Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-04-30 / 18. szám - Sarkadi Imre: Jég alatt, nád alatt • széppróza (5. oldal) - Egri Lajos: Hajnal • vers (5. oldal) - Nagy Richárd: Újra a Fiatalok Házáról (5. oldal) - Szabó László: A „pogácsa” • széppróza (5. oldal)
1953. április 30. Vidrát ii már legfeljebb az állatkertben láttatok — mondta a körorvos. S hallgatott elégedetten, várt egy jelentkezőt, aki azt meri állítani, hogy látott egyebütt is vidrát — de senki se jelentkezett. Akkor elégedetten és cseppet se sietősen szivarra gyújtott, jó hoszszan szipákolt, szerette, hogy igazán jól égjen s látszott, hogy nem fél, cseppet se fél, hogy elveszi a szót valaki előle. Aki ért a vidrákhoz, azt megilleti a szó. Vártuk a szót. A háziasszony kedvesen, előrehajolva, de belső unatkozással várta. Általában untatta, hogy itt csupa efféle történetek kerülnek csak terítékre. Kilenc óra elmúlt, azt is szívesen vette volna már — vagy talán azt veszi legszívesebben — ha búcsúzunk és hazamegyünk. De mert a körorvos vidratörténetet ígért és a körorvos mondta eddig a legjobb vicceket, a körorvos volt eddig a leghangosabb, a körorvos ivott a legtöbbet és mégis rajta látszott meg a legkevésbé, szóval a körorvos volt eddig a társaság nélkülözhetetlenül ragyogó tagja, így hát a háziasszony udvariasan várt. A házigazda szintén várt. Arra, hogy majd ha ez a sok történet befejeződik, mikor hazafelé készülődnek a vendégek, majd ő is elmondja a maga történetét, vaddisznó elől fára mászott vadászról. Hogy tudniillik, milyen csudálatosak ezek a disznók, egész éjszaka ott őrizték a fa alatt a vadászt. Másnap délben találták meg s hajtották el a disznókat. A többiek pedig valószínűleg unatkoztak. Az ügyész kisfia álmos volt, nyűgölődött, mindenféle ostobaságot csinált, amit minden gyerek csinál, ha álmos és ha unja a felnőttek társaságát. Feldöntötte az asztalon a poharat, aztán az asztal alá bújt és onnan morgott kifelé. Gondoltam is: nagy gyerek ez már ehhez. Nagy, boglyashajú, esetlen gyerek, lehet vagy tízéves s mással is szórakozhatna már, de különben is, mi az ördögért lábatlankodik itt. Mert én magam, szintén végtelenül untam a körorvos huszonhetedik vadásztörténetét, de a kezdők kezdője lévén, semmi módon nem akadályozhattam meg az elmondását. — A vidra a legravaszabb állat — mondta a körorvos —, de azért azt is meg lehet csípni. De meg ám! Később az ügyész elmondott egy horgásztörténetet. Koccintottunk, ittunk egy korty bort s a horgászaton már csak mosolyogtunk. Hal, vad kifogyván, szóba kerültek a halászok és vadászok, az emberek, akik ezzel foglalkoznak. — Mert a vidrát — mondta a körorvos — a legtapasztaltabb vadász is kereshetné hónapokig, hiszen éppen az az egyetlen egy dolog nehéz: ráakadni arra a kis olvadt foltra a víz partján. Nem lehet tudni, egy méterre, vagy tizenöt méterre van a víztől. Ezt csak vízi emberek tudják. — Azok tudják, az igaz. — Mérhetetlenül tudják. — Hiszen, annyi mindent tudtak már az emberek, amit mi elfelejtettünk. — Az ilyen halászok, pákászok... — Egy természeti ár a fejük. — Vesszővel, két összehajlított fűzfavesszővel halat fognak. — Halat? Nyulat, gyenge vesszőből készült hurokkal. Nyulat! Rakásra. — Otthon főzött léppel madarat. Az erdészgyakornok kezdett volna magyarázni, hogy