Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-23 / 51-52. szám - Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró | A képekről • vers (6. oldal) - Csák Gyula: Könyvbarátok között. A paksi járási könyvtárban • riport (6. oldal) - Tamási Áron: Nehéz napok tündére. Emlékezés Bajor Gizire (6. oldal)
NEMES NAGY ÁGNES KÉT VERSE: A visszajáró Ez volt az asztal. Lapja, lába. Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van. Ez volt a víz. És ebből ittam. És kinéztem az ablakon. És láttam: ferdén hull a pára, nagy, égi fűz lógatja ágát az esti rét sötét tavába, és kinéztem az ablakon, és volt szemem. És volt karom. Most széklábak körül lakom Minden tárgynak térdéig érek. Akkor vállat vágtam a térnek. S mennyi madár volt. Mennyi tér. Mint egy szélfújta lángfüzér szirmai, tépve és lobogva szálltak, rajokban sustorogva, egy dobbanással szerterántva, mintha egy szív madár szilánkra pattanna szét, repülne szét — ez volt a tűz. Ez volt az ég. Elmegyek. A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, az utcán húzódom. Nem vagyok. A könyv ott áll a polcon. Némán, titokzatosan áll ott. Mihez hasonlítsuk? Égi röptű nagy madár, amely két kemény fedelét, mint két hatalmas szárnyat, összecsukva tartja, s fenséges mozdulatlanságban koronázza a hegycsúcsot? Várja talán, hogy szétnyissák két szárnyát s repüljön s repülni tanítson? Vagy ismeretlen hatású bűvös fegyver és várja, hogy harcba vessék? Vagy mélytengeri kagyló, s ha szétnyitják, nem tudni: kocsonyás, percekig élő múlandóság vagy örökéletí igazgyöngy-e a tartalma? A könyvek hatalma Bizonyára mindez együttvéve — s ezenkívül nagyon sok más. Az, aminek tekinti az olvasója. Az, ami a hatását korra, a társadalomra. Mindenesetre: hatalom. Jó vagy rossz, de hatalom. Tudják-e ezt róla? Értik-e a könyvek hatalmát az emberek, akik nesztelenül lépkedve a könyvtárban, illetődött tekintettel pásztázzák a polcokon sorakozó ezreket? ... Fejkendős, őszülő hajú asszony lépeget a könyvek sora előtt. Karján hatalmas vesszőkosár, s mint egy korszerű önkiszolgáló boltban a vevő, szedegeti a polcokról a könyveket és rakja a kosarába. Ő már valóban önkiszolgáló, rengeteget ismer a könyvek közül, tudja, mit keres, ha levesz egy-egy könyvet belelapoz, vizsgálgatja, ízlelgeti, méregeti , és visszateszi. Egy másikat csillanó szemekkel fedez fel s kosarába rejt. Azután a könyvtáros pultjához lép rakományával, és diktálja a címeket, s nyújtja a kartonját. A karton tetején elmosódott betűkkel ott áll: Kolonics Ferencné, háztartásbeli. Évek óta állandó tagja a paksi járási könyvtárnak. Férje férfiszabó, de beteg ember, nemigen tud dolgozni, s főképpen két hold szőlőjükből élnek. Nagyon messze laknak, s rendszerint akkor jön cserélni, amikor valami nagyobb vásárlás miatt be kell jönnie a város szívébe. — Könyveket is szokott vásárolni? Kicsikét zavartan tekint rám, inkább csak szokásból, mint szükségből, kendője alá igazítja haját és kosarába nézve mondja: — Nincsen arra pénze ilyen szegény asszonynak,az — De... ha lenne pénze — venne? — Hát... igen. — Mert szereti a könyveket, úgy-e? is.