Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-15 / 1. szám - Sándor Kálmán: Üzleti siker - Irodalmi szabadság - Kultúrpolitika (3. oldal)

/ SÁNDOR KÁLMÁN| ÜZLETI SIKER IRODALMI SZABADSÁG ■i: ^'limilllliii|iii!iililllllNNIlMIIIII||l|l|l|l||l||lllll|llllllllllllllllllllllllllllllll|ll|lllllllllllllllllllll!llllllllllllll!lllllllll!lllllllllllllll||||||||||||||||||||||i||||||||||||||||||||||||l!l||ljlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllH *Csodálatos kibúvási mód a kurafinak, bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani". (Shakespeare) Egy öreg bakkecske nézi az eget. S tündöklő, valódi csillagok mellett, mi mindent lát rá a magyar művelődés sötét égboltozatán? Az Ifjú Gárda Kultúrotthon az Egy csók és más semmid játssza, a Danuvia Kultúrotthon Fodor László vígjátékát, a Pataki István KulA Magyar Operaház sürgős tervei között szerepelt a Mosoly országgá. (Úgy halljuk, ezt mégis lefújták). A Petőfi Színház kasszasikere Molnár Ferenc Olympiája, a Kis Színpadé a Doktor úr, a Néphadsereg Színházé a Hattyú, a József Attila Színházé a Szabi nők elrablása, a Déryné Színházé a Tabáni legenda, a Bartók-teremé a Váci utcán, Váci utcán, a Fővárosi Operettszínházé évek óta a Csárdáskirálynő, a Blaha Lujza Színházé a Lili bárónő s fut a Luxemburg grófja is. Felújítjuk Herczeg Ferenc egyik darabját, a magyar kultúra egyik aktuális kérdése napjainkban megint az: „Volt-e Cecil a Török utcában?” Nagyon hézagpótló e pillanatban, az általunk egyébként nagyrabecsült Zilahy Lajos ,A Ió száz és a gödölye”-jének műsorra vétele. Azt már csak kiegészítésként említjük meg, Tarzan vag y könyvkiadás csillagos egén mit lát a vén bakkecske? A párt kiadója, a Kossuth Kiadó Lenin mellett Tarzan kalandjainak kinyomtatásával óhajtja szolgálni a szórakoztatva öntudatosító szocialista kultúrát. A Zeneműkiadó — néhány komoly zenei kiadványa mellett —a Herkulesfürdői emlék, a Dunári-valcer, Huszka-operettek, Kálmán Imre dalai és elsöprően sok táncdal villámgyors sok- szorosításával javítja ki a múlt irtózatos zenepedagógiai hibáit. Továbbá azzal, hogy — állítólag — háromszázezer példányban akarja kiadni a „Szent vagy Uram“ című katolikus vallásos énekeskönyvet. A Hírlapkiadó Vállalat rohammunkával hozta ki a „Vasárnapi Regénytár’’ című ponyvasorozatban a „Vőlegényem a gengszter” és a „Primadonna visszatér” című műveket. A Szépirodalmi Kiadó Zilahy Lajos szórakoztató, pornográf, de nem valami magas színvonalú Ararátjából készít új kiadást, ugyanakkor véletlenül nincs papírja egy ismert kommunista költő szerződésben lekötött négyíves verseskötetének ezer példányban és Karikás Frigyes novelláskötetének kiadására. A Zrínyi, a honvédség kiadója, a soviniszta Rákosi Viktor „Hős fiúk“’ című művét tartja szükségesnek újra kinyomtatni, a magyar katonaerényeket pedig Guderian tábornok, Hitler hírhedt páncélos vezére „Egy katona visszaemlékezései“ című művének magyar nyelvű megjelentetésével óhajtja szolgálni. Világos továbbá, hogy Agatha Christie detek- t tívregényei és a „Csontbrigád’“ is honvédségi kulturális profil. Az Európa Kiadó Ba- Ipoly-sorozatában Charlie Chan-nel, Poirot mesterrel, valamint S. S- Van Dine-al ta-Egy hasonatot írunk ide. Kultúfizikánk hajója az elmúlt tízedben nagyjából tagadhatlanu.I a helyes irányba, a fC'^ista kultúra megteremtJ116'*’ a szocialista építés poének irányába futott. V hajó kapitánya és egyes f^ei azonban nem elégedtek a hajó vezetésével, hem még abba is beloszóÍtaT°2y a hajó másodosztályú termének utasai: az írók és evészek étkezés közhasználják evőeszí kést szájba venésen nem illik. De 1 hajóstiszt feladati az étterem venpgrendszabályozza, ogókat esetleg a ben hogi következj ni nem építá, hogy dégeit Bőt a cstúrház a Holdfényes vele-igény-t, a MOM Kultúrház a Táncoljunk mambót’’-ot, a Móricz Zsigmond Kultúrház a Dobpárbaj-t és a Rock and Roll-t, a Duna Cipőgyár Kultúrháza Vaszary Gábor Buous című vígjátékát. A kultúrházakat a közösség pénzén építették, hogy a Néphadsereg Színháza Kodolányi János „Végrendelet"-ének felújítására készül. (Jó dráma, az igaz. Annak idején — mint szerzője nyomtatásban büszkén közölte velünk — „ki is érdemelte a főméltóságú kormányzói pár legmagasabb megelégedését“. Már a témája is tragikusan igaz: bemutatásakor, a fasizmus idején valóban az volt a magyarság legnagyobb baja, hogy a dunántúli svábok gyermekszaporulata nagyobb, mint az „egykéző" jómódú magyar parasztoké A történelem e dráma sürgős problematikáját azóta el is látta hitelesítő pecséttel: mint ismeretes, a második imperialista világháborúban hatszázezer magyar pusztult el. Megszületett emberek és nem embriók.