Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-05-05 / 18. szám - Sebestyén Endre: Gunskirchenben, utoljára, Gellérivel (8. oldal) - Páll József: Van-e még ismeretlen Petőfi vers? (8. oldal) - Láncz Sándor: Arató János kiállítása • képzőművészet-kritika • Fényes Adolf-terem (8. oldal) - Molnár G. Péter: Zola a moziban • filmkritika • Julien Duvivier: Tisztes úri ház | Marcel Carné: Thérése Raquin (8. oldal)
Gunskirchenben, utoljára, Gellérivel em vagyok író. Ha soraimmal mégis egy irodalmi lap hasábjain jelentkezem, csupán azért teszem, mert munkatársaim, barátaim meggyőztek arról, hogy Gelléri Andor Endrével 16 évvel ezelőtt történt találkozásom adalékot jelent Gelléri barátai, tisztelői és a magyar irodalomtörténet számára. Május 5-én van 16 éve annak, hogy Gellérivel utoljára találkoztam, és mégis ez a nap oly frissen, elevenen él emlékeimben, mintha tegnap történt volna. Érthető ez, hiszen e nap volt a gunskircheni (Felső-Ausztria) koncentrációs tábor lakói felszabadulásának napja. Késő délután volt. Alig néhány órával előtte futott be dzsippjén egy néger katona. A láger életben maradt lakói a szó szoros értelmében „ízlelték” az életet. A különböző raktárakból kollektívánk (B. Miklós, G. Tivadar, S György) jóvoltából konzervekhez, cukorhoz, tojáshoz, kávéhoz stb. jutottunk. Mindent végig kóstoltunk, de betelni nem tudtunk. Kis kollektívánk szakácsa a „Mamna’. (F. László) már elkészítette az első hazai ételt, egy orvosi műszerkifőző edényben a gulyást. A gulyásban hús pompázott igaz, oly rágós volt, hogy megenni nem tudtuk, mégis ez a hazai módon készült étel megcsiklandozta ízektől elszokott ínyünket. Lassan szürkült. A felszabadító csapatok német raktárakból kilós húskonzerveket osztottak szét. Hosszú sor kígyózott már előttem, amikor én is csatlakoztam, mert semmit sem akartam elszalasztani. Álltam a sorban és a színültig telt csajkából betelhetetlenül ettem a gulyást. Ekkor lépett mellém Gelléri Andor Endre. Rögtön felismertem. Még Monorról emlékeztem rá, ahová első ízben 1940—1941-ben vonultunk be Horthyék hírhedt munkaszolgálatába. Az igazat megvallva, abban az időben csak annyit tudtam róla, hogy „író”. Nagyságát még csak nem is sejtettem. De a párhónapos többszöri monori kényszer együtt tartózkodás — úgy látszik — képét oly mélyen bevéste emlékezetembe, hogy azt sem Fertőrákos, sem Mauthausen, sem pedig Gunskirchen nem tudta kitörölni. Emlékezetem szerint Gellérin szürke zakó és nadrág volt. Elég erős, több dioptriás szemüveget viselt, feje fedetlen volt, haja már deresedett és feltűnt magas szögletes homloka. Bár termete már megtört, még így is nagynak, az átlagosnál magasabbnak láttam. Mikor megszólított, fel kellett néznem rá. Gellért enni kért tőlem, a teli szájjal, jóízűen falatozó bajtársától. „Adj egy kanálnyit, nagyon éhes vagyok!" — csendül fülembe 16 év után is hangja. És már nyúlt is a csajka után, de erejéből, étvágyából egy kanálnál többre már nem jutott. „Olyan fáradt vagyok, nem tudok enni” — köszönte és adta vissza az alig érintett ételt. Szavaiban, arcán, szemeiben a halálos kimerültség jelei tükröződtek: a hosszú halálmenetek és a lágerélet leírhatatlan testi-lelki kínjai, az éjszakák tébolyult harca a nagyobb fekvőhelyért, az SS-őrök „Ruhe” ordításai és lövöldözései, a latrinák előtti várakozás, az elembertelenítés és az emberi élet utáni vágyódás őrjítő gyötrelmei. Ezt láttam, ezt láthattam akkor Gelléri szemében. Aztán eltűnt mellőlem, többé már nem láttam. Másnap és harmadnap a lágert kiürítették. Az élők jó része a hörschingi, a wellsi és a linzi kórházakba került. És ott megindult az utolsó harc az idegekben, a szívekben és a belekben az életért. Hosszú volt az út Monortól Hörschingig, Linzig és Wellsig. Sokaknak már nem futotta erejéből. Ezek közé tartozott — sajnos — Gelléri Andor Endre is. Ott piheni örök álmát valamelyik Felső-Ausztriai tömegsírban. Befejezetlen életműve, drága kincsünk bennünk tovább él és valóra válnak álmai. SEBESTYÉN ENDRE Van-e még ismeretlen Petőfi versi Izgalmasan érdekes eredeti Jókai kéziratot kaptam a minap. A régi, ellenzéki Pesti Hírlap ma is fiatalos mozgású egykori munkatársa, dr. Bányai Béla őrizte eddig. Becslésünk szerint Jókai sajátkezű írása ma már több mint hatvan éves. Dr. Bányai Béla 82 