Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-11-15 / 20. szám - A szocialista kultúrpolitika néhány időszerű kérdéséről. Fontos irodalompolitikai állásfoglalások a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján • tudósítás (3. oldal) - Dutka Ákos: Repülj hát Ady • vers • November 22.: Nyolcvan esztendeje született Ady Endre (3. oldal) - Ady Endre • kép | illusztráció | grafika | rajz • November 22.: Nyolcvan esztendeje született Ady Endre (3. oldal)
. NOVEMBER 22. Nyolcvan esztendeje született Ady Endre Székely Aladár felvétele A szocialista kultúrpolitika néhány időszerű kérdéséről Fontos irodalompolitikai állásfoglalások a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján Múlt heti számunkban már megemlékeztünk a Német Szocialista Egységpárt októberben tartott kulturális konferenciájáról. Az alábbiakban részletesen ismertetjük Alexander Abusch elvtársnak, az NSZEP Központi Bizottsága tagjának, a Német Demokratikus Köztársaság művelődésügyi államtitkárának a konferencián tartott előadói beszédét. Abusch elvtárs beszéde különös érdeklődésre tarthat számot nálunk, nemcsak a magyar kulturális élet jelenségeit közvetlenül érintő megállapításai miatt, de a mienkkel sokban megegyező ideológiai és kultúrpolitikai problémákkal kapcsolatos elméleti jelentőségű állásfoglalásai következtében is. A marxista-leninista ideológia offenzivájáért Bevezetőben Abusch elvtárs megállapította, hogy a nyugati imperialista körök most azt jósolgatják: az NDK kulturális életében sokkal keményebb vonalvezetés várható. Mi persze — mondta — megyünk a magunk útján s nem engedjük magunkat sem jóslatoktól, sem zavart keltő szándékú támadásoktól befolyásolni. Nem keményebb, vagy puhább vonalvezetésről, hanem annak a vonalnak következetes érvényesítéséről van szó, amelyet a párt meghatároz. Csak a határozott és következetes elvi álláspont alkalmas arra, hogy kulturális hivatásunk teljesítéséhez rokonszenvezőket és szövetségeseket toborozzunk. A konferencia első feladataként a pártvezetés elvének világos megfogalmazását és megerősítését, a kulturális élet területén dolgozó kommunisták ideológiai felvértezését jelölte meg. A konferencia célját tévesztené — mondotta Abusch elvtárs — ha nem arra összpontosítaná erejét, hogy előrevigye offenzívánkat a marxizmus—leninizmus nagy eszméiért a nyáran reakciós eszmeáramlatok és a liberális eszmékkel álcázott ellenséges nézetek ellen. 5»á*‘ * • mi új, szocialista humoraink születésére és fejlődésére a huszas évektől kezdve jellemző, hogy az szorosan összefonódik a kommunista párt küzdelmeivel. Egész egyszerűen a revizionista hazugságok egyikének kell minősíteni, amikor legújabban azt állítják, hogy egész proletár-forradalmi irodalmunk és művészetünk a húszas évektől kezdve a proletkult megnyilvánulása. Lenin már 1920- ban harcolt a proletkult ellen, annak kispolgári-anarchista, a művészet és a párt egymástól való elválasztására irányuló tendenciái miatt. A mi művészetünk éppen abban különbözik ettől az irányzattól, hogy szorosan összeforrt a párt forradalmi harcaival. Ennek a mi új művészetüknek másik jellemző tulajdonsága a tiszta pártosság és egyre szorosabbá fonódó kapcsolata a Szovjetunió irodalmával és művészetével. Ez tette lehetővé, hogy egyes íróink már a küzdelem első éveiben alkotásaikkal cselekvően hozzájárultak a szocialista realizmus elméletéhez és gyakorlatához. Ez történelmi tény. És — többek között — ez is olyan tradíció, amelyre büszkék vagyunk, amely összeköt bennünket a világ első és kiillető szocialista államával, az elméletét és a hozzá hasonlókat, mert ezek is, bár egy harmadikutas megoldás illúzióját táplálták, ténylegesen ellenségeinknek használtak és hozzájárultak