Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-20 / 47. szám - Garami László: A filmesztétikai nevelésről (9. oldal) - Picasso: békeplakátja • kép • A Nemzetközi Plakátkiállítás anyagából. (9. oldal)
A filmesztétikai nevelésről egy kis statisztika: 1957- ben hazánk lakosságának szórakozásra költött forintjaiból 6 százalék vándorolt a sportpályák pénztáraiba, 8 százalék színház-, opera- és hangversenyjegyre, 25 százalékot fordítottunk könyvvásárlásra, s ennél is többet, 28 százalékot mozijegyre! És még néhány beszélő szám: 1935- ben 22 millió, 1957-ben 135 millió mozilátogatót tart nyilván a statisztika. S végül: 1957-ben egy-egy magyar állampolgár (beleszámítva a csecsemőket és az aggastyánokat is) 14 filmet látott! Igen, a film, ha nem is szorította ki a többi művészetet, a drámát, az irodalmat, a költészetet, a muzsikát, a képzőművészeteket, de mindezeket szerencsésen ötvözi, mindezek szintézise (természetesen csak akkor, ha jó!), a legnagyobb tömegekhez eljut, a legidőállóbb, igazi népi művészet, a legnépszerűbb és legközérthetőbb, ezért is hallatlanul fontos művészeti ág. A Nemzeti Színház előadása, a Műcsarnok tárlata, az Állami Operaház balettje soha nem tud eljutni a tanyák népéhez, de még a kisebb városok lakóihoz sem. A film pedig megeleveníti a vetítővásznon a Moszkvai Nagy Színház remekbe készült előadását épp úgy, mint a Tretyakov Képtár műkincseit, vagy Lawrence Olivier Hamlet-alakítását. A film természetesen nem pótolja a többi művészetet, de felkelti az érdeklődést, kiműveli az ízlést azoknak a körében is, akik egyébként sohasem vágytak operába, színházba, kiállításra. És mégis: egyetlen művészet és a művészetet kedvelő közönség ízlése között sincs olyan ellentmondás, mint éppen a filmművészet és a mozilátogatók ízlése között. Mintha kora ifjúságukban elhunytak neveit sorolnánk, úgy idézhetjük a jobb sorsra méltó bukott filmek címeit; azoknak a filmeknek a listáját, amelyek nagyszerű mondanivalójuk, művészi színvonaluk ellenére nem kapták meg azt a közönségsikert, amelyet méltán megérdemeltek volna. Még keserűbb, ha számba vesszük azokat a filmeket, amelyek telt házzal futottak és futnak. Az ellentmondásra könynyű magyarázatot találni. Szinte tételszerűen sorolható: a két világháború közötti időben az amerikai és a magyar filmek, de a többi is, ami eljutott hozzánk, kommerszfilm volt, rontották, sekélyesítették az ízlést. Másodszor: sokan még mindig vitatják, hogy a film művészet-e, vagy csupán szórakoztató eszköz. És végül: az ellentmondás oka — a közönség esztétikai, sőt, film-esztétikai képzetlensége. Valamikor, a némafilm hőskorában rákényszerült a néző, hogy megfejtse a film addig ismeretlen nyelvezetét. A némafilmben csak a képek „szóltak”, a képsorok néma beszédéből kellett a nézőnek kihámoznia a Patyomkinpáncélos, Az anya, az Intolerance, az Aranyláz, a Szentpétervár végnapjai stb. mondanivalóját. Azóta a hangosfilm elkényeztette és elkényelmesítette a nézőt éppen úgy, mint a forgatókönyvírót, a rendezőt vagy az operatőrt. Kevesen keresték a kép, a hang, a muzsika művészi ötvözetének receptjét; egyre inkább a hang dominált, a képsoroknak — kis túlzással — csak mellékszerep jutott. A vászonról elhangzó hosszú deklamációkban elmondották a szereplők mindazt, amit csak elmondhattak, sokszorta többet a kelleténél, hogy „megfogják” a nézőt, hogy „megkönnyítsék” a mondanivaló és a mese megértését. És a verseny: Minél látványosabbat és minél „hallványosabbat” adni a közönségnek! És ma már nem értjük a film sajátos beszédét... Az általános iskola hatodik osztályába járó tanuló, ha álmából ébresztik is, fújja, milyen irodalmi eszközöket használ Arany János a Toldiban. A negyedik gimnazistának p pedig már van némi fogalma az impresszionista festészet sajátosságairól, ismeri a szecesszió építészetét. Végső soron az a fiatal, aki napjainkban érettségizik, megkapja útravalóját az irodalomból, a költészetből, a zenetörténetből és elméletből, de még az építő- és képzőművészetekből is, és ez egészen természetes. A filmművészet története, esztétikája, formanyelvének tanítása azonban, mint liszt a rostán, kihullt a tantervek összeállítóinak, a tankönyvek íróinak, az iskolák tanrendjeinek látószöge^/'--*'' * A nagy rendezők, filmszínészek, esztéták neve ma már szinte közismert. Pudovkin és Chaplin, Balázs Béla és Spencer Tracy neve: fogalom. Pontosan úgy, mint ahogyan fémjelzett Ady Endre és Shaw, Gorkij és Picasso neve. De vajon tesznek-e valamit az iskolák, a művelődési házak, tesz-e valamit a TIT, hogy a filmművészet nagyjainak ne csak a nevét, de a művészetét is megértse ifjúságunk és egész népünk? Az élet és nemcsak a statisztika bizonyítja: egyik művészetnek sincs olyan hatalmas tábora, mint éppen a filmnek. Hát nem kellene valami esztétikai ábécét adni ennek a mindennél nagyobb közönségnek a kezébe? Valamit, amit a könyvolvasó, a színházlátogató, a verskedvelő, a tárlatnéző, a koncerthallgató megkap, megkap már az iskolában, és azután vagy az iskolát pótolandó hozzájut az ismeretterjesztő előadások, népszerű szakkönyvek révén?! Tévedés ne essék! Nem azért nem foglalkoznak a filmmel, történetével, esztétikájával az iskolák és a művelődési intézmények, mert nincs kidolgozott anyag erre a célra. Mint a Színház- és Filmtudományi Intézet igazgatója, Berkesi András közli, az intézet akár ma kiadhatná például népszerűen írt filmévkönyvét , ha akadna rá kiadóvállalat. Akár ma elkezdhetnék a középiskolák oktatóinak ez irányú képzését (1960 őszéig megteremthetnék a filmtörténetet és filmesztétikát tanító pedagógus gárdát), ha kiadnák azt a tankönyvet, amelynek anyaga ugyancsak a Színház- és Filmtudományi Intézet egyik asztalfiókjában pihen. És ez a tankönyv nemcsak az ismeretanyagot tartalmazná, hanem azoknak a filmszemelvényeknek a listáját is, amelyekből a tanulók — nemcsak elméletben, hanem látva, a gyakorlatban is — megismernék a fény, a hang, a muzsika filmben ötvöződő harmóniáját, a film különleges kifejezési eszközeit és technikai alapfogalmait. Véleményem szerint nemcsak itt az ideje, de már rég itt lett volna az ideje, hogy a filmművészetnek helyet szorítsanak akár az irodalmi, akár a művészettörténeti (vagy ami még jobb: önálló) tankönyvben; itt az ideje hogy oktatásügyünk végre , művészetnek ismerje el — ne csak szavakban, de hivatalosan, cselekvő