* Vidéki színházaink csodálatraméltó műsorterveiről már ne is beszéljünk, Majakovszkij t lálkozunk. Rider Haggard egyik afrikai agyrém-regényét, mellyel Singer és Wolfner piros vászonkötésben annak idején annyi pénzt keresett — most a tudományok népszerűsítésének nyomdai istápolója, a Bibliotheca Kiadó hozza ki. Az írók kiadója, a Magvető, a sajnos nem túl magas színvonalú Vidám Regényeken túlmenően, s a válogatás nélkül szedőgépbe küldött kéziratokon túl most már egyenesen Beizebub-regényekkel akar harcolni, nyilván a szocialista törvényesség és irodalmi szabadság teljes helyreállítása érdekében, így összeszedve bizony mindez kissé meghökkentő, jóllehet az elképesztően sok visszás, mohón üzleti célú, ízlésrontó kiadvány mellett kiadóink programjában még mindig az értékes művek megjelentetése a túlnyomó. S ittfelsősorban a Szépirodalmi és az Ifjúsági Kiadóra kell utalni. Mindehhez azonban vegyük még azt is hozzá, hogy Majakovszkij verseskötetének szedését egy kiadónk szétdobatta, hogy Gábor Andornak is csak igen nehezen akartak papírost adni, hogy a papírgyárak zúzdájában megjelent: Babeuf, Nehru önéletrajza, Mikszáth kisregényei, Tyihonov válogatott versei, Tolsztoj Regények és elbeszélések, Szabó Pál Új föld stb., stb. Nem akarjuk megkockáztatni azt a túlzott állítást, hogy a magyar művelődés ügye olyan terület, ahol a lónak mindig csak másik oldala van és, hogy sok a köpönyegét ventillátorszerű gyorsasággal forgató kultúrpolitikai ügyintézőnk, annyit azonban meg kell mondanunk, hogy egyes művészeti tényezőink változatlanul öblös hangja úgylátszik, törvényszerűen fordított arányban van öntudatbeli szilárdságukkal. Filmgyártásunk csillagairól egyelőre nem tudunk mit mondani. Azt a szimptomatikus körülményt azonban meg kell említenünk, hogy e területen a kulturális csoport-autonómizmus lobogója alatt hevesen csatáznak bizonyos körök egymással, csatakiáltásként hangoztatván a: „Szakember kell!’* — objektíve helyes, ám konkrét Gyarmat utcai alkalmazásában nem éppen tendenciamentes jelszavát, amely a filmgyártás kérdéseinek egy bizonyos irányú depolitizálását célozza. (Hogy a depolitizálás, a szakember-diktatúra, a gyártócsoprtok túl széles autonómiája konkréten milyen földmozdgó ízlésrontást jelenthet, annak bizonyítéka a még négy héttel ezelőtt forgalomban levő, de ma már szerencsére hagyaszosnak tűnő gyártásinisztratív elintézését; az erőszakolt kincstári optimizmus jelenségét; a forradalmi romantika jelszavával való viszszaélést, mely a valóság félrevezető kozmetikázását eredményezte; a hazug irodalmi értékrendet, amely a képmutatókat, továbbá a napi politika közvetlen kiszolgálóit, a csalókat, a hűséget kukorékolókkat — Fodor József, Heltai, Kassák, Németh László, Szabó Lőrinc, Várnai Zseni elé helyezte; az írók i°lrőre is kiterjedőhajóstiszti önkényt, amely például hibáztatta, ha egy író saját kitalált regényhősét nem tizen-,hat, hanem csak tizennyolc éves korában óhajtotta beléptetni az illegális kommunista pártba: a könyvkiadás területén érvényesülő „kincstári” megjelentetést, amely a könyvet nagyon sokszor egyenesen a Párizsi Nagyáruház dohos raktárai számára termelte, amely a könyvek példányszámát nagyon gyakran nem azok minőségéhez, olvasottságához mérten szabta meg, hanem az író lábbeliviseletének módjához, irodalomszervezeti téren betöltött funkciójához: elnöki, alelnöki, tanácsosi pozíciójához, a miniszteri rendelet érvényével bíró esztétikai norme. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy engednünk kellett hibáinkat ellenforradalmi célokra, demagóg uszításra felhasználni? Vajon fentiek ehelyütt való leszögezése azt jelenti-e, hogy a magyar írók egy részének közelmúltbeli romboló kulturális és politikai kritikáját helyeselhetjük? Hogy valamiféle absztrakt szabadság hajhászását, a SZABADSÁG szociológiátlan, sanda szándékú és antifenimista emlegetését üdvözölhetjük? Hogy engedjük a hibák révén a „művészi szabadság“ faltörő kosával az ellenséget behatolni kultúránk erődjébe? Nem. A szabadság nagy dolog. Van-e olyan író, akinek a szíve nem dobbanna meg érte? Csak az a kérdés, mit jelent a szabadság, csak az a kérdés, hogy kinek és minek a szabadságáról van szó? Mert absztrakt művészi szabadság még soha, a világ semmiféle társadalmában nem létezett. A szabadság a szükségszerűség felismerése. A szabadság nem annyit jelent, hogy bárki is függetlenülhet, „szabad lehet” a valóság tényeitől, magától a társadalmi mozgástól. Aki 1956. november 3-án, Mindszenty József beszéde után is még művészi szabadságról, sztrájkra uszító versek szabadságáról, a magyar valóságtól független szabadságról desirál, aki felmegy a Bazilika tetejére s ott kijelenti, hogy ő bizony szabadnak nyilvánítja magát a nehézkedés törvényétől s leugrik onnan, mit mondjunk arról? önveszélyes? Közveszélyes? S ha még azután zuhanás közben örömében kezeit is dörzsölve felkiált: „Nézzétek feleim! Repülök! Szabad vagyok!” azután összezúzza magát az ellenforradalmi valóság kemény kövezetén — a proletárdiktatúra kultúrpolitikája helyett a klerikalizmus tengerbe is dobassa. S az asztalfőn — egyszerű Klauzál utcai szmokingjában — háborítatlanul ette díjnyertes irodalmi spenótját a magyar irodalom nemzeti szerencsétlensége: az illedelmes Aczél Tamás. (Az is igaz, hogy egy általában evésre használt késsel terített asztal mellett is le lehet valakit szúrni.) S az elvi felfogás e visszásságait a kultúrpolitikai gyakorlat sok részlethibája is tetézte. Számvetésként nem árt, ha néhányat ehelyütt is felidézünk: az irodalomban bevezetett egészségtelen és igazságtalan protokollt. „Az ember tragédiája” sommásan admiábrándok. S említsük itt meg a „Meseautónak“’, ennek a szórakoztatva is kapitalista apológiát jelentő régi magyar filmnek manapság mindent elsöprő közönség-, azaz üzleti s szerintünk ideológiai sikerét.) Micsoda csillagos ég ez, mely alatt még mindig a soviniszta uszítás kecskebakjai mekegnek, a kispolgári giccs rókái vonítanak, s a l’art pour l’art szamarai fáznak, irodalmunk s művészi életünk fülemiléi mellett? Mi tette mindezt lehetővé? A közelmúltban eleget beszéltek, sok elmés, találó anekdotát gyártottak eszpresszókban és kávéhházakban a mi kultúrpolitikánk visszásságairól, hibáiról. Voltak ilyen hibák? Seregestül! Már az elvi felfogásban is. S ez a mi hibánk volt, hogy ők ebből indulhattak ki. Hogy kiindulhattak Az ember tragédiája méltatásából, Ilf és Petrov szatíráiból, színdarabok önkényes eltanácsolásából, könyvek megokolatlan meg nem jelentetéséből stb., stb. De az már rájuk vall s a történelem kérlelhetetlen logikájára, hogy ők törvényszerűen, kritikai jelszavaik szakadatlan jobbratolódásán át elérkeztek odáig, hogy a szocialista törvényesség, az irodalmi szabadság nevében az imperialista hatalmak „segítségét” kérjék. Vajon Enczi Endre tehetségesebb regényíró lett volna, ha a Vilma királynő út 10. szám alá amerikai jeen-en jár a hivatalába? A „Földalatti aratás” kevésbé sematikus lett volna, ha olvasói gumit rágnak? S ha már akkor az amerikai követség kultúrattaséjának dedikálja? Az „Erő” jobb színdarab? Molnár Miklós hatszáz önkritikája, irodalmi várbírói működése, színikritikusi bakugrásai jobban meggyőzték volna a magyar értelmiséget, ha a Madách Színház Victor Hugo helyett az „Abbie’s Irish Rose”-t játssza? (S itt zárójelben, szükséges kitérésként, említsünk meg valamit. Magyarországon Árpád bejövetele óta soha nem volt polgári demokrácia. Magyarországon a kapitalizmus nlpont történt itt az elmúlt egy-két esztendőben? Miért beszéltek ők a hibákról, a hibákról, csak a hibákról? Miért nem volt közben a legtöbbjének legalább