Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-28 / 13. szám - Illés Béla: Dal a harcról és a győzelemről • széppróza (5. oldal) - Csohány Gabriella: Mocsarak • vers (5. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Tiszta szerelem… • vers (5. oldal)
ILLÉS BÉLA: DAL A fASCKOL és a crőzeteMRŐL Déltájt felhasadtak a piszkos, túltömött szalmazsákokra emlékeztető hófelhők és ontották magukból a nedves vattacsomókat. A hó földet érve azonnal olvadni kezdett, sárrá alakult. A barnásszürke hófelhők megkönnyebbülve nem magasabbra emelkedtek, hanem leereszkedtek— szinte a háztetőkig. Délután egykor az utcák homályosak — a lakások sötétek. A ferdeszájú, szúrós tekintetű, keszeg Molnár (a szociáldemokraták újpesti szervezetének titkára) felgyújtotta a villanyt — a mezítelen körték sárgás fénye bevilágította, de nem tette barátságosabbá a hoszszú, keskeny és alacsony termet, a munkásotthon téglaalakú nagytermét. A világosság leleplezte a terem falainak csúnya foltjait, a bútorok (a dobogón álló hosszú asztal és az asztallal farkasszemet néző széksorok) törődöttségét. És a villanyfény mintha a terem nehéz szagát is fokozná. — Szellőztetni kéne — figyelmeztette önmagát Molnár, de ahelyett, hogy az ablakokat kinyitotta volna, gyorsan eloltotta a villanyt. Rosszkedvű volt, nagyon ideges. Hogy foglalkozzon valamivel, egy székre állott és zsebkendőjével letörölt valamit a falon lógó képeken, Ferenc József ideje óta felhalmozódott porból, amely szinte felismerhetetlenné tette Marx és Lasalle jól ismert arcvonásait. Ahogy ebbe a reménytelen munkába kezdett, eszébe villant, hogy sürgős dolga van. Leugrott a széléről és sietős léptekkel az ajtónak tartott. Mielőtt kiment, anélkül, hogy tudta, vagy észrevette volna, ismét felgyújtotta a villanyt. A szociáldemokrata párt budapesti titkárságát kereste telefonon. Vagy tízszer kérte a számot — egymásután öt számot —, de a telefonközpontban dolgozó kisasszony, mindannyiszor ugyanezt válaszolta: valamennyi szám foglalt. Végre! Jó tíz percen át tárgyalt — főleg ő beszélt. Keserűen, neki-nekivadulva. A tárgyalás eredménye nem nyugtatta meg. Mikor a kagylót letette, összehívta a munkásotthon személyzetét."A délutáni értekezletre senkit ne engedjenek be, akinek sáros a cipője — adta ki erélyesen a parancsot. Senkit! A munkásotthon nem disznóól...* A terem már jóval öt óra előtt zsúfolt. Molnár kelletlenül állapítja meg, hogy sok az idegen. Többnyire fiatalok, sok leszerelt katona: egyenruhában, civil kalappal vagy sapkával. — Pestről jöttek volna? Ezektől kitelik, hogy mozgósítottak. Egy leszerelt tüzért megszólít: — Ha jól emlékszem, mi már találkoztunk? — Aligha! Óbudai vagyok — de ott sem jártam jó négy évig ... — Hát ide miért jött, — ha nem idevalósi? — Szociáldemokrata vagyok, azért jöttem — feleli jókedvűen kacsintva a tüzér. Molnár tudja, hogy a nyurga, szőke fiú nem mond igazat. Dehát ki mond manapság igazat? Jó lenne... Itt Molnár erőszakkal megszakítja a gondolatsort, önmagának sem meri bevallani, hogy — szerinte — mi lenne jó. Nem vizsgálódik tovább, tudja, hogy a teremben sok az idegen. Számára idegen mindenki, aki nem újpesti és nem szociáldemokrata. Hisz délben a budapesti titkárság is ... Az a Hamburger... — Azok is vakok. Klárik — Kun ellen? Eh! Jó lenne ... Otthagyja a termet, a titkári szobába megy. Telefonálni akar. Persze — megint minden szám foglalt. Leszidja