Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-17 / 29. szám - Murányi-Kovács Endre: A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai • könyvkritika (10. oldal) - Hincz Gyula: Florica Cordescu kiállításához • képzőművészet-kritika • Kultúrkapcsolatok Intézete (10. oldal) - Csathó Kálmán: Caruso Budapesten (10. oldal)

A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai A Tanácsköztársaság 40. év­fordulójának méltó meg­ünneplésére az MSZMP Köz­ponti Bizottságának Párttör­téneti Intézete és a Kossuth­ Kiadó gondozásában rendkí­vül értékes, szép és tanuilsá­­gos album jelent meg. A 48 egykori plakátot eredeti szí­nekben, redukált nagyságban, önálló lapokban prezentáló kiadvány elsősorban természe­tesen jelentős dokumentum. Növeli jelentőségét Pór Ber­talan előszava, mely magvas beszámoló a Tanácsköztársa­ság képzőművészeti kérdései­ről, az akkori Művészeti Di­rektórium tevékenységéről, de egyben a legilletékesebb mű­vész, e nagy kommunista fes­tőművész tollából vallomás is saját útjáról, nemcsak a Ta­nácsköztársaság idején alko­tott plakátkompozícióival és egyéb műveivel kapcsolatban, de a felszabadulás után, mű­vészetünk, a megvalósult má­sodik magyar proletárdiktatú­ra művészete tekintetében is. A Tanácsköztársaság alatt megjelent plakátok közvetlen erejű, művészi kifejezői az el­ső magyar proletárdiktatúra alkotásainak és harcainak. Látjuk, hogy az alkotó művé­szek tudatosan állították ké­pességeiket, egész tevékenysé­güket a társadalmi küzdelem, a forradalom, a szocialista át­alakulás szolgálatába. S e te­kintetben kiváló tanulságot nyújt ez a művészet: a külön­böző temperamentumé, külön­böző stílusirányzatokhoz tar­tozó, különböző hagyomá­nyokhoz forduló alkotók­­, akár a valóságábrázolás bizo­nyos formájú konvencióihoz ragaszkodtak, akár szabadon szárnyaló képzeletük stilizáló erejével újítottak —, vala­mennyien megtalálták azt a formát, hogy akcióra buzdító mondanivalójukat a leghatá­sosabban közöljék a tömegek­kel. A Tanácsköztársaság pla­kátművészetének egészében egységet teremt a mondaniva­ló, a művészi tartalom eszmei egysége, de összhangra talál­nak a különböző stílusirány­zattal kísérletező, vagy azokat kibontó alkotó erők is: éppen a dolgozó-harcoló forradalmi tömegekkel való együttérzés következtében. A különböző formaelemek hol szintézist ke­resve, hol nyílt és nyers köz­vetlenséggel is úgy hangolód­nak össze tárgyukkal, hogy az eredmény a kétségtelenül szuggesztív hatás. E szuggesztív hatásnak a foka természetesen a művészi kifejező és megjelenítő erőtől, a művész indulati hevét rög­zítő szerkesztés, vonaljáték, szín- és foltelhelyezés erejétől függ. S hogy akár a különbö­ző művészegyéniségek stílus­eredményei is, mily jól megfér­nek emellett, ha a mondani­való, s a művészi kifejezés az egyes művekben megfelel egy­másnak, arra a legjellemzőbb, ha a legismertebb, és mond­juk meg: egyúttal művészileg is legmagasabb rendű plaká­tokat egymással összevetve vizsgáljuk meg. Vegyük mindjárt a talán legismertebb plakátokat! Uitz Béla „Vöröskatona­ előre! ’ című plakátja, meg Berény Róbert „Fegyverbe! Fegyver­be”! felkiáltást hordozó, szinte a Tanácsköztársaság emblé­májává lett matrózalakját. S ha ezekhez, az összehasonlítás érvényének kiszélesítése céljá­ból hozzávesszük Pór Bertalan kompozícióját („Feleségeite­kért, Gyermekeitekért, Elő­re”), mely az Uitzéval teljesen azonos tárgyú, akkor kétség­telenül bizonyossá válik, hogy ez a három egyéni úton járó, egyéni elképzelés alapján al­kotó művész a különböző kompozíciós és formaelemek felhasználásával, hasonló mű­vészi kvalitású, s hasonlóan mozgósító erejű alkotással já­rult hozzá a proletárforrada­­lom harcához. Csak felületes ítélettel mondhatnék, hogy Berény Róbert vöröskendőt lobogtató, egyalakos — sőt félalakos —, matrózplakátja fejezi ki a mondanivalót a legtömöreb­ben, és már az arányok miatt is a legmonumentálisabb alko­­­­tás. Ha figyelembe vesszük a térkihasználásnak és a ren­delkezésre álló tér betöltésé­nek hagyományosan rendkí­vüli fontosságát, akkor Berény nagy fehér foltjával szemben Uitz alakjainak tömörítésével, az elrendezés szinte zsúfolt­nak ható nyomatékéval nyil­vánvalóan előnyhöz jut. Be­rény felkiáltásának fekete be­tűivel szemben, Uitz szövegé­nek vörös betűi is kétségtele­nül izzóbb, lendületesebb ha­tást keltenek. E különbségek természetesen nem döntők végleges értékítéletünk szem­pontjából, csupán elemzéssel könnyítik meg azt. Hiszen mindkét plakátot Pór Berta­lannak másik, „Világ proletár­jai egyesüljetek!” felírású, ro­hanó lendületű, vörös zász­lókat lengető kétalakos kom­pozíciója és Biró Mihály vörös kalapácsos „1919 május 1”-jé­vel egyetemben a Tanácsköz­társaság legklasszikusabb és legmagasabb igényű, leghatá­sosabb plakátjának ismerjük. T­érjünk azonban vissza az azonos témájú plakátok összehasonlításához! Uitz is, Berény is modern egyszerűsí­­tésű, a szöveg felkiáltásával azonos jellegű plakátot alko­­­tott; mindkét művész egyetlen indulat felkeltését, egyetlen elhatározás létrejöttét célozta — és eredményezte is. Pór Bertalan azonos témájú pla­kátja hasonló modern egysze­­rűsítésű alakjaival — sokkal összetettebb művészem. A felírás: „Feleségeitekért Gyer­mekeitekért Előre” nem vas­tag nyomtatott betűkkel, ha­nem nem is egészen szabályos ritmikájú, s elhelyezésű feke­te kézírással szól a nézőhöz: szinte jelképezi a megszólaló proletárfeleség némileg gya­korlatlan írásának jellegét. És a proletárfeleséget ott­ tal­ál­juk a képen, karjában csecse­mőjével, mint az új világ, a szocializmus világának Ma­donnája lebeg a menetelő vö­röskatonák által felvert por­felhőben, a vörös zászló ideges vonalú, boltozatos dekorációja alatt. A régi festmények, a reneszánsz-alkotások nagyon is reális isteni-emberi asszo­nyára üt vissza, bármennyire is modern vonalú a megfor­málása. Az egész plakát szer­kezete is a nagy táblaképek szerkezetére mutat. H­a még e három nagyszerű plakát mellett megné­zünk egy negyediket is — mely, ha nem is azonos, de részben hasonló tárgyú, ha­sonló elgondolásé, és művészi kifejező erőben sem marad el az előbbiek mögött —, akkor látjuk csak valóban, mily sok­­húrú hangszer volt a Tanács­­köztársaság művészei kezében a mozgósító plakát, és meny­nyire nagyhatású is. Vértes Marcell emlékezetes „Velem vagy ellenem” plakátjára gon­dolunk, a fiatal vöröskatona nyugodt alakjára a lampionos, vörös rózsás, színes szalagos vörös zászló dekorációjában. A művész a maga elegánsnak mondható virtuozitásával, a grafika hagyományos forma­elemeit használta fel. Vörös­katonája alakjában nem a lendület, hanem a figyelő nyu­­godtság ereje a legszuggesz­­tívebb. Mondanivalóját e nyu­galomban, s a majdnem natu­ralista konvenciókra emlékez­tető grafikai megoldásban is félreérthetetlen bizakodással fejezte ki. Ezért oly figyelem­re méltó e pompás képességű, tudatos művész alkotása. Az összehasonlításra került négy plakát példája talán minden felsorolásnál, tárgyi, tematika, rendszerezésnél job­ban megvilágította, mily gaz­dag gyűjtemény „A magyar Tanácsköztársaság plakátjai” albuma. Természetesen a meg­jelölt, kiemelkedő művészeké mellett más ígéretes vagy sze­rényebb képességű, ismeretle­nebb, sőt teljességgel ismeret­lennek maradt művészek al­kotásait is tartalmazza. MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE AZ a nagy közönségsiker, é, amely a Caruso-filmet kí­sérte, mintha elégtétel akarna lenni azért a bukásért, amely nálunk a nagy olasz művészt ötvenkét esztendővel ezelőtt érte. Megemlékszik erről egyik magyar lexikon is, ezzel