Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-24 / 43. szám - Izsáky Margit: • A rádióban hallottuk (12. oldal) - Timár György: Éhség • vers (12. oldal) - Havas Ervin: A feneketlen tótól délre (12. oldal)

BERKES­ ANDRÁS Amikor a repülőtérről Pe­king felé suhant lágyan ru­gózó gépkocsink, Szun Jung neves kínai költő tréfásan megjegyezte: „Magyarországon kétféle emberrel találkoztam. Az egyik az, aki már járt Kínában és szeretne vissza­térni, a másik, aki még nem járt nálunk, de minden vágya, hogy Kínába jöhessen.” Több mint két hónap telt el a beszélgetés óta és a kínai költőbarátom szavai nagyon sokszor eszembe jutottak. Legutóbb hazatérésem utáni napon. Barátomnál találkoz­tam egy hölgy ismer­ősömmel, „aki valaha jobb napo­kat lá­tott” (ugyanis nem mindig kel­lett dolgoznia). Mikor meg­tudta, hogy pár napja érkez­tem a Távol Keletről, a múlt­ból még itt maradt sikolyával összecsapta a kezét: „istenkém Kína! Ö mily csodálatos or­szág”. Aztán szép ívelésű sze­mével a távolba nézett és el­mélázva folytatta: — „Tudja, gyerekkorom óta álmodozom arról a titokzatos országról. — megfogta karomat, rámnézett —, és mondja, látott mondani­Most, hogy feljegyzéseimet böngészem és a betűk mögött életre kelnek az élmények, egyre inkább erősebb lesz az a meggyőződésem, hogy helye­sen válaszoltam. Helyesen, mert,... Mert Kínában könnyű és gyönyörű az élet annak, (pl. mint nekem volt), aki állam­költségen utazhat oda, s a kínai szervek vendégeként pár hetet ott tölthet, megtartva hazai szokásait, gondolkodás­­módját. Könnyű az élet, mert rendelkezésére bocsátanak mindent — a luxusgépkocsi­tól­"kezdve a jelentős zseb­pénzen át (ami több, mint egy képzett szakmunkás havi fizetése), a kényelmes szállo­dai szobáig. De hogyan állnánk meg a helyünket, ha ottani emberek lennénk? Mondjuk, írók, szí­nészek, festők, munkások, pa­rasztok, katonák, vagy olyan önkéntesek, akik a koreai ha­nokat is?” És záporozta a kér­déseket, a szóáradatból nem volt nehéz kitalálnom, hogy „jobb napokat látott” hölgyismerő­söm Kínáról szerzett értesülé­seinek forrása Lin Yu Tang­­nak, a kínai valóságot megha­misító könyvei. „Juj, isten­kém, de nagyon szeretnék ott élni —” fejezte be kérdezőskö­­dését és válaszomat várva, kí­váncsian nézett rám. Én neki is azt feleltem, amit többi barátomnak, amikor hasonló kérdéseket tettek fel, vagy azt az óhajukat fejezték ki, hogy nagyon szeretnének Kínában élni: „— Igen, Kína csodálatos ország. Bámulatos és felemelő dolgokat szülnek ott a percek, de én úgy gondolom, hogy nekünk nagy belső átalakulás­ra lenne szükségünk, ha meg akarnánk találni helyünket a mai kínai életben. Értetlenül néztek rám. Láttam rajtuk, hogy nem értik szavaimat. Nézzétek barátaim — mond­tam nekik —, én ezt most nem tudom nektek megma­gyarázni, de majd megírom. Megírom, mert nagyon tanul­ságos.” Korúban örök életükre nyomo­rékok lettek? Róluk szeretnék most pár szóval megemlékezni, azokról a kínai hazafiakról, akik inter­nacionalista kötelezettségük­nek eleget téve fegyvert ra­gadtak, hogy útját állják az amerikai agresszoroknak. Nem tudom, hányan indultak Ko­reába, azt sem tudom, hogy hányan maradtak ott örökre. De láttam a virággal díszített sírhantokat és láttam a phen­­jan­gi történelmi múzeumban azoknak a kínai hősöknek a fényképét, akik egy kis nép szabadságáért az életüket ad­ták. És láttam azokat is, akik visszatértek. Láttam őket megbénulva. Vakult szemmel néztek rám, csonka karjukat ölelésre tárták felém és szét­roncsolt arcuk mosolygott. Fiatal fiúk és lányok... Ők, a Forradalmi Optimisták. Mi­kor megtudták, hogy magyar író vagyok, meghívtak a mű­vészegyüttesük esti előadá­sára. Én már sok művészegyüttes előadását láttam, de soha annyi könny nem csurgott ki a szememből, mint ezen az estén. A nyomorék katonák táncoltak, énekeltek, szavaltak és hirdették a párt, a felszaba­dult nép igazságát. Néztem őket és könnyeztem ... Néz­tem őket és arra gondoltam, ha én jártam volna így, ha én lennék örök életemre nyomo­rék, tudnám-e ilyen hittel, ilyen odaadással szolgálni a népet? Tudnám-e ilyen lelke­sedéssel szolgálni a párt ügyét? Kínában sok ezer ilyen ka­tona (fiú és