Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-07 / 1. szám - Földes Anna: Urbán Ernő: Pirkadás • könyvkritika • Urbán Ernő: Pirkadás (4. oldal) - Gách Marianne: Negyvenöt év kéziratai között - Látogatás a „csak” 77 éves Barta Lajosnál • interjú • Barta Lajos író (4. oldal)

4 Urbán Ernő: Pirkadás Egy évtized a mi korunkban Te több mint apáinkéban egy emberöltő. Egy évtized a mi korukban már nemcsak azt jelenti, hogy a bölcsőben síró csecsemőből írástudó, nadrágtépő nagyfiú, hogy a serdülő lányból gyermekek anyja, vagy a sarjadó facsemetéből terebélyes, árnyatgyümölcsöt adó fa lett. Egy évtized — egy nép feleszmélése, egy új ország születése, ahol városok nőttek ki — ha nem is a földből —, de vasból, kőből, munkából, verejtékből ..S bármilyen gyorsan perceg a tolla, kopog az írógépe a kor krónikásának, legidőszerűbb, legmaibb kérdésekre választ kutató írásai is sokszor szinte idő előtt válnak „történelmivé“. A történelmi jelleg persze nem túlhaladottságot, nem valamiféle teátrális kosztümös megoldást jelent. Történelmivé azáltal válnak az évtizedünk hajnaláról vagy akár derekáról írott művek, hogy problematikájuknak, mondanivalójuknak, hőseik fejlődésének a jelen gondjai és örömei adnak hangsúlyt. Felszabadulási témájú regényeink, drámáink többször is bírált, lényegében rokon tárgyválasztása (az értelmiség válaszútja és helyének felismerése a felszabadulás heteiben, úgy gondolom számos szubjektív és esetleges indok mellett — az írók érdeklődésének, életismeretének meghatározott köre, más feladatok megoldásának sajátos nehézségei, az időszerűségnek erre a minden író által elfogadott követelményeire nyúlik vissza. Az értelmiség mai arculatának ábrázolása, társadalmunkban elfoglalt helyének meghatározása, képviselőinek a párt politikájával való mind teljesebb azonosulása— illetve ennek irodalmi eszközökkel történő segítése — elképzelhetetlen az értelmiség legkülönbözőbb rétegei tíz esztendővel ezelőtti feleszmélésének bemutatása nélkül. Egyetlen mai regényhős fejlődésének sem lehet hitele, ha nem tudjuk, honnan jön, hogy felelt a magyar történelem sorsdöntő kérdéseire, milyen erő vezette táborunkba és milyen úton. A felszabadulás ábrázolásában legnagyobb érdemeket szerzett íróink nagyrészt éppen saját énjük irodalmi megfelelőjét állították mérlegre, s így vált e művek javarésze írójának erkölcsi önéletrajzává. Urbán Ernő erkölcsi önéletrajza arra felel, hogyan válik a kiábrándult, könyvekbe, mámorba felejtkező, eszményeitől, hiteitől megfosztott, gyökértelen Biczó András a felszabadult falu tevékeny nevelőjévé; a magános farkas a kommunisták szervezett közösségének, összetartó nagy családjának nagy tagjává — erről szól a „Pirkadás”. Kevés izgalmasabb kérdést vethetett volna fel Urbán ennél. A vállalkozást önmagában is dicséret és köszönet illeti. Öröm a „Pirkadás“ az olvasók és az irodalmi élet számára azért, mert arról beszél, amiről beszélnie kell, arra keres választ, amire valamenynyien választ keresünk, s feleletében azt az igazságot emeli a regény eszmei középpontjába — ti., hogy csak a kommunista ember eszménye felé való törekvés adhat új tartalmat a kiábrándult intellektuelek életének — amely új életünk vezérfonalává lett az elmúlt évtizedben. De éppen a vállalkozás jelentősége és Orbán eddig elért eredményei köteleznek arra, hogy ne engedjük alacsonyra a mércét; a regény végső eszmei igazsága —, hogy elvárjuk és megköveteljük a részletek teljes igazságát is. Úgy érzem, a regény számos remek befonnált figurája, novellaként is helytálló, lebilincselő jelenete ellenére sem oldja meg mindenben a vállalt feladatot. Mert