Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-11-12 / 46. szám - Haldor Kiljan Laxness: Uj-Izland • széppróza • Fordította: Kreutzer Sándor (3. oldal) - Asztalos Sándor: Eminescu szobra • vers (3. oldal) - Toma Ádám: Mezei tükröcske (3. oldal)
1955. november 12. Az út Izlandtól új Izlandig*): emberek útja, akik azt remélik, hogy az új jobb, mint a régi. Ezt hitte Torfi Torrason is és eladta juhait, teheneit és lovát, eladta földjét és házát, hogy Amerikába mehessen, ahol a pénz az utcán hever, csak éppen le kell hajolni érte, s ahol biztos jövő vár mindenkire. Juhait a szarvaknál fogva, elvezette új gazdájukhoz és így szólt: ez itt Gulbró. Minden második évben kettőt ellik. És mit szólsz Spólihoz? Hát nem pompás állat? És így eladta egyik juhát a másik után. Ő maga vitte eladni valamennyit és kérges tenyerével mindegyiknek mégegyszer megsimogatta a szarvát. Hiszen ezek az ő juhai, egész télen ott kuksoltak nála az istállószögletben és beletúrták orrukat az illatos szalmába ... Mikor Torfi Torrason visszaért „üzleti útjáról“, még egyszer körülnézett a szikrázó fehér hóval borított kis ház tájékán. Szomszédai derék emberek voltak. Jobbak, mint a környékbeliek. Azután teheneit vezette ki a kertbe. Nehéz szívvel tette, mert tudta, hogy már csak ma az ő tehenei ezek. Kituszkolta őket a kertbe s az idegenek csak a kertrács mögül vehették szemre a két állatot. Aztán még egyszer utoljára megveregette lova szügyét, megsimogatta a nyakát és elmondta szomszédainak ezeknek a derék embereknek, jóbarátainak, milyen hű társa volt neki a lova. Ez a ló ismerte és becsülte őt. Akárcsak szomszédai, akiket még gyerekkorából ismert, Torfi Torrason eladta az állatait. Az ő útja már elvezet innen: Ó-Izlandból Új-Izlandba. És aznap este, annak a napnak az estéjén, amikor mindenét eladta, úgy érezte, hogy éppen olyan ágrólszakadt, mint soksok évvel ezelőtt, mikor még nem volt semmije, csak a fiatalsága meg az akaratereje. Elszégyelte magát: rossz ember ő, gonosz ember, eladta az állatait — pedig azok jók voltak hozá és hűségesek: táplálták őt és táplálták egész családját. Ekkor bánatában rákiáltott valami csekélységért a feleségére s ettől még jobban búslakodott. A kivándorló család július közepén érkezett meg Új-Izlandba, Riverton város közelébe. Torfi kis faházikót vett és mindjárt hozzálátott, hogy rendbehozza. Szomszédai segítettek a házat berendezni és kijavítani, esővíz-csatornát ásni és más effélét. Mikor a házat rendbehozták, Torfi a szoba egyik falára Izland szabadsághősének, Jón Sigurdssonnak a képét akasztotta, másik falra meg felesége szögezett egy képet. Ez fiatal lányt ábrázolt, széles, nagy kalapban. Reklámkép volt, bizonyára valamelyik kalap cégé. Torfi nyáron át csapdákat készített, hogy télen nemesprémes állatokat foghasson, de eredmény alig mutatkozott. Egyre nagyobb gondokkal küzdött s végül rájött, hogy ebből bizony nem él meg. Más foglalatosság, más kereset után kell néznie, hacsak nem akarja, hogy családjának is, neki is felkopjék az álla. Talán elmegy Manitóbába és megérdeklődi, mi a rendje és módja a földbérlésnek. Jó földek vannak Új-Izlandban, megterem rajtuk annyi, amiből családostól megélhet. De a nyár újabb megpróbáltatással várta