Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-12-13 / 24. szám - Fáy Árpád: Kodály Zoltán életművéről • köszöntő • Kodály Zoltán 75 éves (1. oldal) - Kodály Zoltán • kép | illusztráció | grafika | rajz (1. oldal) - Keszthelyi Zoltán: Még akkor is… • vers (1. oldal)

Kodály Zoltán életművéről* „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.” (Ady) Kodály Zoltán 75 éves. Ezen az évfordulón egy szocialista társadalom köszönti és tart önvizsgálatot. A közönség egy része még ma is értetlenül áll Kodály művével szemben. A nép, amelynek ősi dallamkincseiből merített, nem ismeri fel önmagát Kodály zenéjében. Modern, nemzeti zenénk, s közte a Kodályé, még ma is nagyrészt a hangversenytermek keveseinek szívügye. Kodály életművét, alkotásainak javát ez a mi új, szocialista társadalmunk örökségképpen kapta. De ugyanígy örökségképpen vettünk át egy rosszul nevelt zenei közönséget, amely szemléletben, ízlésben egyaránt elmaradt a társadalmi, gazdasági, sőt sok tekintetben az általános kulturális fejlődéshez képest. Ady, József Attila költészete, bízvást mondhatjuk, tömegeink mindennapi kenyere ma már. De hol vagyunk ettől a zenében? Pedig modern zeneszerzőink közül Kodály az, aki leginkább a nép nyelvén beszél és a néphez szól. Elismerésében és értékelésében mégis félszemmel még mindig külföldre tekintve keressük a mértéket, pedig mit adhat a Háry, a Psalmus egy angol hallgatónak? Bizonyos, hogy nem azt, amit nekünk. Gyakran hivatkozunk haladó hagyományainkra. Ezek készítették elő azt a kulturális forradalmat, amely nálunk végbemegy. De vannak ám, szép számmal, a maradiságnak is elevenen ható „hagyományai”. Szívósak ezek, ezerfelé eresztettek gyökereket szokásainkban, szemléletünkben. A haladás és a maradiság harca — ezt a címet lehetne adni Kodály Zoltán élettörténetének, most, hogy visszatekintünk rá. A haladás: ez Kodály maga, a maradiság: ez az elmaradt magyar társadalom, amelyben élt és alkotott. És a harc még ma is folyik, nemcsak mert Kodály mindannyiunk örömére él és dolgozik, hanem mivel társadalmunkban is hatnak még a maradiság visszahúzó erői. És igaz ugyan, hogy a zenekultúra területén sem győzött még a haladás a maradiság erői fölött, de az is igaz, hogy ma már általában a haladás erői vannak birtokon belül: a szocializmus, a népi demokrácia uralma fogja meghozni Kodály művészetének teljes diadalát is. Életművének felmérése nem puszta zenetörténeti vagy esztétikai kérdés. Több annál. Aminthogy Kodály is több, mint kiváló zeneköltő. Kultúrpolitikai jelentősége túlnő a művészén. Hogyan is mondta József Attila? „Én egész népemet fogom Nem középiskolás fokon Tanítani.” A magyarság a reformkorszak óta szüntelenül harcol anyanyelvéért; a magyar sajtóért, színjátszásért, tanításért való harc a szabadságharc leverése után, 1867-től csak kompromiszszumokat hoz; nemcsak az osztrák tőke hatol be a kapitalizmus hőskorában Magyarországra, de a német kultúra is, mégpedig a „békés penetráció” eszközeivel. Zenei téren pedig még 1910 táján is a Bach-korszakban élünk. (Ezúttal persze nem Johann Sebastian Bachról, hanem ama szomorú emlékű Bach-kormányzóról beszélünk, aki nálunk 67- ig az osztrák császár képviselőjeként uralkodott elevenek és holtak fölött.) Kodály harca: a tudós, a művész, a nép nevelőjének harca — zenei anyanyelvünkért. Mint zenekritikus, már egészen fiatalon kezdi ezt a harcot, mint népdalkutató tudós és öntudatos zeneköltő tetőzi be művével. Egyik hangversenybeszámolójában, például, így ír Brahmsról: . *Az idézeteket és életrajzi adatokat Eősze László kitűnő művéből merítettük. (. Kodály Zoltán élete és munkássága.” Zeneműkiadó, 1956.) .. magyaros záródarabja még azt az időit jelzi, amikor — gyarmathoz illően — csak zenei nyersanyagot szállítottunk Európának, s külföldi feldolgozását vásároltuk vissza.“* Milyen félelmetesen tiszta meglátás ez 1910 táján, amikor még a fejlődő kapitalizmus, a világban félévszázaddal előbb lezajlott és hozzánk elkésve érkezett ipari forradalom csodái tartották bűvöletükben a magyar értelmiséget s bilincseikben a többi dolgozó osztályt, amikor még a közgazdaságban is kevesen ismerték fel a Habsburg-monarchia politikáját, amely nemzetgazdaságunknak a nyersanyagszállító gyarmat szerepét szánta!