told­va meg Caruso személyi ada­tainak fölsorolását. Budapes­ten is föllépett 1907-ben, de itt indiszpozíciója következté­ben nem volt sikere. Jelen voltam ennél a neve­zetes sikertelenségnél, ponto­san emlékezem rá, és mint­hogy azóta az operaházi száj­­hagyomány egész legendává dagasztotta az esetet, talán nem árt, ha igazságot szolgál­tatunk a nagy énekes emlé­kének. Caruso akkor már jó néhány éve a New York-i Metropoli­tan-opera tagja volt, ahol évi negyven köteles, azaz biztosí­tott fellépéséért fellépésenként tízezer svájci frankot kapott. Hogy ez mekkora összeg volt abban az időben, arról fogal­mat adhat az, hogy ugyanek­kor a budapesti Operaház egy esti maximális bevétele kö­rülbelül ötezer svájci frank volt. Az Operaház rendes hely­árak mellett nem tudta volna megfizetni Caruso fellépti dí­ját — 12 000 frankot — ezért azt találták ki, hogy jótékony céllal kössék össze a vendég­fellépést, lekötve a tíz-tizenöt­szörösére emelt helyárakból befolyó tiszta haszon egy ré­szét a Tüdőbeteg Szanatórium Egyesület javára. Abban az időben a közokta­tásügyi minisztériumban a színházi ügyek referense vol­tam. Állandó hivatalos helyem volt a két állami színházban. De Apponyi miniszter a jóté­kony célra való tekintettel le­tiltotta, hogy ezt a helyet az­nap este ingyen igénybe ve­gyem. Ő maga ugyanis megfi­zette hivatalos páholyáért az 500 koronát. Az én helyem száz koronába került volna, telefonáltam hát a színházba, hogy adják el a jótékony cél javára, de egy óra múlva már a színházból telefonáltak, hogy okvetlen menjek el az előadásra, mert üres a szín­ház, meg kell tölteni. Rendes helyemet eladták ugyan, de küldtek egyet helyette a tize­dik sorba. Jób Dániel ült mellettem, szintén ingyen. Ő akkor a Vígszínház rendezője vett, de Operába nem járt, mert nem volt egy cseppet sem muzikális — ingyen azonban hajlandó volt meg­nézni és meghallgatni a nagy­szerű világhírességet, a­kiről a lapok egy része már jóval előbb éles reklámcikkeket kö­zölt. Ilyenek sokan voltak az­nap este az Operában. Caruso egyetlen fellépésére­­— elég szerencsétlenül — Rha­­damest választották Verdi Ai­dájában. Aidát Vasquez Itália Molina grófnénak, az Opera­­ház akkori sztárjának kellett volna énekelnie. Ő próbált a vendéggel, délután azonban rekedtségére hivatkozva le­mondott, ezt azonban csak közvetlenül az előadás előtt közölték Carusóval. A legenda szerint Caruso a próbán egy túlságosan bizal­mas gesztussal fejezte ki tet­szését a grófnőnek, aki állító­lag ezért mondott volna le, s Caruso emiatt való bosszúsá­gában nem volt állítólag disz­ponálva, s ez lett volna oka a siker elmaradásának. MiM­indez persze nem igaz. M­J Hegy Caruso a próbán ci- Inderrel fején és sétabottal kezében jelent meg, amit rossznéven vettek tőle, és hogy nem énekelt, csak mar­­kírozott, az való. Az is, hogy a tempóra és egyebekre néz­ve utasításokat adott és meg­állapodott a karmesterrel és a partnerekkel, s a többi azonban utólagos mese. Vas­­queznénak nem kellett külön sértődés, hogy lemondjon. Megírták róla, hogy a lemon­dást, ezt a keresztényi erényt, nagy előszeretettel gyakorol­ja: hetenként átlag kétszer mond le, s már közel jár hoz­zá, hogy századik lemondása jubileumát megülje. A bizal­mas gesztus legendája pedig Caruso valamely amerikai, ál­latkerti, állítólagos botránya emlékének a felelevenítéséből ered, és természetesen szintén nem igaz. Igaz ellenben, hogy Caru­­sónál valóban nem volt si­kere. Legalább is nem olyan, amilyet megérdemelt volna, de ennek nem indiszpozíciója volt az oka, hanem egészen más. Indiszpozíciót csak zenekritiku­saink egy része emlegetett ud­variasságból, a sikertelenség magyarázatául­­, de nem a vendég művész, hanem a kö­zönséggel szemben való udva­riasságból, mert Caruso —, ha kellemetlenül