Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-06-06 / 23. szám - Lengyel Balázs: (8. oldal) • könyvkritika • Weöres Sándor műfordításai: A lélek idézése (Európa) - Kajetán Endre: (8. oldal) • könyvkritika • M. Konopnicka elbeszélései: A község irgalma (Európa) - Kemény István: Olvasás közben (8. oldal) • könyvkritika •Dezséry László: Hétvégi jegyzetek (Kossuth)
A LÉLEK IDÉZÉSE WEÖRES SÁNDOR MŰFORDÍTÁSAI Aki kinyitja Weöres Sándor kilerseszáz oldalas, vaskos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan „Az. mégsem az: — Festményekről színes fametszetek: — Sok hanaszer. ének. egyetlen sívon: — Az. •mégsem az: székért árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kódex-másoló szövegtiszteletére és alázatéra emlékeztet. Mindenesetre érdemes rajta elgondolkozni. Az utolsó tíz-tizenöt évben, miközben műfordítás-irodalmunk régi törzse , éljünk egy XIX. századi hasonlattal — igen szép, új virágzásba szökkent, megváltozott felfogásunk magáról a költői műfordításról. Egy régebbi és igen heves vitát észrevétlen eldöntött a gyakorlat. Az átköltésnek, a formai hűtlenségnek, az eredeti ,,kijavításának” vége; győzött, megmásíthatatlanul, a hűség, úgy is mondhatnám a műfordítói realizmus. Ismert tények ezek. Amikor a Nyugat költőfordítói továbbfejlesztették a XIX. század hagyományát, mely főként az olvasó pallérozására, a nemzeti csinosodás kedvéért fordított, a világirodalom tolmácsolását műhellyé alakították. Műhellyé olyképpen, hogy átmenetileg — különösen fiatalon — egyrészt saját fordulataikat, költői gyakorlatukat kísérletezték ki benne, másrészt, mintegy művük mellé „erkölcsi” támaszul, a saját esztétikai törekvéseiknek megfelelő világirodalmat plántálták át nyelvünkre. A Pávatollak, az Idegen költők, az Örök virágok egy-egy „mellékes” Babits, Kosztolányi és Tóth verskötet, amelynek nem egy költői megoldása, filológiailag kimutathatóan, beleépült az eredeti műbe, s amelynek válogatása vallomás a fordító-költő korabeli ízléséről, ízlés-törekvésyéről. Műfordítás-irodalmunknak rendkívül termékeny, gazdag és hatalos, de mindenesetre szubjektív korszaka ez. Alapelve a beleélés bizonyos szabadsága és az az esztétikai követelmény, hogy a fordítás elsősorban jó magyar vers legyen. Eredménye, a fordító művén belül, a világirodalom néminemű uniformizálódása, a különböző korú és karakterű költők bizonyos összemosódása, — éppen a fordító-költő erős egyénisége következtében. Persze korántsem áll, hogy a Nyugat nagyjai mindig ilyen műhelytanulmányként, ilyen szubjektív módon fordítottak, a Shakespeare. Dante. Goethe. Sophokles tolmácsolások például semmiképpen sem tartoznak ide, de mellettük, az ő módjával alkalmazott beleélő módszerükön bátorságot kapva, felburjánzott a beleélésnek és az átköltéseknek nem egy olyan vadhajtása, amelyen többé-kevésbé csak címke volt a világirodalmi név. Az utóbbi évek fejlődése, műfordító irodalmunk új virágzása — mint említettük — ez után a szubjektivizmus után tett pontot. Mai költőink kezén a műfordítás önállóbb, egzaktabb műfaj lett, melyben a tudós művesség szabályai a döntők. Weöres Sándor most mégis azt írja műfordításai elé, hogy gyűjteménye „sok hangszerének, egyetlen sípon”. Vajon ez azt jelenti, hogy visszatért a nyugatosok módszerére? Vajon kötetében csakugyan egyetlen síp-szólam tolmácsolja a világirodalom zenekarát? A „tudós” versfordításhoz két dolog kell Egyrészt az eredetinek már-már Karinthy készségű átélése, másrészt a visszaadás formai képessége, széles stílus-, és hangskála. Aki csak valamelyest is járatos Weöres Sándor költői művében, az tudja milyen gazdag bőséggel rendelkezik mindkét talentummal. Szégyenkezve számolok be erről, hiszen olvasói és tisztelői előtt annyira ismert stiláris érzékenysége, átélő és szuggesztív megidéző képessége. Kevés költészet van, amely egy zárt oeuvreon belül annyiféle hangot, stílust és variációt felölelne, mint az övé. Az egyéniség is valahol mélyebben rejtőzik benne — versei bármennyire is azonnal felismerhetők — mint Kosztolányiéban, vagy Tóth Almádéban. Nem, semmiképpen sem műhely számára a fordítás, vagy legalább is nem úgy műhely, mint mestereinél. Kötetében a világirodalom különböző hangjainak árnyalatos tagolódása szembeszökő. Háromezer év költészete, mert a Malhábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kötet, s úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony száj tartja egybe a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál, ahogy például Szabó Lőrincnél inkáb tudni lehet. Mert Szabó Lőrinc a vers intellektuális vázát ragadja meg — ez az ami az ő líra-legyezőjét egybefűzi — és gondolatáthúzásait, sajátos rímeit ráaggatja a különböző korú és stílusú versekre. Weöres Sándor nála alkalmazkodóbb s csak aki jobban odafigyel veszi észre vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, öszszeolvasztásait, tömörítő megszemélyesítéseit; — ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költészetének eredménye s nem arra való kísérlet. (Mellesleg Szabó Lőrincé is ilyen.) S végeredményben Weöres Sándor bengáli-tüzű költői kísérleteinek hol felcsóváló, hol lelkes bámulói ezekben a műfordításokban olyasfajta eredményekben gyönyörködhetnek, olyan elkápráztató nyelvi találatok tűzijátékát élvezhetik, amelyeket a költő saját költészetéből csent el Csak a fogalom másik értelmében és ott is csak bizonyos részben van a Lélek idézésének műhely jellege. A roppant terjedelmű, gazdag világirodalmi válogatásban van két-három terület — a kötet csúcsai — amelyen érezni az őskeresést vagy azt a bizonyos világirodalmi „erkölcsi” támaszt. A kínai és indiai részre gondolok elsősorban és sejthetően a modern franciákra. Mindegyik rész egy-egy újdonságot jelentő önálló kis kötet lehetne. Kis kötet? A keleti költészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag válogatásban s nem is említve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb ritmusú rímes keleti vers olyan , természetes és buta pompával nyílik ki ebben az átültetésben, hogy a műfordítói bravúr és egzotikum megízleltetése a XII. századi Csaladéva költészetéből például ide kívánkozik. Szekfavirágleheleteu hatagos-örömillatú délövi szélben, fülemüleszavu, kusza méhzizegésű lugas susogó sűrűjében Hari vigad a gyönyörű dalu kikeletben sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben. De míg a kínai költészet szemlélődő bölcsességéből, a mieinknél árnyalatosabb és kevésbé impulzív érzelmi világából szivet-lelket gyógyító üdülés meríteni, s ahogy üdülés gyönyörködni India költészetének káprázatos és buja varázsában, úgy legföljebb csak haszos és tanulságos a modern franciák megismerése, mert a Reverdy, Midhaux és az ismert szürrealisták verseiből átültetett s kissé extrémen válogatott költészet fellazult s ugyanakkor elvont versépítése számunkra inkább csak érdekes, mint meggyőző. De ha már e műhelyterületek ürügyén félig meddig kalauzává szegődtünk a Lélek idézésének, hadd folytassuk a kötet bemutatását. Mert ha le is nyűgözi az olvasót a fordító varázsa, egy ilyen nagy kötet mégis maga a dzsungel. Nehéz benne meglelni a csodafákat, kikerülni az itt-ott egyhangú szavannát, fellelni a sűrűségben a nagy költészet egzotikus madarait. Mert a keleti költészet gazdag és szinte utolérhetetlen tolmácsolásán túl a líra egészen más tájain, bőven akadnak még kiemelkedő nagy fordítás-teljesítmények. Hadd említsük a középkori német költészetet, a francia népdal-fordításokat, az oroszok közül Puskin, Lermontov, Sevcsenko és Jeszenyin műveit és a modern nyugati irodalomból a Garcia Lorca és Eliot tolmácsolásokat. (Kár, hogy Eliot Puszta országa mellől hiányoznak a költő jegyzetei, mert így a kommentárt kívánó világhírű költemény a beavatatlan olvasó számára alig érthető.) Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is aránytalanságok a kötetben (például, hogy Rilke egy verssel szerepel s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban) mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás! S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyűgöz. A régi nagyok szerénysége ez — ahogy maga a Lélek idézése máris legjava műfordítás köteteink mellé kívánkozik. (Európa Könyvkiadó) LENGYEL BALÁZS A NEMZETKÖZI ZENETUDOMÁNYI TÁRSASÁG június 23— 28-ig Kölnben tartja hetedik kongresszusát, amelyre a világ minden tájáról mintegy 700 zenetudóst várnak. Magyarországot Barta Dénes, a Zeneművészeti Főiskola tanára képviseli. A forma: új könyvsorozat, a tartalom: új fajta publicisnikai írások gyűjteménye. Kettős jogcímük van tehát arra, hogy néhány percig elgondolkozzunk Dezséry László kötetbe gyűjtött Hétvégi jegyzetein, amelyek rövid idő alatt példátlanul népszerűekké váltak a rádióhallgatók körében. Sőt, szigorúan véve, a megemlékezést harmadik szempont is indokolja: témakörük, problémakörük, okfejtésük és esetleges iránymutatásuk pontosan tükrözi országunk és népünk történelmének egyik legnehezebb esztendejét. Mély sebek estek mindnyájunkon 1956-ban, a következő év a gyógyítás és a gyógyulás kora volt — és ebből a gyógyításból Dezséry derekasan kivette részét. Ha az utókor meg akarja majd tudni, mi mindenen mentünk keresztül nem is olyan régen, ha fel kívánja idézni a megnyílt szakadék széléről való visszatántorodásunk felejthetetlen napjait, biztos iránytűként nyúlhat a »Hétköznapok” sorozatának eme kötete után. A közelmúlt magyar história egy-egy mozaik darabja mindegyik „hétvégi jegyzet” elhangzásakor mélyreható felrázója érzésnek és gondolatnak, lenyomtatva tanulságos és jellemző dokumentum. Amikor most, esztendő múltával végigolvassuk azt, amit a rádióban 1957 folyamán Dezséry szavaiból végighallgattunk, emlékezetünkbe ötlik mindaz, amiről akkor azt hittük, hogy megoldhatatlan. Ma viszont legtöbb problémájukra már úgy emlékezünk vissza, mint valamilyen nyomasztó, lidérces álomra. Mikor álmodtuk? Úgy tűnik, hogy régen. Ez mutatja legjobban, mekkora utat tettünk meg azóta. Egy tiszántúli parasztember arra kéri a rádiót, segítse visszahívni feleségét, öt kis gyermeke anyját, aki egy kovácsmesterrel külföldre szökött. Ez az első téma, mögötte a disszidálók és disszidálások zavaros erkölcsi hátterével... Azután öreg szüleinkről hallottunk — olvasunk, akiket először dajkaként alkalmaztunk gyermekeink mellé, később rájuk bíztuk a bevásárlást, a főzést, a takarítást. Mi lesz naost velük, amikor sok dolgozó asszony előtt bezárul a gyár, a hivatal ajtaja és otthonmaradva, maguk is könnyedén el tudják végezni azt, ami eddig a kedves öregek szívesen vállalt feladata volt? ... Mit tegyünk gyermekeinkkel, akik — úgy érezzük — napról napra erősebben és messzebbre távolodnak el tőlünk? ... Jól használjuk-e fel a vasárnapokat és az egyéb pihenőórákat, amelyektől az elmúlt évek túlzott, esztelen hajszájában elszoktunk és ma már nem is tudjuk, mit kezdjünk velük... Igaz-e, hogy mélyül a szakadék iskolai és családi nevelés között és mit kellene — lehetne tennünk, hogy e szakadék fölé hidat építhessünk ... Van persze probléma ezeken kívül is bőségesen elég. Az utóbbi időben romlott a nemzet modora, „mi vagyunk az egyik leghangosabb nemzet” ... A földön a legfőbb jót otthonunktól várhatjuk, tapintatlan és figyelmetlen viselkedésünkkel mégis mi magunk játszszuk el otthoni boldogságunkat... A gyermekek fokozódó eldurvulásának számos jele vesz körül bennünket és lehetetlenség ifjúságunkat meghagynunk abban a hitben, hogy a demokrácia a sületlen viccek, a kellemetlenkedés és a trágárság szabadsága... A Budapestet most másodszor ért hadipusztítás után megint újjáépítünk. De vajon megbecsüljük-e majd a tatarozott házakat, utcákat... És olvasunk sok minden másról: atomkorszakról és panaszkodó emberekről, szülői munkaközösségekről és mértéktelen ivásról, házassági hirdetésekről és hiányzó vagy meglevő tapintatról, a „világűrben repülő” gyártmányról és azokról, akiknek mindig jobb a másik ország, városi és falusi