módon is — a filmművészetet! De nemcsak a jövőre, a jelenre is gondolnunk kell. Nem mondhatunk le a felnőttek filmesztétikai képzéséről sem. A Színház- és Filmtudományi Intézet terve: megalakítani a Magyar Filmklubok Szövetségét. A szövetség három szekcióból állana: a filmmúzeumszerű vetítések közönségéből, a filmtörténeti és esztétikai tagozatból és végül az amatőr űlmezőkből. Az első csoport nemcsak archív filmeket kapna, és nem válogatás nélküli filmeket. A filmfőigazgatóság, a KISZ, a SZOT, a TIT átvizsgálja az archív állományt, és közülük, valamint az örökértékű új fimek közül kiválogatja azt az anyagot, amelyet havi két előadásban levetítenek a filmklubok közönsége előtt. A vetítések előtt előadás ismertetné, mit nézzen és mit lásson a néző a filmben; az új filmek bemutató előtti vetítésén pedig részt vennének az alkotók, és a vetítést vita követné. A filmtörténeti és esztétikai szekció tagjai 1960-ban a többi között a következő előadásokat kapják: Filmművészeti alapfogalmak, A kamera, A képkompozíció stb. Szép tervek, hasznos tervek (talán már nem is tervek, hanem megvalósulófélben levő tények), de ez mind kevés. Az is kevés, hogy az intézet kiadja a „Filmbarát” című lapot a filmklubok tagjainak, mert ez a füzet nem fogy (pedig jó!), és nem lesz kelendő a Filmkultúra sem, amit 1960-tól kéthavonta megjelentetnek majd. Energikusabbnak kellene lenniük az intézet vezetőinek, nemcsak kiadniuk kellene ezeket a folyóiratokat, hanem ajánlaniuk, propagálniuk is, sőt, esetleg a filmklubok tagsági díjait úgy megállapítani, hogy ezeknek a lapoknak előfizetési ára a tagdíjban benne legyen. Érdemes érvelni és vitázni az értetlenség, a lebecsülés, a közömbösség ellen. A közönség nevelése nemcsak hozzáértőbb mozilátogatókat, műveltebb embereket adna, de szebb, jobb filmeket is. Balázs Béla írta: „A film minden más művészetnél szorosabban függ össze a társadalommal. Bizonyos szempontból a közönség teremti a filmet. Minden más művészi alkotást a művész tehetsége, ízlése határoz meg. A filmnél a közönség tehetsége és ízlése a döntő... Egy új, hatalmas, korlátlan lehetőségeket rejtő művészet sorsát tartjátok a keretekben. Ahhoz, hogy jó filmeket kaphassatok, meg kell tanulnotok érteni valamit a film művészetéhez. Tanuljátok meg észrevenni a filmművészet szépségeit, hogy megszülethessenek ezek a szépségek. És amikor megértjük majd a filmművészet lényegét, akkor mi, a filmek közönsége fogjuk igényeinkkel átformálni, újraalkotni a filmet.” GARAMI LÁSZLÓ - IP- ’ V 13 ■ Picasso békeplakátja. (A Nemzetközi Plakátkiálítás anyagából) Pár lépés a határ Ús magyar film: MESTERHÁZI LAJOS K.-,j regényéből r.’’ij.C,— ''.'V filmre írtar'i:; finVuMV Mix HUBAY MIKLÓS u • Zene: RÁNKI GYÖRGY Operatőr: HEGYI BARNABÁS Rendező: KELETI MÁRTON Főszereplők: SZIRTES ÁDÁM SZABÓ GYULA VÁRKONYI ZOLTÁN KISS FERENC Bemutató november 26-án. Széles változatban is. kétikus arcát, kicsit hajlott orrát, szokatlanul dús szemöldökét mintha kicserélné a nevetés. Ártatlannak látszó, nyájas férfi deríti Bojthárt: — Ne haragudjon, főhadnagy úr, és ne értsen félre, de nem kerestem önt. Én még ma reggel is abban a hitben voltam, hogy ön