• Kultúrforradalmunk előfutama az a harc, amelyet Kodály (Bartók társaságában) az ősi magyar dallamkincs feltárásáért és zenei birtokbavételéért indít. Felszabadító harc ez is — csak a művészet síkján zajlik le — s ugyanúgy kiváltja a hatalom birtokosainak ellenállását mintha politikai küzdelem lenne. Keserű igazságokat vág Kodály az uralkodóosztály szemébe: „...a magyar nép úgy élt a műveltebb réteg tőszomszédságában, mint egy idegen világrészen. Ma is úgy él. (Ekkor 1927-et írunk!) Budapestről Párizsba rövidebb volt az út, mint Kászonújfaluba ... Én is előbb jutottam el Párizsba, mint Kászonba. De még elég jókor megtudtam, hogy itt is van anynyi keresnivalónk, mint ott.” Ennek a zenei felszabadítóharcnak egyik frontján ott találjuk a hivatalos Magyarországot, feudális gondolkodású szellemi helytartóival, a magyar királyi Tudományos Akadémiát, s az ugyancsak királyi, de inkább „császári és királyi” Zeneművészeti Főiskola vezetőit, Moravcsik Gézát, Hubay Jenőt, egész (s nem kis!) hivatali hatalmukkal (a sajtó, a népszerűség, az állások biztosításának vagy megvonásának hatalmával), népzene-ellenességükben őszintén népellenes szemléletükkel. Ezek az erők száműzték Kodályt a Zeneművészeti Főiskoláról, amelynek rövid időre, a Tanácsköztársaság idejére, aligazgatója volt, majd utána is, intézményesen kizárják a hivatalos magyar zenei életből. És miközben a Cremonai hegedűs, a Csárdajelenet (Hubay álnépies, szalon-magyaros művei) díszelőadások tárgyai az Operában, a Psalmusért, a Háryért harcolni kell. Szerencsére a front másik oldalán is sereglenek a küzdőtársak, az új, népi magyar zene harcosai és nem kisebb tudósok, művészek, írók, kritikusok állnak Kodály és a modern magyar zene ügye mellé, mint Lányi Viktor, Molnár Antal, Péterfi István, Szabolcsi Bence, meg az írásművészet legfinomabb, leghajlékonyabb pengéivel vívó Tóth Aladár; — a Tanácsköztársaság előtt és alatt Reinitz Béla, az Ady-dalok kongeniális zeneköltője, az első magyar proletárdiktatúra zenei biztosa, — olyan előadóművészek, mint Medgyaszay Vilma, Palló Imre és a felejthetetlen Basilides Mária, a világot járó és világhírneves Waldbauer—Kerpely kvartett. Ha még lenne kétség aziránt, hogy az új magyar zene polgárjogáért vívott harc, — az osztályharc burkolt, a művészet síkjára vetített megnyilvánulása, de hadállások világosan mutatják, hogy a néphez való közeledés, a népből való merítés és a népnek való muzsikálás ügyének kik voltak a hívei és kik az ellenségei. Hogy a fiatal Kodály érvényesülésének, művészi és művészetpolitikai elgondolásai megvalósításának rövid korszaka az első magyar proletárdiktatúra, a Tanácsköztársaság idején következett el, majd jött utána a mellőzés, az üldözés időszaka (a fehér terror uralma) — ez is azt igazolja, hogy csak a társadalmi forradalom lehet, igazi, következetes szószólója a művészi újnak és forradalminak. És azt, hogy a politikai reakció, a művészetben is reakció, nálunk Hubay Jenőket, Pekár Gyulákat állított előtérbe Kodállyal, Móricz Zsigmonddal szemben. Az a határozat például, amelyet a Kodályvezette zenei direktórium a Tanácsköztársaság idején hozott, hogy ti. „ezentúl minden hangversenyen legalább egy magyar szerző művét is elő kell adni”, a mai zeneművészeti politikánk részére is tartalmaz megszívlelendő tanulságokat, mégpedig elég aktuálisakat De jellemző és megint csak politikai a tanulság; művészet és politika sohasem függetlenek egymástól,, a haladás pozitív és a maradiság negatív jele egyként ott van mindegyiken; haladó politika sohasem istápol tartósan retrográd művészetet, és fordítva: ha voltak a Kodály-zenének a fasizmus sötét évtizedei alatt itthoni sikerei, ezek a hatalom akkori urainak szándéka ellenére törtek fel, olyan agitátorai segítségével, mint Tóth Aladár és társai, és olyan másik erő behatásaképpen, mint a nyugaton aratott világsikereknek a hazai sznobizmusra gyakorolt hatása. • A