Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-01 / 1. szám - Goda Gábor: Lotto • széppróza (4. oldal) - Toncz Tibor: rajza • kép (4. oldal)

—­Szeretném — mondta Dorogi Péter—, ha ez volna utolsó beszélgetésünk a válásról. — Én is — mondta az asszony. — Ámbár az ilyesmi kifogyhatatlan lehetőséget rejt­­ magában. Dorogi most, hogy a válást minden bizon­­nyal elhatározták egymást közt, leg­alább baráti érzéseket tudott magában fel­idézni a felesége iránt és az asszonyban is volt holmi őszinte enyhület, mondhatni: csa­ládiasság, ahogyan ott ültek a fotelekbe süp­pedten, feketékkel párásítottan és legeltették tekintetüket az öt év alatt nem is olyan kis­polgárivá berendezett lakáson. Nagyjából ab­ban is megegyeztek, hogy Doroginé visszatér anyjához, az Alkotmány utcai kétszoba-hal­­los lakásba és Dorogi megtartja az egyszoba­­hallosát a Mártírok útján. Nagyjából a kö­zösen szerzett holmit a megelőző isten tud­ja hányszoros tárgyalásokon már szétosztották egymás közt, olykor nagyon is bonyolult, kö­rülményes dadogással hozván egymás tudo­mására,­ hogy ez vagy az a könyv, szőnye­­gecske, kerámia, hallberendezés stb. miért inkább a férfié, mint az asszonyé vagy for­dítva. Eleinte úgy tűnt, hogy ez lesz a legegyszerűbb kérdés. Utóbb kiderült, hogy ez a legbonyolultabb problémák egyike. A ma esti beszélgetés közben már a vá­lást elhatározó házastársak mindegyike egy­­egy leltári lapot tartott a kezében s úgy be­szélgettek, tehát tárgyilagosan, kerülvén min­den indulati és érzelmi elemet. — Tehát a kerámia­ cica marad — mond­ta Dorogi Eszter. — Viheted is — mondta az ember. — Inkább a Gorkij-sorozatot viszem, tulaj­donképpen én vettem. — De én olvastam. S ehhez hasonló részletező „határkiigazító’­ viták folytak közöttük, több órán keresztül. Még nagyobb bonyodalmat okozott a taka­rékpénztári betét felosztásának kérdése. Hat­vanezer forintjuk volt. — Harminc-harminc — mondta Dorogi Pé­ter, mintha holm­fi egyszerű igazságot mon­dana ki. — És a lakás? — kérdezte Eszter. — Ha eladod, kapsz érte... — De nem adom el. Nekem is kell lak­nom. Te hazamész az anyádhoz, a legna­gyobb kényelembe, de én ... S ezen új vita indult. Kinek mekkora lesz a kényelme, mi általában az, amit kénye­lemnek nevezünk, kényelem volt-e az, ami eddig volt stb. A legbonyolultabb kérdés a bútorok fel­osztása volt. Mindkettőnek előre elkészített titkos hadi­terve volt e tekintetben. Mindegyik ragasz­kodott egy-egy székhez, asztalhoz, aminek következtében a „garnitúra” ízekre bomlott. — A két fotel közül az egyiket... Ezt, gondolom, belátod... — mondta az asszony. — Nem lehet egy garnitúrát így, ilyen kö­nyörtelenül megbontani — mondta Dorogi­­ Péter. — Jogom van a fotelhoz,, vagy­­ így az asszony. ij A „jog” szó új indulatokat és új lehető­­­­ségeket váltott ki. Most már jogról beszéltek,­ igazságosságról és ilyen hipotézisek alapján tárgyalták meg a rádió, de különösen a tele­vízió, a magnetofon, a villanygramofon ügyét. Ezek megoldhatatlan kérdésekként meredez­­tek előttük. Ne kövessük az érvelések hol bizalmas, hol bizalmatlankodások hosszú so­rát, mert nekünk is be kell látni, hogy ezek megbonthatatlan, ketté nem osztható tárgyak, éppúgy, mint a frigidaire, ami egyébként különös erővel korbácsolta fel a még házas­társak elszunnyadt szenvedélyeit. Történetünk, de az egyetemesség szem­pontjából is teljesen közömbös, mely tárgyakban hogyan állapodtak meg. Inkább csak jelezzük, hogy a televíziót tekintettel arra, hogy ez az asszony legfőbb szórako­zása, magával viszi, viszont itt hagyja a fri­­gidaire-t, ami