Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-28 / 9. szám - Imre Katalin: Akinek szívében van nagysága. Bajza József halálának századik évfordulójára (3. oldal) - Egri Lajos: Szakiet-Szidi-Jusszef • vers (3. oldal) - Garai Gábor: Ének gyógyulásért (Fiam betegágyánál) • vers (3. oldal)
AKINEK SZÍVÉBEN VAN NAGYSÁGA Bajza József halálának századik évfordulójára Móricz Zsigmond írta gyönyörű és okos tanulmányában Bajzáról, hogy „Őneki nem fejében, hanem szívében van nagysága”. Valóban Bajza nem volt nagy költő, sem író, sőt munkásságának fő területén, a kritikai pályán is volt nála nagyobb, még kortársai között is. Nem volt művészi lángész, aki alkotásaival túllép korán és örök életűt teremt. Nem volt alapos irodalomtudós, áld sokoldalú felkészültséggel hibátlan és példás műelemzést végez, új törvényeket fedez fel és tévedhetetlen ítéleteket nyilvánít. Bajza semmiben sem előzte meg a korát, a magyar történelemben dicsőséges reformkorszakot, éppen annak osztályától, helyzetétől determinált képviselője volt. Középbirtokos nemes családból származott, jogot végzett. Nemesi értelmiség volt tehát, polgárosodó demokrata kisnemes, mindaz az ellentmondás, ami a nemesi vezetésű magyar polgárosodás jellemzője, jelentkezett eszméiben és harcaiban. Harcolt a feudális, a rendi kötöttségek és elmaradottságok ellen az irodalomban és az irodalmon keresztül a társadalom szerkezetében — de ebben a harcban nem képviselt politikai forradalmi szándékot. Harcolt a nemzeti függetlenségért, a nemzeti művészetért — de nem ismerte fel e függetlenségi törekvés elválaszthatatlan összefüggését a társadalmi átalakulással, a polgári forradalommal. Harcolt az irodalmi demokráciáért — de politikában alig jutott túl a liberalizmuson, harcolt az új, polgárosodó irodalomért — de nem jutott el a realizmus helyes alkotó módszerének világos felismeréséig, nem jutott el Petőfi plebejus népiességéig, a következetes demokratizmusig. Megalkudott a korabeli kisnemesi közönség érettségi fokával és befogadó képességével. Arra támaszkodott és annak az oldaláról hadakozott Egyszóval magán viselte a reformkor liberális eszmei korlátainak bélyegét. A polgári átalakulásnak csak előharcosa volt, ellentmondásokkal terhes bajvívója, nem pedig következetes végiggondolója. De Bajza József nevéhez fűződik az elévülhetetlen érdem, hogy a harmincas évek elejétől egészen a szabadságharcig, tizenöt hosszú éven át szívósan és leszerelhetetlenül küzdött a kora által feladott kérdések megválaszolásáért, a mindennapos aktuális leckék megoldásáért, küzdött, mint az akkori legjobb lapok létrehozója és szerkesztője, küzdött, mint színigazgató, mint történész, mint publicista, mint esztéta és kritikus. Küzdött sokféleképpen, új helyzetekben, új módszerekkel. Harcolt, hogy a magyar irodalomból, mely elsőrendű eszköze volt a függetlenség és haladás kivívásának, „elrezzentse” a kontárokat, a fölösleges dilettánsokat, a fejlődés akadályait. Hogy diadalra vigye az „irodalom respublikáját”, mely nem ismer sem születési, sem hivatali tekintélyt, csak az ész, csak az elhivatottság elsősége előtt hajt fejet. Harcolt, hogy „elrezzentő” bírálati módszerével, hatalmas irodalmi pereivel polgárjogot szerezzen az érzékenységekre, személyi elfogultságokra, mellékkörülményekre nem tekintő, szigorúan elvi kritikának. Harcolt, hogy az irodalmi élet fejlesztéséhez, a kritika jogainak biztosításához közönséget szervezzen, közvéleményt teremtsen, amelyre küzdelmeiben támaszkodhatik. Új műfajokat teremtett e munka folyamán: megalapozta a modern hírlapírást, a rendszeres színikritikát, a lapszemlét és a tollat fegyverként forgató polémiát. Harcolt, nem öncélúan, hanem hogy az irodalmi közvélemény kialakításával a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás kivívására mozgósítson. Mert felismerte, hogy az új irodalmi iskolához tartoznak „minden haladás