— Igen. Én is meg az uram — És miért szeretik? Nagyon rosszul hangzó kérdés. Tulajdonképpen lehet erre válaszolni? mit is Kolonicsné sem tudja. Lehet, sőt bizonyos, hogy érzi a könyvek erejét és hatását, hiszen nem alkalmi, hanem állandó és szenvedélyes olvasó, dehát hogyan lehet az olvasás miértjét szavakba foglalni? Igen, feltétlenül műveli a lelket, amint a vízcsepp várja a követ, de ki látta a pillanatot, amint éppen várja? Ki tudja pontosan lemérni a könyvek hatását? Az olvasás haszna Egy elegáns, nagykockás kabátba öltözött fiatalember — ifjú Sárközi Dezső — vállalja, hogy segít a kérdésre válaszolni. Folyékonyan, könényedén beszél, láthatóan imponál neki, hogy interjúvolják. — Én, kérem, harmonikás vagyok egy dzsesszzenekarban. Nagyon sok emberrel van dolgom, és tapasztaltam, hogy ha sokat olvasok, akkor jobban tudok bánni az emberekkel, mert mindenféléhez hozzá tudok szólni. Hát ezért... Meg aztán tanulmányozom, hogyan írják a könyveket? Magam is akarok írni. Humoros dolgokat szeretnék, persze inkább csak a magam, meg a barátaim szórakoztatására. Szeretnék egyszer egy igazi, élő írót látni... Ö ezért olvas. Kiss József, a helybeli szeretetház 75 éves gondozottja hetenként kétszer-háromszor jön a könyvtárba. Mindig egy óra előtt érkezik pár perccel. Nem tudni, hogy ennek van-e jelentősége, de mindig akkor érkezik. Azt mondja: — Olvasgatok, olvasgatok és telik az idő. Már sokféle könyvet kiolvastam, de még egyikben sem írták meg, hogy miképpen lehetne magról termelni a boldogságot, könyv pedig jó lenne...Ilyen A böngészdének kinevezett asztalnál komoly, szülte komoly arcú gyerek áll és mogorván kutat. Szabó István a neve, tizenhat éves, második gimnáziumi tanuló. — Útleírásokat, meg földrajzi könyveket keresek — mondja. — De úgy látom, nincsen új. Ami van, azt már mindet kiolvastam. Itt lakunk a házban és naponta bejárok. A gyerek 1952 óta állandó látogatója a könyvtárnak. Apja — míg élt — hajós volt. Ő is hajós akar lenni. Utazni, látni, megismerni a világot. A pedáns olvasó Állandó vendége a könyvtárnak a nevenincs Pedáns Olvasó. Rendszerint gondosan és sokáig keresgél, de akik ismerik, tudják, hogy ez üres póz, mert nem nagyon ismeri a könyveket, csupán azért olvas — ha olvas —,mert ez most divatba jött. Ajánlanak neki ezt is, azt is, de fanyalogva válogat, míg végül valami csinos külsejű könyvnél kiköt. Ezt be is csomagoltatja, aztán állandóan hurcolja magával s lehetőleg nyilvános helyeken előveszi, szétnyitja és nézi , hogy látják-e mások? Számára ismeretlen a könyvek bűvölete. Évekkel korábban egyszer egy durva külsejű, otrombán szélesvállú, lomhajárású, ember jött a könyvtárba. Zavartan, kivörösödő képpel valami olvasnivalót kért, s amikor megkapta, bediktálta nevét: Márkus Ferenc, téglagyári munkás. Mind gyakrabban jött, s mindig nagyobb és nagyobb halom könyvet vitt. A hazánkban zajló kulturális forradalom sajátságos jellemzője lehet Márkus Ferenc 1955. évi kartonja, amelyen a következő kölcsönzött könyvek jegyzéke áll: Ady összes versei, Kossá: A Dunától a Donig, Nexo: Szürke fény, Paprikatermelés, Felelet, Történelmi materialzmus, Így írtok ti, Levelek a börtönből, Rét és ieaelő, Szabad életünk törvénye, Hét tenger éneke, Bogyósgyümölcsüek, Háború és béke, Zenei kalauz, Mindenki ellen, Egy szegény asszony élete, Operák könyve, Zola: Igazság, Mindenki kémiája. Mohón összeolvasott bent, ami a keze ügyébe minkerült. Nyilván köteles tiszteletet érzett a nyomtatott betű iránt, s bármi akadt a kezébe, áhítattal végigolvasta. Egyszerű munkásember, bizonyára keményen kell verekednie az élettel, de ma már verekszik azért is, hogy el tudjon igazodni a könyvbe zárt gondolatok milliói között. Tavaly már tudatosan kezdett olvasni, heteken át tartó hajtóvadászatot rendezett például Tóth Árpád verseiért és rászokott a lexikonok használatára is. Minden tudni akar. El akar jutni a szellemi élet