annak a véres tragédiának előkészítéséhez, amely az elmúlt ősszel Magyarországon a magyar munkás-paraszt hatalomra zúdult. A mi Német Szocialista Egységpártunk abban az időben is rendületlenül haladt a saját útján. Most azonban elérkezett az ideje, hogy azok az elvtársak, akik akikor helytelenül látták az összefüggéseket,most önmaguknak tegyék fel a kérdést, mi az oka annak, hogy e nehéz helyzetben meginogtak, míg más íróik és művészek, egészen tisztán és határozottan felismerték a helyzetet. Itt az ideje, hogy ezeknek az elvtársaknak most már legyen bátorságuk nyilvánosan beszámolni arról, milyen mély tanulságokat vontak le pártunk elvileg szilárd politikájából. Ez a legkevesebb, amit tőlük, mint elvtársaktól elvárhatunk. A párt azért teszi fel ezt a kérdést ilyen élesen saját elvtársainknak, mert magasabb követelményeket támaszt velük szemben, iránt a kultúra pártonkívüli munkásaival szemben. A művészeti és kulturális intézmények munkájáról szólva a beszámoló többek között megállapította, hogy sok elvtársból, aki a művészeti élet területén dolgozik, ideértve a műsorok szerkesztésében, a szórakoztató intézmények, tánczenekarok, a rádió zenei műsorában, a színházak és mozik játéktervének összeállításában részvevőket, hiányzik a szükséges következetesség mind az ideológiai tisztaság, mind a pártos szilárdság követelményeinek érvényesítésében. Eltűrik a polgári dekadencia termékeinek behatolását szocialista művészeti életünk területére, pedig az ellenséges befolyás elleni harc mindennapi feladatunk, melynek egy percig sem szabad szünetelnie. A szocialista realizmusról Egyes lengyel és magyar irodalmárok és írók nyomán egy időben nálunk is elterjedt az a nézet, hogy a szocialista realizmus történelmileg túlhaladott álláspont. Ez ellen mi a kellő időben felvettük a harcot. De nem minden művész szállt harcba e téveszme ellen, vagy ha fel is lépett ellene, fellépésében nem volt meg a kellő elvi határozottság és erély. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy marxista művészeink zöme okult az 1956. évi vitákból, érettebb, tisztultabb szemléletre tett szert, és ma már világosan látja, hogy korszakunk művészetében a szocialista realizmus a legmagasabbrendű alkotói módszer. Az emberiségnek olyan alkotásokra van szüksége, amelyek hozzájárulnak az ember és vlága szocialista átalakításához. Egyes hivatásos, de nem hivatott művészeti kritikusok leszűkítették s ugyanakkor misztifikálták a szocialista realizmus elméletét, olyannak tüntetve fel azt, mint valami meg nem valósult, nehezen és csak távolabbi korban elérhető fokát a művészet fejlődésének. Ez nem igaz. A szocialista realizmus nem utópia. Nem egy szocialistarealista mű született már a kapitalista társadalomban, a kizsákmányoló társadalom elleni harcban, éles osztályharc közepette. Ebben az elkeseredett társadalmi harcban a művész tudatosan állt a munkásosztály oldalára, azonosította magát a harc céljaival, magáévá tette a harcot vezető és viselő proletariátus világnézetét. A szocialista realizmus a társadalmi forradalom tradícióinak része, művészetünk forradalmi vívmánya. E hagyományt és vívmányt úgy tudjuk eleven hatóerőként megőrizni, ha szüntelenül valami még újabb és még magasabbrendű fejlődés szolgálatába állítjuk. Ma ez az új és magasabbrendű felé való törekvés abban áll, hogy megváltoztassuk az emberek öntudatát, magasrendű műveket alkossunk, amelyeknek nevelő hatása átalakítja az emberek gondolkodását. Nem kis feladat ez. És éppen nem abban, áll, hogy a párt határozatait „illusztráljuk“. Ez a legnagyobb feladat, amely elé a történelem valaha is állította a művészt — a mű cselekvő részévé válik a forradalomnak, amely átalakítja a világot s benne az ember