néha egy-egy szava anyagi életünk s az egyetemes magyar művelődés mákat, a dróton rángatott kritikusokat, akik középponti rendelésre változtatták nézeteiket egy-egy mű esztétikai értékéről; képzőművészetben a Helfgott bácsi gyorsfényképeinek színvonalán álló festmények realizmus címén történő égigemelését; a francia impresszionisták pocskondiázását. Drámairodalomban a kincstári tematika hajhászását, szezonról szezonra bukdácsoló színdarabírók magasra emelését, akik egy ellesett miniszteri szóra, rögvest drámát kanyarítottak mondjuk a külföldre tántorgott tudós gyors megigazulásáról. — és végül, de neik utolsósorban (!) a szovjet irodalom, a szocialista realizmus világtörténelmi értékű jelenségeinek belföldi lejáratását szolgalelkűen sematikus kritikákkal és azzal, hogy negyedrendű művek számára, a „Berlin eleste” számára gerinces kritikusaink ugyanazokat a dicsérő jelzőket találták, mint például Tolsztoj Nagy Pátere számára. Hibák voltak ezek? Azok. Nem akadt valamit érő magyar író, aki ne tudott volna e hibákról s nem akadt lelkiismeretes kommunista, aki ne csikorgatta volna a fogát kínjában. a burzsoá üzleti szellem, Mindszenty József, Dudás József, a „Dagadt” Lóránt és a „Gonosz” Fischer parancsuralma, a fehérterror, a kapitalista, ízlésrontó relativizmus művészeti élete, azaz halál vár rá. S akkor még vitatkozni is kezd, hogy a toronytól az első emeletig való zuhanás forradalom volt, szabadság, csodálatos repülés — ami meg azután következett arról ő nem tehet? Azt ő nem akarta? Kérem, utólag olvassák el a Dudás lapjában megjelent verseket! Mert ő is szerette a verseket! S még hozzá milyeneket! Nos, mi is kényesek vagyunk a szabadságra. Mi is szeretjük a népi demokráciát, éppen ezért mi is ki akarjuk javítani a hibákat. De meg kell mondanunk: aki a közelmúltban a párt s a népi demokrácia kulturális eredményeinek értékelésénél eszelős kórusban, ellenforradalmi akusztikában, ellenségeink tapsai közepette csupán a valóban seregestül meglevő fájdalmas fogyatékosságokat emelte ki s ugyanakkor nem volt egyetlen szava eredményeinkről, azok alapvető és túlnyomó voltáról, az — esetleg szubjektív jó szándéka ellenére is, mérhetetlen szociológiai és pszichológiai tudatlanságéban — nem a szocialista kultúrát, nem az igazságot, nem a szabadságot s még csak nem is a művészetet szolgálta, hanem szállást csinált a klerikális uszításnak, a kispolgári giccsnek, a soviniszta dugárunak, a burzsoá restaurációnak, az ellenforradalom kulturális agitációjának. S a magyar költészet e „büdösszájú Kieon-jai”, az írói taggyűlések e demagóg cserzővargái, ezek a szellemeskedő kövér neofita „lébemanok”, akik ideológiailag legszívesebben a leányfalui Mahart-hajóállomás stégjéhez csatolták volna a vladivosztoki kikötőt — a „szabadságiból indultak ki orosz utat“’ választotta. S az a bizonyos viszonylagos művészi szabadság, amelyre az aradi vértanúk kivégzésével kezdődő Ferenc József-i kort illetően egyesek hivatkozni szoktak? Agyrém, illúzió. Először is a nép maga nem olvasott. Az író egy-kétezer emberhez szólt. Ha előzetes cenzúra nem volt is, ha látható eszmei irányítás nem volt is, de volt sajtótörvény, ott volt a kiadók üzleti diktatúrája, a tőkés kézben levő sajtó, rendelkezésre állt az agyonhallgatás eszköze, lehetséges volt az írók szabadságának anyagi létükön keresztül történő megnyomorítása. Rések nyílhattak a burzsoá üzlet falán, Ady híres lett. Móricz írni kezdett. De szabadság? Általában? Gondoljuk meg: sehol és semmiféle irodalomnak annyi rokkantja nincs, mint a századvég és a századelő magyar irodalmának. Emlékezzünk Nagy Lajos önéletrajzára, még Osvát Ernő se adott ki egy olyan novellát, amelyben Nagy Lajos egy liberális ügyvédet írt meg realista módon. Vagy mutassunk rá Karinthy Frigyes tragédiájára, akinek lángesze élete utolsó évtizedében jórészt a Színházi Élet krokijaiban fecsérlődött el? De térjünk vissza tárgyunkhoz, előrehaladásának megállapítására? Miért nem disztanszírozták magukat az ellenforradalmi kritikától? Nem akarták észrevenni, vagy nem vették észre a hibákon túlmenően egy