magaslatára, amelyhez megnyitotta számára az utat a szocializmust építő társadalom. A praktikus Tóth János a praktikus, gyakorlatias olvasó típusa Csámpán — Paks környéki tanyán — lakó parasztember s időnként begyalogol vagy beszekerezik a tanyavilágból s csizmaszárba dugott ostorral megállapodik a járási könyvtárban. Zömök, ötven-hatvan év közötti ember. Kicsikét küszködik a megszólalással, mert nem tudja, miképpen nevezze a könyvtárosokat, mégis megszólítja az egyiket. — Kisasszonykám. Kellene nekem a rovartan. A kisasszony utánanéz, de semmi effélét nem talál. — Nincsen — mondja könnyedén és más könyvet próbál ajánlani, de Tóth János tudja, miért jött, és nem tágít a rovartan mellől. — Van pedig ilyen — erősítgeti. — Az újságban láttam ... Utána néznek, telefonálnak, megrendelőlapot írnak, s végül a gödöllői Agrár Egyetem könyvtárából kölcsönkérték, mert 180 forint az ára és a paksi könyvtárnak nem állt módjában megvenni. A könyvet azért megszerezték s Tóth János mindezt türelmesen végigvárta, aztán a kapott könyvet hazavitte s néhány hét múltán újra megjelent. — Hát ezt most visszahoztam. Hanem egy másikat meg elvinnék. Rádiótechnika. Az a címe, hogy Rádiótechnika. Úgy hallottam, hogy szélmalommal lehet áramot fejleszteni és ahhoz kellene a könyv. Nincsen Csámpán villany, de be akarom vezetni... Csörög a könyvtárban a telefon. Dr. Barna Tibor telefonál a bíróságról s az új könyvek jegyzéke után érdeklődik. Ő már ínyenc, erős szellemi munkát végző ember, igen nagy az olvasottsága, kifinomult érzékkel válogat a könyvek között, s kutatja a szellemi áramlatokat Nyugaton és Keleten egyaránt. . Várja a vízcsepp a követ... ... A könyvtári órák alatt — délután egytől este hatig — így zajlik az élet mindennap a paksi járási könyvtárban. Hatezer kötet áll a község mintegy 13—14 ezer lakosának rendelkezésére, s a könyvállományból két-háromezer állandóan kinn van. 7890 könyvet kölcsönöztek tavaly, s körülbelül ugyanennyi az idén is. Az elmúlt esztendőben hétszázkilencven volt a beiratkozott állandó tagok száma, az idén ezerhatvanegy. Várja a vízcsepp a követ, keringenek a könyvek az emberek között s lövellik szerte az éltető, lelket művelő „ibolyán túli sugarakat”. Lehetne persze több is az olvasó Pakson, lehetne nagyobb a könyvtári könyvek száma, lehetne több pénze könyvekre a könyvtárnak, de egyelőre itt tartunk a könyvtárakra fordítható anyagi eszközök dolgában, s itt tartunk l' az olvasás iránti igény tekintetében. S az állapot felett ’ azért örvendezhetünk mégis , mindenekelőtt, mert mozgásban levő, felfelé haladó kulturális életünk tükörképét t ’ jelzi. A szellemi élet iránti növekedő igényt mutatja az a ’ tény is, hogy a község egyetlen állami könyvesboltjában , majd 100 000 forintért vásároltak könyvet az 1958-as év utolsó negyedében. Naponta harminc-negyven könyvvásárló nyitja az ajtót a boltban. S akadnak olyan vásárlók is, mint K. M.-né parasztasszony, aki megrendelte a 4005 forintos Mezőgazdasági Lexikont. Karácsonyi ajándékként veszi az urának. — Több könyvet is eladhatnánk — panaszolja Horváth Jánosné, a könyvesbolt vezetője —, ha központi szerveink lelkiismeretesebben ellátnák a vidéki könyvesboltokat. Az elmúlt hetekben jártam pl. 1 Pesten a Szövetkezeti Könyvtterjesztő Vállalatnál (Majakovszkij utca 89.) s a két szememmel láttam raktáron a " könyveket, amiket rendeltem, és mégis csupán egy százalékát küldték le a rendelésnek. Nagyobb rendnek kellene lenni ezekben a dolgokban ... Abbahagyja a beszédet, s a pult