már régen külföldön van. Hisz tudja, nagyjából ismerem az ügyét, és természetesnek tartottam volna, hogy meg sem áll Bécsig, amíg biztonságban nem érzi magát. — Én magyar ember vagyok, Szolnoki Flóris, nem hagyom el a hazámat. Hiába vádoltak hűtlenséggel, én nem voltam és nem vagyok és nem leszek hűtlen a hazához! Értem?! — Hogyne, főhadnagy úr! — szeppen meg erre Szolnoki Flóris. — Én csak a kommunistákhoz voltam és vagyok és leszek hűtlen, amíg élek! Ehhez meg jogom van! — Természetesen, főhadnagy úr! — Vissza akarom fizetni, amit kaptam! Érti?! Kamatostól! — oly szenvedély uralkodik el Bojtháron, hogy Szolnoki Flóris néhány lépést hátrál tőle. — Maradtam, hogy visszafizethessek a vörösöknek! Megnyugtatom, nagyon drága leszek nekik! Olyan drága, hogy beledöglenek! — ezt már kiabálja. — Ön tudja, főhadnagy .... — De folytassa csak, hogyan talált rám? — Nem bírtam Pesten maradni, főhadnagy úr. Bizonytalansági érzeteim voltak. Nem ismertem ki magamat. Meg rettenetesen idegesített az a többnapos aszfalt csetepaté, a civilek között. Hogy a mennykőbe lehet úgy harcolni, hogy százszor inkább eltalálhatok egy civilt, mint magát az ellenséget. Nem komoly embernek való az ilyesmi, én mondom! — Ha az ember tudja, mit akar, a civilek között is disztingválhat! — mondja Bojthár nyomatékkal. _ A főhadnagy úrnak nagyobb a tapasztalata, de hol vagyok én öntől? Más iskolába jártam én! — Az igaz. Szolnoki Flóris, maga más iskolába járt! A vörösökébe, nem tagadhatja! Sőt tanárkodott is nekik, igaz? Tanította őket, hogyan lehet, milyen módszerekkel, elnyomni és rettegésbe tartani a magyar népet? Szolnoki Flórisban egy világ omlik össze. Ijedtség szorítja a torkát, és csak tátog, tátog, nem tud válaszolni. De kegyetlen ember ez a Bojthár! Mindent számon tart... — Kár, hogy nem volt okosabb. Nemcsak csúffá tenni kellett őket ami magának sikerült, ügyesen csinálta, hanem ha már bejutott közéjük, rothasztani kellett volna őket, értem?! Ellenkezőjét annak, amit maga csinált, és amiért ki is tüntették, viselje egészséggel! Ha magát nem buktatják le az elvtársai, Szolnoki Flóris, akkor maga ma ellenem harcolna, tudja-e? — Most értem, főhadnagy úr — világosodik a másikban, és némileg megkönnyebbülten mosolyint Bojthárra. — Na, folytassa, hogyan talált rám, de rövidebben! — és ez szinte utasításnak hangzik, ha nem parancsnak. — Igyekszem, főhadnagy úr!... Nem tudom, emlékszik-e a kis Baranyira? Arra a kétméteres, másfél mázsás mackósra? Becézésből hívták kis Baranyinak . .. Hát együtt szabadultunk kihozott ide Újtelepre, mert hová mehettem volna? Nem volt lakásom. A forradalmi tanácsnál a nevemre íratta a társbérletét , meg szétnézett egy kicsit, megszedte magát pénzzel, ruhával, elcsaklizott egy autót, aztán lekarikázott egy nővel Szabadkára. Én nem akartam vele menni. Nem szeretem a nálamnál erősebb embereket... Nekem is az volt először a titkos tervem, hogy összeszedek egy kis szajrét és elpucolok külföldre De aztán meggondoltam magamat. Civilként nem tanácsos ilyen vállalkozásba fogni és a fejemmel játszani. Elmentem hát a kapitányságra, beöltözni. Van rendőrségi gyakorlatom. Beöltözni, mert egyenruhában mégis