a telefonos kisasszonyt. De ez sem használ. — A legjobb lenne ... Kopognak az ajtón. — Tessék! Alacsony, sovány, szőke, kékszemű, nagyon fiatal ember jön a szobába. Halk szóval mutatkozik be: — Lékai János vagyok. Molnár ismeri a nevet. Hm. Ez a taknyos enyike azoknak, akik merényletet követtek el Tisza István ellen! És most — kommunista. Még csak ő hiányzott ide ... — Mit kíván? — Az újpesti szociáldemokrata ifjúmunkások vezetőivel szeretnék megismerkedni. Úgy tudom, itt a helyiségük. — Mit akar a mi ifjúmunkásainktól? — Szeretnék megismerkedni velük — és beszélgetni egy keveset — az időszerű kérdésekről. — Hagyjon békét a mi fiataljainknak! Maga nélkül is elég bajom van velük. Mintha mindenki megőrült volna .. . — Néha, mikor fáradt vagy ideges az ember, valóban azt hiszi. De aztán, ha kipihente magát, rájön, hogy tévedett — felel kedvesen, szinte lányosan mosolyogva Lékai. Ezt a mosolyt már nem bírja el Molnár. Elhatározta, hogy erélyes lesz és nála az erély mindig (vagy legalábbis majdnem mindig) gorombaságban nyilvánul. — Már megmondottam, értsen végre a szóból: az ifjúmunkásaink nincsenek itt és amikor itt vannak — a mi pártunk rendelkezik velük. És különben sincs időm fölösleges lefetyelésre. Lékai bűbájos mosollyal és udvarias (talán kissé túl udvarias) meghajlással búcsúzik. ■3frA terem már régen tele van — de még egyre özönlik a nép. Most főleg újpesti munkások jönnek. A zömök, cigányképű Potyondi, aki a januári sztrájktól októberig katonai börtönben ült, a hatalmas termetű szőke, mindig nyugodt és mindig határozott Paksival beszélget. Mellettük Apáthy Sándor, a fás Apáthy, aki nemrég jött haza orosz fogságból, ahol négy esztendőt töltött. A bőrös Kálmán Izidor Szatmáry Sándorral vitatkozik — a „bolygó tanítóval” — aki másfél évtizede bolyong, minden évben másutt tanít, a felettesei tudják, hogy miért. Éles, majdnem visító hangon beszél: — Köztársaság? Szép! De ki vezeti, melyik osztály a köztársaságot? Ez a kérdés! És az, hogy mit adott a köztársaság a munkásosztálynak? Békét? Szép! És ha béke van, ki ellen szervezkednek, fegyverkeznek a tiszt urak? És ki vág a fejükre, ha a munkást nem fegyverzik fel? — Magyarország — ezt jegyezze meg, Szathmáry elvtárs —, nem olyan nagy és nem is olyan ország, mint Oroszország — szólal meg kéretlenül Molnár. — Nem Oroszország! — ismétli a szót. — Sajnos! — válaszol Szathmáry helyett Apáthy. — Mit szól ehhez, Paksi szaktárs? — keres támogatást Molnár. Az óriás Paksi nyugodtan, lassan, csendes hangon válaszol. Az ördög érti, hogy történik: az ő csendes hangját nem nyeli el a terem zúgása. — Tudja, Molnár szaktárs, Apáthy sok érdekes, új dolgot mesél — sok érdekes, új gondolatot vet fel. Jó lesz egy kicsit gondolkozni. Tudja... — Tudom. Magyarország nem olyan, mint Oroszország. — Hát ez bizonyos! De az már vitás, hogy ennek örülni kell, vagy ezen sajnálkozni kell. Az ülést Paksi nyitja meg. Nehéz elhinni, de így van: kissé ideges. És nem olyan egyszerű, nem olyan közvetlen, mint máskor. És — miután a megszokott szavakkal üdvözölte az összegyűlteket — felemelt hangon mondja ki — kikiáltja — a legmegszokottabb mondatot: átadom a szót az előadónak. Rövid szünet, ezután: — A vitaülés előadója — Kun Béla elvtárs. Átadom a szót. * Kun nem az előadói asztal mögött, hanem előtte áll. Még egészen fiatal ember. Középtermetű, szélesvállú. Húsos ajka van és nagy