előtt szaporodó vevőkhöz fordul. Piaci nap van, és ilyenkor bejönnek a könyves■ boltba a tanyasiak is. Várja a vízcsepp a követ... CSÁK GYULA KÖNYVBARÁTOK KÖZÖTT A PAKSI JÁRÁSI KÖNYVTÁRBAN A képekről Hogy szerettem a képeket! Istenem, mennyire szerettem, ha ott fújtattak körülöttem, horkoltak, örök paripák . Befogtam őket, s nosza hát! Hogy dobtam közébük a gyeplőt, s mikor a vers már szinte feldőlt, akkor kaptam utána gyorsan, s feszítettem és visszafogtam, a vágta és a fékezés két gyönyörével két karomban. Ma hátat fordítok nekik. Rugdalom a tér köveit. S csak izmom remeg föl a zajra, mikor egy-egy mögém kerül, s inas fejét vállamra hajtja. (Egy téli szerelem emlékére) Január 26, péntek Itt vagyok az Attila utcában, közel az alagúthoz, lene a pincében. A ház, melyhez ez a pince tartozik, háromemeletes. Nagy „U” alakban a kapu felé néz s egy téglaidomú udvart képez, mely lehet hetven négyszögöl. Már karácsony óta itt vagyok, egy melegszívű, baráti házaspárnál. Kedvesen kérlek, ragaszkodtak hozzá, hogy a szomszéd utcából, ahol a lakásom volt, átjöjjek hozzájuk. Hát átjöttem, hogy együtt reménykedjünk és a katonafiúkért együtt aggódjunk. Két nap híján öt hete már, hogy a pincében lakunk. A ház, ahonnan átjöttem, azóta romokban hever. De mi megvagyunk. Az első hetekben, harci szünetek alatt, még a lakásba is feljárogattunk, a második emeletre. De egyre ritkábban. Tegnap aztán ennek a kirándulásnak is vége lett, mert a lépcsők az erős bombázásban leomlottak. Maga a ház is kettőbe szakadt, az udvaron pedig múlva fekszik,néhány ló kireggel egy katona jön, fegyvere nincs. Engem keres a katona. Azt mondja, hogy a művésznő küldte, Bajor Gizi, s azt üzeni, hogy késedelem nélkül induljak hozzá a Pilsudszky útra, mert aggódik értem. Bólogatok, mosolygok. A hangját hallom, magyarban az emberi zenét, s a szemét látom, azt a majdnem feketén csillogó két mandulát. Agyamban ül mind a kettő, az emlékezet valamelyik virágos ágán. Pedig künn a világi életben alig találkoztunk, bővebb szavakra csak Kolozsváron, amikor a Bolond Ásvaynét játszotta. Bólogatok és mosolygok. Aztán vendéglátó barátomra nézek, aki rázza a fejét, hogy ne menjen. A felesége is aggódik, látom. Hosszú az út, s bármelyik percben golyó érheti az embert, vagy a fejére esik egy bomba. A fejemre? Azt nem hiszem. Nehéz szívvel elbúcsúzom tehát. Január 27, szombat Hát tegnap mégis megérkeztem. utcán, A Krisztinán, Márvány a Böszörményi úton jöttem. Jöttem? Romok között bukdácsoltam, kerülgetve élőket és holtakat. Az eszem borzongott, a szívem nehezen volt, de ami fenntartja a világot: az életösztön titokzatos módon hatalmas! A kiskapun jöttem be a villába. Fényes volt minden: a hó, a csend és az ég. És bennem is valami. Gizit békebeli módban találtam: mintha csinos volt és sugárzó, éppen a akart volna menni, színházba hogy ott eljátssza valamelyik híres szerepét. Üdvözlés után, fent az emeleti lakban, forgatottnézegetett, s folyton nevetett. Sovány voltam bizony s a ruhám gyűrött is nagyon, hiszen két nap híján már öt hete volt, hogy az Attila utcai pincében mindnyájan nappali ruhánkban aludtunk. És hát hosszú volt a hajam, mint egy remetének. Azon nevetett legjobban, s vele én is. A nagy mulatságra Tibor is előjött a Fejtekéből, a Gizi férje, az orvosprofesszor. Az ő arcára is derű szállt s a maga halk mozdulataival ide-oda járt. Aztán megmért az orvosi mérlegen, majd bort hozott és szivart. Béke volt. Az alagsorban aludtam, nagy teremszobában, pompás ágyban. Úgy