mindez nem olyan nagy dolog, hiszen a vesszőhurok még rugalmasabb, mint a kötélhurok, de vesszőhurkot sem használnak már, mert jobb a dróthurok s ezt is minden hétéves gyerek meg tudja tanulni — de nemigen figyeltek rá. — Az a lényeg — mondta a körorvos, vörös arcát nagy zsebkendőjével törölgetve —, hogy ebből a paraszti, ősi életből kiszakadtunk, nem vagyunk mi már senkik, semmik, kimegyünk a határba, jó Szauer vagy Lankaszter a vállunkon, ha úgy jön vad, hogy eltaláljuk, hát eltaláljuk, ha nem, nem. Megdöglenénk, ha ebből kellene élni. Bezzeg Bara Jóska máig is borzbőrből, rókabőrből él, meg ami nyulat fog még amellett és semmi más szerszáma nincs, mint egy bot, meg egy hurok. Hol vagyunk mi a paraszttól. Még sokáig bizonygatták, hogy a mai vadász, a mai halász az semmi a régiekhez képest, hiába finomult a szerszámja annyira, hogy evvel már tréfa zsákmányt ejteni, hiába különb, sokkal és százszor különb, az eredmény mégis az, hogy semmire se megy vele az ember. Sóhajtoztak és ittunk újra. — A paraszt — mondta a körorvos «*■ bölcs. A parasztot bántani, nem hinni benne, nem bízni benne, szóval a parasztra mindenfélét ráerőszakolni, marhaság. Ott van ai, hogy miért hord a paraszt csizmát? Azt kérdik? A marha fejüket. Hogy az anyagpazarlás, mert a szára haszontalan. Hát ha elnyű a csizma, nem bocskor lesz a szárából? Ne tanítsa senki takarékosságra a parasztot. Nagyot ivott, nagyot lélegzett s mondta tovább. Tekintélyesen, vérmesen, kicsit kövéren, de olyan jó egészséges kövérséggel, amit nem felesleges héjak, dunyhás ágyban alvás, nagy tétlenség hizlal, hanem az ötven év utáni jó étvágy s az egyéb energiák kihasználásának a megcsökkenése. Tudtuk, hogy nem lusta ember a körorvos, motorbiciklivel jár fiatal kora óta hat falut, de motorbiciklije is csak négy-öt éve van. — De egyébre se tanítsa — legyintett bele a levegőbe. Az ügyész ellentmondott. Hogy mindez csak beszéd, mert hiszen a csizmaszárból készült bocskor még mindig nagy pazarlás, — az erdészgyakornok örömmel kapott a szóba, bizonyítgatva, hogy a parasztgazdaság mennyire nem rentábilis. — Hát a szövetkezet? Tán jobb? — hörkent rá a körorvos. S kezdtek vitatkozni a termelőszövetkezetekről. Főként arról, hogy mi is az a paraszti gazdálkodás, ami jó meg amihez nem lehet nyúlni. Akkor az ügyész azt mondta: — Mondanék én erről valamit. De mielőtt elmondta volna, kihívta az asztal alól a kisfiát, s elküldte feküdni. Addig sehogyse akart hozzáfogni a történethez. Biztattuk, de csak vitatkozott a gyerekkel nagy nyugalommal, hogy itt a fekvés ideje, tíz óra elmúlt, nem való már a felnőttek közt lenni. Még meg is jegyeztük, hogy akaratos gyerek ez, nehezen lehetett ágyba küldeni. ★ ~ WilSl, a id 131 tavasszal volt egy ügyem — mondta az ügyész. — Gyilkosság. Nehezen derült ki. Senki se gondolt először gyilkosságra, véletlennek, balesetnek látták, — később kiderült, hogy megölték az illető öregasszonyt, akkor se tudtunk kire gyanakodni. Elmondom a történetet. A háziasszony sajnálkozott. — Jaj, lássa milyen maga? Előre elmondja a végét?! Reméltem volna az utolsó percig, hogy baj nélkül megúszták. — Mindegy — mondta az ügyész. — Mindegy, mert hiszen éppen példának említem. Jobb, ha előbb tudják. Pár éve, hogy felfedeztem magamnak a Sárrétet. Még ma is van