Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-06 / 40. szám - Kerekes Zoltán: Tanár úr vagy tanár elvtárs! (4. oldal) - Lányi Viktor: Emléksorok Basilides Máriáról (4. oldal) - Sarkadi Imre: A kritika védelmében (4. oldal)
4 (Folytatás a 3. oldalról) lgait is sérti. Egy fiatalember csak igen komoly sürgetésemre volt hajlandó levenni az egyik pántot és kiengedni az utcára, ahol a békés, kedves pesti éjszaka... leselkedett Kucsera Dezső életére. — Attól tartok, hogy nem is biztonsági intézkedések ezek, hanem az elméletileg megszüntetett személyi kultusz ízléstelen gyakorlati maradványai. A balatoni élet ismerői lélegzetelállító dolgokat mesélnek a vízbenyúló szögesdrótkerítések mögötti rezervátumok világáról. Azokra a rezervátumokra gondolok, amelyekben Kucsera is szokott üdülni és gyógyíttatni magát mindenféle betegségéből, kivéve a rangkórságát. De erről most nem akarok beszélni, mert félek, már úgyis az a vád érhet, hogy parvenü ízléstelenségnek minősítek olyasmit is, ami sokkal több ennél: az emberi méltóság meggyalázása. A másik dolog, ami miatt nem szeretem Kucsera elvtársat: a dilettantizmusa. Kucsera semmihez sem ért és éppen ezért mindennel foglalkozik, de mindennel csak vezetői szinten. Ezt Kucsera természetesnek tartja. Mialatt e sorokat olvassa, nemcsak megsértődik, de nem :s igen érti, mit akarok tőle. Fogadni mennék, hogy azt hiszi, elment az eszem. Hiszen ő csak irányít. Elvileg. Akármit. Ami jön. Hát hogyan kívánhatom, hogy értsen is hozzá? Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem a forradalmi idők hős komisszárjaié, akik végtelen erőfeszítéssel legyőzik a saját tudatlanságukat, hogy politikai megbízhatóságukat, ezt a ritka, óriási értéket érvényre juttassák. De először is, most nem élünk ilyen időket, másodszor, Kucsera olyan messze esik a forradalmak komisszár-típusától, mint Makó Jeruzsálemtől. A politikai megbízhatóság ma nem ritka érték, hanem normális, mindennapi állapot és a sok százezer hűséges demokrata hazafi közül az a legmegbízhatóbb politikailag is, aki elvállalt munkáját a legjobban érzi. Ez pedig nem Kucsera, a meggyőződéséé, szenvedélyes, semmihez nemértő, aki tudatlansága piedesztáljáról néz le ránk és hallgatólag ragaszkodik az osztályharc élesedéséről szóló hamis tételhez, mert ez ad neki módot arra, hogy tovább játssza a politikai megbízhatóság ritka, letéteményesét. Ha Kucsera valaki, vagy valami számára különösen megbízható, akkor az nem a forradalom, hanem a semmihez sem értők, de mindent „elvileg irányítók’ furcsa érdekközössége. Különösen feltűnő ez a dolog az irodalom és a művészet terén. Amint tudjuk, Kucseráék mindmáig nem nyugodtak bele, hogy olyan nehezen rendszabályozható, kommandírozható, szabványozható és iktatható valami, mint az irodalom és művészet, egyáltalán létezik ezen a a világon, így hát számukra az irodalomhoz és művészethez értő ember eleve megbízhatatlan. Ezért spékelnek tele minden irodalommal vagy művészettel foglalkozó állami és más szervet a kucserai szellem megszállottjaival, vagyis olyan funkcionáriusokkal, akik nem értik, de gyűlölik az irodalmat, a művészetet. Ezeknek aztán hihetetlenül „megbízhatók“, hiszen teljes az immunitásuk, nyomtalanul lepereg róluk minden irodalmi vagy művészi hatás. Ezzel sikerül kiérdemelniük olyan befolyást kucserai körökben, olyan korlátlan bizalmat, mint az eunuchok a háremekben. Mi írók és művészek viszont nem szeretjük ezeket az ily módon „irányító“ kucserákat és ez talán nem is meglepő. Ezzel, gondolom, túl is estünk az apróságokon és rátérhetünk a lényegre: alapjában véve miért is nem szeretem én Kucsera elvtársat? A napokban egyik egyetemi tanárunkat felkereste egy munkás barátja. Leült és szó nélkül odacsapott az asztalra egy kis bádoglapot, a közepén egy kerek lyukkal, mellé meg hét, vagy nyolc különböző nagyságú, színű előnyomtatott és kitöltött papírdarabot. Csak nagysokára tette fel a kérdést: lehet-e élni egy olyan világban, ahol ekkora bádoglapocskán eklkorka lyukat csak ennyi írás megírása, aláírása, aláíratása, lebélyegzése, minden egyes papírdarab vég nélküli további adminisztrálása után lehet létrehozni, ahol minden termelőmunkát végző ember annyi, meg amannyi cédulakitöltőt és cédulaadminisztrálót kénytelen eltartani? Nos, hadd mondom meg kertelés nélkül: ezek a papírok szülik Kucserát. Megfigyelt már valaki egy csákányos embert az utcán? Magányosan megjelenik ott és elkezdi az aszfaltot bontani, mondjuk, ott, ahol kell. Olvasóm üljön le egy szemközti kávéházba és figyelje, meddig marad magányos? Semeddig. Megjelenik mellette egy férfi, aktatáskával. A csákányos csákányoz. Az aktatáskás nézi. Aztán elmegy az aktatáskás, de olvasóm még ne tágítson, mert hamarosan megjelenik egy másik. Szintén aktatáskával. Ez is elmegy. Jön a harmadik. Aztán a negyedik. Az árva csákányos, közben csákányoz. Az aktatáskások esetleg kinyitják az aktatáskájukat, kivesznek belőle valami papírokat, megnézik, tán írnak is rá, visszateszik, elsietnek. Hajszolja őket a feladat, igazán nem henyélnek. Arcuk verejtékével cipelik az aktatáskájukat. Mi végből? Megmondom: ezekből az aktatáskákból táplálják Kucserát. Járt ön, már hétköznap az országúton? Rengeteg Pobjeda száguld föl és le,falják a kilométereket. Hová oly sietve? Intézkedni. Hol, mit, miért? Tökmindegy. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ezektől a százas tempóban, vagy döcögve, vadonatúj Pobjedán, vagy ócska Adleren, mogorváin hátul ülve, vagy joviálisan a soffőr mellett kedélyeskedve, aszfaltos országúton, vagy bordaficamító dűlőutakon megtett kilométerektől, nos, ezektől a kilométerektől hízik Kucsera. Már látom, hogy ez nem tetszik Takács barátomnak, a kedves Nemeréké is fintorog. Az író már megint anarchiát akar? Hát ne legyen ellenőrzés, ne legyen rend, ne legyen vezetés? De igen, legyen ellenőrzés is, rend is, vezetés is. De pontosan annyi, amennyi kell a jó és szabad termelő munkához és semmivel se több. Az, hogy egy munkalap talán kell, nem teszi jogosulttá a hét-nyolc papír és további járulékai végeláthatatlan öncélú táncát. Az, hogy egy aktatáskásra talán szükség van, még nem szentesíti tizenhat aktatáska szüntelen kavalkádját; a szükséges száz kilométer nem igazolja a szükségtelenül megtett tízezret. Tehát egyszerű mennyiségi kérdés miatt csapja az író a lármát? Nem. Marxisták vagyunk, tudjuk, hogy ez a mennyiség már régen átcsapott a minőségbe. Az a társadalom, amelyben hét papírt használnak, tizenhat aktatáskát cipelnek, tízezer kilométert futnak, már régesrégen nem azonos az ugyanazon célt eredményesen szolgáló egy cédula, egy aktatáska, száz kilométer társadalmával. Az az ország, amely becsületes munkát, és kenyeret adna Takácsnak és Nemerének, nem lenne ugyanaz, mint az az ország, amelyben Kucsera szedi a tejfölt. Az a rendszer, amelyet termékeny, embert boldogító munka érdekében működő funkcionáriusok segítségével építenénk, lényegében