Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-24 / 43. szám - Izsáky Margit: • A rádióban hallottuk (12. oldal) - Timár György: Éhség • vers (12. oldal) - Havas Ervin: A feneketlen tótól délre (12. oldal)
BERKES ANDRÁS Amikor a repülőtérről Peking felé suhant lágyan rugózó gépkocsink, Szun Jung neves kínai költő tréfásan megjegyezte: „Magyarországon kétféle emberrel találkoztam. Az egyik az, aki már járt Kínában és szeretne visszatérni, a másik, aki még nem járt nálunk, de minden vágya, hogy Kínába jöhessen.” Több mint két hónap telt el a beszélgetés óta és a kínai költőbarátom szavai nagyon sokszor eszembe jutottak. Legutóbb hazatérésem utáni napon. Barátomnál találkoztam egy hölgy ismerősömmel, „aki valaha jobb napokat látott” (ugyanis nem mindig kellett dolgoznia). Mikor megtudta, hogy pár napja érkeztem a Távol Keletről, a múltból még itt maradt sikolyával összecsapta a kezét: „istenkém Kína! Ö mily csodálatos ország”. Aztán szép ívelésű szemével a távolba nézett és elmélázva folytatta: — „Tudja, gyerekkorom óta álmodozom arról a titokzatos országról. — megfogta karomat, rámnézett —, és mondja, látott mondaniMost, hogy feljegyzéseimet böngészem és a betűk mögött életre kelnek az élmények, egyre inkább erősebb lesz az a meggyőződésem, hogy helyesen válaszoltam. Helyesen, mert,... Mert Kínában könnyű és gyönyörű az élet annak, (pl. mint nekem volt), aki államköltségen utazhat oda, s a kínai szervek vendégeként pár hetet ott tölthet, megtartva hazai szokásait, gondolkodásmódját. Könnyű az élet, mert rendelkezésére bocsátanak mindent — a luxusgépkocsitól"kezdve a jelentős zsebpénzen át (ami több, mint egy képzett szakmunkás havi fizetése), a kényelmes szállodai szobáig. De hogyan állnánk meg a helyünket, ha ottani emberek lennénk? Mondjuk, írók, színészek, festők, munkások, parasztok, katonák, vagy olyan önkéntesek, akik a koreai hanokat is?” És záporozta a kérdéseket, a szóáradatból nem volt nehéz kitalálnom, hogy „jobb napokat látott” hölgyismerősöm Kínáról szerzett értesüléseinek forrása Lin Yu Tangnak, a kínai valóságot meghamisító könyvei. „Juj, istenkém, de nagyon szeretnék ott élni —” fejezte be kérdezősködését és válaszomat várva, kíváncsian nézett rám. Én neki is azt feleltem, amit többi barátomnak, amikor hasonló kérdéseket tettek fel, vagy azt az óhajukat fejezték ki, hogy nagyon szeretnének Kínában élni: „— Igen, Kína csodálatos ország. Bámulatos és felemelő dolgokat szülnek ott a percek, de én úgy gondolom, hogy nekünk nagy belső átalakulásra lenne szükségünk, ha meg akarnánk találni helyünket a mai kínai életben. Értetlenül néztek rám. Láttam rajtuk, hogy nem értik szavaimat. Nézzétek barátaim — mondtam nekik —, én ezt most nem tudom nektek megmagyarázni, de majd megírom. Megírom, mert nagyon tanulságos.” Korúban örök életükre nyomorékok lettek? Róluk szeretnék most pár szóval megemlékezni, azokról a kínai hazafiakról, akik internacionalista kötelezettségüknek eleget téve fegyvert ragadtak, hogy útját állják az amerikai agresszoroknak. Nem tudom, hányan indultak Koreába, azt sem tudom, hogy hányan maradtak ott örökre. De láttam a virággal díszített sírhantokat és láttam a phenjangi történelmi múzeumban azoknak a kínai hősöknek a fényképét, akik egy kis nép szabadságáért az életüket adták. És láttam azokat is, akik visszatértek. Láttam őket megbénulva. Vakult szemmel néztek rám, csonka karjukat ölelésre tárták felém és szétroncsolt arcuk mosolygott. Fiatal fiúk és lányok... Ők, a Forradalmi Optimisták. Mikor megtudták, hogy magyar író vagyok, meghívtak a művészegyüttesük esti előadására. Én már sok művészegyüttes előadását láttam, de soha annyi könny nem csurgott ki a szememből, mint ezen az estén. A nyomorék katonák táncoltak, énekeltek, szavaltak és hirdették a párt, a felszabadult nép igazságát. Néztem őket és könnyeztem ... Néztem őket és arra gondoltam, ha én jártam volna így, ha én lennék örök életemre nyomorék, tudnám-e ilyen hittel, ilyen odaadással szolgálni a népet? Tudnám-e ilyen lelkesedéssel szolgálni a párt ügyét? Kínában sok ezer ilyen katona (fiú és lány) van, de