lány) van, de nincs köztük egy sem, aki ne nézne bizakodással a jövőbe és nincs egyet­len egy sem, aki így nyomorék an is ne harcol­na a szocialista jövőért. Azt mondta az egyik nyomorék katona: „A mi szívünk együtt dobog a párttal, forradalmi optimisták vagyunk és részt akarunk venni a szocializmus építésében, lépést akarunk tartani az egészséges dolgozók­kal. Le akarjuk és le tudjuk győzni testünk fogyatékossá­gait." És a Forradalmi Optimisták Művészegyüttese járja az or­szágot és lelkesíti az egészsé­ges embereket. De nemcsak ezt csinálják, ha kell ismét életüket adják a pártért. Talán még emlékez­nek nálunk is a vuhani ellen­­forradalmi kísérletre, melyet a magyarországi ellenforrada­lom után, a csankajsekista ügynökök kirobbantottak? De azt aligha tudják, hogy ennek az ellenforradalmi kísérletnek a lefegyverzésében oroszlán­­részt vállaltak a koreai háború nyomorék katonái? Kivonul­tak a félrevezetett diákok elé, tolókocsin, mankóval, vakon... és azt mondták a tüntetők­nek: „Mondjátok meg, mit tettetek ti eddig ezért az országért? Mit tettetek a pártért? Mit tettetek azért, hogy Kína felszabaduljon, hogy megszűnjék az éhhalál, hogy ne nyeljen el évente mil­liókat, a Jangce és a Sárga Folyó? Mi szemünket, kezün­ket, lábunkat, egészségünket Mikor ezt nekem Vuhanban elmondták, behunytam a sze­mem és hazámra gondoltam. Felizzottak az ellenforradalom eseményeinek terhes napjai és a mi egészséges embereink ... És megkérdeztem a kínai ba­rátomat: — „Honnan merí­tették az erőt, a bátorságot, ezek a nyomorék hősök?” Fur­csán nézett rám, mintha nem értette volna kérdésemet. Va­lóban nem értette. Mikor meg­magyaráztam mire gondolok, felvonta szemöldökét, pár percig gondolkodott és azt felelte: „Mi, elvtárs komolyan gondoljuk azt, amit kimon­dunk. Nem játszunk a szavak­kal és feleslegesen nem beszé­lünk. Ha egy kínai azt mond­ta: A szívem a párté, az úgy is van. És ennek a megfogalma­zásnak nemcsak az a tartal­ma, hogy szívünk kizárólag a békés időszakban dobog a pártért, hanem akkor is, ha életünket kell odaadni érte. Sokan, a külföldiek közül azt tartják, hogy a kínaiak primi­tívek, fanatizáltak és ezért veszik könnyen a halált. Nem igaz. Mi éppen olyan nehezen válunk meg az élettől, mint bármilyen más egészséges em­ber, mert szeretünk élni. Na­gyon szeretünk. Olvassa csak el egy kínai embernek, a napló­jába jegyzett gondolatait. Mert azt tudja, hogy Kínában majd­nem minden írástudó ember naplót vezet? Mennyi szép gondolat található ezekben a naplókban a természetről, a boldog jövőről. De ennek elle­nére,­­ha úgy fordul a helyzet, hogy életünket kell adni a népért, odaadjuk. — Volt egy barátom — foly­tatja az elbeszélést —, akivel együtt önkénteskedtem a ko­reai háborúban. Barátom iro­dalom szakos volt és nagyon szeretett verset írni. Még nem volt párttag. Esténként és harcszünetben sokat beszélt feleségéről és hároméves kis­fiáról. Meg a terveiről is. Az­tán meghalt. Elment Matro­zovnak. — Matrozovnak? — szakí­tottam félbe — nem értem ... Rám nézett. — Igen, a szovjet Matrozov hőstette nálunk sok követőre talált a Felszabadító Háború, majd a koreai háború idején. Megtörötte homlokát, kiné­zett az ablakon, láttam, hogy az emlékek hatása alatt áll. Nem zavartam őt. — Igen, Matrozov lett — mondta rövid idő múlva ugyanúgy halt meg, mint a hős szovjet katona. — A Ke­leti-tengerpart mellett, Von­­szah térségében folytak a har­cok. Az amerikaiak szilárdan tartottak egy magaslatot. Az egyik jól kiépített géppuska fészek uralta a terepet, tám­a­dásaink sorra kudarcba ful­ladtak. Meg kellett semmisí­teni a támpontot. És az én irodalom szakos barátom ön­ként jelentkezett. Mások is je­lentkeztek, de ő volt az első A bevetés előtt odajött hoz­zám. Búcsúzni jött. Mikor kezet fogtunk, azt mondta — Elmegyek Matrozovnak Mondd meg a feleségemnek hogy utolsó gondolatom az övé. Kisfiamnak pedig az mondd, legyen jobb kínai n­­apjánál, tegyen többet a hazá­jáért, mint amit én tettem.