Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-11-15 / 20. szám - A szocialista kultúrpolitika néhány időszerű kérdéséről. Fontos irodalompolitikai állásfoglalások a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján • tudósítás (3. oldal) - Dutka Ákos: Repülj hát Ady • vers • November 22.: Nyolcvan esztendeje született Ady Endre (3. oldal) - Ady Endre • kép | illusztráció | grafika | rajz • November 22.: Nyolcvan esztendeje született Ady Endre (3. oldal)

. NOVEMBER 22. Nyolcvan esztendeje született Ady Endre Székely Aladár felvétele A­ szocialista kultúrpolitika néhány időszerű kérdéséről Fontos irodalompolitikai állásfoglalások a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján Múlt heti számunkban már megemlékeztünk a Német Szocialista Egy­­ségpárt októberben tartott kulturális konferenciájáról. Az alábbiakban részletesen ismertetjük Alexander Abusch elvtársnak, az NSZEP Központi Bizottsága tagjának, a Német Demokratikus Köztársaság művelődésügyi államtitkárának a konferencián tartott előadói beszédét. Abusch elvtárs beszéde különös érdeklődésre tarthat számot nálunk, nemcsak a magyar kulturális élet jelenségeit közvetlenül érintő megállapításai miatt, de a mienkkel sokban megegyező ideológiai és kultúrpolitikai problémákkal kapcsolatos elméleti jelentőségű állásfoglalásai következtében is. A marxista-leninista ideológia offenzivá­jáért Bevezetőben Abusch elvtárs meg­állapította, hogy a nyugati imperia­lista körök most azt jósolgatják: az NDK kulturális életében sokkal ke­ményebb vonalvezetés várható. Mi persze — mondta — megyünk a ma­gunk útján s nem engedjük magun­kat sem jóslatoktól, sem zavart keltő szándékú támadásoktól befolyásolni. Nem keményebb, vagy puhább vo­nalvezetésről, hanem annak a vonal­nak következetes érvényesítéséről van szó, amelyet a párt meghatároz. Csak a határozott és következetes elvi álláspont alkalmas arra, hogy kulturális hivatásunk teljesítéséhez rokonszenvezőket és szövetségeseket toborozzunk. A konferencia első feladataként a pártvezetés elvének világos meg­fogalmazását és megerősítését, a kul­turális élet területén dolgozó kom­munisták ideológiai felvértezését je­lölte meg. A konferencia célját té­vesztené — mondotta Abusch elv­­társ — ha nem arra összpontosítaná erejét, hogy előrevigye offenzívánkat a marxizmus—leninizmus nagy esz­méiért a nyáran reakciós eszmeáram­latok és a liberális eszmékkel álcá­zott ellenséges nézetek ellen. 5»á*‘ * • mi új, szocialista humoraink szü­letésére és fejlődésére a huszas évek­től kezdve jellemző, hogy az szorosan összefonódik a kommunista párt küz­delmeivel. Egész egyszerűen a revi­zionista hazugságok egyikének kell minősíteni, amikor legújabban azt állítják, hogy egész proletár-forradal­mi irodalmunk és művészetünk a hú­szas évektől kezdve a proletkult megnyilvánulása. Lenin már 1920- ban harcolt a proletkult ellen, an­nak kispolgári-anarchista, a művé­szet és a párt egymástól való elvá­lasztására irányuló tendenciái miatt. A mi művészetünk éppen abban kü­lönbözik ettől az irányzattól, hogy szorosan összeforrt a párt forradal­mi harcaival. Ennek a mi új művé­­szetü­­knek másik jellemző tulajdon­sága a tiszta pártosság és egyre szo­rosabbá fonódó kapcsolata a Szov­jetunió irodalmával és művészetével. Ez tette lehetővé, hogy egyes íróink már a küzdelem első éveiben alko­tásaikkal cselekvően hozzájárultak a szocialista realizmus elméletéhez és gyakorlatához. Ez történelmi tény. És — többek között — ez is olyan tradíció, amelyre büszkék vagyunk, amely összeköt bennünket a világ első és kiillető szocialista államával, az elméletét és a hozzá hasonlókat, mert ezek is, bár egy harmadikutas megoldás illúzióját táplálták, tényle­gesen ellenségeinknek használtak és hozzájárultak annak a véres