hiába a kompozíció zárt kereksége, a meseszövés vonzóereje, ha Biczó jellemének alakulását nem elég mélyen, nem elég hitelesen ábrázolja az író, de művészi fogyatékosság a regény eszmei erejét, nevelő értékét is csökkenti. Márpedig a Pirkadás főhőse a regény elolvasása után is futó ismerősünk marad. Megtudjuk róla, hogy egy öreg, 19-es kommunistának a fia, aki egyfelől az örökölt forradalmi hagyományoknak, másfelől a régi keservek nyomain minden politikát elátkozó édesanyja tűrő vallásosságának ellentmondásos légkörében nevelkedett. Így nőtt nagyot akaró, de mégis szárnyszegett, álmodozó diákká, s az egykori jobbágyportáról a városba szakadva többre hivatott s mégis elvetélt íróvá, fiatalon is öreg, mert kiábrándult, gyökértelen intellektuelt. S ha csak ennyit tudnánk is Biczó Andrásról (bár az epizódok során egykét emberi vonással még gazdagodik portréja), máris felvetődnék a kérdés, vajon elképzelhető-e, hogy az anyai intelem, hogy a családban uralkodó lefojtott, kimondott és elhallgatott szemrehányásokkal terhelt levegő, vagy a Bencés-gimnázium viszonylag liberális pedagógiája enynyire közömbösíthette a forradalmár apa erkölcsi példaadásának súlyát? Persze, ez is lehetséges, s Urbánnak joga van Biczó útját így megrajzolni. A hiba csak ott van, hogy adós maradt az okok mélyebb feltárásával, pedig a taszító erők őszinte bemutatása nélkül kisebb a sodra, gyengébb az ereje a vonzás áramát rajzoló fejezeteknek is. Biczó zsákutcájának elnagyolt ábrázolásához nyúlik vissza az átalakulás vázlatossága is. Szekfü Gyula :.Az értelmiség átállása a felszabadulás idején“ című tanulmányában az értelmiség csatlakozását elősegítő belpolitikai tényezők közt első helyen elemzi az értelmiség széles rétegeinek a hazai feudális birtokviszonyokkal való elégedetlenségét. Urbán is helyesen leli meg Biczó meggyőzésének csomópontját, a földosztás országot felrázó, lelkesítő szervező munkájában. De mégis a népboldogító, írói terveket dajkáló Biczó jellemének hiteles bemutatásához azt is ábrázolnia kellett volna az írónak, hogyan látta hőse a nagy fordulatot megelőzően a magyar történelem e főkérdését, a földtulajdon megoszlását, népünk évszázados, kielégítetlen földéhségét, a földosztás szükségességét. Ha ezt megteszi, hitelesebbé válik Biczó földosztó propagandista tevékenysége is. A fiú fejlődésének katarzisát jelentő éjszaka, a Kossuth-rádió híreinek meghallgatása — bár az író alaposan, körültekintően előkészíti a jelenetet — mégis túlságosan gyors és zökkenőmentes. A dráma helyett riportot kapunk s Biczó sorsdöntő felismerésének értékéből sokat levon, hogy ennyire könnyen, fájdalom nélkül született. Más kérdés az is, hogy vajon minden ízében helyes-e ez a felismerés. Biczó ezen az éjszakán túlságosan messzemenő következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogy mit takar a tömegek ..állítólagos’ közönye. A valóság — és ezzel az elmúlt tíz esztendő során már elégszer kellett szembenéznünk, hogy e közöny csak egy kis rétegnél volt ,állítólagos“n a passzív, vagy éppen aktív ellenállás takarója. A többségnél közöny volt valóban, a 25 esztendős ellenforradalom szürke és vigasztalan terméke, amelynek páncélját egy évtized munkájával törte és töri fel a kommunisták pártja. S ha Biczó, aki odáig „masszának, kiismerhetetlen tömegnek“ látta a népet, az események, hírek hatása alatt itt a másik végletbe lendül. S az írónak vagy a realitás határai között kellett volna tartania Biczó András féktelen hangulati ingadozásait, vagy pedig mai ideológiai szintjéről megbírálni hőse korai és nagyon is rokonszenves tévedését. Joggal várhattuk volna ezt