barátai.” Harca tehát mégis csak az újért folyt, azért porolt, azért vívott, azért állt pártot egész életében, teljes mellel, megalkuvást nem ismerve. Így jutott el Széchenyi követésétől, a reformkövetelésektől Kossuth eszméinek vállalásáig, addig, hogy Kossuth mellett habozás nélkül kitartson az utolsó percig és hogy a forradalom bukásának katasztrófája következtében elboruló elmével, élőhalottan, feltámaszthatatlanul vergődjék 1858-ig, megváltásként elérkező haláláig. Ha emlékezünk valakiről, ha nemzeti, emberi hagyományaink Pantheonjába soroljuk, mindig az a kérdés vetődik fel: mi halhatatlan művében, mit örököltünk tőle, mi élő számunkra belőle ma is? Bajzának a szíve halhatatlan. A jelleme, a bátorsága az, ami az ő korához hasonlóan „küzdő, vívó’, újat teremtő korunk haladó fiainak lármája, tanulság, felkiáltójel, támasz, vigasz és követelő, követésre ösztökélő példakép kell, hogy legyen. Idézni kell egyes nézeteit, állásfoglalását, pőreit. Be kell vésni emlékezetünkbe, nem kegyeletből, hanem égető szükségből! Mikor Bajza fellépett magas igényű, közérdekre tekintő kritikájával, azonnal kihívta az irodalmár társadalom rosszallását, tiltakozását, felháborodását Hogy miért? Bajza megválaszolta: „Mi nem az ügyet, egyedül magunkat szeretjük, s ez mutatja, hogy a lélek kultúrájában még messze nem haladtunk. Jaj annak, ki hiúságaink isteneit nem tisztelve vagy nem kímélve legalább, az igazság zászlójához álla, s kritikai szövétnekkel járdál tudományos pályáján! Az kaján és erkölcstelen, eretnek és hongyűlölő. Annak minden lépte kárhozatos bűn, s a legvétkesebb vétek. A jelen lapok kiadója jól ismeri azon viszonyokat, melyek közé teendi magát midőn e bírálatok gyűjteményével fellép, tudja, hogy nevét ezek által a magyar írók kedvezéseibe ajánlani nem igen fogja, sejti azt, hogy nem-barátai száma aszerint fog növekedni, amint az itt kiadandó bírálatok számai. Azonban ő egyike azoknak, kik inkább kívánnak nem szerettetni, hogysem hitek s a közügy rovására szerettetni; kik készek polgártársaik gyűlöletét is eltűrni, ha ezen tűrés által a közvirágzat magvai hintethetnek el. A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, soha sem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma.” Ez az akkori ma ugye nem múlt el teljesen? Ugye mi is elmondhatjuk a nagy bajvívóval, hogy: „kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait; kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetnénk. Ha mi barátunkat, rokonunkat, mint eddig, csak ölelgetjük, hitsorsosinkat csak dicsérgetjük, nagyjainknak csak hízelkedünk, bókolunk, ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk, s nem akarjuk, ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk, úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még reményeiről is ...” Mit ismert fel itt Bajza? Felismerte azt az újat az adott helyzetben, hogy a Kazinczy által felfejlesztett, édeskésen, udvariasan, de a szükséghez képest helyesen kialakított irodalmi élet minőségi változásra szorul. Szüksége támadt immár annak, hogy az értéket a talmitól, a valódit az áltól, a konkolyt a búzától elválasszák, mert csak így fejlődhetett az irodalom haladó irányban, csak így tölthette be nemzetformáló, polgárosodást segítő feladatát a továbbiakban. „A kiadó örömmel s valódi gyönyörűséggel látja azt, hogy a magyar írók pártokra, felekezetekre kezdenek szakadni. Óhajtaná, hogy e pártok szelleme el ne szunnyadjon, törekedni fog, hogy az e jelen lapok által is mindinkább lobogásban tartassák. Az ellenkezés és küzdelmek, a forrás köszörüli az elméket, erőben tartja a lelket, mi egyes emberek vesztesége, ha még oly nagy volna is, azon megszámlálhatatlan haszon mellett, mely egész nemzetre hárulhat.” (A vitákból u. i.) S éppen, mert az egész nemzetre háruló haszon szempontjai érdekelték kizárólag, nem tartotta hibának, bűnnek azt sem, ha illetlen, durva