őket. Járvány tört ki a gyerekek között és Torfi Torrason kettőt elveszített négy gyermeke közül. Egy hároméves fiúcskát és egy hatéves lánykát. A fiút Jonnak hívták, a leányt Máriának. Megint a szomszédok segítettek a kis koporsók összeácsolásában. Nagy messziről papot is kerítettek, így temették el Jont és Máriát. Néhány szegény izlandi kivándorló állta körül a két koporsót, nagyokat nyeltek, meg krákogtak. . Torfi Torfason megfizette a papnak a temetés árát, és gondoskodott, hogy kávét kapjon mindenki s hozzá süteményt és kalácsot. Temetés után nemsokára hidegre fordult az idő, havazni kezdett, Torfi Torfason felesége nemrégen szült gyereket. A gyerek új hanggal töltötte meg a kis házat. Ez volt a telepen az első Amerikában született gyerek. Lassacskán kitavaszodott eljött újból a nyár is, indiánok érkeztek északról és nagy csereberélés kezdődött a kedves, jóhiszemű, egyszerű emberekkel. Azután megint tél lett. Mit is lehet ilyenkor tenni? Torfi házkeresztelőt tartott. Persze csak úgy magukban Vendégek nélkül. Arra bizony nem futotta. És a keresztelőn elnevezte a házat Bakka-Várnak. Torfi, a felesége, a három gyerek meg az egyetlen tehén, belőlük állt Bakka-Vár népe. A tehenet meg elnevezték Küllekónak. Küllekónak borzasztóan hosszú szarva volt. Éppen ezért vezetéknevet is kapot. Bakkavéri Küllekó. Ó, milyen nagy szeme volt Bakkavári Küllekónak! És mindig úgy nézett ,Új Izland Kanadában van, Manitoba tartományban, izlandi kivándorlók nevezték el így ezt a vidéket, emlékeztetésül szülőhazájukra.) Torfi feleségére, mint valami idegenre, és mindannyiszor felbőgött, ahányszor csak elment valaki az istállóajtó mellett. — Nagyon félek, hogy Küllekó nem ad annyi tejet, hogy mindannyiunknak elég legyen a télen — mondta Torfi. — Mi lesz akkor velünk — kérdezte a felesége. Majd meg is felelt mindjárt: — Arra gondoltam — kezdte — ha te elmennél a halászokhoz és én is elmennék télire, hogy egy kis pénzt keressünk. Sigridur az Új Várból azt mondja, Winnipegben könnyű munkát kapni a téli hónapokban. Sok asszony indul a telepről jövő hét elején. Én is éppen olyan jól be tudom kötni a holmimat egy kosárba és elmehetek velük. A kis Trine meg itthon marad a gyerekek mellett. Már a tizennegyedik évében jár! El tudja látni a kicsinyeket. — Néha talán én is küldhetnék haza egypár halat a gyerekeknek — mondta Torfi. Ez a beszélgetés kora novemberben történt. A földeket már hó borította, a kis patakokat jég fedte. Többet nem is beszéltek erről. Jón Sigurdsson, az izlandi szabadsághős képe beleegyezőleg mosolygott a falról, a nagykalapos leány reklámképe pedig vigyázóan tekintett az alvó gyerekekre. A szél ugyancsak trombitált odakint és jégvirágokkal hímezte tele az ablaküveget. — Úgy látszik, erős telünk lesz. Keményebb, mint otthon, Izlandban — kezdte Torfi Torrason egy kis szünet után. — Emlékszel, esténként milyen kellemes volt Izlandban, amikor vendégek jöttek... és otthon, a mi kis házunkban elbeszélgettünk a régi dolgokról .. . — Nem könnyű az élet itt, Amerikában, annyi bizonyos — mondta Torfi Torrason — de az a halászat ott a tavon, az talán jelent majd valamit. És ha te is úgy határozol, hogy elmegy és munkát keresel... Aztán majd írunk haza, Izlandba és megkérdezzük, mi