Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-06 / 1. szám - Szabolcsi Miklós: Egy út és tanulságai (1. oldal) • Szovjetúnió - Barcsay Jenő: Szentendrei ház (1. oldal) • kép - Lenkey Zoltán: Szinva-part (1. oldal) • kép

A TARTALOMBÓL: Borsi Dénes: Sztálinváros kapujában Gerelyes Endre: Kamaszkor Gergely Sándor — munkájáról Kelen Jolán: Misztikus téveszmék — kisiskolásoknak Szabó Pál: Köd, gép és emberek Berczeli A. Károly, Darázs Endre, Illyés Gyula, Kis Ferenc, Kiss Dénes, Mátyás Ferenc, Rákos Sándor, Simon Lajos, Takáts Gyula verse ^qpj­­­am ’ ?.ig ■ -IDAPEST V. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1961 JANUÁR 6. ÁRA: 1.50 FT Lenkey Zoltán: Szinva-part ­ SZABOLCSI MIKLÓS: Elszaporodtak nálunk az utóbbi időben az útibeszá­molók, s valljuk meg, nem mindnyájan tudunk mindig újat s érdekeset, mondani, hát még a Szovjetunióról! Oly sokat írtak róla, annyi beszámoló s ismertetés szü­letett már... S mégis: van­­­­nak helyzetek, élmények, amelyek megírásra kíván­koznak, főleg akkor, ha a külföldi tapasztalatok itt­honi feladatokra figyelmez­tetnek. Az 1960. évi Tolsztoj­ünnepségeken jártam Moszk­vában, s már most meg kell állnom: a nagyszabású ün­nepségeknek üléseknek, meg­nyilvánulásoknak s kiadá­soknak vajmi kevés vissz­hangjuk volt nálunk; a sajtó alig emlékezett meg róluk s még az Élet és Irodalom is főleg hazai eseménynek te­kintette az évfordulót. Pedig: a nagy klasszikus ünneplése nemzeti és ugyanakkor világ­méretű ügy volt, s ezt a je­lentőségét nálunk mintha csak a Szabó Ervin Könyv­tár ismerte volna fel. Kiállí­tások megnyitása, nagysza­bású kiadványok, tudomá­nyos munkák, a világ min­den országában írók s tudó­sok megszólalása, színielő­adások, új filmek jelezték az évforduló nagyságát, köz­ügy voltát.. S hadd emeljem ki: az ünnepségre érkezett delegátusok közt többségben voltak a semleges s­kapi­­ alóciacu­ talista országokból érkezet­tek; az indiai, a pakisztáni, a japán, az iraki, dél-ameri­kai küldöttek jelenléte és szereplése — éppen Tolsztoj ünneplésén — nagyon is je­lentőségteljes volt. Termé­szetesen: nem egyformán láttuk Tolsztojt; az indiai, a­ki Tolsztoj filozófiáját és társadalmi tanításait vallot­ta magáénak — és a Német Demokratikus Köztársaság küldötte, aki pontos elem­zéssel méltatta erényeit és korlátait —, vélemények és nézetek szélső pontjait je­lezték. Moszkvát, Leningrádot Jasznaja Poljárral nem aka­rom felfedezni; sem a moszk­­vai új nagy építkezéseket, sem Leningrád hűvös-klasz­­szikus távlatait; de mégis szólnom kell arról az általá­nos benyomásról, amely vá­rosok, utcák láttára, a szov­jet emberekkel — főleg per­sze, írókkal — való beszél­getések, látogatások alkal­mával megragadott. A XX. kongresszus óta megindult gazdasági fejlődés szemmel­­ látható; a légkör derűs, biza­kodó; a személyi kultusz torzításait levetkőzött szel­lemi élet pezseg, forr; anél­kül,­­hogy­ a polgári ideológia­,­nak engednének, a szocialista eszmeiség szilárd alapján a szovjet szellemi élet alkotói új s új kérdéseket vetnek fel, me­részen és bátran kutatják a változó élet új kérdéseit; ré­gi, megmerevedett dogmák, az idő által túlhaladottak, tűnnek el, új jelenségek buk­kannak fel, s ha még végle­gesen érett irodalmi művek­ben nem nyilvánul is meg ez a mozgás, a jövő a leg­szebb ígéretekkel teljes. Csak egyetlen példa erre a fejlő­désre: az írószövetség ,,fiata­lok” folyóirata, a Junoszty népszerűsége, olvasottsága már messze túlszárnyalja a régibb, klasszikus „vastag” folyóiratokat; félmilliós pél­­dányszámával a hetilapoké­hoz jár közel; s mindezt azért, mert a mai fiatalok és felnőttek­ életét mutat­ja meg, az új társadalom er­kölcsi, kulturális, technikai kérdéseit frissen, elevenen, bátran — az olvasók széles körének bekapcsolásával — veti fel, mert szerkesztése, kiállítása eleven.