egyébként a mamájánál is­ van. Dorogi ezt a tényt „elvileg” igazságtalannak tartotta és kétezernyolcszáz forint „lelépést” kért a televízióért a megosztandó bankbetét terhére. Este tizenegy óra felé három és félórás tárgyalás után rájöttek, egyetemlegesen, bá­natosan, hogy lényegében egyiknek sem ma­radt semmije. Fél garnitúra, fél konyhabe­rendezés, fél könyvtár, egyszóval — szerin­tük — mindegyiknek csak a fele élete ma­radt meg. De az együttmaradás ténye fel sem­ ötlött bennük. Becsülték, de unták is egymást. S mindketten arra vágytak, hogy boldogabbak legyenek, s tudták, hogy a boldogság szín­vonalának ezirányú emelkedését nem vár­hatják semmiféle társadalmi fejlődéstől. Meg kell mondanom, hogy még éjfélkor is alkudoztak, kicsit már gőzös fejjel, réve­­tegen, mint a kártyások, akik vesztésben vannak. Fél egykor a rádió a himnuszt közvetí­tette szokás szerint, s ők akkor tartottak a fehérnemű szétosztásánál, pontosabban a le­pedőknél. Egy óra volt, amikor felosztották, vagy in­kább felaprították az összes ingóságokat, a „közös szerzeményt”. Úgy érezték, hogy ala­pos munkát végeztek, sőt mindegyik úgy érezte külön-külön, hogy némileg győzött is. Hogy min győzött, ezt nem lehetett pontosan megállapítani, de holmi győzelmi érzést oko­zott a férfiben, hogy elképzeléseinél kettővel több lepedő, eggyel több párnahuzat maradt a birtokában, viszont az asszony nem hitte­ volna soha az életben, hogy a férje szó nél­kül lemond a hall csillárjáról. De a jó ér­zések mellé odalopakodtak a rosszak is. Do­rogi váratlanul azt mondta: — Kicsit feldúltuk az egészet — s kezé­vel a levegőbe rajzolt egy kört, ami „az egé­szet” volt hivatva kifejezni. — Feldúltuk. De ez nem megy másképp. — Igaz — mondta az ember. — Egye meg a fene. — Nem mondom — mondta az asszony —, szebb volt a kék garnitúra így egybe, dehát istenkém ... Majd jön egy másik as­­­szony idővel és az is hoz egy fotelt, egy széket és lesz egy felemás garnitúra ... — Istenkém, — mondta az ember. — Rous­seau szobájában nem volt más — ezt abban az izében olvastam —, csak egy ágy, egy szék és egy asztal... — És egy Rousseau — mondta az asszony. — Ez igaz. S nevettek, de a nevetésük mögött volt szomorúság is, amiért így szétesett az éle­tük, akár a kék garnitúra, vagy a könyvtár. S úgy határoztak, hogy aludni térnek. A férfi még észrevette, hogy a fotelhuza­ton, amelyen ül, jókora folt van. — Mi ez? — kérdezte — ez nem volt rajta. — Nem tudom — mondta az asszony. — Ez egy új folt. — Jó — mondta az­ asszony —, ne ide­geskedj miatta. Legyen az én fotelem. Dorogi Eszter nagylelkűnek tetszett s meg­lepte, amikor férje azt mondta: — Ugyan kérlek, csak nem adok neked egy koszos fotelt. — Te nem adsz nekem? Ez az én jussom. S megint feldúlt lélekkel álltak ott, éjjel negyed kettő felé. Az asszony vetkőzni kezdett, a férfi úgy tervezte, még elüldögél a süppedő ka­rosszékben, amíg végigszíja a cigarettáját. Aztán elővette a pénztárcáját, átszámolta a pénzét, majd megpillantott egy úgynevezett lottószelvényt. (Nyereményjáték a huszadik század második felében.) — Mondj egy számot — mondta Péter. — Tizenkilenc. — Miért tizenkilenc? — Ma van tizenkilencedike. — Helyes — mondta a férfi. — Mondj még egy számot. — Huszonhét. — Jó. De mért huszonhét? — Mert huszonhétéves koromban válok el a férjemtől. Dorogi Péter fel sem pillantott a már pi­zsamába bújt feleségére, csak gondosan be­írta az X-et a lottó szelvény megfelelő he­lyére. — Harminc — vezényelte önmagának a férfi a harmadik számot, miután ő éppen egy hete múlt harminc éves. — Harmincegy — mondta