szeme. Szürke? Barna? Nem tudni. Mindenki tolong — nemcsak azok, akik állnak, azok is, akiknek jutott szék. Nem azért, hogy kényelmesebben helyezkedjenek el, hanem, hogy biztosak legyenek, érezzék: itt vagyok! Kun Béla... Először csak nevét hozták az Oroszországból hazaszivárgó hadifoglyok és a nevével kapcsolatban hihetetlenül hangzó meséket. Micsoda? Hogy egy magyar hadifogoly Oroszországban hadseregeket vezet? Meséld az öregapádnak? Ne tarts engem bolondnak ... Aztán megjöttek — hogyan jöttek, nem tudni, de megjöttek — és nagy titokban kézről kézre jártak Kun Béla apró könyvei: Ki fizet a háborúért? Mit akarnak a kommunisták?... Kié a föld? Szép, szép. Legyen a föld azé, aki megműveli ... Vezesse az államot a munkásosztály ... Szép, szép! De csak nem gondolátok komolyan? Minden józaneszű ember tudja, így van ezer esztendő óta: aki a nagybirtokos urak ellen szót emel — vagy éppen kezet emel —, azt darabokra tépik, — ha idejekorán nem szedi a lábát. Aki meg még a Habsburgok ellen is beszélni merészel... Annak a kunnak bizonyosan megártott a szibériai hideg. Vagy túlságosan besütött neki a vodka! Aztán... A sok százéves monarchia összeomlott, Magyarország köztársaság és már komoly emberek sem átallanak földosztásról beszélni? Beszélni! Dehát a szó nem tör csontot. Viszont annak a csontjait, aki komolyan veszi ezt a szót, aligha vállalná a Magyar Általános Biztosító. Aztán... Hogyan jött haza Kun Béla, nem tudni. Nehéz is elhinni, nem is lehet elhinni, hogy annyi őt leső őrség, zárlat, fogadó és igazoló különítmény figyelmét kijátszva, valóban hazajött. Ez hihetetlen! De hogy itthon van — már egy hete itthon van — ez tagadhatatlan. Senki sem látta ugyan, de a hangját az egész ország hallja... Kommunisták... Proletárdiktatúra ... És most itt áll. Azazhogy nem áll, hanem sétál az emelvényen. Sétálva beszél. Semmi különös sincs rajta, semmi rendkívüli — és ez a legcsodálatosabb! Kun Béla... Sokan remélték, hogy nem jön el. Nagyon sokan hitték, hogy eljön. Itt van. Mindenki elfelejtkezik arról, hogy tapsolni illene. Még a csodálatosan ragyogószemű Korvin Ottó és az aszkéta külsejű Sallai Imre is. Sőt a Lékai köré tömörülő ifik is. Csend. A terembe zsúfolt ezernél jóval több munkás között talán egy sincs, aki meg tudná mondani, miért tartja vissza a lélegzetét. De valamenynyi úgy érzi, hogy ez a kötelessége. — Elvtársak! Lenin elvtárs forradalmi üdvözletét küldi a magyar proletariátusnak! Most kitör a tapsvihar. Ezer pöröly sújt le ezer üllőre. Az óceán ezer hulláma rohan a sziklának — nem azért, hogy szétzúzza. Fel akarja emelni. Magasra, magasra... — Lenin! A terem egyik sarkában — száz ember közé ékelve és mégis szörnyen egyedül áll Molnár. Mosolyog. Nevet. Nem szemével és szájával, hanem a ifjújával. Hát ilyen naiv ember Kun Béla? Szalmalángnál akar ökröt sütni — a délibábból akar várat építeni. Szegény bolond. Hálistennek — ez is bolond. Kun beszél. Nem szónokol, hanem előad. Nincsenek részegítően szép szavai, de nagyon sokat tud és csupa olyan dolgot tud, ami érdekli a munkásembert. Nem szorítja ökölbe a kezét, nem fenyegeti az eget — de néha felemeli a hangját. Taps szakítja meg az előadást... Kun elhárító mozdulatot tesz. — Ezt nem én mondottam, elvtársak, ezt Marx tanította... öt perc múlva ismét taps tör ki. — Ezt sem én mondottam, elvtársak, ezt Lenin hirdeti... Lassan beszél, szinte tagolva. Nem rohanja le