Urbán Ernőtől azért is, mert aki az összeköttetései segítségével kunyeráló, majd zsaroló seprőgyáros Pásthynét, a jótól, a szabadságtól és juttatott földtől is rettegő, de alapjában derék Krázi Károly alakját megformálta, aki a hatalom meghódításának első ütközeteiről annyi sikerült pillanatképet vilamtott fel, mint Urbán — annak tudni, látni kellett, milyen óriási köveket görgetett el a nép lelkéről az a párt, amely megtanította a parasztokat, hogy élni tudjanak a szabadsággal. Urbán Ernő a szó legszorosabb értelmében vett elbeszélés, és karcolat műfajának mestere. A Pirkadásban ez az erény — érdem és hibaforrás, öröm és bosszúság egyszerre. Érdem, mert mietyanyi kerek, ízes, sőt csattanós történet kerekedik a mese szálán, mert a karcolatíró sajátos, egyszempontú és mégis megszólalásig eleven típusokat teremtő módszerével számos jó figurát varázsol elénk, de hibaforrás is, mert a karcolat nemegyszer helyettesíti a drámát, a mesélő hang a közvetlen ábrázolást. A kimondott szó erejét pedig csak a történés, az ábrázolt valóság hevítheti olyan hőfokra, hogy az a legnagyobb pillanatokban is hiteles, pátoszában meggyőző legyen. Kár, hogy éppen a történet,s Biczó felfelé ívelő útjának gyújtópontjain, a pártszervezet megalakulásakor és Biczó belépésekor ez az erő az események egymásutánjában, a szavak áradatában némileg szétforgácsolódik, s ezáltal a drámai feszültség éppen a fordulópontokon veszít intenzitásából. Nagy vállalkozás, nagy írói próba a Pirkadás. S ha itt-ott az író ábrázoló módszere még nem ér fel a vállalt feladat súlyához, magasságához — ez mit sem von le a mű végső eszmei igazságából, az írói szándék és bátorság követendő nagyratöréséből. Az a tény, hogy Orbán a talajtvesztett, kiábrándult értelmiség önmagára és a pártra találását, s a 45-ös idők magával sodró, lüktető ütemű forradalmi fejlődését, ilyen vonzó, filmszerűen pergő, publicisztikai hangvételében is olvasmányos regényben tudta megeleveníteni, önmagában is nyeresége a felszabadulásról szóló irodalmunknak. Földes Anna Irodalmi Újság Negyvenöt év kéziratai között - Látogatás a „csak" 77 éves Barta Lajosnál — Barta Lajost majdnem tíz év óta ismerem, de amikor legutóbb a Madách Színházban, a „Szerelem” előadásán a darab költői szárnyalásától elérzékenyülten tapsoltam neki, és megpillantottam őt a függöny előtt, meglepetten és kíváncsian néztem rá, mintha most látnám először. Ki ez az ember és ki ez a különös író, akinek egy negyven évvel ezelőtt írt darabja az újdonság varázserejével vonzza magához a színházlátogatót és az olvasót? Bosszankodtam és szégyenkeztem, hogy írói voltának egyik - talán legjelentősebb - - arculatát csak most fedeztem föl a magam számára. Már több ízben bezélgettem vele, de most a felfedezés izgalma és az új ismerkedés vágya hajtott, hogy halljam, miképpen vélekedik erről-arról. Mostanában csakúgy, mint az elmúlt évek során, gyakran találkoztam vele a Pozsonyi úton. Kezében kopottas cékiker, benne egy kiló kenyér, egy kis levesnek való zöldség, vagy néhány tojás. Járja a boltokat, oly magától értetődő egyszerűséggel, mintha munkásságának ez is része volna. Szívesen teszi, már az emigrációban megszokta. Az utcán is megkérdezem tőle minden alkalommal, dolgozik-e már a Táncsicsról szóló új drámáján, amelyhez egy-két év óta szívós türelemmel gyűjti az anyagot. A beszélgetések folyamán mindig kiderül, hogy ősz fejében sokféle megírnivaló gondolat és írói terv sorakozik. Hogy mennyire sokféle, azt csak most tudtam meg, amikor felmentem hozzá és dolgozószobájába vezetett be. A padlótól csaknem a mennyezetig kézirataik tornyosulnak: szekrényekben, ládákban, bőröndökben, polcokon, vagy csupaszon a falhoz támasztva. Az íróasztaláról nem is szólva, amelyet úgy belep a teleírt kézirat, mint őszi lombhutáskor az avar a földet. A falon odarajzszögezett plakátok hirdetik Barta Lajos darabjainak régi és új bemutatóit, a sarokban, spanyolfal mögött, keskeny kis kerevet, az író éjszakai fekhelye szerénykedik. Itt alszik, ebben az elképesztő papírrengetegben, kész és készülő cikkek, könyvek, újságok, levelek kusza összevisszaságában. — Negyvenöt év kéziratanyaga — mondja magyarázón —, még nem értem rá, hogy selejtezzem, rendezzem. Nem engedem, hogy bárki is hozzányúljon ... Az egyik könyvespolcon ériel kés rajzot látok, szép, idős férfifejet ábrázol. — Az édesapám — mutatja,Barta a képet. — Falusi kocsmáros volt. Kisgyermekkoromban folytonosan meséket mondott nekem: tőle kaptam az irodalmat. Aztán továbbvezet a szobában, szekrényről szekrényre, fiaikról fiúkra, és mutatja a többezer oldalas jegyzeteket, a temérdek írást. Közben a kávét felteszi. Kedvesen és fürgén szalad ide-oda, sudár alakja ma is olyan, amilyen fiatalabbkori képein volt. De azért panaszkodik, hogy roszszul alszik, nagyon sokat olvas, diktál, naphosszat könyvtárakban ül. Fáradtságának a nyomát csak beszélgetésünk kezdetén veszem észre, de utóbb, ahogy mesél, fokról fokra felvillanyozódik. Hány éves? Ismert íróknak az életkorát általában tudjuk, de velekapcsolatban mindenki más-más évszámot emleget. — Hetvenhét múltam október 20-án — feleli. — De mialatt emigrációban éltem, a Társadalmi Lexikon azt írta, hogy 1871-ben születtem. Ez azóta is rajtam ragadt, mert a sajtóhibát vagy egy tucat lexikon átvette, sőt nem egy kritikusom a mostani bemutatók alkalmából is 85 évesnek kiáltott ki. — Mikor kezdett írni? — Előbb Pécsett, majd Kassán szerkesztettem liberális napilapokat. Még Kassán láttam egy plakátot, amely a „Világ” című radikális napilap megjelenését népszerűsítette. A rajz a földgömböt ábrázolta, amint szétfeszíti a rákovácsolt láncokat. Elhatároztam, hogy ennél az újságnál akarok dolgozni. 1910 tavaszán feleségemmel, Szucsidh Máriával és három gyermekemmel feljöttem Budapestre, hogy itt boldoguljak. Egyik volt osztálytársam felvitt dr. Bálint Lajos főszerkesztőhöz, aki rögtön megjelentette a „Borcsa gyermekei” című novellámat. Egy faluról városba került cselédlányról szólt. Mesélés közben többször is lehunyja szemét, elmereng a múlton. — Cikkeket és riportokat kezdtem írni — folytatja —, majd néhány hét múlva Beöthy László, akkor a Magyar Színház igazgatója, felfedezte bennem a drámaírót, s a „Parasztok” című darabomra ezer korona előleget adott. Sok pénz volt ez akkor! A „Parasztok” bemutatója óriási siker lett, irodalmi és színházi diadal. A magyar irodalomban először, mégpedig színpadról mondta ki valaki a nagy követelést: „A népet nyomorító nagybirtokot föl kell osztani!” Az OMGE (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) tiltakozott a darab ellen, és Beöthy László, a harmadik előadás után levette a műsorról. — És mi történt a „Parasztok’ kéziratával? — A színház irattárát a második világháborúban bomba pusztította el, a magam példánya a huszonhét éves emigrációban elsodródott tőlem. Könyvalakban nem jelent meg. Ki vállalkozott volna egy színpadról lesöpört darab kiadására? Barta Lajos sokat írt a magyar falu életéről. Honnan ismerte olyan kitűnően a problémáikat, és honnan ered a „Zsuzsi” című drámájának elragadó, hamvas nyelvezete? — Falusi gyermek voltam — mondja —, szüleimmel együtt a Duna—Dráva szögében, Dél-Baranyában éltem. A nagybirtok és a kisparaszti parcellák aránya ezen a vidéken