unottan az as­­­szony. — Miért harmincegy? — Harmincegyedikére rendeltünk fuvart a holmim (itt a birtokos ragot nyomatékkal ejtette ki az asszony a száján) elszállítására. — Egy — mondta a férfi. — Elseje. Else­jén végre visszanyerem a szabadságomat s függetlenségemet — s persze nyomban rá­tette az előírásos X-jelzést az egyes számra. Nem is beszéltek tovább, a férfi is lefe­küdt, eloltották a lámpát és Dorogi azt gon­dolta magában: „Nem, a dolgot nem lehet visszacsinálni. Ez így helyes. Idegesít ez az asszony. Szokásaival, a hangjával, a rágásá­val, a pontosságával, vekkeres ébredésével, azzal is, ahogyan a tízóraiját előkészíti, ami­kor a hivatalba megy, lázadástalanságával, amellyel az élet különféle jelenségeit fogad­ja, kis számvetéseivel, amelyekből nyájas­sága és bizonyos fokú, főként hivatali nép­szerűsége származik. Idegesít, ahogyan men­ten mosolyra húzódik a szája, akárha a ház­mestert szólítja meg, de komor, szinte rideg egyébként szép arca, ha az ember óvatlanul pillant rá. Nem, nem. Sok más is elviselhe­tetlen, de ez most nem is érdekes, csak arra is gondol az ember, arra a szinte hivatalos kötelességteljesítésre, amellyel soha nem ő szabta meg szerelmi együttlétük időpontját, hanem kínos és bosszantó türelmet tanúsí­tott e téren; a szeretete is kötelességtudás volt csupán, ha beteg voltam, az általános érvényű emberiesség hozatta vele a hőmé­rőt, a kalmopirint, nem, nem, ebből elég volt. Igen, nélküle is nehéz lesz ebben a félig kiürült lakásban, de tele lesz az élet új lehetőségekkel, nem lesz bűn, a lelkiisme­­retfurdalás előidézője, ha egy-egy nőt ven­dégül lát az ember és ... Dorogi Péter elálmosodott és egy ötéves szokás családi szabályzatának megfelelően még ezt mondta: — Jójcakát. — Cakát — felelte az asszony, de ő még nem aludt el. Tűnődött, így valahogyan: „Kár, nagy kár, mert Péter nem rossz em­ber, kitűnő mérnök, de mégis unalmas em­ber. Az ötből négy évet kényszeredetten be­szélgettünk. Nincs mondanivalónk egymás számára. Asszonnyá tett, de nem nővé. Így ebben a vonatkozásban is unom, és bosszan­tott ez az örökös kötelességtelj­esítés. Mert minden az volt. Ha a vacsoránál beszélget­tünk, akkor is a kötelességemet teljesítet­tem. Nem lesz könnyű megint megszokni anyám — akit egyébként imádok — rigo­lyáit, újra leánnyá lenni, de jobb lesz, mint ez a sivárság. Jó volna, ha azért válnánk el egymástól, mert van valaki, akit szeretek s akivel megcsaltam. Igen, ez jó volna. De nincs. Talán majd lesz... Talán — gon­dolta Éva s nagyot ásított. Két nappal később a rádióból értesültek a lottó nyereményszámairól. Méltatlan do­log volna holmi naturalista vagy akár rea­­­­lista stílusban kiaknázni ezt a váratlan for­dulatot és most elemeire bontva részletezni, hogy Dorogi Péter mint írta le a számot, sebtében egy újság szélére, miként egyez­tette, majd két nappal később miként kiáltott fel, sőt ordított meglepettségében, hallván, hogy ötszázezer forintot nyert. Ez ugyan je­lentékeny fordulat történetünk menetében, de túlzottan sok közhelyre ingerli még az olyan elbeszélőt is, akinek a közhelyek iránt elko­pott az érzéke. Ebből talán annyi az igen fon­tos mozzanat, hogy mindez este történt, ami­kor Dorogi Péter abban a foltos fotelben ült, amelyet Éva asszony vállalt ingóságai közé. — Nyert — mondta a férfi. — Nyer­tünk — így az asszony. Ez igaz, gondolta a férfi, ez igaz, a szá­mokat is együtt gondoltuk ki. Az asszony az ötszázezer forintnál kissé elszédült, a rádió szélébe fogódzott és azt kérdezte: — Mennyi? — Ötszázezer — mondta az ember. — Húsz százalékos adó