hallgatóit, ellenkezőleg, időt ad nekik arra, hogy gondolkozzanak. Sok olyat mond, amit az emberek már tudnak — csak eddig egy kicsit másképpen tudták. De nem kevés egészen újat is mond, olyan újat, ami akármelyik gondolkozó embernek eszébe juthatott volna. Történetesen Leninnek jutott eszébe ez az új gondolat. És — történetesen — Kun Béla hozta el Magyarországra. Kun lassan, tagoltan ejtett szavait ezer agy lázas sietséggel igyekszik feldolgozni... Tehát ez az... Ez a bolsevizmus. Hisz ez tulajdonképpen — a szocializmus. Semmivel sem több — de nem is kevesebb. Szocializmus... Dehát akkor miért uszít ellene olyan keményen a szocialista Garami, a baloldali Kunfi, a forradalmár Bőhm. Különös! Enynyi az egész? Hisz én is így gondoltam ... — Érdekes lesz, hogy mit fog válaszolni a vitaszónok? A vitaszónok — a szociáldemokrata Klárik — az emelvényen ül — Paksi mellett. Figyeli Kunt, jegyzeteket készít és közben (fejét csóválgatva) Molnárral szemez, Molnár — többszáz fej fölött — szemével kérdezi: ledorongolod? Agyonütöd? Klárik mosolyogva bólint igent. De mikor rákerül a sor — a szociáldemokrata pártközpont küldötte nem ütötte agyon Kun Bélát. Mivel az idő nagyon előrehaladott és az elvtársak s egész napi munka után bizonyára fáradtak — engedelmet kért arra, hogy válaszbeszédét a következő vitaülésen mondja el. Klárik Ferencet is megtapsolták. Egy maroknyi ember csalódást érzett, néhányan gúnyosan mosolyogtak — a nagy többség őszintén örült. Valljuk be, az emberek nagy többsége még a legizgalmasabb vitaülésen is örül, ha az ülés előbb ér véget, mint remélni lehetett. Klárik Ferencet tehát megtapsolták. És felhangzott a dal: Fél szocialisták sorakozzunk Dobszóval. A zászló lobog . . . * A teremből kiözönlő tömeget fűtötte és együtt tartotta a dal — egész az Árpád útig. Ott apró csoportokra töredezett. Hideg szél fújt, az emberek éhesek voltak és fáradtak. De azok, akik Budapest felé tartottak és eddig újpestiek és rákospalotaiak közé voltak ékelve, most tömörültek. Nem voltak olyan sokan, mint Molnár gondolta — talán negyvenen-negyvenöten. Egy villamosra való. És — mert szerencséjük volt — kaptak egy szinte egészen üres villamost, egy zöld BVR- kocsit. Kun — Hevesi Gyula és a vörösesszőke Pór Ernő között ült. Velük szemben Korvin, Lékai és Krammer Sándor. Lékai mindig halvány arca most lázas-piros volt a lelkesedéstől. — Teljes győzelem! — kiáltotta. — Ha ezt egy esztendő, vagy még jobb, ha tíz esztendő múlva is így látod — akkor helyeselni fogok neked. Egyelőre — legfeljebb egy sikerült előcsatározásról beszélhetünk. A szociáldemokrata munkások — láthattátok — velünk éreznek. A jobboldali szociáldemokrata bonc pedig — láttuk — fél saját pártjának tagjaitól is. Lékai nem válaszolt. Kun fáradtan dűlt hátra, a szemét is becsukta. A szót Hevesi vette át. Kifejtette, hogy a régi jelszó: „Világ proletárjai egyesüljetek”, ma már keveset követel. — Ez legyen az új jelszavunk: Világ proletárjai cselekedjetek! Most az ő barna arca is lázaspiros volt. A villamoskocsi a Váci úton haladt. Útját jobbról balról gyárkémények szegélyezték. Valahol — nem messzi — egy sziréna visított — hosszan, jajjongva. Kun már ismét eleven volt. — Énekeljünk, fiúk! Ki tudja az Internacionálét? A fiúk összenéztek. Lékai lesütötte a szemét. Egyedül Korvin Ottó ismerte az Internacionálé szövegét és dallamát. — Hát az apátok nevét tudjátok? — kérdezte