volt talán a legsiralmasabb. Itt keletkezett az egyke-rendszer is. Már fiatal éveimben láttam, értettem a bajt. Közvetlenül érettségi után a Pécsi Naplóban cikksorozatot írtam az egykéről. A „Zsuzsi” nyelve, szereplőinek lelki szépsége is onnan, Dél-Baranyából virult a színpadra. — Mikor került a Nyugathoz? — 1910-től 1919 őszéig állandóan jelentek meg írásaim a Nyugatban, de voltaképpen sohasem tartoztam a Nyugat „köréhez”. Első kéziratomat Osvát visszaadta. Jól tette. Felvittem neki a másodikat, a „Sátoros kocsi” című elbeszélésemet. Amikor válaszért telefonáltam, mindössze két szót mondott: „Garmondból hozzuk!” Ez volt a legnagyobb elismerés! Megjelent és garmondból, a szokásos legnagyobb betűfajtából szedték! Osvátot rendszerint a kávéházban kerestem föl, ahol órák hosszat olvasott, mindig óriási halom újság hevert az asztalán. Osvát egyébként minden író művében a művészit kereste, és ha megtalálta, örömmel közölte az írást. Életének és pályájának ok, sok eseményén, írásán suhanunk át, amíg a Tanácsköztársasághoz érkezünk el. — Életrajzíróim — mondja Barta Lajos — már többször leírták rólam ezt a mondatot: „Az elsők közt volt, akik a kommünhöz csatlakoztak!” Szocialista író voltam már 1910 óta, de pártba csak a Magyar Kommunista Párt megalakulása után léptem. Vaskos kéziratcsomót húz elő. Legújabb munkája. Címe: „Írók és irodalom a magyar Tanácsköztársaságban.“ Alcíme: „Kortársi beszámoló.“ — Az alcím — jegyzi meg — annak a megmagyarázása, hogy ez a mű nem tudományos jellegű írás, hanem az író olyan tényeket mond el benne, amelyekről az eseményeket átélő kortárs tud csak hitelesen beszámolni. A könyvet azért írtam meg, mert úgy vélem, hogyha én már nem leszek, senki sem közölheti élményeimet a nagy korszak irodalmi világáról. A Tanácsköztársaság idején hivatalosan megbíztak azzal, hogy a „Világ”-ból lett „Fáklya” napilapot szerkesszem, azonkívül az írók szakszervezetének vezető titkárává választottak. Könyvem nem leleplező, hanem föltáró írás lesz. Hiszen eddig csak gazdasági, politikai, katonai tanulmányok szólnak a magyar kommün napjairól. írók a Magyar Tanácsköztársaságban. Amúgy kapásból kiragadott néhány név: Bíró Lajos, Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Komját Aladár, Madarász Emil, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső... Szerény kóstolónak ennyi is elég ahhoz, hogy érezzük, milyen izgalmas olvasmány lesz ez. Amikor 1919-ben, a Tanácsköztársaság után Barta Lajost a Markóba zárták, már híres és sikeres drámaíró és publicista volt. Kiszabadulása után, 1920 januárjában családjával együtt elhagyta az országot. Berlin, Bécs, Bukarest, Kolozsvár, Pozsony, Prága, London következett. Huszonhét évig élt emigrációban. Mindenütt akommunista eszméket hirdette, nemcsak tollal, hanem a szónoki dobogóról is. Berlinben a lenini forradalmat dicsőítő drámát írt Piscator színházának, a Proletarisches Theaternek. Címe: „Oroszország napja.” Ugyancsak Berlinben néhány hónapig a Rote Fahne szerkesztőségében dolgozott. Pozsonyban kommunista folyóiratot szerkesztett, felesége, Szűcsiek Mária, akkor már neves írónő, sokat segít munkájában. Barta Bécsben Lunacsarszkijjal találkozik és beszélget el hosszan, Brüsszelben pedig Alekszej Tolsztojjal ... Egyik élmény a másikat követi: — Melyik a legkedvesebb író irása . Melyik regényét vagy drámáját szereti legjobban? — Legkedvesebb könyvemet csak ezután akarom megírni — válaszolja, és megremeg a szája. Várom ennek a jól hangzó, röpke mondatnak a magyarázatát. — Az emigráció 27 esztendeje alatt, az örökös egzisztenciális és eszmei harcban mindössze két könyvet