nincs köztük egy sem, aki ne nézne bizakodással a jövőbe és nincs egyetlen egy sem, aki így nyomorék an is ne harcolna a szocialista jövőért. Azt mondta az egyik nyomorék katona: „A mi szívünk együtt dobog a párttal, forradalmi optimisták vagyunk és részt akarunk venni a szocializmus építésében, lépést akarunk tartani az egészséges dolgozókkal. Le akarjuk és le tudjuk győzni testünk fogyatékosságait." És a Forradalmi Optimisták Művészegyüttese járja az országot és lelkesíti az egészséges embereket. De nemcsak ezt csinálják, ha kell ismét életüket adják a pártért. Talán még emlékeznek nálunk is a vuhani ellenforradalmi kísérletre, melyet a magyarországi ellenforradalom után, a csankajsekista ügynökök kirobbantottak? De azt aligha tudják, hogy ennek az ellenforradalmi kísérletnek a lefegyverzésében oroszlánrészt vállaltak a koreai háború nyomorék katonái? Kivonultak a félrevezetett diákok elé, tolókocsin, mankóval, vakon... és azt mondták a tüntetőknek: „Mondjátok meg, mit tettetek ti eddig ezért az országért? Mit tettetek a pártért? Mit tettetek azért, hogy Kína felszabaduljon, hogy megszűnjék az éhhalál, hogy ne nyeljen el évente milliókat, a Jangce és a Sárga Folyó? Mi szemünket, kezünket, lábunkat, egészségünket Mikor ezt nekem Vuhanban elmondták, behunytam a szemem és hazámra gondoltam. Felizzottak az ellenforradalom eseményeinek terhes napjai és a mi egészséges embereink ... És megkérdeztem a kínai barátomat: — „Honnan merítették az erőt, a bátorságot, ezek a nyomorék hősök?” Furcsán nézett rám, mintha nem értette volna kérdésemet. Valóban nem értette. Mikor megmagyaráztam mire gondolok, felvonta szemöldökét, pár percig gondolkodott és azt felelte: „Mi, elvtárs komolyan gondoljuk azt, amit kimondunk. Nem játszunk a szavakkal és feleslegesen nem beszélünk. Ha egy kínai azt mondta: A szívem a párté, az úgy is van. És ennek a megfogalmazásnak nemcsak az a tartalma, hogy szívünk kizárólag a békés időszakban dobog a pártért, hanem akkor is, ha életünket kell odaadni érte. Sokan, a külföldiek közül azt tartják, hogy a kínaiak primitívek, fanatizáltak és ezért veszik könnyen a halált. Nem igaz. Mi éppen olyan nehezen válunk meg az élettől, mint bármilyen más egészséges ember, mert szeretünk élni. Nagyon szeretünk. Olvassa csak el egy kínai embernek, a naplójába jegyzett gondolatait. Mert azt tudja, hogy Kínában majdnem minden írástudó ember naplót vezet? Mennyi szép gondolat található ezekben a naplókban a természetről, a boldog jövőről. De ennek ellenére,ha úgy fordul a helyzet, hogy életünket kell adni a népért, odaadjuk. — Volt egy barátom — folytatja az elbeszélést —, akivel együtt önkénteskedtem a koreai háborúban. Barátom irodalom szakos volt és nagyon szeretett verset írni. Még nem volt párttag. Esténként és harcszünetben sokat beszélt feleségéről és hároméves kisfiáról. Meg a terveiről is. Aztán meghalt. Elment Matrozovnak. — Matrozovnak? — szakítottam félbe — nem értem ... Rám nézett. — Igen, a szovjet Matrozov hőstette nálunk sok követőre talált a Felszabadító Háború, majd a koreai háború idején. Megtörötte homlokát, kinézett az ablakon, láttam, hogy az emlékek hatása alatt áll. Nem zavartam őt. — Igen, Matrozov lett — mondta rövid idő múlva ugyanúgy halt meg, mint a hős szovjet katona. — A Keleti-tengerpart mellett, Vonszah térségében folytak a harcok. Az amerikaiak szilárdan tartottak egy magaslatot. Az egyik jól kiépített géppuska fészek uralta a terepet, támadásaink sorra kudarcba fulladtak. Meg kellett semmisíteni a támpontot. És az én irodalom szakos barátom önként jelentkezett. Mások is jelentkeztek, de ő volt az első A bevetés előtt odajött hozzám. Búcsúzni jött. Mikor kezet fogtunk, azt mondta — Elmegyek Matrozovnak Mondd meg a feleségemnek hogy utolsó gondolatom az övé. Kisfiamnak pedig az mondd, legyen jobb kínai napjánál, tegyen többet a hazájáért, mint amit én tettem. És soha többé nem láttam őt. Soha többé és mégis mindig velem van. Meghalt, pedig nagyon szerett élni, meghalt, pedig nem volt primitív ember. Tanár volt. És másnap elfoglaltuk a magaslatot. Most, amikor ezeket