Sárrét, Konyáron is, Sándorosnál már csupa nád, láp a világ. Toldot, Apátit nád veszi körül, de tudnék még vagy tíz helyet mondani. Ott van ezeken a helyeken mindenütt a víz, ahol a víz, ott a káka, a gyékény, a nád. Jó, hogy ott van, s jó, hogy ott volt. Éltek belőle az emberek. Vízmelléki emberek, tapasztalatom szerint mégiscsak könnyebben éltek meg. Bár ezt mások jobban tudják, pontosabban. Nos, elég annyi, hogy vadászni egyik ilyen sárréti faluban voltam egyszer, s attól kezdve visszajártam. Ott volt a nád, ott a kacsa, a bibic, a rengeteg vízimadár, s a félnapokig gázolható, vagy ladikkal járható nádi világ... Közben rákap az ember a horgászatra is, eleinte orvhorgászkodtam, aztán azt is sportból csináltam, a vadász, halász, madarász, mind üres tarisznyában kotorász, ahogy mondani szokták. Nagyon kedves helyem volt, öreg házaspár, fogadott lányuk is férjhez ment már, gyerekük is volt, a két öreg is, az asszony is, a férje is, de még a férje húga is, úgy ismerték a nádi világot, hogy tízéves gyakorló vadász se. Senki se. Nem is hiszem, hogy náluk jobban lehetett volna ismerni ezt a sok tocsogót, sarat, zöldet, ezt az ősbozótot nyáron, ezt a kietlen sárga sivatagot télen, de meg kell jegyeznem, hogy ez a téli kietlen, letarolt sivatag is annyi életet rejtett, annyi érdekességet, hogy alig lehetett avval betelni. Náluk laktam mindig, ha odamentem. Az emberekről annyit, hogy az öregember beteges, hetven körüli, az asszony megintcsak beteges, hatvan körüli, de olyan kedves öregember, és öregasszony, amilyeneket képeskönyvekben lát az ember. Szép, őszhajú, bajszos, szelídtekintetű vén szakértője nádnak, madárnak, halnak, vadnak — ez volt Gergely bácsi. Meghalt később, legközelebbi szabadságomon, mikor megint hozzájuk mentem szállásra, már el is temették. De élt Mari néni, fogatlanszájú, barna szülő. Gyenge nehezebb munkára, de dolgozott egész nap. Én csak csudáltam mindig, mennyit tud ez az öregasszony dolgozni. S milyen kedvvel. Nagy háztartást vitt, mondom, rajta kívül még hatan éltek. A fogadott lány a férjével és két gyerekkel — az ember húga, özvegy, neki is egy kisfia. Volt nagy, kétszobás házuk, tornáccal, istállóval, volt tehenük, disznójuk. Egyszer az öregasszony, már a férje halála után, elkezdett faggatni az örökösödésről. Lehetett, vagy két-három éve. Bonyolult dolog volt akkor az örökösödés. Náluk meg különösen bonyolult. A fogadott lánya, kiderült, hogy nem is fogadott lánya, csak olyan nevelt lánya, bevett lánya. Valamilyen ismerősének az árvalánya. Törvényesen tulajdonképpen idegen. Mármost, hogy hagyhatná ezekre a házát? Perjog, örökjog, efféle dolgok elég messze esnek tőlem. Büntetőjogász vagyok, mióta az egyetemről kikerültem, nem is foglalkoztam vele többet és jobban, mint amennyire egy-egy ügyemnél kiegészítőképen kellett. Mondtam a szülőnek, hogy úgy tudom, nagy örökösödési adó van, különösen, ha nem vérszerintiek az örökösök. Igen, azt mondja, így hallotta a vejétől is. Márhogy a fogadott lánya férjétől. El is gondolkoztam rajta, mennyit változott ezeknek — nem az életük, hanem a társadalmi körülményük: nyilván félnek attól, hogy meghal az öregasszony és nekik örökölni kell a házat. Imádkoznak érte, hogy ne örököljék, hogy meg ne haljon, hogy jó sokáig éljen, mert hiszen az