lett a tehenünkkel, Skjaldóval? Hogy megy a sora a mi kedves, jó tehenünknek, Skjaldónak... Csend lett. Aztán megszólalt Torfi Torrason felesége: — No és mit gondolsz az amerikai tehenekről, az itteniekről? Nem gondolod, hogy nagyon rosszul tejelnek? Sokszor bizony az az érzésem, hogy nem bírom tovább Küllekóval. Sehogyse lehet boldogulni az ilyen idegen tehénnel. — Ez csak képzelődés — legyintett Torfi, pedig maga is így gondolta ... Vajon miért nem olyanok a tehenek itt, mint másutt? Olyan erősek, olyan jól tejelők! — De az egyszer biztos — mondta komoly hangon — hogy olyan lovam soha többé nem lesz, mint az én Skjónini! Skjóni, az igen! Az volt csak a ló! Így gondoltak vissza arra, amijük volt és amit elvesztettek. Még sokáig fenn ültek, egész este, anélkül, hogy megszólaltak volna s az esti fény megcsillant a jégvirágokon és nézte, amint két szegény izlandi, egy férfi meg egy asszony, beszélgetnek, hangtalan szavakkal és emlékeznek arra, ami volt és nincs már ... Ezen az éjszakán kezdődött a hoszszú, hideg tél. Az asszony néhány nap múlva elindult Winnipegbe gyalog, hóborította földeken, jéggel fedett réteken át. Együtt ment a telep többi asszonyával három hosszú napig. A havon sütötték meg egyszerű ebédjüket. Bizony jó hideg lesz Winnipegben a mosáshoz — mondogatták. Mert azt már elhatározták, hogy mosónőnek állnak. Torfi Torrason otthon maradt még egy napig. Ott állt a kis ház előtt és nézett az asszonya után, amint társaival eltűnt a hóban, az erdőben. A novemberi erdő tisztán fénylett a hidegben, mikor az asszonyok átmentek rajta. Értetlenül nézett a sok fa az asszonyok után. Elől öreg ember ment. Az mutatta az utat. Izlandi kötött mellényt viselt. A mellén jól összetűzte. Fején szélén lehajtott izlandi sapka volt. Azt mondták, ismeri az utat. Ügyes vezető. Éjszaka meg majd csak megalszanak valahol egypár centért. Mikor az asszonyokat elnyelte az erdő, Torfi Torrason visszament a házikóba. A házikóba, ahol az asszonyok megitták utolsó kávéjukat s a csészék és a kistányérok még ott álltak az asztalon. Trine gondoskodott kistestvéreiről, Imba, a legkisebb a székecskéjén üldögélt. Érezte ő is, hogy elment az anyja ... Torfi Torrason bezárta az ajtót és lefeküdt. Másnap aztán rendbehozta a házat. Kijavítgatta a falakat meg a tetőt. Este a gyerekek zabpehelykását ettek kenyérrel. Akadt még egy darab hús is. Egyszerre csak a kis Imba minden ok nélkül sírni kezdett, Trine nagy vörös kezeivel felemelte, karjára vette s úgy dalolt neki: — Jó legyen a kistestvérke, ne sírjon a kistestvérke. Kistestvérke tejet kap Külleke tehéntől... De a kisgyerek csak sírt, sírt. .. És Torfi Torrason úgy ette a vacsoráját, hogy minden falat a torkán akadt; alig bírt lenyelni egy-egy falatot ... Másnap elindult ő is. Hideg, csendes, kék színű nap volt. Csak a hollók károgtak valahol a havas erdő mélyén. Torfi egyenesen a nyomon haladt, hogy a Nagy Tóhoz érjen. Zsákját hátán vitte. Útja lakatlan területeken át vezetett. Sehol semmi élet, semmi élőlény — csak a hollók károgása hallatszott az erdőből. És mintha minden holló azt károgta volna: „Sohasem!“ „Sohasem!