egész gondolat- és érzésvilágát. Kétségtelen, hogy voltak nálunk forgalomban, különösen 1953 előtt, hibás, dogmatikus nézetek a szocialista realizmusról. De ezeket azóta tisztáztuk és az ma már világos, hogy a szocialista realizmus nem valami bűvös formula, amelynek segítségével szocialista műveket lehet „előállítani”, nem stílus és nem is művészeti irány. A szocialista realizmus a művészet új alkotói módszere a vilig és benne az ember szocialista átalakításáért vívott harc korszakában, mely a formák és kifejezési lehetőségek végtelen sokféleségét foglalja magában. Megnyilvánul ez a sokoldalúság az előadóművészet terén is, ahol minden leszűkítést és egyoldalúságot kizár és például Brechtet és Sztanyiszlavszlajt egyaránt mesterének vallja. Gyakran hallani, hogy a szocialista realizmus logikus folytatása a XIX. századbeli realizmusnak. Mai ismereteink birtokában nem elégít ki bennünket ez a meghatározás. A szocialista realizmus — ahogyan azt legújabban a Szovjetunió irodalomtudománya tisztázta — a múlt egész realista művészetének, e művészeti tradíciónak letéteményese és továbbfejlesztője, beleértve a renaissance realista művészetét is. Sohasem voltunk azon a véleményen, hogy minden mű dekadens, ami a 20-as évek előtt, vagy még előbb, a kapitalizmus idején keletkezett. Lenin elmélete a két kultúra harcáról arra tanít, hogy meg kell becsülnünk azokat a haladó műveket is, amelyeket polgári művészek a kapitalizmus és militarizmus társadalmi erőivel folytatott harcuk idején alkottak. A realizmus minden korban fegyver a haladás szolgálatában. A szocialista realizmus tehát nem ellentéte a kritikai realizmusnak, turném továbbfejlesztése. Megszületése törvényszerű, következménye a feltörekvő munkásosztály harcának — ma pedig: a föld egyharmadán a diadalmas szocializmus művészetének alkotói módszere. Miért harcolunk a dekadencia ellen ? Mi a dekadencia? Olyan jelenség, amely a pusztuló polgári rend hanyatlását kíséri. E jelenség kezdete a XIX. század második felére tehető, amikor a burzsoázia elárulta a polgári forradalom eszményeit és elkezdte egyengetni az átmenetet az imperializmus korszakába. A dekadencai ismérvei: elidegenedés a néptől, a nép megvetése, úri ideológia* 1‘art pour l‘art. A dekadencia a rothadó kapitalizmus parazita jellegének tükröződése a művészetben. Legfőbb jellemvonásai: az eszmeiség teljes hiánya. Nem általánosítunk. Nem állítjuk, hogy nincsenek ma is jelentős mű(Folytatás a 4. oldalon.) Mi az oka egyes írók és művészek megingásának ? A párt most azt a kérdést vetette fel, vizsgáljuk meg gyökerükig azokat a jelenségeket, amelyek egyes íróknál és művészeinnél az utóbbi időkben tapasztalt ingadozásokra vezettek. Mulasztást követünk el, ha ezeknek az ingadozásoknak az okait nem elemeznénk a legalaposabban. Hiszen nekünk nemcsak arra kell feleletet adnunk, mi okozta ezeket az ideológiai ingadozásokat, hanem arra is, milyen biztosítékunk van a jövőre nézve, hogy ezek nem fogják szocialista kultúránk építését újból zavarni. Egyes írók és művészek nem értették meg az SZKP XX. kongresszusának jelentőségét. Elmerültek bizonyos hibák elemzésébe és pillantásukat következetesen visszafelé fordították. Nem vették észre, milyen hatalmas távlatokat nyit ez a kongresszus a béke és a békés együttélés ügyének megvalósítása szempontjából- hogy ezek az eszmék mennyire felnézték Ázsia és Afrika népeit, amelyek most már sorra igyekeznekmegszabadulni az imperialista elnyomástól, a nemzeti függetlenség kivívásáért harcolnak és ezt részben már meg is valósították. Annyira elvesztették arányérzéküket, hogy teljesen a személyi kultusz és a dogmatizmus elleni harc részletkérdéseibe merültek el, ami ezeket az írókat és művészeket