézett akkor s a spejzból a befőtt. Ilyen boldogan még a gond is csak elviselhető. Sok kotnyeles bár odarondít, hol kedvünk virága nő. Nőjj nagyra szerelmünk virága, kis szívedre ne vedd. Látod, a földnek ez a trágya, ettől termékenyebb. Engem nem fog a gáncs, erőszak nem ejt rajtam sebet. Virágok, ti szeressetek csak, nagyon szeressetek. A HÉT FILMJEI BÍRÓSÁG ELŐTT — Francia film Anatole France novellájából — Anatole France novellája Crain-*• quebille-ről, a polgári igazságszolgáltatás kerekei közé hullott kisemberről, a kritikai realista elbeszélőirodalom halhatatlan remekei közé tartozik. Egy apró Justizmord“ és következménye: az ártatlanul börtönbe kerülő utcai zöldségárus kihullása a társadalomból. S e rövid történet halhatatlan vádirat a lélektelen polgári és „hivatalból“ szegényellenes törvénykezésről. Maga France is tudta, hogy novellája drámát rejt, s idővel fel is dolgozta színpadi játékká. Ez a színdarab azonban — bölcs és szellemes párbeszédei ellenére — elmarad a novella éppen tömörségében rejlő nagysága mellett. A francia filmgyártás pedig — Ralphe Hapid rendezésében — filmjátékot csinált a „Crainquebille“-ből, amelyet „Bíróság előtt“ cím alatt most mutatott be a Szikra filmszínház. A film megvalósítói, híven France szelleméhez, kritikai igénnyel, realista szemlélettel és művészi szándékkal igyekeztek a másféle műfaj másféle követelményeinek megfelelni. France novellájában azonban nincs egy egész estét betöltő film számára elegendő motívum. Elgondolásbeli tévedés volt hosszú filmjátékot csinálni a „Crainquebille“-ből. Ugyanez a történet ugyanezzel a rendezői stílussal, ugyanezekkel a színészekkel ezer méteren belül remekmű lehetett volna, így azonban minden részlet szépsége ellenére hosszadalmas. Amit pedig a néző elnyújtottnak érez, az nem is fejtheti ki a megfelelő hatást. Kár pedig, mert Crainquebille alakítója, Yves Deniaud, emlékezetes művészi teljesítményt nyújtott: a néző valóban azt a "kicsit bölcs, kicsit ostoba, a polgárság intézményeinek zegzugai közt végképpen eltévedő s végül egészen bizonytalanná váló 55 éves férfit ismerte meg, akit France elképzelhetett. Az azonban már France elgondolása ellenére történt, hogy a film legeslegvégén az elesett ember mégis reménykedve indul az életbe, minthogy egy kedves kis utcafiúban hűséges barátra talál. A novellából csak úgy árad a reménytelenség a polgári élet minden lehetősége iránt, a novellában az ártatlanul börtönviselt ember mindenestől és végérvényesen kihull az emberi kapcsolatok közül. A film kedves-érzelmes befejezése tehát némiképpen eltorzítja France mondanivalóját.teljesen egyértelmű A filmjáték a főszereplőn kívül is néhány igen jó színészi alakítással bizonyította, hogy egészen közel jár a nagy művészi alkotáshoz. A bírósági jelenet egynéhány mozzanata valóban Anatol France-i, fanyarul szatirikus. De, sajnos, ez a bírósági jelenet is indokolatlanul hosszú, mint ahogy minden hosszabb és lassúbb ebben a filmben, mint lennie kéne. Talán csak Crainquebille börtönbeli álmának kísérteties és nagyon szépen fényképezett perceinél ült el az a feszengés, amelyet már a film első negyede után szüntelenül lehetett érezni a nézőtéren. Az operatőr — Germaine — munkája hangulatos, finom megfigyelésekkel teljes. íme egy példa arra, hogy a legjobb művészi szándék sem elegendő, ha elvesztjük a kellő mértéket. Holott a franciák mesterei a mértéktartásnak. De ezt a filmet legalább kétszer olyan hosszúra csinálták, mint ahogy a téma megengedte volna. Ezért nem lett remekmű, csupán egynéhány nagyon szép jelenet