hangon szólalt meg olykor a kritikai igazság . A kritika felette becses, még akkor is, ha nem eléggé illedelmes hangon íratik, sőt... becses még akkor is, ha fájásig éles, vagy éppen durva, mert durva beszéddel kevésbé lehet ugyan hatni az érdeklett személyekre, kik hajlandók lesznek a durva bírálónak ítélő tehetségét és tudományát is kétségbe vonni, de legyen ama durva beszéd alapos, legyen helyes elvek következménye, nem fogja az elhibázni célját az olvasóközönségben.” Még egyes emberek személyes megtámadásától sem riadt vissza, sőt sokszor szükségesnek tartotta a méltatlan ellenfél teljes leleplezését. Móricz szerint éppen egyik döntő jellemvonása, hogy nem a külső nyilvánulást nézi, hanem az embert, aki ír. „Bajra ítélő széket tart az emberek fölött, alapelve, hogy ő nem a létrejött műveket vizsgálja hanem az embereket, kik az eszméket világgá bocsátják. Inkább társadalmi kritikus, mint esztétikai.” Miért volt erre képes? Természetesen elsősorban éppen társadalmi okokból. Tisztában volt vele ugyanis, érezte, tapasztalta, hogy a régi és az új viaskodásában ő a győzelmesen előretörő új igazság irodalmi és társadalmi meghirdetője. Érezte, tudta, tapasztalta, hogy mély gyökeret eresztett a haladni akarók táborában és ezek rokonszenve, helyeslése vitte harcaiban. Ezért tudott oly bátran szembeszállni mindazokkal, akik elfogultnak, pártosnak, pártütőnek bélyegezték őt és körét: „Igenis, drága Döbrentei úr, mi pártot formálunk!”... „Az úgynevezett pártatlanság nem egyéb képtelenségnél... egészen pártatlan csak a tudatlan lehet... a mostaniak a legfenségesb tárgyon is aggodalmasan fürkészik az árnyoldalt, csakhogy pártatlanoknak lássanak.” Bajza állandó kölcsönhatásban volt a közvélemény őt támogató részével. Felvilágosította, tanította, erősítette őket, azok pedig érveivel felvértezve lettek mindig szilárdabb, hatalmasabb erővé. De a társadalmi okokhoz olyan jellem, olyan egyéniség is kellett, amely minden gáncsot, töviskoszorút vállalni tud elveiért, a felismert igazságért. Elvégre az akkori feltörő erők mégsem váltottak ki száz Bajzát, hanem éppen csak egyet. „Kevés emberben van — írta — elszántság és kitartás magát gyűlölködések tárgyává, melyek a kritikával elvárhatatlanul járnak, folytonosan kitenni. Azért, ki önmagát igen szereti, ki békében óhajt élni, ki szerencsétlennek hiszi magát ha ellenségei vannak, ne takargasson föl írói gyarlóságokat, hanem hízelegjen vagy hallgasson.” „Kritikához férfi kell, szilárd, elvekben alapos, elvekhez hű. Kritikához tisztaságot szerető kezek kellenek, olyanok, melyek magukat alacsonyság, igazságtalanság, részrehajlás foltjaival beszennyezni irtózzanak.” Bajza ilyen férfi volt és maradt mindétig. Az az elszánt szándék, hogy nem tetszeni, hanem használni kell, ez a célkitűzés volt minden megnyilvánulásának, közéleti szereplésének rugója és ha valakiről, hát róla bízvást elmondhatjuk az irodalomszervezők, irodalompolitikusok, kritikusok közül, hogy kitűzött célját elérte. XVI életének, működésének második felét xm, nagy és rá legjellemzőbb irodalmi pereinek győzelmes megvívása után, egyre inkább az új hajtások gyomlálásával foglalkozott. „Jó gazda módjára szántott, vetett, növelt és épített a kitisztított területen” — állapítja meg róla Móricz. Ekkoriban főleg az eredeti magyar dráma fejlesztését tartja létfontosságúnak Ugyancsak figyelemre méltó számunkra, ahogy újra és újra kinyilvánítja: „el nem mulaszthatjuk az igazgatóságnak és színészeinknek egy dolgot hazafiúi lelkekre kötni: az eredeti darabok sorsát... Mit akarunk mi színházainkkal? Nem egyedül mulatságot, gyönyörködtetést; nekünk magasabb célokat kell hozzákötnünk, nyelvet, nemzetiséget. Figyelmet kell tehát fordítani, a legnagyobbat, honi íróink termékeire. Ez a legalkalmasabb eszköz felsőbb célainkra.” Sok ellensége volt. Sok haragosa. De nem bánta Az volt csak fontos neki, hogy