társadalom, egy kultúra egészséges átalakulásának millió felét? Megcsömörlöttek az előző időkben saját talpnyaló hozsannáiktól? Megzavarodtak öntudatukban? Polgári relativizmus, álcázott ellenforradalmi agitáció, helytelen irányba forduló őszinte szabadságvágy még a teljesen jószándékúak egy részét is megzavarta? X. Y. miniszterhelyettes elálló fülétől nem látták meg Petőfi legelső kritikai kiadását, az első teljes Shakespeare-t, Moliére-t, a magyar klasszikusok tündöklő sorozatait, Pázmány Pétertől Eötvös Józsefig? A kincstártól kapott balatoni villájuk kertjében, a rámás csizmában röpködő nemzeti csalogányok ötfokú danájától nem hallották meg, hogy Sosztakovics is zeneszerző, nem csupán... De ne írjunk magyar neveket. Ülvén a Hungária kávéházban elfelejtették, hogy Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, József Attila, Tersánszky művei milyen példányszámban kerültek forgalomba? Hogy a kispolgári ponyva helyén az Olcsó Könyvtár százezres példányban ad magas színvonalú s népszerűvé váló irodalmat? Hogy irodalmunk történészei viszonylagos gondtalanságban dolgozhatják fel a magyar irodalom elfelejtett értékeit, olyan értékeket, amelyekkel Szent Istvántól 1945. április 4-ig a kutya sem törődött? Hogy eltűnt az analfabétizmus s a parasztok villanyfény mellett Balzacot is olvasnak, a falvakba nemcsak a kincstári sematikus művek jutnak el, hanem a magyar, a szovjet, a világirodalom jó munkái is? Hogy nemzeti irodalmunk legjobb hagyományait hány tanszéken tanítják az egyetemen? Hogy bár vannak miniszteri osztályvezetőink, akik szamár módon függönyt tétetnek a szolgálati autóra, de egész sereg írónak is van kocsija? Hogy Illyés Gyula páratlan írói, költői népszerűségén kívül mekkora hivatalos, társadalmi, politikai „protokoll“megbecsülést is kap? Miféle díszhelyekre ülhet s kiknek az oldalán még abban az ominózus 1950-es évben is? (Természetesen megérdemelten!) Hogy egy ország olvasóközönsége egyetlen versből megszerette Benjámin László négy gyermekét? Hogy Déryről nemcsak kritikát mondtak, hanem például a „Befejezetlen mondatot” bibliapapíron is megjelentették? Hogy a ménfői csata óta először bontakozhatott ki Magyarországon jelentős népi kóruskultúra? Hogy ez a kultúrpolitika milyen népi együtteseket hozott létre? Hogy Bartók és Kodály milyen megbecsülésben részesül? Hogy fiatal vasesztergályosok milyen turáni bajuszokat növesztenek népi táncokban való fellépésük céljaira? Hogy a Népművészeti Intézet mennyit tett a népi Menjünk tovább. Nézzünk a mélyére, mi történt itt az elmúlt esztendőkben a kultúrpolitika hibáinak jóvátétele címén, mi történt az Irodalmi Újságban a proletárdiktatúra s a kutúrpolitika visszásságai elleni harc címén? Magát a kultúrpolitikát, mint fogalmat akarták diszkreditálni, magát a központi tényezőt, a pártot, a proletárdiktatúra szívét akarták a kultúra területén is megbénítani. Hogy egyáltalán ne legyen kultúrpolitika. Hogy a pártnak semmiféle beleszólása ne legyen semmiféle kultúrpolitikai kérdésbe. Nem tudok ellenállni, ideírok egy kellemetlen hasonlatot. Ha édesanyánk lába izzad, kellemetlen fogyatékosság, ám szeretetünket ugye nem vonjuk meg tőle? Vezércikket sem írunk róla, legfeljebb a családban tárgyaljuk meg. S nem is hívunk hozzá olyan kuruzslót, aki a lábizzadást a láb lefűrészelésével óhajtja gyógyítani. Persze az igaz, ha láb nincs, akkor nincs mi izzadjon. Ha nincs párt, ha nincs kommunista kultúrpolitika, akkor ennek a nemlétező dolognak nem lehetségesek hibái sem. De mi van akkor, ha nincs mindez? „Társadalomban élni s attól függetlennek lenni nem lehet“’ — mondotta Lenin. Közhely, hogy a művészet, de semmiféle emberi ténykedés sem lehet független a közösségtől, a termelőeszközök tulajdonosától, jelen esetben a néptől. Én tisztelem a cipészek szaktudását, de ők szuverénül mégsem dönthetik el, hogy Beszéljünk a Valóságról. Tettünk a kulturális életben hibás adminisztratív intézkedéseket? Tettünk. Öszekevertük az adminisztratív intézkedéseket az ideológiai irányítással? Sajnos összekevertük. Ez azonban egyáltalán nem jelenthet annyit, hogy