és hosszú-hosszú fölösleges képsorok egyvelege. Hegedűs Géza A KÉKVÉRCSÉK ERDEJÉBEN HOMOKI-NAGY ISTVÁN szerencsésen választotta új természeti filmje „főszereplőjét“ és színhelyét. A kékvércse érdekes ragadozómadár. Brehm apó a nagy pusztaságok régi vándorának nevezi. Chernel István úgy jellemzi, hogy természete szerint a sólyom-család parasztja. És az óházi erdő, a Hortobágy nyugati szélén, ahol a mi kékvércséink élnek!... Nemcsak tájképileg elragadó, rendkívül gazdag itt a madárvilág és a növényzet. Az egykori Tisza-ártéren telepedő tölgyes az Alföld egyik természeti nevezetessége. Védett terület. Elindult hát a filmexpedíció és egy madártani kutató csoport az óházi erdőbe — s ezt nemcsak mi írjuk, látjuk is a filmen. Homoki-Nagy István azzal kívánta változatosabbá, vonzóbbá emelni «A kékvércsék erdejé»-t, hogy a természeti képek sorába beleszőtte az ornitológusok tudományos munkáját és ugyanakkor a nézők elé varázsolt egy és más „műhelytitkot“ a filmexpedíció életéből. A „KÉKVÉNCSÉK ERDEJÉ“-ben tehát két ösvényen vezet a film útja. Az egyiken, ahol az állatok, madarak, rovarok, fák, növények kerülnek a felvevőgép elé, Homoki-Nagy István otthonosan mozog. Egyformán sajátja a tudományos alaposság, a megfigyelés-meglátás és a művészi kifejezőkészség. Legnagyobb ereje, hogy érzi a táj lelkét, minden fűszállal és apró bogárral, a nagy életközösségben, mely a természetben összefonódik. Amit a Fehértó vadvízországában és a Dunaerdő életének bemutatásában kaptunk, itt is megkapjuk. Kár, hogy az óházi erdő ritka, különleges virágainak nevét a kísérőszöveg elhallgatja. Azt sem tudjuk, mért nem nevezik a sárgarigót igazi nevén aranymálinkónak. (Ezzel azt a tévhitet is eloszlatnák, hogy ez a kedves madarunk rigó-rokonság.) No de az ilyen apró hiányosságért kárpótolnak a film megkapó részletei, mint például a kicsinyeit a tűző napsugár ellen védő anyamadár, a fiókák etetése, a kékvércsék vadászata, őszi vonulása. Ami a film felépítését, vonalvezetését zavarja, az a másik ösvény: a tudományos kutatók és a filmexpedíció munkájának túlságosan terjengős bemutatása. Nem az a baj, hogy a madarak és a növények mellett ott látjuk az embert! Ez helyes és szükséges. A baj ott kezdődik, hogy sokszor feleslegesen látjuk őket. És ott csúcsosodik ki, hogy egyáltalán nem látjuk azt az embert, akihez a kékvércsék életmódját ismertető népszerű tudományos filmnek legtöbb mondanivalója van: a föld szántóvető népét! Mennyivel magasabbra ívelt volna eszmeileg «A kékvércsék erdeje», ha utolsó harmada helyett — amikor a röpdében, a mesterségesen keltetett fiókák nevelését, szárnyrabocsátását látjuk — a parasztság és a tudatlan puskás megismerkedne a tudományos kutatómunka eredményével, mely bebizonyítja a kékvércse hasznát a mezőgazdaságban! A természeti filmen sem elég valamit „elmondani“/A filmen is elrepülnek a szavak, s amit látunk, megmarad. Homoki-Nagy István elkényeztetett bennünket filmjeivel. Egyre igényesebbek vagyunk vele szemben. Minden új alkotásának örülünk, minden új alkotásában azt vizsgáljuk, vajjon az író-rendező-operatőr egy személyben összpontosodott egyéni tehetsége helyt ad-e maga mellett a dramaturgnak?» A kékvércsék erdejé»-nek — dramaturgiai fogyatékossága miatt — sok felesleges részlete és két vége van. Az egyik vége, mikor a filmexpedíció befejezi a munkáját. A másik, a madártani kutatók már említett tevékenysége a röpdében. A dramaturgia, nem ismer két befejezést, a közönség pedig nem kedveli — bármennyire elismeri a film sokszínű szépségét és értékét. Lestján Sándor