“... Torfi Torrason a juhaira gondolt, meg a teheneire, meg a lovára. Elvesztette és nem kapja vissza őket sohasem. Sohasem . . . Egyszerre csak egy kutya rohant feléje az erdőből: kóbor nősténykutya. Látszott rajta az elhanyagoltság, az elhagyatottság. Akárcsak én — gondolta Torfi Torrason — két magános, kóbor, keserű vándor, aki a maga erejére van utalva, összetalálkoztunk itt. Amerikában egy hideg, téli napon, ebben az erdőben. A kóbor kutya előbb fülét hegyezte, azután szeme tágult csodálkozóra, így nézett az emberre, barna, bizalmatlan szemével. És megérezte, hogy ettől az embertől nem kell félnie. Nem, valóban nem, hiszen hasonlóak mindketten. Elhagyottak és szegények ... — Hát igen — mondta Torfi Torfason — sok embernek furcsa az élete! Ezzel levette hátizsákját és leült a hóba. A kutya le - fel futkározott körülötte. — Na gyere — mondta Torfi — gyere, te szegény állat, magad vagy te is, mint én. Mert tudd meg, éppen tegnap küldtem el a feleségemet, hát igen, éppen tegnap — és el is ment! — Elment, hogy pénzt keressen! Mosást vállal Winnipegben, a télen. Hát ilyen az élet, ilyen ... Vitte volna el az ördög egész Amerikát! Mért is jöttünk ide?! — No, itt van neked is pár jó falat. Ne félj, nem bántalak, nem kergetlek el! Te szegény jószág, te ... Torfi már hetek óta halászott a Nagy Tóban. Kis faházban lakott a gazdával együtt, egy vörös szakállú emberrel, aki jól keresett a halászaton és azon is, hogy gyufát, dohányt, pálinkát, meg más effélét adott el a halászoknak. Ez a halászgazda kicsit kótyagos fejű volt; ha rájött a bónája, összevissza beszélt mindent. A házban, ahol laktak két szoba volt: előszoba és kamra. Ők a kamrában aludtak. Az előszobában a halászszerszámokat tartották, meg az élelmiszert s más effélét. A kutya ott feküdt a lépcsőn, az ajtó előtt. A halászgazda nem volt jó ember. Kiadta Torfi részét az ételből és határozottan megtiltotta, hogy a kutyának is adjon. Azt mondta, hogy a kutyát el kell kergetni. Torfi nem szólt semmit, de mindig csent egy kis ételt a kutyának, mikor a gazda már lefeküdt. Nemsokára elérkezett a nősténykutya kölykezésének ideje. Meg is lettek a kölykök. Torfi jó darab húst csent a halászgazdától és odaadta a kutyának. Tudta, hogy ilyenkor, kölyközés után nehezen bírja az anyakutya az éhséget. Egy este — ugyancsak hideg volt — a halászgazda tilalma ellenére — bebújtatta a kutyákat az előszobában egy öreg ládába. Aztán ő is lefeküdt. Nem sokáig alhatott, valami motoszkálásra riadt fel. Hirtelenében nem is tudta, mi lehet. De azután mindent megértett: a gazda volt. Felkelt a fekhelyéről, kiment az előszobába, meggyújtotta a lámpát, megfogta a kutyát a nyakánál és kidobta a hóba Aztán bezárta az ajtót, eloltotta a lámpát, visszament a helyére és ismét lefeküdt. Kis ideig csend volt. Azután a kutya vonítani kezdett az ajtó előtt. A kölykei meg az előszobában vinnyogtak. Ekkor Torfi Torrason felkelt átbotorkált a kamrán meg az előszobán, odament az ajtóhoz és beengedte a kutyát. A kutya boldogan rohant a kölykeihez és mindjárt rájuk feküdt. Erre Torfi visszament és újból nekifogott az alvásnak. De alig aludt egy keveset, ismét lábcsoszogást hallott. Hirtelenében nem értette, mi lehet ez? De azután rájött: megint a halászgazda botorkál odakint, kimegy az előszobába, lámpát gyújt, megfogja a kutyát másodszor is