teljesen megbénította, mert ebbe a gondolatkörbe beleragadva, nem látták meg többé marxista—leninista forradalmárokként a történelem új perspektíváit. Az ilyen elvtársak természetesen arra is alkalmatlanná váltak, hogy a pártonkívülieket harcra mozgósítsák. Márpedig, ahol mi nem vagyunk, ott az ellenség üt tanyát. Bebizonyosodott ez a múlt ősszel, amikor a magyar írók és művészek egy része vitákat folytatott a Petőfikörben a korábbi hibákról. Ezek a viták végül ellenséges támadásba torkolltak a proletárdiktatúra rendszere ellen, megnyitották az utat a fehérterror előtt, amelyet a Horthyreakció emigránsai bizonyos NATO- imperialista körökkel együtt szerveztek. Azokban, a hetekben az amerikai és nyugatnémet imperialisták azt is megkísérelték, hogy az NDK üzemeiben nyugtalanságot szítsanak, rendszerünket aláássák, majd felszámolják. Ismeretes, hogy a szocializmusnak ezek az ellenségei nem kaptak támogatást a német munkásoktól és parasztoktól, sierült viszont megvetniük a lábukat az Aufbau kiadóvállalatnál és a Sonntag című lap szerkesztőségében, ahol ellenforradalmi, államellenes csoportok szerveződtek. Ezek a csoportok nem egyik pillanatról a másikra jöttek létre, hanem fokozatosan, a hónapokig tartó, bomlasztó viták légkörében, amelyekben szocialista kultúránk alapeleit rágalmazták. A pártszerű éberség hiánya miatt vált lehetségessé, hogy a Sonntag című lapnál hónapokon keresztül elnyomták a párt szavát, ellenben hangot adtak a Magyarországról és Lengyelországból érkező minden revizionista megnyilatkozásnak. A harmadikutas illúziók következményei sok írónk és művészünk ma sem látja a szocializmus távlatait. Túlságosan bizonyos nyugati polgári írók és művészek hatása alatt állnak, illetve azt latolgatják, hogy egy-egy állásfoglalásuk milyen benyomást kelt ezekben a körökben. Innen származnak bizonyos — sokszor öntudatlan— engedmények, harmadikutas elképzelések, noha a valóságban ilyen középút kapitalizmus és szocializmus között soha nem létezhet. Azt is elfelejtik, hogy csakis saját ideológiai alapelveink következetes alkalmazása, az egyenes és őszinte beszéd teremtheti meg a kapcsolatot köztük és bizonyos nyugat-európai humanista írók és művészek között. Egyes német íróik — állapította meg a továbbiakban Abusch — Lukács Györgynek hittek, akinek széltében-hosszában terjesztett tavalyi előadása lekicsinyelni próbálta azt a szerepet, amit a Szovjetunió példája és segítsége a népi demokráciákban betölt. A történelmi események ennek éppen az ellenkezőjét bizonyították be: néhány héttel azután, hogy ezt a beszédet nálunk is kinyomtatták, a Vörös Hadsereg fegyveres segítsége mentette meg Magyarországon a szocializmus ügyét a halálos veszedelemtől. És nemcsak a magyarországi szocializmus ügyét mentették meg, hanem a világ békéjét is. Visszautasítjuk Lukácsnak ezt DUTKA ÁKOS: Repülj hát Ady Repül hajód a szent, a nagy Óceánon, Homlokán lidérces messzi, büszke fény. Sem rokona, sem boldog őse, Szivünknek mégis ismerőse: Magóg fia! Ma így toppansz elém, Szállani, szállani, szállani egyre Egyre vidámabb, tágult tengerekre, Mintha dalolnánk — egyre hallani, ,— Ott repül Ady! Az idő rostája kiesett kezéből, Fenn ül a páva már a Vármegyén — Vésett szavának zengő bíborával Új magyar szó ragad már magával. Szabad népeknek bátor ünnepén Szállani, szállani, szállani egyre Egyre vidámabb szabad tengerekre Hová dalodnak boldog álmait: — Vezess hát Ady. Ifjú lelkek szent füzében élve Egekre nő már bátor homlokod, Naplelkedet add hát most cserébe, Sugallva újabb szárnyas dallamot, Hogy rólad, érted, véled énekelje E felnövő nép lázadó szerelme: Szállani, szállani, szállani egyre. Hová készültél mindig szállani — Repülj hát Ady. ÉLET ÉS IRODALOM 3