tettetett szigorral Pór Ernő. — Azt megtanultuk, tehát tudjuk. Ha az Internacionálét megtanuljuk, azt is tudni fogjuk — felelte komolyan Lékai. — Igazad van, Jancsi — vette át a szót Kun. — És mert az Internacionálét tudni kell — meg fogjátok tanulni. Először talán a szövegét. Vegyetek elő papírt és ceruzát. Ha kevés a ceruza, két váltásban írtok. Nna — mozogjatok! Az első sor: Föl, föl, ti rabjai a földnek... Megvan? Helyes, megismétlem. Mikor Kun a szöveget lediktálta, Lékai felolvasta, amit írt. Egy-két apróbb hibát kellett csak kijavítania. A többiek is javítgattak. — Jól van. És most ezt a szöveget énekelni fogjuk. Nekem ugyan se hangom, se hallásom, dehát... Ernő, kérlek, segíts! — Abból baj lesz, Béla! — Jó, jó — ismerem a hangod. De azért segíts! A villamoskalauznő — fáradt hadiözvegy — úgy érezte, hogy kötelessége lenne figyelmeztetni utasait arra, hogy a villamoson tilos énekelni — és maga sem tudta, miért nem teljesíti kötelességét. Sőt — de ezt már igazán nem könnyű megérteni: mikor a kocsi a Nyugatipályaudvarhoz közeledett, már ő is dalolt. A kocsi megállott, de senki sem sietett kiszállni. Még egyszer felhangzott a dal: A föld fog sarkából kidőlni... Néhány ember összefutott. De amikor látták, hogy senkit sem ütnek agyon , vége volt az érdeklődésnek. A kocsi utasai szétszéledtek. Kunnal Korvin ment és Hevesi. *A hófelhők eltűntek. A nagyon távoli égbolton hidegen csillogott millió szem. Lékai és Sallai egymás mellett sietett az Oktogon felé. Jó ideig némán. Nehéz volt lépést tartaniok — a kurtalábú Lékai válláig sem ért Sallainak. Elsőül Lékai szólalt meg: — Azt hiszem, nem is hiszem, hanem tudom: ez a nap helyet kap a magyar nép történetében — lihegte. — A világtörténelemben is, reméljük — felelte Sallai. — Ugyanis a Nyugati pályaudvarról indulnak a vonatok Bécs, Berlin, Párizs és London felé... Sallai halkan beszélt, megfontoltan, minden lendület nélkül, de nagyon határozottan. Annál hangosabban és lelkesebben válaszolt Lékai: — A világ proletárjai egyesülnek. Egyesülnek és cselekszenek! (1935) CSOHÁNY GABRIELLA: Mocsarak Januárban a mocsár is alszik, s ki tudja már, hol a vízipók? Összetekert ostorként a siklók nem álmodnak lenyelnivalót. A csend nyirkos. Elunta magát, hajló éggel beszélget a nád. A kis ösvény bolyong, szertebomlik, veszélyeit elfödi a köd. Ki értené, mit károg a varjú, a besüppedt füzesek fölött? A zsombékon zúzmarás a fű, mint a halál, — fehér, egyszerű. Az időben árnyékok vonulnak. Szökevények. Batyuk, gyerekek. Aki süllyed, kiáltani nem mer, buggyan a láp, nyálkásan remeg — S határon túl hideg délibáb: felrémlik a tornyos nagyvilág. A menedék. Minden csupa Város! Valóságos — mégis, mint a köd — kincse, álma szétfoszlik a kósza hazátlanok ujjai között — Korhadnak, mint zsombékon a fű — Félelmetes, milyen egyszerű. CSEPELI SZABÓ BÉLA: Tiszta szerelem... Oly jó szeretni Téged, lengsz, mint illatos rétek, hajad nagy barna alkony, engedd, hogy betakarjon ... Te benned mindig nyár van, forrásom vagy e tájban, szemed két tiszta ablak, engedd, hogy benned lakjak. A világ szélben táncol, jövök vad éjszakákból — nyerek-e bebocsájtást? Hadd gyújtsak benned lámpást. Villámló mély szemeknek hűvös zápora vert meg — Kedves, ha megengednéd, nálad felmelegednék. Szíved szép parazsára ráhullna szívem ága, s égnénk, halálig hűen, tisztán és egyszerűen . . . 1958 január. ÉLET ÉS IRODALOM !