híján... — Kár — mondta az asszony révetegen. — Nagyon, de ez így van — mondta las­san Péter. Az asszony még mindig ott állt a rádió­nál, a szemét is lesütötte, az arca az döb­bent fehérségből pirosra váltott s azt mondta: — Csak négyszázezer marad. Ennek a „csak” szócskának nem nőtt meg a jelentősége, inkább a „négyszázezer” szót ismételgették, az töltötte be a szobát, kép­zeletüket. Dorogi Péter a bárszekrényhez ment, töltöttek a barackpálinkából és ittak. És ez kellett is. — Hátha tévedés — mondta az asszony. — Nem tévedés — felelte a férfi — felírtam a számokat. — Kétszázezer neked, kettő nekem — mondta az asszony, beleült a fotelba és a férfire csapott le a pillantása. Az nem felelt. Az asszony folytatta: — Éppen most... — Éppen most — felelte a férfi. Éva most felállt, a telefonhoz ment, tár­csázott, a mamáját hívta fel. — Csókolom. Mi újság? Mama kérem, nem hallgatta a lottóeredményt? Érdekelne, hogy nem nyertünk-e véletlenül? — Ugyan — mondta a férfi — minek ez? Éva nem mondott összeget, Péter intett is neki, hogy ne mondjon, és magától se mon­dott volna. Éva anyja viszont elmondta, hogy e héten nem lottózott, mert volt ugyan egy lottó­­szelvénye, „de képzeld, bennhagytam a tás­kámban és elfelejtettem kitölteni. Annyi baj legyen. Mi van nálatok, kitűnő vesepecse­nyét kaptam, átküldöm holnap a felét, ki­tűnő spenót volt ebédre” — és ebben a fel­fokozott pillanatban annyi mindenről adott számot, hogy Péter dühbe gurult. — Elég! — kiáltotta, kikapta a kagylót Éva kezéből és lecsapta. — Egy félmilliót nyerünk és vesepecsenyéről meg spenótról fecsegtek. Fia is nevetett. Péter is. Átölelték egymást, de mindkettő érezte, hogy ez az ölelő moz­dulat, még ha csak az öröm hajtotta is őket egy pillanatra egymás karjaiba, korai volt és teljesen indokolatlan. Végre kezükben volt a takarékbetétkönyv négyszázezer forintról. Egy lap is megírta, elég tapintatlanul, ami teljesen megbontotta a ház nyugalmát. Nem tervezgettek. Inkább tűnődések let­tek, mint akiket valami megzavart s meg­babonázott. Mindegyik arról beszélt, hogy négyszázezer forintot nyert és Éva egyet­len megjegyzése óta, amely az összeget két­felé osztotta, egyikük sem beszélt többé fe­lezésről. Egy-két ismerős is jelentkezett: pénzt kértek kölcsön. Együttes elhatározással ta­gadták meg: úgy érezték, van miből taka­rékoskodni, sőt annyijuk van, hogy arra sem tartanak igényt, hogy jó és áldozatkész em­bereknek tartsák őket. Egyszóval, a hatalmas összeg közös elha­tározásokra, közös tettekre, közös gon­dolkodásra késztette őket. Lényegében igen bonyolult folyamat ment végbe, ha akarom, a lelkükben, és a tudatukban, ami lényegi­leg egyre megy. Közeledett is a harminc­egyediké, tehát az a nap, amelyen a külön­élés gyakorlatilag is megkezdődik, s ame­lyen meg kell érkeznie a teherautónak, hogy elszállítsa a „közös szerzemény” felét, tehát bátran mondhatjuk, öt esztendőnek a felét bútorban, lélekben, kerámiában, dunyhahu­zatban, befőttes üvegekben, gépesítésben, készpénzben egyaránt. Tehát készpénzben is. Azaz a takarékban nyugvó hatvanezer forint is két világra bomlik, kétszer harmincezerre és az elkülönült álmokat is meg kell felezni következésképpen, tehát fejenként csak har­mincezer forintig lehet álmodni textiliában, beruházásban és minden egyebekben. Világos tehát, hogy egészen másként ter­peszkedik az ember álmában négyszázezer forinttal, mint kétszázezerrel. Egészen más­ként. S e finomművű kalkulációkat a házas­társak, suttyomban, némán, hajnaltól szinte hajnalig szövögették magukban. Harmincadikén este mégis minden