öregasszonynak, ahogy megtudtam, semmije se volt, csak a ház s a fiatalok tartották el. A kis özvegynek udvarolgattam is. Igen, igen, udvarolgattam. Kedves volt és szép s elvágyott ebből a világból? Innen eredt az egész, mert egy más világból való nőnek, ha a maga világából elvágyik, én, a más világból való férfi, csak érdekeset mondhatok. Azt vettem észre, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, mert minden ilyesmi más, mint az ő élete. Ezt csak azért mondom ilyen hangsúlyozottan, mert az előbb olyasmiről is szó esett, hogy... (— Jó, jó tudom, — legyintett a körorvos. — Az ilyesmi előfordul. — De nem véletlenül! — De nem is törvényszerűen! — Na, majd mindjárt kiderül.) Szóval, egy tavasszal, mikor odamentem, mondták, hogy az öregasszony meghalt, a házban már más lakott, az öregasszony eladta a házát még halála előtt, mindenki úgy vélte a faluban, hogy jól is tette, a pénzt odaadta a fiataloknak, azok szereztek egy másik, kisebb házat, maradt is pénzük, mikor meglátogattam őket, még dicsekedve mutatták azt is, amit a két ház különbözetéből vettek: ruhát, ezt, azt... sőt, az ember még lovat is vett, tartalékföldet bérelt, addig az állami gazdaságban dolgozott, meg csíkászott, halászott is, most meg önálló lett. Az öregasszony beteg volt egész télen, lázas, kicsit a feje is megzavarodhatott. Kétszer ment rá a mocsár jegére: először kihúzta a veje, másodszor odaveszett. Mert gyenge jég volt, mindkétszer betört alatta. A falusiak csak csóválták a fejüket: hogy mi az ördögért megy egy beteg öregasszony kétszer is a gyenge jégre? Hát betegen, lázasan. Fél év múlva aztán elém került az ügy darab, a vős az asszony, a fogadott lány. Gyilkosság vádjával. Hogy ők tették jég alá az öregaszszonyt. Bonyolult egy ilyen ügy. Mennyi akta, mennyi vallomás. Egyik így, a másik úgy. Mikor aktaként volt először előttem, nem hittem belőle egy szót se. Mit akartak az Öregasszonytól? A házat? De hiszen, ha eladta, a pénzt kinek adta volna? Csak nekik. Ahhoz végrendelet se kell, semmi se kell. Közös háztartásban éltek. Hiszen éppen azon gondolkoztam még egy év előtt, hogy lám, milyen jó dolog, az örökösödés megszűntével, nem lesznek egymás farkasai. Hogy, ha a ház öröklésére vártak volna, nyilván várják az öregaszszony halálát, így meg... Na, elég annyi, hogy sehogyse értettem. Aztán elém került a vő és az aszszony, kihallgattam őket.— Ezért küldte ki a gyereket? — kérdezte a háziasszony. — Ezért. — Gondoltam. — Majd meglássuk, hogy gondolta-e.) Kihallgattam őket és elmondták az egész gyilkosság történetét. Megpróbálom úgy elmondani, ahogy tőlük hallottam. Az asszony csak bűnsegéd bűnrészes volt, az ember hajtotta végre. De egyetértésben — és itt nem is maga a végrehajtás ténye a borzasztó, hanem a kigondolásé. Az ember ezt feltette, hogy nagy gondot okozott nekik ez a ház. Ha meghal a szülő, fizethetik az örökségi adót, így szokták már meg, hogy ebben a házban laknak, az adója igen kicsi, harminckét forint havonta, ami semmiség egy ilyen szép, nagy tágas házra, istállós, kétszobás házra. Mit csináljanak, ha meghal a szülő? Az öregasszony, mint afféle hatvanon túli öregasszonyok, templomos volt, vallásos, nem is nagyon egészséges, várta a halált. Ha nem is mindjárt holnap, de tudta, hogy itt már csak haladék minden