érintette is, hogy olyan partnerrel (— a Vasquezné helyett beugró Ney Herminnel —) kellett ját­szania, akit addig nem is lá­tott — gyönyörűen énekelt és kedvetlensége — ha ugyan volt? — egyáltalán nem be­folyásolta sem játékát, sem bámulatos énekkultúráját és csodálatos hangját sem. Azt a tökéletesen iskolázott, kristálytiszta, tüneményes han­got, amely olyan lágy és si­ma volt, mint a legpuhább bársony, és mégis kifejező, amelynek nem volt a világon semmi érdessége, de hajlé­kony volt és érzékeltetni tud­ta a legfinomabb árnyalatokat is. Mindez olyan előadás mel­lett, amelyben nem volt sem­mi hatásvadászat, semmi szín­­falhasogatás. Caruso nem pro­dukált nagy fortissimokat, ha­nem olyan egyenletes és plasz­tikus éneket, amely nem dina­mikájával hatott, hanem fi­nomságaival — azokra persze, akik értették és értékelni tud­ták. Ilisének azonban akkor este, 1907. október 2-án csak el­ernyoszó szamúan nall­gatták az Aida előadását: az Operaház zeneértő törzsközön­ségét a mértéktelenül fölemelt helyárak kiszorították a szín­házból, a színházat egyharmadrész­­éi­ben gazdagok vagy leg­alább is jómódúak töltötték meg, amely tulajdonságok tud­valevőleg nem okvetlenül jár­nak együtt a zeneértéssel. A közönség másik kétharmadré­sze a szedett-vedett ingyen­­publikumból telt ki, amelyet a színház külső képének meg­mentése végett csődítettek be az utolsó órákban, s ezek közt is csak kevés volt az igazi ze­neértő. Caruso tehát nem a művelt és jófülű zenekedvelő közön­ség előtt lépett föl Budapes­ten, hanem egy olyan gyüleke­zet előtt, amely túlnyomó rész­ben hozzánemértőkből, zenei analfabétákból állott. Olya­nok előtt, akik az énekhangtól azt várják, hogy harsogjon és egyetlen hangot hihetetlen hosszan kitartson. A közönség a nagy reklá­mozás után azt várta, hogy valamely csodálatos hangfeno­­mént fog hallani. Ehelyett Ca­ruso a Celesta Aidát pariando kezdte, mezzo voce folytatta. A legideálisabb tisztasággal jelentek meg ajkán a frázi­son pompás fokozásával a ki­fejező erőnek — ez azonban, ez a maga nemében tökéletes produkció csalódást keltett a hozzá nem értő közönségben és a taps elmaradt. A Nílus-parti jelenetben az­tán erős dinamikai hatáshoz folyamodott a művész, mintha azt mondta volna: Nesztek, ha ez kell nektek, tudok én így is! Meg is volt a hatása, nyolcszor vagy tízszer hívták a függöny elé. Ugyanilyen hatása volt a földalatti jelenetnek is, de közben a szeptettben, ahol Rhadames szerepe hálátlan is, egy cseppet sem igyekezett ér­vényesülni, hanem nyugodtan tűrte, hogy az Amonasarot éneklő, kitűnő Takács Mihály, meg a Ramzest éneklő Erdős lebrillírozzák, azaz leénekel­jék, amit a rosszkor hazafias öntudatra ébredt közönség nem egészen ízléses módon „nemzeti” tüntetéssé fajuló ünnepléssel jutalmazott. Dióhéjba szorítva körülbe­lül ez a híres Caruso-bukás hiteles története. Ez világlik ki a komoly zenekritikusok cik­keiből is, akik a vendégsze­replésről beszámoltak. A le­gendát akkor nem hallottam senkitől, pedig a színházi re­ferens lévén — mind az Operaház vezetőségével, mind az énekesekkel állandóan érintkeztem. Csak most, nem­régiben egy jóval fiatalabb operaházi tagtól értesültem a Vasquezné megsértődésének arról a magyarázatáról, amely az egész bajnak a kiinduló­pontja volna, ha igaz volna. De nem igaz. Nem Caruso bukott meg Bu­dapesten, hanem az üzleti spekuláció, amely mohóságá­ban meg nem értők bírálatá­nak tette­­ki a legkitűnőbb énekest. CSATBÓ KÁLMÁN @anisfr (Bud - 1­1 - FLORICA CORDESCU KIÁLLÍTÁSÁHOZ A­zt, hogy egy művész, ko­­runk művésze igaz mű­vész, az határozza meg, hogy miképpen áll korunk legége­tőbb, legjellemzőbb, valóban nagy kérdései mellé — felis­meri-e és bekapcsolódik-e azoknak a gondolatoknak az áramába, melyek az egész emberiség közös gondolatai: az