más lenne, mint az, amelyet a pöffeszkedő, önmagukért élő, parvenü, dilettáns Kucseráék ránk kényszerítenek. Takáccsal és Nemerénével fel tudnánk építeni a szocializmust. Amit Kucsera akar velünk építtetni, az nem szocializmus, hanem valami más; nem tudom sem a nevét, sem a definícióját. Sokan, amikor a bürokráciát kritizálják, csak aktatologatásra, célszerűtlen ügyrendre, más, viszonylag könnyen javítható hibákra gondolnak. Azt hiszem, sokkal többről van szó: arról, kiért létezik a társadalom. A „krácia“ uralmat jelent, és egy helyen egyszerre csak egyféle uralom lehet Vagy a ,,demos“, uralkodik, vagy a „büro”. Vagy a nép, vagy az öncélúvá vált funkcionáriusi szövevény. A kettő elvileg és gyakorlatilag összegyeztethetetlen. Ha demokráciát, ha szocializmust, ha kommunizmust akarunk, meg kell szabadulnunk Kucserától. Nem Takácstól, nem Nemerénétől, de igenis Kucserától. Mert Kucsera a mi történelmünk nagy tévedése, Kucsera egy idegen, nem létező társadalmi rend képviselője, szocializmust építő életünk kellő közepén. Kucsera valami puha, amibe történelmünk sötét zsákutcáján beleléptünk. Ó Kucsera, szűnj meg léteznnk! Nem az életedet követeljük, de a kucseraságodnak akarunk véget vetni! Miből él Kucsera? Kétségtelenül értéktöbblet kisajátításából. Abból, hogy társadalmunkban az értéktöbblet egy tekintélyes részét nem közhasznú dolgokra — iskolákra, kórházakra, termelést szolgáló beruházásokra, rendbiztonságra, szükséges vezetőszervek fenntartására, tudományra, művészetre, üdülésre, szórakozásra, ideológiai munkára — költjük, hanem: Kucserára, Kucsera parvenűségére, Kucsera dilettantizmusára. És ha az értéktöbblet nem elég a kucserai igények kielégítésére, növelni kell, bármibe kerüljön is az a produktív dolgozóknak. Mert Kucsera nemcsak eszik, iszik, ruházkodik, lakik, stb. Kucsera arról is gondoskodik, hogy fejlődésünk egyenes útja beláthatatlan labirintussá, végigjárhatatlan útvesztővé váljék, mert ez az ő létezésének a feltétele. Kucsera városokat, üzemeket, palotákat, földalattikat épít a maga dicsőségére. Azaz gyakran csak elkezdi, de kifogy a szusza (vagy az országé) és a mű félbemarad, mint egy csonka piramis. Kucsera légből kapott számokat talál ki és azokhoz emberéletek árán is ragaszkodni akar, mert úgy érzi, hogy ezek a számok a saját nagyságát hirdetik. „Milliók egy miatt!“ — mondják a nemrég még indexen tartott Ember tragédiájában. De Kucsera mégsem fáraó. És nem is burzsoá. Kucserának egyáltalán nincs osztályhelyzete, mert az az osztálytársadalom, amelybe ő beleillenék, nem tud létrejönni. Gátolja a létrejöttét épülő szocializmusunk. Az ő nem létező rendje viszont a szocializmus létrejöttét akadályozza, késlelteti. Kucsera és mi nem férünk el ugyanabban a történelemben. Választani kell: ő, vagy az emberiség. Gondolom, most már nagyjából érthető is kezd lenni, miért nem szeretem Kucsera elvtársat. És Kucsera, egy nem létező társadalom — egy névtelen nemszocialista rendszer — keletkezési kísérleteinek melléktermékeiből élvén, mindent másként nevez, mindent más morál szerint ítél meg, mint mi, akik az épülő szocializmus szemszögéből látjuk és értékeljük a dolgokat. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember. Kucsera azt mondja: „szocializmus” és érti azt a valamit, ami a szocializmus építését gátolva őt élteti. Azt mondja: „egység“, és érti önmagát, meg azt a maroknyi embert, aki vele egy követ fúj, szembehelyezkedve az egységes százezrekkel. Azt mondja: „demokrácia“, és érti a saját uralmát. Azt mondja: „termelés“ és érti azt a meddő körforgást, amely az ő egzisztenciáját biztosítja. Hát lehet szeretni ezt a Kucsera elvtársat? Politikai, gazdasági, szellemi vezetőink közül a legjobbakhoz fordulunk mi, akik nem szeretjük Kucserát. Név szerint nem sorolom fel kikhez: azokhoz, akik a fentiektől nem sértődtek meg. Az élni akaró ember véget fog vetni Kucsera burjánzásának. Ez biztos. Segítsenek ebben, váljanak ők Kucsera legmegbízhatóbb ellenségeivé. Ezt várjuk a derék, hasznos, okos, jó, haladó funkcionáriusoktól, a Takácsoktól és Nemerénéktől is, így korlátlan lesz hozzájuk a bizalmunk. Mert amíg Kucsera Kucsera marad, addig a nép nem lesz boldog. Ezért nem szeretem Kucsera elvtársiak TANARUR vagy TANAR ELVTÁRS! Az idei tanévben életbeléptetett új Rendtartás bevezeti — kötelező érvénnyel — a „tanár elvtárs“ megszólítást, a hagyományos „tanár úr“ helyett. Talán másoknak is furcsa, hogy éppen most akarnak bevezetni egy olyan megszólítást, amit a XX. kongresszus előtti merev politikai vonalvezetés idején sem tudtak meghonosítani. Nem akarunk most arra kitérni, noha ez sem lenne felesleges, hogy több népi demokratikus országban általánosan használják az „új“ megszólítást. Nem is szólva arról, hogy mennyire megdöbbenne egy francia vagy angol kommunista, ha a ..monsieur* ‘vagy „mister“ eltörléséről értesülne valamikor. Valljuk be, hogy az egész magyar társadalom megszólítási nehézségekkel küzd, amit az indokolatlanul használt „kartársam“. ..mama”, „papa“, „tata” stb. megszólítások bizonyítanak legjobban. De az iskolai életben épp úgy, mint az orvosoknál, állatorvosoknál, bíróknál teljesen elhibázott lenne — a doktor úr, bíró úr, tanár úr. — kifejezés eltörlése. Pusztán pedagógiai szempontból te helytelen lenne. Megszokta a diákság, tartalma van és kialakult érzelmi nem is szívesen használta a „tanár elvtárs“ megszólítást. Ezt a Rendtartást még a XX. kongresszus előtt vagy alatt készítették és nem egy pontja elavult. Felülvizsgálásának első lépéseként hagyják meg a megszokott „tanár úr“ megszólítást, amit nagy megnyugvással fogadna diák és tanár egyaránt. Gondolkozzanak ezen vitázó pedagógusai is...a Petőfi-Kör KEREKES ZOLTÁN tanár Irodalmi Ujság 195«. októóber «. Emléksorok Basilides Máriáról Aki végiglapozza Kiss József nevezetes lapjának, „A hét”-nek 1911-es, vagy talán 1912-es évfolyamát, az egyik szám címoldalán fényképfelvételt talál. Nemes szépségű ifjú nőalak, dúsan omló fehér köntösben, sarkig érő sötét hajsátorral. Basilides Máriát ábrázolja a kép a „Mignon” címszerepében. Akkoriban épült fel és nyílt meg a budapesti Népopera, a mai Erkel Színház. A nagyrészt friss erőkből szervezett operatársulat váratlanul feltűnt csillaga volt a fiatal alténekesnő. Előző évben végezte el a Zeneakadémia operatanszakát. Első, nagysikerű fellépése Ambroise Thomas népszerű operájában egycsapásra ismertté tette a nevét. Ő lett nemsokára a színház Carmenje is. Erről a szerepéről bírálatot írtam a Nyugatba. Komoly, elismerő méltatás mellett egyetlen, kifogásként azt róttam fel, hogy a kelleténél tartózkodóbb felfogásban alakítja Bizet szenvedélyes cigánylányát. Igazam volt-e, amikor alkalmasint olyan triviális színészi szokványokat kértem tőle számon, amelyektől ösztönösen idegenkedett? Aligha, ő mindenesetre jóízűen, jóindulatúan velem együtt nevetett évek múltán, amikor már jóbarátok voltunk, és én tréfás töredelemmel fölemlegettem