egy társadalom kultúrpolitikai területén, de különösen egy proletárdiktatúrában elvileg már nincs is szükség bizonyos adminisztratív ténykedésre. Beszéljünk magyarul, ne törődjünk a demagóg érveléssel. A könyvkiadók, a lapi fazekasok, gölöncsérek munkájának megbecsülésére, hogy sárospataki idős parasztasszonyok népművészekké lettek? A tárgyi néprajz értékeink felkutatására? Hogy a cigányzene kezdett megtisztulni az úri zene sallangjaitól? Hogy vidéki színészeink a mohácsi vész óta először egész éves szerződést kapnak? Hogy színházpolitikánk sok helytelen dolgot követett el, de egy biztos: az üzletiesség béklyóitól megszabadult! Mindenki tud erről. Miért nem beszéltünk erről eleget? S ha beszéltünk, miért beszéltünk rosszul, hazug módon, kincstári módon? Mert meg kell mondani: eredményeink hitelét bizony a mi rossz, sematikus s gyakran hazug propagandánk nagymértékben aláásta. Tehetségtelen, képmutató neofiták, vagy öreg, mozgalmi vaskalaposok által művelt irodalmi bírálataink, művelődési beszámolóink ostoba imamalmokká váltak. A „Magyar Nemzet” például nem mert addig bírálatot írni egy műről, amíg a „Szabad Nép“ben nem nyilatkozott arról Gimes Miklós, Molnár Miklós, Méray Tibor stb. (Figyeljük e neveket?) Mindez így igaz. De ma már mást is tudunk. Ma már azt is tudjuk, hogy hibák ide, hibák oda, sematikus propaganda ide, sematikus propaganda oda, bizonyos írói-közéleti magatartás, bizonyos helytelen, egyoldalú, demagóg társadalombírálat, művészi törekvések mezébe öltözött mozgalom mögött úgyszólván 1953 június óta nem csupán a szociológiai naivitás, bizonyos esetekben nem csupán az ideológiai zavarodottság, nem csupán a jogos egyéni sértettség, hanem ott állott a meztelen ellenforradalom is. És Puskin azt mondja: „Egy meztelen embert még tíz díjbirkózó sem tud levetkőztetni.” Persze nyomatékosan ide kell írnunk — nemcsak az irodalmi kibontakozás lehetővé tétele végett, hanem elsősorban az igazság kedvéért; tisztelet a kivételnek! S jegyezzük meg félreértések elkerülése végett a leghatározottabban azt is: számunkra is fájdalmas, hogy bizonyos írók — volt barátaink —, akiknek szándékai tisztaságában nincs okunk és nincs jogunk kételkedni, akiknek tehetségét ma is tiszteljük —, olyan tartósan, olyan vakon a másik oldalon állnak s toleranciájukban talán még ma sem mennek el fele olyan messzire sem, mint mi, feltételezvén azt, hogy mi nem a népi demokráciát, hanem annakhibáit, nem a szocialista építést, hanem az annak során elkövetett egyes embertelenségeket akarjuk védeni, milyen cipőt viseljek én, aki nem vagyok cipész. A szaktudás, a tehetség kulturális diktatúrára senki egyénnek vagy csoportnak nem ad jogot. S nem ad monopóliumot. Az alkotó alkothat, de a műnek társadalmi élete is van. S azt mi szabja meg? Szabadpiaci automatizmus? A rádió irányítása például nemcsak a rádió szakembereinek ügye, a sajtó nemcsak az újságírók magánügye, horribile dictu, még az irodalom sem csupán az íróké. Az én dolgom az, hogy megírjak egy elbeszélést, nagy hibát követ el, aki terrorisztikus módon, adminisztratív úton beleszól jelzőimbe, témámba! Ám, a szerkesztő dolga viszont az: döntsön, kiadja-e és milyen formában. A kultúrpolitika dolga az, hogy a terjesztés, a népszerűsítés terén az igazi művészetet s a nép érdekeit irányító módon képviselje. Az irodalomcentrkus álláspont, amely nem veszi figyelembe, hogy az irodalmi mű végső soron a népé, a társadalomé, a közönségé, sőt ha úgy tetszik a munkás-paraszt hatalomé, a proletárdiktatúráé, becsukja szemét a valóság tényei elől. Miért írjuk mindezt ide? Azért, mert az utóbbi években, hónapokban nálunk egy hamis szabadság-jelszó leple alatt valamilyenfajta kulturális anarchista szemlélet uralkodott el. A szemlélet ugyan szóban anarchista, individualista volt, ám emelett sajátos társadalmi törvényszerűség következményeként igen jól megfigyelhettük a kultúrpolitikai jelszavak szakadatlan és egyértelmű jobbratolódását. kiadók, a színházak fenntartása, a filmgyár működtetése vajon nem követel-e adminisztratív tevékenységet is, s vajon pusztán