új, a szocializmus világa építé­sének és bővítésének, a világ alkotó békéjének gondolata. Kérdés tehát: az imperializ­mus elleni harc, a tőkés zsar­nokság és az atomháborús té­boly ellen folyó közös nagy küzdelemben részt vesz-e, s művészi-emberi szenvedélyé­vel, alkotó készségével prog­resszív formálója-e ennek a küzdelemnek. Korunk igazi humanistája az, aki e nemes harcnak, a nemes szenvedély­nek élenjáró harcosa. Ezek a szenvedélyteli, egész emberi­séget érdeklő gondolatok leg­főbb tartalma a ma igaz mű­vészetének. E tartalom ková­csa az új formanyelv kitelje­sedésének. Florica Cordescu korunk legégetőbb gondolatainak mű­vészi kifejezője és aktív har­cosa — így ő korunk igaz mű­vésze. A Kultúrkapcsolatok Intézetében megnyílt kiállítása egy nagy művész harcos ma­gatartásáról tesz tanúságot. Drámai erejű illusztrációiban tükröt tart az emberiség elé, szenvedélyesen, vádoló hangon ostorozva a tőkés társadalom, a fasizmus kegyetlenségeit — megrázó erővel tiltakozik­ az atom- és hidegháború ellen. Sodró erejű illusztrációinak egyik részében (Zaharia Stan­­cu Mezítlábasok folytatásos re­gényének illusztrációi) nagy­szerűen mutatta be népének s azoknak a hősöknek arculatát, akik szüntelenül „harcraké­­szen”, „félelem nélkül” küz­döttek népük felszabadításá­ért: a „legyőzhetetleneket” — a kommunistákat. Ezek a raj­zok a román nép felszabadulás előtti időszakáról szólnak, az elmúlt történelmet idézik, megrázó erővel mutatják be a nép szenvedéseit , munkáso­kat, parasztokat, munkanélkü­liek tízezreit, éhező gyerme­kek tömegeit és kétségbeeső anyákat. Vádolóan bátor ecset­vonásokkal leplezi le a kizsák­mányoló osztály arculatát, ci­nizmusát és kegyetlenségét. E lapokat drámai sűrítettség, monumentális egyszerűség, a mondanivaló tömör kifejezése jellemzi. Oly finom emberi melegséggel ábrázolja a nép hőseit, oly bátran, élesen raj­zolja meg a tőkés társadalom igazi arculatát, amire csak iga­zán nagy és harcos művész ké­pes. Igaz az, hogy e lapok az el­múlt történelmet idézik, de a múlt szelleme — sajnos — még él a szocializmust építő népek táborain kívül. Él a tő­kés társadalom — nem is új formában, régi kegyetlen tar­talommal: az új fasizmus for­májában. Ma is emberek tízez­reit börtönzik be s tömegmér­gezéssel pusztítják el a népek legjobb fiait, a fasizmus gya­lázatos módszereivel. Van úgy, hogy vérbíróság elé állítják , mint e napokban Manolis Gle­­zost és hős harcostársait. Ezek a lapok éles tiltakozás az im­perialista agresszió, a burkolt vagy nyílt gyarmati háború, az újfasizmus háborús készü­lődései, tömeggyilkosságai el­len. De a nép olyan, mint a ha­ragos tenger; hullámai elsöp­­rik a fasizmus szennyes törté­nelmi maradékát. Milliók emelik fel az életet sugárzó napot és hatalmas várfallá egyesülnek, hogy megvédjék a békét, megvédjék az emberi­séget az atomháború rémétől — ahogy nagyszerű képi szim­bólumokba sűrített milliók tiltakozását Florica Cordescu, Eugen Jebeleanu Hirosima mosolya című költemény-il­lusztráció sorozatában — hogy ne pusztuljanak el ártatlan gyermekek és emberek tízez­rei, hogy ne legyenek hamúvá vált anyát kereső gyermekek és anyák, kik hamúvá vált gyermekeikért kiáltanak. A költemény megrázó erejű cím­lapja élesen veti fel a kérdést: választani a pusztulás és az élet között. A nép, a világ minden becsületes embere vá­lasztott az alkotó élet mellett, az elnyomás és a halál­tech­nika ellen. Florica Cordescu rajzai szinte szétfeszítik a grafikai műfaj kereteit és korunk problémáinak, harcának akti­vizáló, történelmi nagy fres­kóivá válnak, éppen harcos gondolataik alapján — épp úgy, mint Goyának, Daumier­­nek és K. Kolvicz lapjai. Florica Cordescut korunk nagy művészét köszöntjük budapesti kiállítása alkalmá­ból. HINCZ GYULA Florica Cordescu: Hordár

Next