művészetnek a tömegek mindennapi kenyerévé kell válnia, hirdeti a marxista kultúrforradalom; a népből merített új zenének a néphez kell visszajutnia, hirdeti Kodály. És megszületik az éneklő fiatalok, az éneklő Magyarország eszméje. Kodály maga mondja el, hogyan jutott el ide. „Sokáig én is a szakzenészek rendes életét éltem, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a hiszemben, hogy ott minden rendben van ... Ebből az illúzióból egy véletlen eset rázott fel. Egy szép tavaszi napon a budai hegyekben kiránduló leánycsapatra akadtam. Daloltak s én megálltam egy félórára és a bokrok mögül hallgattam őket. Attól, amit daloltak, egyre jobban elszörnyedtem, csak annyit mondok, hogy a műsoruk koronája a Schneider Fáni volt. Megtudtam, hogy egy pesti tanítóképző növendéke i s hirtelen megláttam, hogy a jövő nemzedék nevelői és anyái az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nőnek fel. Ma hálásan gondolok Schneider Fánira, mert az kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt tenni.” Ilyen előzmények után lépett legelőször nyilvánosság elé a Wesselényi utcai polgári fiúiskola énekkara (Borús Endre vezetésével), az új magyar dallamokkal, majd lassan így lett hangos az ország gyermekeink új énekétől, így jutottunk el odáig, hogy ma már kisgyermekeink is eredeti magyar zenét énekelnek az óvodáiban és iskolákban. Közismert hogy Kodály (és Bartók) szembe mertek szállni az uralkodó körök sovinizmusával, és először hirdették meg a zene területén, amit a politikában a szocialista nemzet-eszme és a népi demokrácia testesít meg, hogy nincsenek „előkelő” és „közönséges” népek (szemben az arisztokratikus és embertelen „kultúrfölény” klebelsbergi eszméjével), hogy a magyar, román, szlovák stb. dallamkincs egy tőről fakad. Kodály ennél messzebb is eljutott, a finn és mari („cseremiz”) népdalfeldolgozások előszavában kimondja (a 30-as években ehhez is bátorság kellett!), hogy „néhány dallam ma is egyformán szól a Duna és a Volga mentén”.• A felszabadulás hozta meg Kodály nevelői eszméinek teljes diadalát. Magyarország mint egyik legnagyobb fiát, a megbecsülés minden jelével felruházta. Ő maga ezt a változást így fejezte ki: „A magyar szegényember csak most vonul be a kultúrába, mint adó, ösztönző és fogyasztó. A Szovjetuniótól elsősorban a művészet és a művész megbecsülését kell megtanulnunk.” Amikor 1947-ben először jár a Szovjetunióban, ezt írja: „Ahogyan a Szovjetunió tudósait és művészeit ellátja, munkájuk minden akadályát elhárítja, arról példát vehet minden állam, amely a kultúra fenntartását állami feladatnak tekinti.” Egy életmű értékelésénél nem számítanak epizódok. Nem érdekes a Cinka Panna balsikere, hanem a Psalmus, a Háry, a Kodály-kórusok diadala, Kodály nevelői eszméinek fokozatos valóraválása. Vannak és lehetnek fenntartásaink, vitáink Kodállyal, a mindennapok történelmében olykor bizonytalankodó emberrel, de mindenestől jelenünk és szocialista jövőnk kincsének tartjuk azt, amit alkotott. Azt hiszem, akkor ünnepeljük méltón „zenei felszabadítónkat” és mesterünket, ha életművéből vonjuk le a tanulságokat és továbbvisszük a népzenekincs megbecsülésének és a tömegek zenei anyanyelvű művelésének ügyét, így adja vissza a nemzet ajándékképpen nagy mesterének azt, amit kapott tőle. FÁY árpád nipun.li, 1957. dec. 13. KARÁCSONYI KETTŐS SZÁMUNK 21-ÉN JELENIK MEG 24 OLDAL ÁRA 3 FORINT Élet és Irodalom I. évfolyam, 24. szám Főszerkesztő: BÖLÖNI GYÖRGY ^ Felelős szerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS Ára: 1.50 Ft ' t t *Vfe r' m // * KESZTHELYI ZOLTÁN : MÉG AKKOR IS... Keményen, mint a legkeményebb öntvény, Állnék ellent a háború Tüzének. A rémület s a rettegett, örök rém Meghőkölne, amíg emberek élnek. A gyermekekre anyaszemből tört fény Nem hullatná színét a szenvedésnek. A béke lenne mindenütt a törvény, Nem ölne embert bomba szülte méreg. Ezt mondom én a születésem napján, Ezt sírom én, ha gyilkoló és ad rám Nehéz ruhát, lezárván a szemem. Még akkor is a békét hívogatnám.. A vágy morzsáit végképp elhullatván, ölébe rántó szülőföldemen.