eszmei, ideológiai tevékenységnek lehet-e azt nevezni, amikor egy-egy állami tulajdonban levő színház helyes műsorpolitikájának támogatására az állam teljesen adminisztratív úton kiállít a színház számára a Nemzeti Bankhoz mondjuk egy nyolcmillió forintos csekket? Ez talán tisztára eszmei befolyásolás? Nem. Semmiféle társadalomban nem az. De ez a valóság. S mégis jobb, ha azt a bizonyos csekket a proletárdiktatúra állítja ki, mint hogyha mondjuk a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára, Pekár Gyula őnagyméltósága állítja ki. Vagy mondjuk, a Singer és Wolfner cég. Vajon létezik-e olyan társadalom, létezik-e olyan légüres tér, ahol egy könyvkiadó programját csak az irodalom szakmai kérdéséhez értő lektorok, a színház műsorpolitikáját, szereposztását néhány vezető színész szabja meg? A társadalomnak ebbe semmi beleszólása nincs? A tulajdonosnak? A népnek? A kultúrpolitikusnak? (Kapitalizmusban az üzletembereknek! Még társulás esetén is ott a szerkesztő, vagy főrendező! Jöjjenek a szakemberek! Nagyon helyes. De ez nem jelentheti kulturális életünk teljes depolitizálását, nem jelentheti a levegőben lógó csoport-autonómiát, mert a depolitizálás törvényszerűleg mindig a másik oldal politikái művészi szabadság úgy kell, mint a levegő. S ostobaság azt hinni, hogy a magyar népi demokrácia érdekeit éppen az veszélyeztetné, hogy valaki tizenkét szürrealista verset ír egymásután a gyöngyös szoknyáról, s az megjelenik egy folyóiratban. Kell a szabadság, de ebből nemcsak az következik, hogy a kultúrpolitika intézői csak a legáltalánosabb elvi kérdéseiben hallassák szavukat, hanem ugyanúgy az is következtetik, hogy kultúránk mégsem lehet a legkitűnőbb művészeti szakemberek vagy csoportok, a legnagyobb tehetségek üzleti, vagy eszmei önkényének, tiszteletreméltó egyéni nézeteinek kizárólagos vadászterülete. Egy színigazgató, egy könyvkiadó igazgatója semmiképpen nem magánember, ciki csupán egyéni ízlésére kell hallgasson. Az állam pénzén nem adhatunk monopóliumot kultúrára senkinek, még a hozzáértők egy csoportjának sem- A művészeti szabadság igenis legyen mindenkinek a tulajdona, de a művészeti termelőeszköz (!), színház, könyvkiadó, film-műterem egy szocializmusban csak a társadalomé. Nincs a világon olyan művészeti apparátus, melynek alapvető dolgaiban a tulajdonos ne hallatná néha a szavát. S a tulajdonos ma a munkás-paraszt hatalom, a nép. Az — hacsak nem vagyunk kótyagosak — egyáltalán nem a szabadság sérelm“, ha a nép, a kritikus a felelős kultúrpolitikus is bele mer szólni bizonyos általános vonatkozásban a kulturális irányítás kérdéseibe. Ne dugjuk a fejünket a homokba, kultúrában sincs légüres tér. A proletárdiktatúra bizonyos konzekvenciákkal jár a művészetben is. (Miklós Andor diktatúrája is azzal járt az Est-lapoknál, még ott is születtek jelentős értékek.) Művészeti életünkben üzleti szellem, csoport-anarchizmus, valóságtól elvonatkoztatott 1‘art pour l‘art, nacionalista A földön járunk. Hívei vagyunk a szabadságnak, de nem hunyhatunk szemet a társadalmi mozgás törvényei előtt. Távol állunk attól, hogy az esztétikai bölcseség vagy akár a szocializmus iránti hűség monopóliumát követeljük bizonyos nézeteknek. Az irodalmi ideológiák monopolista sóhivatalnokai megbuktak, a marxizmus-leninizmus elmélete s gyakorlata azonban elevenebb erő, mint valaha is volt. A termelőeszközök a nép tulajdonában vannak. A széntermelés napi hatvanezer tonnára emelkedett. Egy nagy középponti erő dolgozik itt, melynek eredményeit az ellenség sem tudja letagadni. S mi is okosabbak lettünk: már látjuk, hogy amit elértünk, azt meg kell védenünk. Nem csupán fegyverrel, hanem kultúrpolitikával is. A valódi művészi szabadságot, a valódi értékeket megbecsülő, de elvei következetességéből nem engedő kultúrpolitikával. És: nagytakarítást a fejekben! Mert az ellenforradalmi hullát jelenti. A proletárdiktatúra kultúrpolitikája nem lehet Guttmann-nadrág, amelyet minden művészeti intézményben innen is, onnan is addig ráncigál egy-egy csoport, míg ez a nadrág — a szabad művészeti vita során — ketté nem szakad. S