írtam. Nem volt alkalmam arra, hogy megmutassam legérettebb és legigazibb önmagamat. Negyvenegy éves voltam, amikor elhagytam Magyarországot, addig sokat írtam, de nem azt, amire méltán mondhatnám: ez a főművem. Az emigráció alatt, külföldön jelent meg „A sötét ujj” című regényem, amelyet idehaza, 1947-ben „Gyár” címmel adtak ki. Most a reformkorszak és az 1848-as idők elmélyült tanulmányozása arra késztetett, hogy a regényt kibővítsem és átírjam. A regény új változata a reformkorral, Kossuth iparpolitikájával kezdődik és a 67-et követő magyar terrorkapitalizmussal folytatódik. Ezen a munkámon már javában dolgozom. — Ezt szánja élete fő művének? — Nem, nem ezt. Meg akarom írni a 67-es korszak humbugoktól szikrázó, lélekgyilkos erőszakuralmának regényét. Talán ez lesz a legigazibb munkám. Kossuth politikájának valóságos megjelenítéséhez és a Kossuth—Széchenyi politika ellentéteinek a megmutatásához magyar ipartörténelmet is kellett tanulmányoznom. Mindezek a tanulmányok nélkülözhetetlenek voltak számomra, hogy a „Gyár“ új változatát megírjam, de szükségesek az új nagy regényhez és a Táncsics-drámához is. Szemmel láthatón a Táncsicsdráma foglalkoztatja most leginkább írói képzeletét. Mi ennek a darabnak a legfőbb mondanivalója? Barta erről ezt mondja: — A néphatalom történelmileg elérkezett gondolata, amely azonban a többszörösen megismétlődött elkésettség következtében tragikumba fulladt. A fiatal magyar feudál-kapitalizmus telekspekulációs talmiságmámorában épülő Budapest utcáin a könyveit valósággal koldulva árusító vak Táncsics a szabadságharc nagyszerű máglyáján elhamvadt és a 67 urai által a semmibe taszított népgondolat sikoltó szimbóluma. Ennyi mindennel foglalkozik, enynyi mindent tervez. Ezért a sok teleírt kézirat papíros. Csak azt szeretném tudni, hogyan ismeri ki magát köztük. Megint csak a szobát nézegetem. A falon a „Szerelem“ két újabb felújításának a plakátja. Az egyik előadáson a színművészeti főiskolások játszották a darabot, a másikon a Madách Színház művészei. — A fiatalok előadása olyan volt, mint a harmatos kert — mondja Barta, és félrehajtja fejét — a Madách Színház bemutatója gondosan kialakított művészet. A „Zsuzsi“-ról is beszélgetünk. Mi volt az elgondolása, amikor ezt a darabját írta? — A „Zsuzsi“ volt az első magyar népi jellemvígjáték. A dolgozó falusiak hétköznapjainak a szépségét akartam megmutatni benne. Amikor hosszú évek, sőt évtizedek után fellapoztam a „Zsuzsi“ első könyvkiadását, úgy éreztem, mintha a darab alakjait nem is én hoztam volna létre, hanem előteremtődtek volna valahonnan. Élnek. És ez nagy elégtétel számomra. Az utolsó mondatoknál mintha elfátyolosodott volna a szeme. Vagy három óra hosszat felelget már kérdéseimre, és úgy beleforrósodott a beszélgetésbe, hogy elfelejtkezik az imént emlegetett fáradtságáról és a túlzsúfolt napi programról is. Csöngetnek. Kiszalad, ajtót nyit, lelkes és örömteli. Fiatal író érkezik hozzá, egyike azoknak a pályát kezdőknek, akiket Barta — ahogy ő mondja — „patronál“. A fiatalok közelsége a legjobb fiatalító kúra. — Vajon mindenről beszélgettünk-e? — kérdezem búcsúzóul. — Mindenről, ami életének, munkásságának szerves része? Elkomolyodik . — Egyről nem. Föl akarom tárni a magyar szocialista irodalom gyökereit. A magyar szocialista irodalom a múlt század második felében kezdődött. Erről ma alig esik szó. Ezt a korszakot meg kell mutatnunk a mának, hogy megteremtsük a magyar irodalom folytonosságát. Tervek, tervek, tervek. Ez is hozzátartozik a fiatalító kúrához. Hogy mennyire hozzátartozik, azt az eredmény bizonyítja. Gách Marianne 1956. január 11.