tragé­diának előkészítéséhez, amely az el­múlt ősszel Magyarországon a ma­gyar munk­ás-paraszt hatalomra zú­dult. A mi Német Szocialista Egység­­pártunk abban az időben is rendü­letlenül haladt a saját útján. Most azonban elérkezett az ideje, hogy azok az elvtársak, akik akikor hely­telenül látták az összefüggéseket,­­most önmaguknak tegyék fel a kér­dést, mi az oka annak, hogy e nehéz helyzetben meginogtak, míg más íróik és művészek, egészen tisztán és határozottan felismerték a helyzetet. Itt az ideje, hogy ezeknek az elvtár­­saknak most már legyen bátorságuk nyilvánosan beszámolni arról, milyen mély tanulságokat vontak le pártunk elvileg szilárd politikájából. Ez a legkevesebb, amit tőlük, mint elv­­társaktól elvárhatunk. A párt azért teszi fel ezt a kérdést ilyen élesen saját elvtársainknak, mert magasabb követelményeket támaszt velük szemben, iránt a kultúra pártonkí­­vüli munkásaival szemben. A művészeti és kulturális intézmé­nyek munkájáról szólva a beszámoló többek között megállapította, hogy sok elvtársból, aki a művészeti élet területén dolgozik, ideértve a műso­rok szerkesztésében, a szórakoztató intézmények, tánczenekarok, a rádió zenei műsorában, a színházak és mo­zik játéktervének összeállításában részvevőket, hiányzik a szükséges kö­vetkezetesség mind az ideológiai tisztaság, mind a pártos szilárdság követelményeinek érvényesítésében. Eltűrik a polgári dekadencia termé­keinek behatolását szocialista művé­szeti életünk területére, pedig az el­lenséges befolyás elleni harc min­dennapi feladatunk, melynek egy percig sem szabad szünetelnie. A szocialista realizmusról Egyes lengyel és magyar irodal­márok és írók nyomán egy időben nálunk is elterjedt az a nézet, hogy a szocialista realizmus történelmileg túlhaladott álláspont. Ez ellen mi a kellő időben felvettük a harcot. De nem minden művész szállt harcba e téveszme ellen, vagy ha fel is lépett ellene, fellépésében nem volt meg a kellő elvi határozottság és erély. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy marxista művészeink zöme okult az 1956. évi vitákból, érettebb, tisztul­­tabb szemléletre tett szert, és ma már világosan látja­, hogy korsza­kunk művészetében a szocialista rea­lizmus a legmagasabbrendű alkotói módszer. Az emberiségnek olyan alkotások­ra van szüksége, amelyek hozzájá­rulnak az ember és vlága szocialista átalakításához. Egyes hivatásos, de nem hivatott művészeti kritikusok leszűkítették s ugyanakkor misztifi­kálták a szocialista realizmus elmé­letét, olyannak tüntetve fel azt, mint valami meg nem valósult, nehezen és csak távolabbi korban elérhető fokát a művészet fejlődésének. Ez nem igaz. A szocialista realizmus nem utópia. Nem egy szocialista­realista mű született már a kapitalis­ta társadalomban, a kizsákmányoló társadalom elleni harcban, éles osz­­tályharc közepette. Ebben az elkese­redett társadalmi harcban a művész tudatosan állt a munkásosztály olda­lára, azonosította magát a harc cél­jaival, magáévá tette a harcot vezető és viselő proletariátus világnézetét. A szocialista realizmus a társadal­­mi forradalom tradícióinak része, művészetünk forradalmi vívmánya. E hagyományt és vívmányt úgy tud­juk eleven hatóerőként megőrizni, ha szüntelenül valami még újabb és még magasabbrendű fejlődés szolgá­latába állítjuk. Ma ez az új és ma­gasabbrendű felé való törekvés ab­ban áll, hogy megváltoztassuk az emberek öntudatát, magasrendű mű­veket alkossunk, amelyeknek nevelő hatása átalakítja az emberek gondol­kodását. Nem kis feladat ez. És ép­pen nem abban, áll, hogy a párt ha­tározatait „illusztráljuk“. Ez a leg­nagyobb feladat, amely elé a törté­nelem valaha is állította a művészt — a mű cselekvő részévé válik a for­radalomnak, amely átalakítja a vilá­got s benne az ember egész