akkor a nadrág egy-egy külön szárát egy-egy csoport ki akarja nevezni a nemzeti egység Szent Istvánköpönyegének? Vannak alapvető elvi kérdéseit, amelyeket igenis, tiszteletben kell tartanunk. A kultúrpolitika az alapvető elvi kérdésekbe bele is szólhat. Kell, hogy beleszóljon. De másként, mint a múltban tette, nem a részletekre kiterjedő aprólékossággal. Ha a hajóétterem utasad evőkésüket nem arra használják, hogy egymást leszúrják, ha a tányér spenótát nem mázolják a népi demokrácia ebédlőjének tapétájára, akkor a hajó tisztjei hallgassanak. Nyugodtan hallgathatnak akkor is, ha nemzetünk egy-egy nagy művésze, tegyük föl, két pohár borral többet iszik, vagy tehetségtelenül játszik ultit; sugárú forgalombahozatala egyaránt kisért. Kisért azért, mert az ellenforradalom a proletárdiktatúra kultúrpolitikai irányító szerveit is megkísérelte szétzúzni: az ellenforradalom azt szerette volna, ha egy-egy kultúrház, színház, könyvkiadó, filmgyári műterem a társadalomtól elszigetelt kis pozícióvá vált volna s ezeket a pozíciókat, ezeket az elszigetelt pozíciókat azután jóval könynyebb lett volna elfoglalni. Előbb depolitizálni, azután az ellenséges politika számára megnyerni. A kultúra területén sok ellenforradalmi hordalék maradt még, ideológiailag is sok még a zűrzavar. Kialakult például rentábilitás címszó érve alatt éppen a kultúra területén egy rendkívül helytelen üzleti kvietizmus, amely szerint a művészeti intézményeknek is teljesen önellátóknak kell lenniük. Társadalmunk, államunk feladata az egészségügy támogatása? Az. Ugyanez áll — takarékosság ide, takarékosság oda! — a kultúra területén is. Vigyázzunk, hogy ne töltsük meg a Párizsi Áruházat eladhatatlan s olvasatlan könyvekkel. Vigyázzunk, hogy könyvkiadóink ne mutassanak ki ötvenmillió forint látszathasznot s ezzel szemben a remittenda százezerszámra kerüljön a papírgyárak zúzdájába. De a kultúra előbbrevitelére, a néptömegek művelésére, ízlésük emelésére igenis anyagi áldozatokat kell hozni Nem szabad, hogy az alacsony öntudatú tömegek ízlésének kiszolgálására vegyünk irányt, nem szabad, hogy egyes művészeti intézményeink zavaros vezetői üzleti sikerre kapcsítsanak. Nem szabad, hogy a kultúrházak terményraktárakká változzanak. Mert ha ez történik, akkor jaj Shakespeare-nek és Jaj Csehovnak, jön Tarzan, jön a Tuskóláca és jön a Bubuslám elvonult legtöbb hordaléka azonban talán éppen a kulturális élet, a művelődés, az emberi lélek területén maradt. Erről ne feledkezzünk meg. „Ha a háromszögeknek vallásuk volna, istent háromszögletűnek képzelnék“ — mondta Montesquieu. A magyar kulturális életnek, a magyar irodalomnak az elmúlt egy-két esztendőben számos ilyen háromszögletű istene volt. Néhány háromszögletű isten disszidált. Sok háromszögletű pedig az összes Gorkij fasori háromszögek minden erősködése ellenére is előbb-utóbb ráébred majd arra, hogy mégsem isten. Én Euklidesznek, Lobacsevszkijnek, Bolyainak, Riemannak jobban hiszek, mint az isteneknek. Még saját magamnak is jobban hiszek! Ember vagyok s nem isten. Pláne háromszögletű! Én például nagyon tisztelem a négyszögletű, sőt ötszögletű, sőt gömbölyű tehetségeket is, ha egyelőre sok mindenben még szemben is állunk egymással. Színház és üzlet Filmgyártás a csoport-autonomizmus lobogója alatt Az aszfalton: Aczél Tamás KULTURPOLITIKA Ugrás a Bazilika tornyából Agyrémek, illúziók Amit nem láttak meg egy elálló fültől A hibák jóvátétele ríménAem lehet Guttmann-nadrág a kultúrpolitika Kísértetek művészeti életünkben A magyar irodalom háromszögletű istenei . cUmicusok a, kSru/Wiboltokbcui Jókai Mór: Kisregények. 1—I. kötet. (Szépirodalmi) kötve 84.— Ft. Jókai Mór: Bokáczius kalandjai. (Móra Ferenc— Ifjúsági) kötve 8.50 Ft. Goda Gábor: Panoptikum, 1. kiadás. (Szépirodalmi) kötve 32.— Ft. K. Grandpierre Emil: A bűvös kaptafa (Szépirodalmi) kötve 14.— Ft. Herczeg János: Anna búcsúja. Regény. (Magvető) kötve 12.— Ft. Sadoveanu: Nyestflak. Regény (Európa) kötve 47.— Ft. Sütő András: Félrejáró Salamon. (Európa) kötve 10.50 Ft. Még számos könyvújdonság között válogathat a könyvesboltokban!