a nyakánál fogva és kidobja a hóba. Azután becsukja az ajtót, eloltja a lámpát, viszszacsoszog a kamrába a helyére és lefekszik. A kutya erre megint vonított az ajtó előtt, a kölykök meg vinnyogtak az előszobában. Torfi felkelt. Kiment, visszaengedte a kutyát a kölykeihez, azután viszszafeküdt a helyére, s újból aludni készült. De nemsokára megint felkelt a halászgazda, kibotorkált az előszobába és lámpát gyújtott. Most vasdarabok zörgése hallatszott, meg valami nyekergés. Torfi Torfason felugrott a helyéről s utána ment a halászgazdának. — Vagy békét hagy a kutyának, vagy elmegyünk innen, mind a ketten — szólt remegő hangon. A halászgazda felemelte kezét De Torfi nem várta be az ütést, ő támadott. Vad verekedés kezdődött. Repült minden a házban, tört és izzó-porrá zúzódott, ami csak a kezük ügyébe került... Nehéz ütések puffantak a két féri testén. A gazda erősebb volt, de Torfi Torrason szívósabb, ügyesebb. Lassan ő kerekedett felül. Csépelte, püfölte a másikat, amíg csak erő volt benne. Azután kinyitotta a ház ajtaját és kilökte a halászgazdát a hóba. Kint csendes volt az idő, csillagfényes volt az éjszaka, csikorgó hideg és hó mindenütt... Torfi egészen elkékült a verekedésben. Pár helyen vérzett is és lihegett a küzdelemtől. — Ez történt hát Torfi Torrasonnal — gondolta halálos ijedtséggel. — Ez történt Torfi Torrasonnal, aki híres volt csendességéről és békeszeretetéről, aki még soha életében nem sértett és nem bántott meg senkit. Aki még élőlénynek rosszat nem tett. Most meg kidobott egy embert a tulajdon házából. Kidobta a hideg éjszakába. Éjszaka kellős közepén. És mindezt egy kutya miatt! — Talán valami komoly kárt is tehettem a gazdában, tűnődött. — De most már úgyis mindegy, most már nem tehetek semmit! Különben, ki tudja, talán mégse jöttem hiába Új-Izlandba, így töprengett és kiment a házból, a hálóruhában, ki a hideg hóba s az erdőnek vette útját. Alig ment vagy húsz lépést, el is felejtette már a halászgazdát, akinek fillérekért dolgozott, mert neki magának nem volt saját halászszerszáma ... Elfelejtett mindent, ami itt történt vele és csak arra gondolt, amije volt és amije már nincs ... Amit elveszített ... Hiszen az ember csak akkor tudja meg, mije volt, mikor már elveszítette! Elgondolkozott... A juhaira gondolt, a lovára, meg a teheneire. Akik mind szerették és megértették őt. És Jonra gondolt meg Máriára, akik elpusztultak a járványban és gondolataiban elvonult előtte minden, a nagy idegen égbolt alatt, az Új-Izland-i éjszakában. Ó, hiszen ez az éjszaka is más, mint az otthoni... S ekkor leroskadt a hóba, a fák közé és sírt, sírt, keservesen ... És könnyei lefolytak a fagyos hóra... (Fordította: Kreutzer Sándor) Haldor Kilian Laxness UJT'tfZILiAlNID Biai Föglein István rajza Irodalmi Újság Asztalos Sándor Eminescu szobra Konstanza. Tenger. Délután. Megáll az őszi nap. Hajó kiált hajó után, s halk visszhang most a hang. A költő kőbe vésve már és márványszép fejét körülcikázza öt sirály, s megáll, ki félve lép. Mint zöld, aranyzöld pillanat, megáll a víz, a víz, a kő, a hal a víz alatt s megáll a toll, ha írsz. Már minden, minden, minden áll, csak nyomtalan jelek ábráit metszi öt sirály, hogy igézze szemed. Sirályok szárnya mily szavak sorával fényli körbe e hűs-fehér márványalakú magányát mindörökre? S míg eltűnik az öt sirály, töprengek: költősors az, hogy kőben áll s az ősi táj madárnyomában olvas? A töprengés egy szikra csak felröppen, vége aztán, s már látom, jő egy tiszta, nagy, csillagszemű parasztlány. A költő arcát nézi most a lány, az ifjú ország, s feléje nyújt két szál piros sugárzó őszirózsát. 