mindig legyen dolga, hogy szükség legyen rá. „Ha dolog nem volna a világon, én megúnnák élni” — írta egy helyen. Nemcsak ellenségei voltak, de rajongó hívei is. Toldy Ferenc úgy jellemezte: A nagynak és szentnek törhetetlen híve, az erény valódi bajnoka, ódonszerű eszményi jellem. Vörösmarty szerint jelleme „tiszta arany” volt. Sokan ismerték fel, hogy a puritán erkölcs megtestesítője, hogy megvesztegethetetlen, miként a nagy Robespierre. És ennyi neki elég is volt. „Ideje önfeláldozás közt, dicsőség nélkül folyt el” — állapította meg szomorúan Toldy, de Bajza az önfeláldozásban találta meg dicsőségét, becsvágya kielégülését. Abban, hogy sose alkudott meg, hogy elveihez mindig hű maradt és hogy hűségével, következetességével mindig használni tudott. Szellemi ugart tört fel, sivatagot változtatott termőfölddé. Miként Móricz Zsigmond látja: „Mikor Bajza 1843- ban megszünteti az Athenaeumot, virágzó irodalmi élet pezseg, s olyan férfiak állanak oldalánál, mint Vörösmarty, Toldy; olyan csemeték indulnak dús virágzásnak, mint Petőfi, Tompa, Eötvös, s szerte a hazában hányan zsendülnek, Jókai, Kemény, Arany!” Büszkén vallotta egy írásában: „A magam védelmére mindig elég volt egy lúdtoll”. Olyan fegyverrel, mint az ő lúdtolla, olyan pajzzsal, mint a Bajza szíve, kell nekünk is harcba szállnunk, mai kritikusoknak. IMRE KATALIN EGRI LAJOS: Huszonkét gyerek Afrikában, porban, koromban, vérruhában, alvadt selyemben, rémületben — huszonkét gyerek Afrikában. Békéden kis angyal-halottak, megcsúfoltak és megraboltak, az élet csöpp hitelezői — békéten kis angyal-halottak. Mély kútba lökött játék-csörgők, megfojtott selypítő köszöntők, szorongás, jajszó és kiáltás , mély kútba lökött játék-csörgök. Elszáradt kölyök-szepegések, törött bordák, tört ölelések, huszonkét kérdés, annyi válasz - elszáradt kölyök-szepegések. Szakiet-Szidi-Jusszef Zátonyra futott kis hajócskák homokká porladó bújócskák, a tűz-vas-viharban iránytűk — zátonyra futott kis hajócskák. Legázolt szelíd tubarózsák, üveggé változott bohóság, röpcédulák a szavazáshoz — legázolt szelíd tubarózsák, Alik, teák, Jancsik, Juliskák, hús-iszapban liliom-orcák, szavazatok a nagy vitához — Alik, Leák, Jancsik, Juliskák. Huszonkét gyerek Afrikában, porban, koromban, vérruhában, alvadt selyemben, rémületben — huszonkét gyerek Afrikában. Hí GARAI GÁBOR Ének gyógyulásért (Fiam betegágyánál) Ördögűzők, jó vajákos asszonyok, táltos varázslók, mágusok fölkent csapatja, ugyan tudtatok-e rajta valahogy segíteni, ha fiatok láz gyötörte, gyönge bőrét marta körme, s lelketek hidegleléssel vallató szigorú kényszer készítette költeni? Vagy hiába volt — dalolva, átkozódva, sárga holdra tűzött véreres szemekkel vívnotok a rémülettel s hasztalan pörögtetek mint az orsó, öntudatlan, és megszállott indulatban ajkatokra jó igéket, bőrdobokra vad zenéket mindhiába vertetek? Nem igézte meg a széles, ellenséges mindenséget versetek az égre pörlő, hiába zúgott a költő, aludtak az istenek! Mégis, újra megkísérlem, Orfeuszként fölvezérlem testőréül gyógyulásnak, szelíd, szövetséges tárgyak engedelmes nyájait, szólítom ágyát, ki óvja testét, legyen ringatója, hogyha láz cibálja álmát, megpirongatom a párnát és szakadatlan szól a síp: csörgő, rementsd szét a bánat görcseit, a görbe szájat egyengesd mosolyra; lámpa úgy vigyázz most Attilára, ő is fényt hoz, rokonod, légy türelmes pihe-paplan, maradj rajt, ha nyughatatlan rugdalózik, kergessétek sejtjeiből ki a mérget jó pirulák és porok, ha varázslást nem tehettem, ti tegyétek meg helyettem, fogódzzatok láncban össze, lebbentsétek föl előtte titkaitok fátyolát, sejtse meg, hogy nemcsak anyja, apja óvja, marasztalja, de körülötte készülődve, sőt érlelvén a jövőre, mindenütt, amerre lát érte van, hogy vele nőjön (majd teremtsen és tűnődjön), hogy dorgálja és szeresse, hogy elveszni ne eressze — ez a gyógyuló világ, 1956.