emlékszem, ott aludt Tóni és Terka is, házastársak és művészek, akik ugyancsak a Gizi vendégei voltak. Csendes, melegszívű emberek, akiket nem akartam nyugodalmukban háborgatni. Mert én bizony nagyon nyugtalan voltam, vigyázattal forgolódtam a jó ágyban s legszívesebben fölkeltem volna, hogy lenézzek az Attila utca felé: vajon nem égnek-e odalent a házak. Aztán megvirradt valahogy. Künn világít a hó, s mi a meleg szobában az ablakok mellett állunk. Órák hosszat nézzük Szótalanul, innét a várost. Itt-ott gomolyogva füstöl egy ház s a hömpölygő füst közül ki-kicsap a láng nyelv. A Vár fölött gépek oldják a bombát, radva zuhannak, melyek elmamint a fekete pontok, a föld felé. Gizi a vállamra teszi a kezét. Érzem, hogy mit akar mondani, de ahogy ránézek, látom is, mert a szája nevet és a szeme sír. Január 28, vasárnap Csikorgó hideg van, tündököl a kék jég. A csend is tart még, bár néha a ház fölött bogos-mérges hangon átszáll egy aknavető lövedék, vagy a magasban süvítve elhúz egy ágyúgolyó. ton-hegyen Felettünk a Márállnak a szovjet katonák, alattunk pedig Böszörményi úton a nyilasok a és a kényszeredett magyar katonák. Bent a fényes ablakok mögött kellemes meleg van. Élénkebb a ház élete, mint a tegnapi napon. Gizi tünedezik, mint egy tündér. Mindenütt ott van, ahol mosolyogva valamit tenni kell. Rózsikéval megbeszéli az ebédet, nak a kívánságait lesi, TiborRudi bátyjának orvosságot ad, Líviát pedig, az un^rahugát, ráültetné egy mint az angyalt,bárányfelhőre. S úgy látom, az én számomra is téthez valamit. Súgdosnak és nevetnek felém. Majd Terka egy széket hoz, leteszi az ablakhoz közel és kedvesen játszva mondja: „Tessék parancsolni helyet foglalni.” Lívia is megjelenik egy fehér lepedővel és a vállamra teríti, jól a nyakam köré. Aztán Gizi bevonul egy ollóval és fésűvel, s a család tagjai és a vendégek gyermeki örömmel gyűrűbe vesznek minket. Hajvágó Vasárnap volt. Január 29, hétfő A hideg tart, s a téli verőfény. A csend azonban kezd darabokra törni. lövedékek, ahogy Visítanak , a Mártonhegyről a ház fölött átrepülnek a Déli-pályaudvarra, a Vérmezőre és a Várra. Odalent sűrűn keringenek a gépek is, hullnak a fekete pontok, lent port okádnak, füstöt pöffennek és tüzet fújnak. Szorongva figyeljük a vártemplomot s rettegő szemünk már ferdének látja a csipketornyot. Ritkán szól valaki. Terka el is tűnt valamerre. Csak órák múlva jelenik meg, kezében egy színezett rajzzal. A kép Gizit ábrázolja, s mellette engem. Ahogy én megérkezem a házba, hosszú hajjal, a jobb vállamon egy átalvető, mint a vándoroknak, a bal vállamon pedig egy madárka, egy énekes madár. Gizi pedig a szívét nyújtja nekem, a tenyerén. Nézzük a képet. A jelképek népszerűek, de a gépek zúgása alatt és az ágyúszóban a szív és a madár megható. Elveszem a képet és egy négysoros verset írok rá. Rossz verset, de a hit tüzével, mint ahogy rossz költők rögtönöznek. Valami olyant, hogy há TAMÁSI ÁRON: Nehéz napok tündére EMLÉKEZÉS BAJOR GIZIRE Nem szoktam napi eseményekről följegyzést készíteni. Azokról a napokról, amelyeket az ostrom idején Bajor Gizinél töltöttem, valahogy mégis följegyeztem egy néhány szót. Azért tettem talán, mert különös napok voltak: történelmi súlyuk volt és a percek ölében együtt ült élet és halál. Vagy inkább azért, mert mindaz, amit nyolc nap alatt éreztem és láttam, az emberi szeretet élménye volt. Hát ezekből a följegyzett sárguló szavakból és gyenge emlékezetemből most megpróbálom, 1945 elejéről, feltámasztani azokat a napokat.