fiatalos kritikusi malíciámat. Hogy híjával lett volna a szenvedélynek? Dehogyis! Közel négy évtizedes pályájának számtalan művészi remeklésére ma is boldog megrendüléssel emlékszünk vissza. A legtüzesebb költői beleérzés nélkül nem szólaltathatta volna meg oly lenyűgöző drámaisággal az „Erlkönig”-et, a „Tod und das Mädchen”-t, a „Kreuzzug"-ot, a „Doppelgänger“-t és a feledhetetlen Schubert-esték gazdag változatossággal összeállított műsorainak megannyi más remekét. Nem merülhetett volna el oly magasztos átéléssel a Bach-passiók és -kantáták, a Handel-oratóriumok örök emberi világába. Nem tolmácsolhatta volna Bartók Ady-dalainak démoni keservét és Kodály székely népballadáinak ősi tragikumát. Nem lehetett volna a magyar nép és minden népek dalainak hiteles, egyéni közvetlenségű tolmácsa. Nem személyesíthette volna meg oly megkapó és meggyőző erővel az operaszínpadon Gluck Orpheusát és Klitairmestráját, Wagner Frickáját és Erdáját, Verdi Azucenáját és legutoljára, hattyúdalként, Csajkovszkij „Pique Dame‘’-jának öreg grófnőjét. A megszólalás és megszólaltatás szenvedélyét nála mélységes stílusérzék, csalhatatlan jóízlés, a zene legbelső lényegében elmerülő áhítat, rendkívüli felelősségtudat egyensúlyozta. Mindez elválaszthatatlan egységbe forrt művészi lényében, ebből a veleszületett vegyi összetételből származott előadásmódjának mindig elevenen ható, harmonikus tökélye. Igazi mestere volt természetadta eszközének: ha énekelt, egy nagy lélek, egy nagy egyéniség muzsikált a legnemesebb hangszeren. Az elmúlt napokban, halálának tizedik évfordulóján, a rádió kegyeleti adásában megrendült a csodálatos orgánum. A sajnálatosan kevés fönnmaradt hangfelvétel majdnem teljes illúziót adva idézi föl a ritka szépségű alt kürtzengést gordonkabúgással párosító mélységét, valamennyi hangregiszter töretlen egységbe olvadó vonalát, kifejező, szívhez szóló árnyalatait. Sokat éreztet a gépi rögzítés a nagy művésznő szinte technikátlan technikájából, az egész éneklő szervezet minden tényezőjének természetes együttműködéséből. Jóleső emlékeztetés volt ez a rádió-félóra Basilides Mária páratlan művészetére és szeretetre méltó emberi jellemvonásaira. Lénye maga volt az egyszerűség. Sohasem pózolt, sohasem primadonnáskodott, a művészek, kivált az operisták világában otthonos intrikákat, az érvényesülés kicsinyes hajszáját kívülről és fölülről, bölcs, elnéző humorral szemlélte. Egyszer újságíróként beszélgettem vele otthonában, s a cikkemben ilyesfélét írtam róla hasonlatképpen. A legjobb mesterhegedű is, ha tokjába teszik — hallgat. Csakugyan: „tokjában”, családja körében, inkább hallgatag volt, mint beszédes. Nemegyszer láttam, ha náluk voltam, mialatt férjével, Péterfi István barátommal, és két gyermekével csevegtünk, bolondoztunk, ő is beleszólt néha a kedélyes társalgásba, de leginkább szorgos háziasszony módjára tett-vett a lakásban. Szinte észre se vettük, hogy eltűnt közülünk, s aztán előjött utcára öltözve, aznapi föllépésére indult. És este a Zeneakadémia dobogóján megjelent a „frakkjában” — így nevezte dísztelen, állig érő fekete selyem pódiumi munkaruháját — és mint a dalművészet ihletett papnője ontotta lelke kincseit. Hihetetlen szorgalommal építette ki évről évre gyarapodó, óriási repertoárját. A magyaron kívül hány nyelven énekelt, tökéletes kiejtéssel! Amikor kiállt a dobogóra, sohasem volt a kezében kotta, vagy memóriasegítő szöveglap. Az anyag tökéletes birtokában, teljes