év, amit még elér, előbb-utóbb csak meghal s hát a gyerekekkel mi lesz? Élet és halál törvénye és a vele kapcsolatos örökösödés törvénye úgylátszik itt nem olyan diszkrét, nem csak suttogva említhető eset, mert a számomra például döbbenetes, hogy majd egy évig ezt tárgyalták állandóan. Ezzel kelt és ezzel feküdt az öregasszony: nadehát, édes, maga előbb-utóbb úgyis meghal, hát hogy csináljuk ezt a házügyet? Hát maga végülis a mi jóvoltunkból él már, vagy tizenöt éve, mióta kedves apánk meghalt, semmit nem hoz már a házhoz, azért, hogy mi itt lakunk, csak nem tarthatjuk magát, hát hogy legyen ez? S nem tudtak megegyezésre jutni, mert a vő azt ajánlotta, hogy adják el a házat, akkor, ha eladják, aPénzt mindjárt felvehetik, mehetnek más, kisebb házba, vagy bérelhetnek házat, vagy akármit. De a ház negyven-ötvenezer forintért eladható, hát szabad ezt elmulasztani? Mikor az édes minden nap meghalhat? Itt makacsolta meg magát az öregasszony. Sehogyse akart a házától megválni. Egyre csak azt mondta, hogy ő már ebben akar megvénülni. Meghát, hogy halni is ebben akar. Annyira megszokta már. Intézzék az örökséget úgy, ahogy akarják, senki másra nem hagyja a házat, csak rájuk, akármikor végrendeletet csinál — csinált is, kétszer is — amúgyis gyerekének tartja mind a kettőt, a kicsiket meg unokáinak, (úgy gondozta őket, mint a valódi nagyanyjuk), — de a házból ki nem költözik. Idegeneknél éljen? Azt már nem. Meg valahogy érzett talán olyasmit is, hogy addig valaki ő a családban, míg megvan a ház. Mert, ha már eladták volna, akkor mi lenne ő? Senki. Ingyenélő, kegyelemkenyéren élő. Emlegette a nagyanyját is, hogy az is ráíratta a kerekeire a földet, házat még életében s aztán valósággal a szemétdombon halt meg, mert akkor már nem törődtek vele többet. Így történt az, hogy egyszer, december elején, egy-kétnapos kemény, fagyos nap után, mikor a lápon lehetett már, vagy kétcentis jég, az öregasszony beleszakadt a jégbe. A libák után ment, mert a libák a patak torkolatánál még úszkáltak, ott a torkolatnál még nem fagyott be a víz, hajkurászta őket a jégről, egyre közelebb ment, egyre vékonyabb jégre, beleszakadt Nem volt mély a víz, derékig, ha ért, de jeges, hideg is, az öregaszszony gyenge is, ijedt is, majdnem belefulladt. Csuromvizesen érkezett haza, harmadnapra tüdőgyulladást kapott. (— Akkor mégse gyilkosság — sóhajtott fel a háziasszony. — Várjon.) hatvanon felül, az orvos a fejét csóválta, azt mondta, nincs sok remény. Ezek ettől estek kétségbe. Meghal és oda a ház. Illetve oda nincs, de fizethetik az örökösödési adót. Ki tudja mennyit. Mert az összegnek utána se néztek, hanem fantáziáltak róla s kérdezték ettől is, attól is. Az ember úgy mondja, hogy tízezer forintra számítottak és nagyon sokallták. Mellesleg nem is lett volna ennyi. Úgyhogy elhatározták, eladják a házat, az öregasszony tudta nélkül. Úgyis meghal. Semmi se kellett hozzá, egy meghatalmazás — a szülő úgyse igen tudott már írni, legfeljebb, ha a nevét leírta, — két tanú, s egy ügyvéd. Egy hét alatt végbement a vásár, eladták a házat igen jól, negyvenötezer forintért, az átírásnál kaptak harmincat, s huszonnyolc nap időt, hogy kiköltözzenek, kiköltözés után a többi tizenötöt, még az illetéket, adót, minden egyebet is a vásárló fizette. Valami