örömökről, gondokról, bánatokról. Van, akit az egyik téma érdekel, van, akit a másik. De olyan olvasót és olyan rádióhallgatót nem tudok elképzelni, akinek Dezséry valamelyik gondolatfűzése nyomán meg nem mozdulna valami a szíve táján... Pedig nem egyszer „apró életekről”, „apró sorsokról” beszél. De úgy, hogy éppen ezekből az apró sorsokból lesz jól láthatóvá az egész. A tegnap problémái vonulnak tehát el még egyszer előttünk, emlékeztetőül és okulásul. Persze, akadhat, aki kifogásolja, hogy a legtöbb probléma megoldására a „Hétvégi jegyzetek” írója nehezen, vagy alig talál megoldást. A magunk dolgát őszintén kell ismernünk ... A határozataink saját életünkről nem lehetnek olyanok, amelyek az egyik erkölcstelenséget a másikkal gyógyítják ... Az emberi érintkezés terén nagy léptekkel kell utolérnünk a vágyainkat... Abból kell kiindulnunk, hogy az egész társadalom felelős a nevelésért, és hogy a többi szülő éppen úgy szereti a gyermekét, mint mi... Gyermekbarát társadalmat kell kialakítanunk, amely sokkal szebb, mint amikor kiki majomszeretettel szereti a maga gyermekét... Igen messze vagyunk még attól, hogy a közöst úgy becsüljük, mint a magunkét. Az út még hosszú ... Több megértéssel, több szeretettel sokkal boldogabbá tehetnénk az ifjúságot... És így tovább. Mindez kétségkívül igaz. De nagyon általánosan hangzik és kevéssé mutatja meg a bajokból való kikecmergés gyakorlati útját. A bírálók azonban ne felejtsék el, hogy amikor ezek a problémafelvetések elhangzottak, még nagyon is cseppfolyós volt minden. És már az is bátorságra, tiszta szemmértékre vallott, ha valaki meglátta a bajok gyökereit és rájuk is mutatott. Ma már természetesen sok mindenről mást is, többet is tudnánk mondani. A kivezető útra, a megoldás helyes módjára rádöbbentett a közben eltelt idő. Az Úr iránti nagyon sok megértés található Dezséry minden írásában. Éppen ezért meglep, ha olyat mond, ami inkább hátrafelé, mint előre mutat. Ilyet csak egyetlen egyet találtam: a gólyameséről szólót. Kár hangoztatni — írja —, hogy a műveltség dolga elhagyni a gólyamesét. „A gólyamese nem babonáskodás, nem szembeszegülés természettudományos ismereteinkkel. Csak akkor lenne az, ha a szülők maguk is hinnék a gólyamesét.” Ezt veszélyes álláspontnak érzem. Tehát amit magam nem hiszek el, azt gyermekemmel nyugodtan elhitethetem? De azt sem fogadom el, hogy a gólyamesével „a szülők hozzászoktak és gyermekeiket is hozzászoktatják ahhoz, hogy az életnek ezen a területén tapintattal és szűkszavúan kell mozogniok”. Nagy a különbség tapintat és az igazsággal való határozott szembefordulás között. Az életnek erről a nagy — talán legnagyobb — kérdéséről tapintattal kell és lehet beszélnünk. De ez a tapintat ne vezessen oda, hogy kibújjunk a felelősség alól és a reánk váró tapintatos felvilágosítás helyett a gyermek az iskolában, a barátoktól, az utcán ezt a felvilágosítást nagyon is tapintatlanul, sőt durván, minden illúziót szétrombolóan, esetleg egész élvére kihatóan kapja meg. ».. Jólesik, hogy más különvéleményem nem akad ezzel a szívvel írt kötettel szemben, amelyre Dezséry László egyik rádióelőadásának néhány szava kívánkozik mottóul: „Szeressük egymást, mert szeretetre éhes az ember. A kicsi és a nagy mind szeretetre vágyik. Akkora melegségre van szükség az élethez, hogy a gyengék se fagyjanak meg benne. Olyan szükség van a szívre, mint a falat kenyérre .. KEMÉNY ISTVÁN A község izgalma M. KONOPNICKA ELBESZÉLÉSEI Képek a századvégi Lengyelországról. Az áldozatait tömegesen szedő, a kapitalizálódás szomorú képei. A kiszolgáltatott kisemberek élete mindmegannyi kegyetlen dokumentum a felfelé törő lengyel polgári társadalom történetében. Konopnicka művészi pályafutása részben erre az időszakra esik. Szenvedélyes érdeklődéssel és mély felháborodással szemléli az emberek egyszerű, sivár hétköznapjait kitöltő nyomort, vergődést — a nép gyötrelmeit. Hősei kisemberek — nyomorultak. Életüket reálisan szemléli és