fölszabadultsággal adott elő, mintha ott született volna meg ajkán a zenemű. És ha együttesben vett részt, mily önzetlen odaadással illeszkedett művésztársai munkájába! A Kilencedik Szimfónia fináléjában, vagy a Verdi-rekviemben például némelykor érezni lehetett, hogy mintegy a zenekari hangversenymester figyelő éberségével közvetíti a pillanatnyi karmesteri intenciókat. Ontotta lelke kincseit fáradhatatlan, szerény kötelességtudással, bámulatos munkabírással négy évtizeden át itthon és Európa számos országában, ahol mint a dal- és oratóriuméneklés kiemelkedő nagyságát tartották számon és ünnepelték. Maradhatott volna tartósan, vagy akár végleg is külföldön, de nem tudott, nem is akart elszakadni hazai gyökereitől. Dalolt, dalolt a magyar közönségnek, a magyar népnek. Plakátokon hirdetett budapesti hangversenyeiről elragadtatott kritikákban számolt be a sajtó. De nem adott, nem adhatott hírt számtalan anonim föllépéséről, amikor peremvárosi és vidéki munkásotthonokban terjesztette a magas zenekultúrát, Budapest ostroma alatt porig égett a lakása, elpusztult mindene az utolsó kottalapig, csak a rajtavaló ruhája maradt meg. És kevéssel azután, hogy kikerült az óvóhelyről, tudta — csak ő tudta —, hogy gyógyíthatatlan beteg. De a halálos titok nem törte meg. Szinte utolsó percéig hősies helytállással részt vett a maga módján a fölszabadult ország szellemi újjáépítésében. Szoboralakja, a hála és szeretet emlékjele, lelkünkben magasodik. Lányi Viktor A kritika védelmében veken át hozzászoktunk, hogy “ bármilyen művészi alkotással foglalkozó kritika előbb megdicsérte kötelezően a megdicsérendőket (témaválasztás, fontos kérdés feldolgozása stb.) azután elmondotta, hogy ezzel szemben erényei mellett hibái is vannak a megbírált műnek. Ezt a kritikát kapta a legjobb vagy a legrosszabb irodalmi alkotás egyaránt. Ember legyen a talpán, aki különbséget tudott tenni ezek után mű és mű értéke között. Örvendetes, hogy ez kezd megszűnni; egy-egy kritika elolvasása után az ember már tudja, vagy körülbelül tudja, hogy milyen az illető mű. Éppen ezért csodálkozom és cseppet se helyeslem, hogy vannak, akiknek a régifajta kritikai módszer jobban tetszett és ezt kívánják vissza. Az Irodalmi Újság legutóbbi számában Fábián Zoltán és Lányi Sarolta bírálja a kritikusokat, akik egy-egy műről megmondták a magukét. Se Fábián, se Lányi Sarolta nem vonja kétségbe, hogy az illető művek bizony nem remekművek — ami magyarán mondva azt jelenti, hogy elismerik a kritikusok igazát. De... De — mondják — mégis igazságtalan volt így megbírálni ezeket a műveket. S miért? Fábián például azon a címen mutatja ki Szentiványi érdemeit, hogy egyáltalában ír. Szóval, a kritikusnak megint csak figyelembe kell venni úgy látszik, hogy egy ember ír, ez már érdem, s éppen ezért kesztyűs kézzel kell bánni vele. Nincs igazuk ezeknek a cikkeknek. Irodalmi életünk ha most tisztulóban van, akkor lesz igazán egészséges, ha mindenfajta ilyen, érzékenységre, különféle szempontokra való tekintet nélkül az irodalmi művek a kritika mércéjén megméretnek — és ha könnyűnek találtatnak, hát attól se esik ki a világ feneke. A kritikus dolga, hogy egy művészi alkotás tetszik-e neki vagy mennyire nem tetszik. Érvekkel vitatkozni lehet persze, de ezek érvek legyenek, úgy védjünk meg egy művet, ha már védeni akarjuk, hogy az alkotója ne csak a baráti szolgálat miatt legyen elégedett, hanem érezhesse azt, hogy a művet védték meg és nem őt. Sarkadi Imre