készen állt elszállításra. S mert a garnitúra üveglap­pal borított asztalát az asszonynak ítélte egy rejtett, bonyolult és nem következetes igaz­ságosság, a tolóasztalkára terítették a hideg vacsorát, tányért se tettek alája, csak úgy pa­pírból ettek nyugtalan sietséggel. Péter a fotelben ült, nézte az asszonyt, aki szőkén és nyulánkan hámozta a parizert s azt mondta: — Milyen igaz az, hogy a mennyiség át­­ csap a minőségbe. Az asszony bekapta a parizert. — Hogyan? — Mondom, amit mondtam — mondta Pé­ter váratlanul felugorva a fotelből, egész nyurgaságával fel s alá libegve a szobában és mosolygott, úgy, hogy csinos, barna arcából elővillogtak a fekete szemek és szájából az abszolút jó fogsor, mely épségben szinte hi­valkodott az ifjúsággal. — Ez miért jut az eszedbe? — Eszembe jutott. — Igen, de miért? — Nézd — mondta a férfi — mi talán egy félévvel ezelőtt elhatároztuk, hogy el­válunk. Miért? Mert rájöttünk valamire! Mire? Nem, nem arra, hogy megcsaljuk egy­mást, mert nem csaljuk meg egymást. Hát akkor mire? — Hogy unjuk egymást! — mondta szilár­dan az asszony. — Helyes. Miket visz rajtam? Sorold fel. — Csak, ha te is felsorolod. Megtorpantak. Végül mégis a férfi mondta: — Nincs értelme. Csak megbántanánk egy­mást és nem is mondanánk igazat. — Igaz! — mondta az asszony. •— Az em­ber harmincezer forinttal mást mn, mint két­százezer forinttal, kétszázezer forinttal mást mint négyszázezer forinttal. Igaz, hogy az ember — tudom, ez nagyon furcsa és ocs­­mány és kínos, de van benne valami — az ember négyszázezer forinttal már nem is unja azt, amit esetleg kétszázezerrel még­unt. — Igen — mondta az ember nagyon ko­molyan — ez azért van, mert a mennyiség következtében vágyaink minősége változott meg. A mi álmaink a jövedelmen kívül har­mincezerre voltak méretezve. Egy új magneto­fon felbillenti a gazdasági egyensúlyt. És hol vagyunk még az autótól! De kétszázezer! — Abba belefér az új bútor, az autó! — Abba bele! — mondta a férfi —, két­százezerből már lehet álmodozni. A fantázia kitágulhat. Egy autó hatvanezer, egy új bú­tor harminc, egy gyönyörű bunda, utazás ... látod már beleálmodtad magad a második százezerbe. Volnál szíves még egy parizert adni. — Tessék — mondta az asszony, s átnyúj­totta a kenyérre fektetett parizert. — Köszönöm. Azért sok pénz az a két­százezer. — Ó, nagyon sok — mondta Eszter s az­tán hirtelen lendülettel folytatta: — De a négyszázezer több. Nagyobbat álmodhat az ember. Már nem csak autóról, bútorról, bun­dáról, utazásról lehet álmodni. Másról is. Nyaralóról, villáról. Egyszóval... a mennyi­ség mindent megváltoztat. — Igen, de a mennyiség ereje nem torzít, hanem hozzásegít a valóságos érték reális felméréséhez. — Mit nevezel reális értéknek? — Nem udvariok — mondta a férfi. — Miért nem?­­— Azt hihetnéd, hogy ez a sok pénz miatt van. — És ha attól kaptál volna újra kedvet az őszinte udvarláshoz?! Jogod van. Egy­formán van mindkettőnknek. Nem a pénze­mért udvarolsz, hanem a saját pénzedért. S ez nagy különbség. Ezt az éjszakát nem részletezem. Eléged­jünk meg azzal, hogy ezen az éjszakán tu­lajdonképpen évek óta először, az érzelmek minősége is változáson ment át. És ez nem csekélység a Dorogi házaspár szintjén. Másnap, harmincegyedikén, reggel hétkor megérkezett a teherautó, hogy elszállítsa Éva asszony holmiját. Péter kifizette a kocsit és elküldte. — Mit fizettél? — kérdezte az asszony. — Ötven forintot és a borravalót. — Mennyi borravalót adtál? — Húsz forintot. — Szórod a pénzt — mondta az asszony és nagyot nyújtózott az ágyban. Toncz Tibor rajza

Next