biztonságosabb a portyázás ... A kapitányságon hallottam a főhadnagy úr nevét említeni. Mandrókat utasítottak, hogy jelentkezzenek önnél a Nyári Parkban, így indultam el én is! Ha a főhadnagy úrnak megéri a kockázat, hogy itt maradjon, akkor nekem is megéri. Ha szakad a kötél, még mindig lehet ugrani, nem igaz? Nincs nekem se macskám, se kutyám, könnyen mozgok. Olyan bál van itt, hogy sokáig nem veszik észre, ha valaki megunja a táncot... Bojtárnak nem nagyon tetszik ez a magyarázkodás. Érződik is a hangsúlyán: — És most mit akar csinálni. Szolnoki Flóris? — Amit a főhadnagy úr parancsol! Én még ma is keveredett vagyok, de abban biztos, hogy amit ön akar, az nekem is jó! — Ennyire bízik bennem. Szolnoki Flóris? — Igen! Pedig a főhadnagy úr sosem bízott bennem... — Honnan tudja ezt? — állítja meg Bojthár meglepődve, és már arra gondol, kinek beszélhetett ő Szolnoki Flórisról, aki viszszamondhatta a véleményét?... — Volt rá időm, tapasztalni. A főhadnagy úr néha barátságtalanabb volt, mint a börtönőrök. — Azért ne túlozzon, hallja-e?! És ne haragudjon! — Ha haragudnék, nem jöttem volna fölkeresni és jelentkezni. Bojthár már fölmérte magában a beszélgetés során, hogy Szolnoki Flórissal mit nyerhet. Vakmerőségben, ügyességben, találékonyságban a nagyon kevesek közé tartozik. Ki kell használni. Miért ne? Ha terhes lesz, engedetlen, vagy külön utakon jár, hát... rovott múltával szemben nem lehet probléma. — Szóval, szolgálatra jelentkezik, Szolnoki Flóris? — Parancsára, főhadnagy úr! Kérem a beosztásomat! Mi a teendőm? — Hát akkor figyeljen! Nincs kegyelem a ruszkiknak, értem?! — Értem! — Nincs kegyelem a komcsiknak, különösen ha csahosok voltak valahol, vagy alapító tagok, értem?! — Ezt is értem, főhadnagy úr. Ismerem őket! Ajjaj, de mennyire! — Szolgálati beosztásáról majd a parancsnokságon tájékoztatom részletesebben. Az utca nem alkalmas erre. — Kérem ... — Azt tudja-e, hogy én vagyok Újtelep katonai biztosa? — Tudom! Maléter megbízásából. Épp azért jöttem, főhadnagy úr! — Akkor rendben! — Én azonnal rendelkezésére állok! — Egy dologra azért még figyelmeztetem magát, Szolnoki Flóris! , — Parancsára !... — Én nem fogok ám magában csalódni... — Reméljük, főhadnagy úr! Mindent elkövetek, hogy... — Várjon, nem fejeztem be, amit mondani akarok. — Tessék parancsolni! — Én nem fogok magában csalódni, mert arra nem lesz ideje! Értem?! Ezt a fenyegetést már Szolnoki Flóris is sokalja. Törmelék az önérzete, de összeszedi: — Kérem, főhadnagy úr, valamit én is tudok, törleszteni valóm nekem is van! Tisztelje az én szándékomat is! Bojtár először meglepődik ezen a fordulaton, majd elneveti magát és vállon veregeti Szolnoki Flórist: — Éles esze van magának!... Akar hadnagy úr lenni? Ez volt a rangja! Jól hangzana, hogy hadnagy bajtárs!... Szolnoki Flóris pillanatokig gondolkozik, s mert összemérte magát Bojthárral, a válasza egyszerű és megfontolt: — Nem akarok sem hadnagy úr, sem hadnagy bajtárs lenni! — Ez tetszik nekem. Szolnoki Flóris. Okos ember maga, és ügyes diplomata — és Bojbár most nem hazudik. Egymás tenyerébe csapnak, mint a megegyezett alkuszok, és elindulnak a Nyári Park felé... - 9 -