É­s friss, miért­ a szerkesztésisk­ben idő­­sek, és fi­a­terok ,alkotó egység­­dolgoznak együtt... A szovjet szellemi élet­nek még egy vonására sze­retnék­­utalni, amelyet rö­vid ott tartózkodás, s be­szélgetések alapján is ,jól le­het érzékeim, s ez a — min­den sznobizmus és lihegés nélküli — nyitottság a világ haladó szellemi értékei előtt, az alkotó kíváncsiság minden új iránt, a külföld teljesítmé­nyeinek számbavétele s elis­merése. Az Innosztrannaja Li­­tyeratura nálunk is ismert munkája, új könyvek s ki­adványok, a tudományos in­tézetekben készülő értékelé­sek — jelzik ezt a folyama­tot, hogy ismét csak egy pél­dával szóljak: Apollinaire vagy P. Reverdy, vagy Saint- John Perse műve körül nincs néma hallgatás — de művük nem a tartózkodó polgári ér­telmiségiek zászlaja, a mar­xista irodalomkritika s tudo­mány gondja ismertetésük, műveik számbavétele, helyük meghatározása. S ez a nyi­tottság, érdeklődés egyre in­kább kiterjed olyan országok­ra, irodalomra is: az indiai­­, az­az irakira,­a dél-amerikai spanyol és francia nyelvű irodalmakra, az afrikai néger és francia nyelvű művekre, amelyekről nálunk még a szőkébb irodalmi és tudomá­nyos köztudat sem igen tud. Egyik legkedvesebb kísé­rőm az írószövetség egy fiatal munkatársa volt. Mordvin Származású, tökéletes fran­­ciasággal beszél, s a közép­amerikai, valamint afrikai francia nyelvű irodalmak ki­tűnően képzett — érzékeny és vidám — szakértője. De az ő életútja nem elszigetelt, egyedi­­a Szovjetunióban, s a megtett útnak, múltnak és jövőnek ilyen jelképe éppen számoséra is megindító. A világ haladó irodalmának tisztelete természetesen együtt járt nemcsak az igazi nemze­ti értékek, a szocialista iroda­lom eddigi nagy teljesítmé­nyei iránt megbecsüléssel, ha­nem egyúttal a nemzeti elfo­gultságok, a bezárkózás, a pro­vincializmus elleni küzdelem­mel. Olyan szempont, olyan irány ez, amelyet ama­i gyak­ran önmagába zárkózó, vagy egyoldalúan sznobisztikus — irodalmi életünk is figyelem­be vehet. Ehhez a gondolatkörhöz adott újabb élményt az az utazás is, amelyet a Türkmén SZSZK-ban tettem. A türk­mén irodalom egyik nagy klasszikusa, Machtunkulin születésének 225. fordulóját ünnepelte az ország, s B. Kerbabajev, a Türkmén író­­szövetség elragadó kedvessé­ge elnöke, Türkménia egyik közismert, „nagy öregje” kez­deményezésére, erre az alka­lomra hívtak meg bennünket is. Bevallom: először voltam Európa határain túl, s ami­kor a háromezer kilométeres repülőút után a moszkvai csikorgó fagy után a langyos őszi estében Ashabadban ki­szálltunk a gépből, figyelmem elsősorban a különösségekre, az egzotikumokra irányult. Türkménia közép-ázsiai köz­társaság: láthattam hát va­lóban sok nálunk szokatlant: az idős férfiak szakáll visel é­­letét, az asszonyok piros kön­tösét, a legelésző tevéket, a falusi házak közt feltűnő jur­tákat, az alacsony szamáron oldalvást ülő, subába burko­lózott pásztorokat, vagy a házak belsejében a sok sző­nyeget, az élénk-keleties dí­szítést, szokatlan ételeket és italokat, köztük a mi rabló­pecsenyénk ősét, a kardalakú vason sült saslikot. De még több volt az azo­nosság: a kaftános, szájukat még eltakaró asszonyok au­tóbuszra vártak, az ülőbútor nélküli, szőnyeges parasztház­ban ott volt a televízió, a szakállas férfiak motorkerék­páron száguldottak, s az or­szágúton a tevéknél több a bulldózer, a vontató, az autó. Legnagyobb élményem m­ilyen jellegű volt. Türkmé­nia területe négyszer akkora, mint Magyarországé, de la­kosainak száma a másfélmil­lió alatt van, mert­ az ország nagy részét a terméketlen, kopár Kara-Kum sivatag fog­lalja el. Az éghajlat