gondolat- és érzésvilágát. Kétségtelen, hogy voltak nálunk forgalomban, különösen 1953 előtt, hibás, dogmatikus nézetek a szocia­lista realizmusról. De ezeket azóta tisztáztuk és az ma már világos, hogy a szocialista realizmus nem valami bűvös formula, amelynek segítségével szocialista műveket le­het „előállítani”, nem stílus és nem is művészeti irány. A szocialista realizmus a művészet új alkotói módszere a vil­ig és benne az ember szocialista átalakításáért vívott harc korszakában, mely a formák és ki­fejezési lehetőségek végtelen sokféle­ségét foglalja magában. Megnyilvá­nul ez a sokoldalúság az előadómű­vészet terén is, ahol minden leszűkí­tést és egyoldalúságot kizár és pél­dául Brechtet és Sztanyiszlavszlajt egyaránt mesterének vallj­a. Gyakran hallani, hogy a szocialista realizmus logikus folytatása a XIX. századbeli realizmusnak. Mai ismere­teink birtokában nem elégít ki ben­nünket ez a meghatározás. A szocia­lista realizmus — ahogyan azt leg­újabban a Szovjetunió irodalomtudo­mánya tisztázta — a múlt egész rea­lista művészetének, e művészeti tra­díciónak letéteményese és továbbfej­lesztője, beleértve a renaissance rea­lista művészetét is. Sohasem voltunk azon a vélemé­nyen, hogy minden mű dekadens, ami a 20-as évek előtt, vagy még előbb, a kapitalizmus idején keletke­zett. Lenin elmélete a két kultúra harcáról arra tanít, hogy meg kell becsülnünk azokat a haladó műve­ket is, amelyeket polgári művészek a kapitalizmus és militarizmus társa­dalmi erőivel folytatott harcuk ide­jén alkottak. A realizmus minden korban fegyver a haladás szol­gálatában. A szocialista realizmus tehát nem ellentéte a kritikai realiz­musnak, turném továbbfejlesztése. Megszületése törvényszerű, következ­ménye a feltörekvő munkásosztály harcának — ma pedig: a föld egy­­harmadán a diadalmas szocializmus művészetének alkotói módszere. Miért harcolunk a dekadencia ellen ? Mi a dekadencia? Olyan jelenség, amely a pusztuló polgári rend ha­nyatlását kíséri. E jelenség kezdete a XIX. század második felére tehe­tő, amikor a burzsoázia elárulta a polgári forradalom eszményeit és el­kezdte egyengetni az átmenetet az imperializmus korszakába. A deka­­dencai ismérvei: elidegenedés a nép­től, a nép megvetése, úri ideológia* 1‘art pour l‘art. A dekadencia a rot­hadó kapitalizmus parazita jellegé­nek tükröződése a művészetben. Legfőbb jellemvonásai: az eszmeiség teljes hiánya. Nem általánosítunk. Nem állítjuk, hogy nincsenek ma is jelentős mű­(Folytatás a 4. oldalon.) Mi az oka egyes írók és művészek megingásának ? A párt most azt a kérdést vetette fel, vizsgáljuk meg gyökerükig azo­kat a jelenségeket, amelyek egyes íróknál és művészeinnél az utóbbi időkben tapasztalt ingadozásokra ve­zettek. Mulasztást követünk el, ha ezeknek az ingadozásoknak az okait nem elemeznénk a legalaposabban. Hiszen nekünk nemcsak arra kell fe­leletet adnunk, mi okozta ezeket az ideológiai ingadozásokat, hanem arra is, milyen biztosítékunk van a jövőre nézve, hogy ezek nem fogják szocia­lista kultúránk építését újból za­varni. Egyes írók és művészek nem értet­­ték meg az SZKP XX. kongresszusá­nak jelentőségét. Elmerültek bizo­nyos hibák elemzésébe és pillantá­sukat következetesen visszafelé for­dították. Nem vették­ észre, milyen hatalmas távlatokat nyit ez a kong­resszus a béke és a bék­­és együttélés ügyének megvalósítása szempontjá­ból- hogy ezek az eszmék mennyire felnézték Ázsia és Afrika népeit, amelyek most már sorra igyekeznek­­megszabadulni az imperialista elnyo­mástól, a nemzeti függetlenség ki­vívásáért harcolnak és ezt részben már meg is valósították. Annyira el­vesztették arányérzéküket, hogy tel­jesen a személyi kultusz és a dogma­­tizmus elleni harc részletkérdéseibe merültek el, ami ezeket az írókat és művészeket teljesen