3 DOGO00O0O0CX30000O0000CO00O0CXXX30000000000O0000001 Mezei tükröcske ]ég sokan emlékezünk, fiatalabb IY- lak is, Móricz Zsigmondnak a következő soraira, hiszen egynémelyünk még „eredetiben”, újságban olvasta: „A rizsmező nálunk csuda. Ki termelt itt rizst? Milyen boldogság a siker! Aki rizzsel foglalkozik, mind boldog és büszke, és semmi munkát és semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem, jövőre szebb lesz.“ Miért emlegetem föl most ezt? Csak azért, mert egy híradás került a kezem ügyébe: „A koppenhágai terménytőzsde megvizsgáltatta az európai rizsek minőségét. Úgy találták, a magyar rizs a legkiválóbb.’’ Ilyeténképpen megelőztük az olasz, a portugál, a spanyol, a bolgár, a román rizseket. De a rizs őshazájával, Távol-Kelettel is álljuk a versenyt. Tavaly, a Bécsben és más európai országokban végzett vizsgálatok a java távol-keleti rizsekkel egy sorba, az élre helyezték ezt az egyik legfiatalabb mezőgazdasági termékünket. Idén, sajnos nem jó idő járt a rizsre, sok volt az eső, kevés a meleg. Mi magunkat is mulasztás terhel: nem törődtünk eleget a rizses vetésforgóval, a magnemesítéssel, a betegségek elleni védekezéssel. Keserüljük is: rosszul fizet az idén a rizsünk. De mégis annak van igaza, aki —■ Móricz Zsigmond szava szerint — ,.semmi munkát és semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem; jövőre szebb lesz!’’★ !-íogy véget ér a vénasszonyok nyara, az áldott langy őszi verő, tudtam én. De, hogy máris a nyakunkba szakadt az ősz, az igazi, a kegyetlen, a hervadást, az elmúlást hozó, amit senki föl nem tartóztathat, csak ma tudtam meg. Ma hallottam, hogy elhunyt, kimúlt Bandi is: a Simon Menyhért születése című film jól ismert, szelíd szarvasbikája. Az idei szarvasbőgésen a minap vadászok prédájává vált, amikor éppen leáldozott a nap és a bika barna szemén utoljára izzott föl az őszi erdők valamelyik halhatatlan, művészi giccse. Nem feledlek el, te könnyfényes, szelídszemű Bandi.* Torna Ádám A „Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály közleményei" új száma Megjelent a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi osztálya folyóiratának — a „Nyelv- ésIrodalomtudományi Osztály Közleményei ”-nek — új száma. A kötet tartalmazza az 1955-ös nagygyűlésen tartott előadásokat és hozzászólásokat: Szabolcsi Bence osztályelnöki beszámolóját a Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály utolsó egyéves munkájáról, valamint Kodály Zoltán: Szentirmaytól Bartókig, Kniezsa István: A magyar állami és jogi terminológia eredete, Turóczi-Trostler József: Petőfi világirodalmi jelentőségéhez, Iorgu Iordan: A román nyelv kialakulása és alkotóelemei és Andrej Mraz: A kritikai realizmus a szlovák irodalom fejlődésében című előadását. Klaniczay Tibor beszámolóját csehszlovákiai és Varga József beszámolóját romániai tanulmányútáról.