kitűnő, s ahol víz van, ott élet is van, termés s gazdagság is van, milliomos kolhozok van­nak; a falvak legdrágább kin­cse az arik, a vízlevezető árok... (A türk nyelvből mindenünnen kihallhattam a magyar nyelv török jövevény­szavait, mint ahogy a türk népdalok egy rétege is egybe­csengett a mi népdalaink egy régibb rétegével, s a türk kisleányok haj­fonatának for­mája is a középkori magyar hajviseletet idézte.) A déli oázis-övet kiszélesíteni, a si­vatagból még többet visszahó­dítani: ez a nagy cél, s ezért ásták meg az utóbbi években a Kara-Kum csatornát, amely a bővizű Amu-darja vizét ve­zeti délre, több mint 500 ki­lométert szelve át eddig a si­vatagból, s életet, vizet te­relve a homokra, a sós sztyeppékre... Még 500 ki­lométer hosszú lesz a csator­na, s eléri a fővárost, de már most hajózhattunk rajta, Ma­riból, az ősi fővárosból észak felé. Eltűntek a házak, el a sztyeppe, s csak homok lát­szott körös-körül, s a sivatag­ból egy-egy óriásgép, ekszavá­­tor, csatornaásó bukkant fel, egyedül uralkodva a végtelen térségen. A csatorna mentén már itt-ott települések, az öntözőcsatornák mint­ hossz­­szú csápok nyúlnak ki a csa­tornából, s mellettük zöldellni kezdenek a földek; s a csen­des alkonyatban csak a gépek dolgoznak, mint mesebeli ma­dár a pusztában ... Ahol víz van, ott gazda­ság is van, s Türkmé­nia déli szélén millio­mos kolhozok sorakoznak; szinte egész utunkon kolho­zok láttak vendégül, ragyo­góan tiszta, kényelmes, ba­rátságos kolhoz-vendég foga­dóban aludtunk; s mindez ta­lán nem is a szocialista or­szágok küldöttei számára volt újdonság; a türkmén parasz­tok jóléte, öntudata s civili­­záltsága iraki és pakisztáni kollégáinkra volt a legna­gyobb hatással. Ők a rokon­népek kíváncsiságával és éberségével fürkésztek és sa­ját népük sorsával tudták ösz­­szevetni a látottakat. Hogy mit jelent a Szovjetunió léte az elnyomott keleti, gyarmati és félgyarmati népek számára, az ő szavaik fényében,, min­dennél világosabban tapasz­talhattam. De volt más problémám is, s ez talán ellentmondásosabb,­­ fájdalmasabb. Machtunku­­lint ünnepeltük; a türkmén klasszikus nálunk nem igen ismert (pedig, mint kiderült, Vámbéry Ármin volt egyik ismertetője, felfedezője, s fordítója), s baráti érzések­kel, de bevallom, kicsit a „nyugati" fölényével néztem szobrának leleplezését, hall­gattam az ünnepi ülést, néz­tem meg a róla szóló dara­bot, s még akkor is kissé jó­akaratú elnézéssel mosolyog­tam, amikor műveinek nép­szerű s kritikai kiadását, türk­­ménül s oroszul, arab betűk­kel s cirill betűkkel, a róla szóló tanulmányköteteket for­gattam. De aztán ajkamra fa­gyott a fölény­es mosoly: nem­csak „európai sznobizmust” éreztem magamban, hanem hirtelen arra gondoltam, s ha nálunk ünnepelnénk Balas­sit vagy Csokonait, vagy akár Adyt és József Attilát? Az őket nem ismerő ugyanolyan belső fölénnyel s elnézéssel tekintene ünnepségeinkre, ki­adványainkra, kiállításaink­ra ... A kis népek kultúrájá­nak problémája fogott meg; az az érzés, amely mindnyá­junkat elfog valamilyen for­mában, ha külföldön járunk. De itt — s éppen a Machtun­­kulin-ünnepségeken — fel is oldódott a­ probléma, megol­dás felé is közeledett: ha a kis népek jobban, mélyeb­ben megismerik egymás múlt­ját és jelenét, ha nemzeti el­zárkózás, egyoldalú tájékozó­dás helyett szélesebben és tá­­gabban tekintünk szét, a he­lyes szocialista kultúrpoliti­ka adta lehetőségeket kihasz­nálva, akkor a mi múltunk is elnyeri helyét a népek nagy­­együttesében. De ehhez az eddiginél sokkal többet kell tennünk. Nem fedezek fel valami újat, de én is azzal jöttem haza a Szovjetunióból (aminthogy ez­zel érkeztem meg máshonnan (Folytatás a 2. oldalon.) Barcsay Jenő: Szentendrei ház

Next