megbénította, mert ebbe a gondolatkörbe belera­gadva, nem látták meg többé mar­xista—leninista forradalmárokként a történelem új perspektíváit. Az ilyen elvtársak természetesen arra is al­kalmatlanná váltak, hogy a párton­­kívülieket harcra mozgósítsák. Már­pedig, ahol mi nem vagyunk, ott az ellenség üt tanyát. Bebizonyosodott ez a múlt ősszel, amikor a magyar írók és művészek egy része vitákat folytatott a Petőfi­­körben a korábbi hibákról. Ezek a viták végül ellenséges támadásba torkolltak a proletárdiktatúra rend­szere ellen, megnyitották az utat a fehérterror előtt, amelyet a Horthy­­reakció emigránsai bizonyos NATO- imperialista körökkel együtt szer­veztek. Azokban, a hetekben az amerikai és nyugatnémet imperialisták azt is megkísérelték, hogy az NDK üzemei­ben nyugtalanságot szítsanak, rend­szerünket aláássák, majd felszámol­ják. Ismeretes, hogy a szocializmus­nak ezek az ellenségei nem kaptak támogatást a német munkásoktól és parasztoktól, s­i­­erült viszont meg­vetniük a lábukat az Aufbau kiadó­­vállalatnál és a Sonntag című lap szerkesztőségében, ahol ellenforra­dalmi, államellenes csoportok szerve­ződtek. Ezek a csoportok nem egyik pillanatról a másikra jöttek létre, ha­nem fokozatosan, a hónapokig tartó, bomlasztó viták légkörében, ame­lyekben szocialista kultúránk alap­eleit rágalmazták. A pártszerű éber­ség hiánya miatt vált lehetségessé, hogy a Sonntag című lapnál hónapo­kon keresztül elnyomták a párt sza­vát, ellenben hangot adtak a Ma­gyarországról és Lengyelországból érkező minden revizionista megnyi­latkozásnak. A harmadikutas illúziók következményei sok írónk és művészünk ma sem látja a szocializmus távlatait. Túlsá­gosan bizonyos nyugati polgári írók és művészek hatása alatt állnak, il­letve azt latolgatják, hogy egy-egy állásfoglalásuk milyen benyomást kelt ezekben a körökben. Innen szár­maznak bizonyos — sokszor öntudat­lan­— engedmények, harmadikutas elképzelések, noha a valóságban ilyen középút kapitalizmus és szocializmus között soha nem létezhet. Azt is el­felejtik, hogy csakis saját ideológiai alapelveink következetes alkalmazá­sa, az egyenes és őszinte beszéd te­remtheti meg a kapcsolatot köztük és bizonyos nyugat-európai humanista írók és művészek között. Egyes német íróik — állapította meg a továbbiakban Abusch — Lu­kács Györgynek hittek, akinek szél­­tében-hosszában terjesztett tavalyi előadása lekicsinyelni próbálta azt a szerepet, amit a Szovjetunió­­ pél­dája és segítsége a népi demokrá­ciákban betölt. A történelmi esemé­nyek ennek éppen az ellenkezőjét bizonyították be: néhány héttel az­után, hogy ezt a beszédet nálunk is kinyomtatták, a Vörös Hadsereg fegyveres segítsége mentette meg Magyarországon a szocializmus ügyét a halálos veszedelemtől. És nemcsak a magyarországi szocializmus ügyét mentették meg, hanem a világ béké­jét is. Visszautasítjuk Lukácsnak ezt DUTKA ÁKOS: Repülj hát Ady Repül hajód a szent, a nagy Óceánon, Homlokán lidérces messzi, büszke fény. Sem rokona, sem boldog őse, Szivünknek mégis ismerőse: Magóg fia! Ma így toppansz elém, Szállani, szállani, szállani egyre Egyre vidámabb, tágult tengerekre, Mintha dalolnánk — egyre hallani, ,— Ott repül Ady! Az idő rostája kiesett kezéből, Fenn ül a páva már a Vármegyén — Vésett szavának zengő bíborával Új magyar szó ragad már magával. Szabad népeknek bátor ünnepén Szállani, szállani, szállani egyre Egyre vidámabb szabad tengerekre Hová dalodnak boldog álma­it: — Vezess hát Ady. Ifjú lelkek szent füzében élve Egekre nő már bátor homlokod, Naplelkedet add hát most cserébe, Sugallva újabb szárnyas dallamot, Hogy rólad, érted, véled énekelje E felnövő nép lázadó szerelme: Szállani, szállani, szállani egyre. Hová készültél mindig szállani — Repülj hát Ady. ÉLET ÉS IRODALOM 3

Next