­­ És soha többé nem láttam őt. Soha többé és mégis min­dig velem van. Meghalt, pedig nagyon szerett élni, meghalt, pedig nem volt primitív em­ber. Tanár volt. És másnap elfoglaltuk a magaslatot. Most, amikor ezeket a soro­kat írom és visszaidézem a vuhai napokat, szeretném megkérdezni barátaimat: Meg tudjátok-e tenni ezt hazá­tokért ti is? Mert Kínában, ahol élni szeretnétek, a haza­szeretetnek ez a formája, szer­ves része a kínai valóságnak. Ha azt felelitek, meg tudjuk tenni, akkor azt mondom: Ha erre képesek vagytok, marad­jatok itt, mert bizony a mi hazánknak is szüksége van az ilyen önfeláldozó emberekre. Akkor nem kell Kínába men­netek, mert ott az életet az ilyen emberek teszik csábítóvá és széppé. Nem az életszínvo­nal, mert az idehaza ma még magasabb, hanem az ember, a kínai ember. A forradalmi optimisták művészegyüttesénél adtuk a jövőért — nézzetek nötök, csak átdöfött szivan­­nánk. De szívünk a párté­­kon keresztül juthattok te- Előbb bennünket kell megöl­ vábnb. Nos, rajta...” Elment Matrozovnak... . DEMÉNY OTTÓ: „iak cl mtULZILQjg, Rőt agyagszobor szikrázó füvön, mezítlen hátam perzseli a nap. Izzó verését közönnyel tűröm, míg zúg előttem a kormos vonat. Nem mozdulok csak szemem követi a zöld vagonok dübörgő sorát. Csüggedt vágyam mi sem enyhítheti, elroppantom a gyönge ceruzát. Mit írkálok? mivégre dűlök én papír fölé szünetlen, napra-nap? Oly kék az ég mint tegnap volt s remény nem ámíthat, hogy értem meghasad. Tisztes ipar ad cipőt és ruhát s világlátni mehetek moziba. Futballoznak a kozmopoliták. Csak hébe-korba vetődnek haza. De nincs mi engem megszéditenel (a hír s a rang múlandó, rég tudom) csak a messziség szép igézete, suhannék felé kék autóbuszon. Hasas hajó rengetne, rácsra dőlnék s nézném a part ezüst fűzlombjait. Milyen kéz szabja ott az égi törvényt? hogy figyelném az est csillagait. Hagyjatok menni! sóhajtok s tudom, hogy ittmaradok ülve a füvön. Mezítlen hátam perzseli a nap, izzó verését közönnyel tűröm. Illesztgetem a törött ceruzát az többé soha össze nem tapad. Belőlem unos-untalan a vágy szól a világról, sosem a tudat.­ ­ 6 - FEJES ENDRE: T­avasz óta bámulták a felhőket. Nótáztak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában. — Nézze csak, zászlós úr — szólt egy nyári estén Vonó Ignác, megint hív a zöld szemű asszony. A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lö­vészárokban. — Bolond vagy, Ignác! — nevetett a zászlós. — Hol a te asszonyod? — Ott ül a nyárfa tetején — mondta Vonó Ignác. — Napok óta kacsingat rám. És­­ felnyújtotta kezét egy hunytorgó csil­lagra. Ekkor lőtték át a csuklóját. A tábori kórház udvarán szólt a zene, apá­cák mosolyogtak, egy ezredes érmet tűzött a mellére. Hazaküldtek. — Jó szemű golyó volt — mutatta kacs­ka kezét az ismerősöknek. — Isten áldja meg a derék talijánt. Altiszt lett az OTI-ban. Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt padon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek­ Kassáról. A Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony ujján a parányi rubint. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal feltette lábát egy székre. — Miért nem házasodsz, Ignác? — érdek­lődött. — Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van. — Eljön majd az ideje, tanácsos úr — vá­laszolta mindig. És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét. Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kékmázas cserepeket Vonó Ignác szállította el, nagy hátizsákban. A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiról. — Emlékszik-e még az otthonára? — kér­dezte. Emlékezett. Patak folyt apjának kovács­műhelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról, a kitüntetéséről. • — Nem jó így egyedül — sóhajtott a lány. — Árván nem jó ... Vonó Ignác kidomborította széles mellét. — Aszony miatt sebesültem meg... Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisas­­­szony.. . A lány bedugaszolta a pálinkás üveget. Mosolyogva felállt. — Az én apám bíró volt Kassán — mondta hűvösen. — Csergő Olajos Zsigmondot ismer­ték a Felvidéken. Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén. Az ajtóban egy pengő borravalót adott. A Duna felett sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján. Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett. Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek la­pátjára kék-arany csillámmal szívet rajzol­tak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagytenyerű lányok nevetését. Al­kony előtt hazament. E­gy hószagú délután az Uj Időket lapoz­gatta a barnára pácolt padon. Furcsa elbeszélést talált, Zichy Tekla a töltés mel­lett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt, akár egy antik bronzszobor. De mikor ün­neplő ruhában meglátta őt, tíz pengőt adott neki, és szomorúan hazaküldte. — Milyen lehetett az a ruha? — töpren­gett Vonó Ignác. Nem merte megkérdezni Del Medico An­taltól. Ha puha bársonnyal letörölte cipőjé­ről a finom port, ezt hajtogatta: furcsák a nők, tanácsos úr.... És zavartan nevetgélt. Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jó kedvű, pletykás város elkomorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, lát­hatatlanul, félelmes robajjal bombázók húz­tak. — Szmolenszk a mienk — mondta Del Medico Antal. Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldö­gélt az óvóhelyen. — Kassa elesett — szólt egy napom Olajos Irén. Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld sze­mén a könnyeket. Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték. Bezárult a kör. A májusi szél vörös zászlót talált Reichstag tornyán. Az OTI-ból SZTK lett, a a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác al­tiszt maradt. Magányos. Agglegény. Minden vasárnap délelőtt, mise után meg­hívta Del Medico Antalt egy pohár borra. A Bástya borozóban ültek le. — Európa alszik — mondta Del Medico. — Elfeledték a magyart. — Bíznunk kell, tanácsos úr — felelte Vonó Ignác. — Hinni az Istent. Eljön még a megváltás. Cipőt vásárolt Del Medicótól, selyeminge­ket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett száztíz forintért. Szépmívű, címeres tár­cát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésre. Pártnap volt. — Európa alszik — mondta Vonó Ignác szánakozóan. — elfeledték a magyart. Ötvenedik születésnapján meglepte magát egy tropikus öltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a város­nak. A Lenin körúton váratlan zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába. A zsúfolt teremben tanácstalanul körül­nézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Oda­lépett hozzá, engedelmet kért, aztán helyet foglalt. Konyakot rendelt. A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek. Aztán zsivajogtak tovább. A so­vány hölgy keresztet rajzolt világoskék blú­zán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy isten­hívő. Cinkos szemvillanással vetett keresz­tet. Majd ezüst tárcájából cigarettára gyúj­tott. Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról. — Nagyságos asszonyom, messze lakik? — kérdezte barátkozóan. Udvariasan megemelte a fenekét. — Nem szeretnék alkalmatlankod­ni. Vonó Ignác a nevem. — Csak nem a pécsi Vonó família? — ámult a hölgy. Kedves, szívalakú arca volt. — Nem tisztelettel. Nagysurányi vagyok. A hölgy az antik cigarettatárcára pillan­tott. A vésett címerre. — Engem Virág Teklának hívnak — mo­solygott barátságosan — ... Talán földbir­tokosok? Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű tömbje. — Ezerötszáz hold — mondta lassan. Le­vett egy dohányszálat az ajkáról. — Zsíros, fekete föld ... — És most? — Altiszt vagyok ... Virág Tekla megérintette a kezét. — A Csáky Pityu is... Szórádi Bubi kar­digánokat köt... így vagyunk... Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás men­­­nyezetet. — Az Isten majd megsegít — mondta. — Hinni kell... Imádkozni... Két konyakot rendelt. Virág Tekla szelíden, határozottan tiltako­zott. Nem iszik soha szeszesitalt, így lehe­tett, mert azonnal a fejébe szállt. Megiható emlékeket idézett Sorzó Angelikáról, aki na­gyon szerette őt, és beszélt egy ferencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. El­mondta, hogy egyedül él, rendhez hű életet. Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico Antal medvét lőtt. Ö meg vaddisznót. Talán így kezdődött a szerelem. Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, né­hány ismerőssel. Az életük is csöndes volt. Virág Tekla haj­nalban kelt, apró staniclikat ragasztott. Vonó

Next