a sorokat írom és visszaidézem a vuhai napokat, szeretném megkérdezni barátaimat: Meg tudjátok-e tenni ezt hazátokért ti is? Mert Kínában, ahol élni szeretnétek, a hazaszeretetnek ez a formája, szerves része a kínai valóságnak. Ha azt felelitek, meg tudjuk tenni, akkor azt mondom: Ha erre képesek vagytok, maradjatok itt, mert bizony a mi hazánknak is szüksége van az ilyen önfeláldozó emberekre. Akkor nem kell Kínába mennetek, mert ott az életet az ilyen emberek teszik csábítóvá és széppé. Nem az életszínvonal, mert az idehaza ma még magasabb, hanem az ember, a kínai ember. A forradalmi optimisták művészegyüttesénél adtuk a jövőért — nézzetek nötök, csak átdöfött szivannánk. De szívünk a pártékon keresztül juthattok te- Előbb bennünket kell megöl vábnb. Nos, rajta...” Elment Matrozovnak... . DEMÉNY OTTÓ: „iak cl mtULZILQjg, Rőt agyagszobor szikrázó füvön, mezítlen hátam perzseli a nap. Izzó verését közönnyel tűröm, míg zúg előttem a kormos vonat. Nem mozdulok csak szemem követi a zöld vagonok dübörgő sorát. Csüggedt vágyam mi sem enyhítheti, elroppantom a gyönge ceruzát. Mit írkálok? mivégre dűlök én papír fölé szünetlen, napra-nap? Oly kék az ég mint tegnap volt s remény nem ámíthat, hogy értem meghasad. Tisztes ipar ad cipőt és ruhát s világlátni mehetek moziba. Futballoznak a kozmopoliták. Csak hébe-korba vetődnek haza. De nincs mi engem megszéditenel (a hír s a rang múlandó, rég tudom) csak a messziség szép igézete, suhannék felé kék autóbuszon. Hasas hajó rengetne, rácsra dőlnék s nézném a part ezüst fűzlombjait. Milyen kéz szabja ott az égi törvényt? hogy figyelném az est csillagait. Hagyjatok menni! sóhajtok s tudom, hogy ittmaradok ülve a füvön. Mezítlen hátam perzseli a nap, izzó verését közönnyel tűröm. Illesztgetem a törött ceruzát az többé soha össze nem tapad. Belőlem unos-untalan a vágy szól a világról, sosem a tudat. 6 - FEJES ENDRE: Tavasz óta bámulták a felhőket. Nótáztak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában. — Nézze csak, zászlós úr — szólt egy nyári estén Vonó Ignác, megint hív a zöld szemű asszony. A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lövészárokban. — Bolond vagy, Ignác! — nevetett a zászlós. — Hol a te asszonyod? — Ott ül a nyárfa tetején — mondta Vonó Ignác. — Napok óta kacsingat rám. És felnyújtotta kezét egy hunytorgó csillagra. Ekkor lőtték át a csuklóját. A tábori kórház udvarán szólt a zene, apácák mosolyogtak, egy ezredes érmet tűzött a mellére. Hazaküldtek. — Jó szemű golyó volt — mutatta kacska kezét az ismerősöknek. — Isten áldja meg a derék talijánt. Altiszt lett az OTI-ban. Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt padon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek Kassáról. A Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony ujján a parányi rubint. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal feltette lábát egy székre. — Miért nem házasodsz, Ignác? — érdeklődött. — Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van. — Eljön majd az ideje, tanácsos úr — válaszolta mindig. És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét. Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kékmázas cserepeket Vonó Ignác szállította el, nagy hátizsákban. A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiról. — Emlékszik-e még az otthonára? — kérdezte. Emlékezett. Patak folyt apjának kovácsműhelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról, a kitüntetéséről. • — Nem jó így egyedül — sóhajtott a lány. — Árván nem jó ... Vonó Ignác kidomborította széles mellét. — Aszony miatt sebesültem meg... Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisasszony.. . A lány bedugaszolta a pálinkás üveget. Mosolyogva felállt. — Az én apám bíró volt Kassán — mondta hűvösen. — Csergő Olajos Zsigmondot ismerték a Felvidéken. Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén. Az ajtóban egy pengő borravalót adott. A Duna felett sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján. Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett. Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek lapátjára kék-arany csillámmal szívet rajzoltak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagytenyerű lányok nevetését. Alkony előtt hazament. Egy hószagú délután az Uj Időket lapozgatta a barnára pácolt padon. Furcsa elbeszélést talált, Zichy Tekla a töltés mellett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt, akár egy antik bronzszobor. De mikor ünneplő ruhában meglátta őt, tíz pengőt adott neki, és szomorúan hazaküldte. — Milyen lehetett az a ruha? — töprengett Vonó Ignác. Nem merte megkérdezni Del Medico Antaltól. Ha puha bársonnyal letörölte cipőjéről a finom port, ezt hajtogatta: furcsák a nők, tanácsos úr.... És zavartan nevetgélt. Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jó kedvű, pletykás város elkomorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, láthatatlanul, félelmes robajjal bombázók húztak. — Szmolenszk a mienk — mondta Del Medico Antal. Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldögélt az óvóhelyen. — Kassa elesett — szólt egy napom Olajos Irén. Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld szemén a könnyeket. Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték. Bezárult a kör. A májusi szél vörös zászlót talált Reichstag tornyán. Az OTI-ból SZTK lett, a a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác altiszt maradt. Magányos. Agglegény. Minden vasárnap délelőtt, mise után meghívta Del Medico Antalt egy pohár borra. A Bástya borozóban ültek le. — Európa alszik — mondta Del Medico. — Elfeledték a magyart. — Bíznunk kell, tanácsos úr — felelte Vonó Ignác. — Hinni az Istent. Eljön még a megváltás. Cipőt vásárolt Del Medicótól, selyemingeket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett száztíz forintért. Szépmívű, címeres tárcát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésre. Pártnap volt. — Európa alszik — mondta Vonó Ignác szánakozóan. — elfeledték a magyart. Ötvenedik születésnapján meglepte magát egy tropikus öltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a városnak. A Lenin körúton váratlan zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába. A zsúfolt teremben tanácstalanul körülnézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Odalépett hozzá, engedelmet kért, aztán helyet foglalt. Konyakot rendelt. A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek. Aztán zsivajogtak tovább. A sovány hölgy keresztet rajzolt világoskék blúzán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy istenhívő. Cinkos szemvillanással vetett keresztet. Majd ezüst tárcájából cigarettára gyújtott. Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról. — Nagyságos asszonyom, messze lakik? — kérdezte barátkozóan. Udvariasan megemelte a fenekét. — Nem szeretnék alkalmatlankodni. Vonó Ignác a nevem. — Csak nem a pécsi Vonó família? — ámult a hölgy. Kedves, szívalakú arca volt. — Nem tisztelettel. Nagysurányi vagyok. A hölgy az antik cigarettatárcára pillantott. A vésett címerre. — Engem Virág Teklának hívnak — mosolygott barátságosan — ... Talán földbirtokosok? Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű tömbje. — Ezerötszáz hold — mondta lassan. Levett egy dohányszálat az ajkáról. — Zsíros, fekete föld ... — És most? — Altiszt vagyok ... Virág Tekla megérintette a kezét. — A Csáky Pityu is... Szórádi Bubi kardigánokat köt... így vagyunk... Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás mennyezetet. — Az Isten majd megsegít — mondta. — Hinni kell... Imádkozni... Két konyakot rendelt. Virág Tekla szelíden, határozottan tiltakozott. Nem iszik soha szeszesitalt, így lehetett, mert azonnal a fejébe szállt. Megiható emlékeket idézett Sorzó Angelikáról, aki nagyon szerette őt, és beszélt egy ferencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. Elmondta, hogy egyedül él, rendhez hű életet. Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico Antal medvét lőtt. Ö meg vaddisznót. Talán így kezdődött a szerelem. Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, néhány ismerőssel. Az életük is csöndes volt. Virág Tekla hajnalban kelt, apró staniclikat ragasztott. Vonó