helybeli kulák vette meg a házat, megfelelt neki az istálló is, lakás is, a vízhez való közelség is, kihallgatáskor azt mondta, hogy a nagybani liba-, kacsatenyésztés volt a szándéka. Az öregasszonynak nem szóltak semmit, orvosolták is, míg a vétel meg nem történt, nagy gonddal s aggodalommal, aztán kevesebb gonddal és aggodalom nélkül — a harmincezer forintot felvették s az öregasszony meggyógyult. Jó volt a szíve, erős a szervezete, élni is szeretett volna még, különben is penicilint kapott s úgy látszik ma már a tüdőgyulladás se tartozik a halálos betegségek közé. Az öregasszony tehát felgyógyult. Mikor a láza lement s az orvos azt mondta, hogy most már semmi veszély nem várható, akkor megijedtek ugyan, de bizakodtak benne, hogy majdcsak rábeszélik, majdcsak belenyugszik, ha már befejezték helyette az eladást. Még abban is, hogy hátha visszaesik, aztán hátha mégis meghal. Mert nyugtalan volt gyógyultával a szüle, egyre fel akart kelni, fel is kelt olykor-olykor, az unokáknak bodagot sütött, lángost zsírozott kenyérsütéskor s persze minden felkelés után rosszabbul lett kicsit. Nem is bánták, hogy fel-felkel. Bolond vénasszony, hát ha maga keresi a bajt... De aztán annyira jól lett, hogy már nem is maradt az ágyban. Látták, hogy nincs mit tenni, életben marad, hát az ember elkezdte neki kávéskanalanként beadni, hogy így, meg úgy, a házeladás. Hallani se akart róla. Nem, nem , most meg éppen nem. Olyasmit mondott, hogy lám, ha eladták volna az ősszel a házat, ő idegen házban biztosan belehal ebbe a betegségébe. Mert ő nem is tudna már más házban élni, mint ebben. Hogy hagyják őt már haláláig ebben élni. Hiszen majdcsak lesz valahogy. Az idő pedig, a huszonnyolc nap, telt közben. Két hét és ki kell hurcolkodni. Aztán már csak egy hét. Kicsit engedett az idő, a szülő annyira jól lett, hogy a házból is kijárt, a libák is kijártak... — mondta a háziasszony és felállt fehér arccal Most már el tudom képzelni. — Nem, azt hiszem nem tudja elképzelni. — Ugyan — hördült fel a körorvos és idegesen tépegette a bajuszát. — Mi van itt még elképzelni való. Megint beszakadt alatta a jég... — Nana ... nem csak úgy beszakadt ... — Hát beszakították. — Nekem elég volt — mondta a háziasszony és kiment. Mire bejött, az ügyész már elmondta a történetet végig. Sok már valóban nem volt hátra. — Az öregasszony kiment a libák után, ráment a jégre, az ember észrevette, utánament s ott a jégen elmondta neki a házeladást. A szülő átkozódni kezdett, — az ember azt mondta, hogy ha egy szót szól, inkább a jég alá veszti mind a kettőjüket. — Hát veszejts, mondta az öregasszony. S az meg morogva, nekidühödve addig tologatta a be nem fagyott patakmeder felé, míg beszakadt a jég, beleestek mindketten. De mondom, nem volt mély a víz, csak derékig. — S otthagyta? — kérdezte az erdész. — Otthagyta volna, ha az öregasszony nem kiabál. De kiabált, segítségért kiáltott, s akkor a víz alá nyomta a fejét, a víz alá elébb, aztán a jég alá, betuszkolta egészen a nádtorzsek alá... aztán hazament csuromvizesen, hogy nem lelte meg. A segítségkiáltást mások is hallották, az ember csuromvizes volt, ő mentette volna, az öregasszony egyszer már belesett a jégbe... — És a felesége? (Folytatás a 6. oldalon) Sarkadi Imre 3ÉG ALATT,NfÍD ALATT Irodalmi Újság 5