ábrázolja, bár művészi konzekvenciáiban nem lépi túl a polgári humanizmus határait. Látásmódja és írói módszerei azonban mentesek a patetikus, idilli, emberbaráti ömlengésektől és naturalista nyomor- és romláskultusztól egyaránt. Elbeszélései között a legkülönbözőbb jellegű írásokat találjuk a tulajdonképpeni elbeszéléstől kezdve a novellisztikus riportig, zsánerképig és a szociográfiai leírásig; de minden műtípusban a kisemmizettekkel való együttérzés és az elnyomók gyűlölete vezérli tollát, írásainak színhelyeit a nyomor iskolái. „Betöréses .. című elbeszélése öt éhező parasztgyerek „bűnének” képmutató és embertelen bírósági tárgyalását ábrázolja. Az elbeszélés lapjain a polgári bíráskodás kritikája általános érvényű társadalombírálattá szélesedik. Egy másik elbeszélésében — a művészi riport eszközeit nagyszerűen alkalmazó „Képek a börtönből” c. írásában a tárgyalóteremből a börtönbe vezeti olvasóját, hogy betekinthessen a társadalmon kívüliek „életébe”. A valóságot pontosan visszaadó helyzetleírásai nagyszerű lélektani megfigyeléssel párosulnak és mindenféle publicisztikai kinyilatkoztatást mellőzve mondja ki ítéletét a polgári rend igazságszolgáltatása felett, amely nyomorultakat büntet, nyomorukért — nyomorral. A „Képek a börtönből” — elriasztó képhalmaz; elriasztók emberségükben megfogyatkozott mártír-bűnösei is, de — sajnos — kétségbevonhatatlanul reális és igaz volt mindez. Az írás az európai börtönirodalom legjobbjai közé tartozik. Kissé oldottabb hangulatú az egyszerű emberek hétköznapjainak örömét, bánatát, kínlódását ábrázoló „A mi lovacskánk” c. elbeszélés. Tiltakozása fájdalmassá válik, mikor a félrevezetett emberek gyilkos ösztöneivel találja magát szemben. A Lengyelországban oly súlyos és különös formát öltött bűnbak kereső antiszemitizmus embertelenségét mutatja be a „Mendel Gdanski” c. novellában. A humanizmus és az embertelenség ily közvetlen összeütközése az írónőben mélységes fájdalmat szül és a pogrom után szinte együtt mondja hősével: „ ... bennem meghalt ennek a városnak a szíve!.. . Mendel Gdanski vezet át a publicisztikai karakterű írásoktól a szorosabban vett elbeszélésekhez, amelyben (Florentyna kisasszony, Banasiowa, Maryska) közelebb kerül az egyes emberhez, problematikája is individuálisabb lesz és hősei, társadalmi terheiken kívül még egyéni sorsuk keresztjeit is hordozzák. Ennek megfelelően ábrázolási módszere is módosul: bensőségesebbé válik, nagyobb szerepet kap a megfigyelés és az analízis; az alakok valóságos novella-hősökké nőnek. Amit azonban nemcsak a lengyel, hanem az egész európai irodalom is a magáénak vallhat — az a kötet címadó szatírája: ,,A község izgalma”. A polgári filantrópiát, képmutatást számos író iktatta dokumentummá művében, de Konopnicka talán az elképzelhető legjobb megoldást választotta: öregembert árverez a község hivatala. Irgalomból, emberbaráti gesztusként, hogy derék családhoz kerüljön öreg napjaira, és ne koldusként kényszerüljön befejezni életét. A község fizet is gyámolítottjáért! A jelöltre igényt tartó „pógárok” azonban keveslik az öreg „hozományát”, mert nem látszik munkabírónak. Ők ugyanis munkaerőt vesznek, munkaerőt, aki hasznot hajt és még fizet is érte a hivatal. Egyetlen ókori rabszolgavásár leírása sem szolgáltathat anynyi keserűséget, mint ez az egyszerű gyámszéki ügy, íme: a polgár lelke meztelenül. A szatíra Konopnicka egész elbeszélő művészetének kiemelkedő alkotása és bár az írónőnél jelentősebb szerző is bátran vallhatná magáénak, a kötet általános értékeire vonatkozó ítéletünkben mégis tartózkodóbbnak kell lennünk, mert az írásokból hiányzik az egy-egy mű eszmei hatókörén túlmutató, szélesebb társadalmi és történelmi szférákra is kisugárzó, átfogó gondolati tartalom. Konopnicka művészete kisebb, de jelentős és értékes szférában: a vergődő ember életének bensőséges, együttérző, s a legnemesebb realista eszközökkel történő ábrázolásában érvényesül. (Európa Könyvkiadó) KAJETÁN ENDRE