esztendős, s a kézirat siheder újságíró korában jutott hozzá. Jókai Mór újságtárcának szánta egy különös, s mindenképpen az irodalomkutatók elé való kéziratos Petőfi-könyv ismertetését. Ebben, Jókai szerint, hiszen a könyv megfordult kezeiben, gyorsírással Petőfi összes költeményeit maga a költő írta, jegyezte le s nincs kizárva, hogy még olyan versek is vannak, voltak benne, amiket egyik Petőfi-kutató sem lelt meg eddig. De beszéljen maga Jókai, a Jókai cikk, teljes egészében. A kézirat, korabeli helyesírásával ezt mondja: PETŐFI KÖNYVE A P. H. eredeti tározója Jókai Mórtól vagy fölöttébb érdekes ereküllye került ma a kezembe. Effy parányi könyvecske, fekete bőrbe kötve, akkora, hogy egy oldalzsebben elfér. Szélei és lapjainak szegélye erősen megkopva a viselésben. A könyv bemutatója egy közös hadseregbeli tiszt, ki azt egy segesvári diák barátjától kapta, a ki viszont az atyjától, egy segesvári polgártól örökölte, mint Petőfi könyvét, hallotta emlegetni. Az egész kis könyvecske Petőfi összes költeményeit tartalmazza gyorsírói jegyekben. Csak a versek czímei vannak rendes írásjegyekkel írva s azokon Petőfi írása felismerhető, egy költeménynek éppen a neve is alá van írva, a többi alatt csak a stenográfiailag kifejezett kacskaringó, a miből a Petőfi név kijön. Utolsó lapjai a tárgysorozatot tartalmazzák, szintén gyorsírászati jegyekben. De a mi legjobban bizonyít a könyv eredetisége mellett, az egy vékony hártyapapírlap, mely a könyv belső táblájára van ragasztva. A hártyalap felvágása után annak a belsejére látjuk felírva — valószínűleg szimpatética tintával, mely a nedvességtől s a légbeli reagensektől lett halványan láthatóvá — a Petőfi nevet. Semmi kétség, hogy ezt az egész miniatűr könyvet a költő maga stenográfiázta tele a költeményeivel. Az indokra könnyen rá lehet találni. A költő attól tartott, hogy ha a szabadságharczban elbukik a magyar nemzet, az ő költeményeit meg fogják semmisíteni. Ami nem is lett volna lehetetlenség. Azoknak legtöbbje még akkor nyomtatásban meg sem jelent, vagy legfeljebb hírlapokban, amelyek maguktól is elenyésznek. Az egész nagy tömeg kéziratot a tábori életben magáról nem hordozható, menekülésében az csak akadályul szolgált volna. Azért lestenográfiázta azt egy olyan kis könyvecskében, amit a zsebébe eldughatott, s magával hordhatott. Hogy a nevét miért ragasztotta le hártyapapírral, annak a valószínű magyarázata az, hogy ha el talál esni, ne tudják meg, kié volt ez a munka; csak később, ha a rátaláló lehüvelyezi a gyorsírási jegyeket, tudják meg, hogy ez Petőfi költeményeinek összessége. Egy költeménynél a végstrófa szintén le van ragasztva hártyapapírral s arra egy új strófa van írva. Más nem lehetett, a ki a verset kiigazította, mint a költő maga. De a czímeknek az írására is rá lehet ismerni. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ■ugyanaz a cserkesz aki Petőfit a segesvári vesztett csata után megölte, ezt a kis könyvet a halott zsebében találva, miután annak az írásjegyeiből semmit sem értett, a könyvet a legelső kvártélyadójának ajándékozta; így került ez a segesvári serfőző birtokába, ki azt holta napjáig féltve őrizte, s csak halálos ágyán mondta meg a fiának, hogy ez a könyv Petőfi Sándor ereklyéje. Hátha még ismeretlen költeményei is vannak közte Petőfinek?! Figyelmeztetem a múzeum igazgatóságát ez érdekes ereklyére, melyet érdemes volna az elhányódástól megmenteni. ry * *» .5? Ily tömör ismertetésben mily sokat mond Jókai. Valamelyik segesvári serfőzőmester fia juttatta Petőfi gyorsírásos könyvét ahhoz a katonatiszthez, aki azt felvitte, s megmutatta Jókainak. Elkerült-e a könyv az akkori Nemzeti Múzeum igazgatójához, nem sikerült megállapítanom. Hol lappanghat? Előkeríthető-e még? Talán ez a kis ismertető felébreszti a szükséges kíváncsiságot és a ráemlékezést. Annyi bizonyos, hogy Petőfi tudott gyorsírni. Erről, jeles gyorsírás tudósunk, az egységes új magyar gyorsírás megalkotója, akivel én magam 40 év előtt egy szerkesztőségben együtt dolgoztam, dr. Radnai Béla így nyilatkozott: — Petőfi, kétségtelenül tudott gyorsírni. A, ő korában a Taylor-rendszerű gyorsírást ismerték és tanították nálunk. Ezt a rendszert ismerte Petőfi, sőt Arany János is. Tudunk róla, hogy Petőfi és Arany János gyorsírással is leveleztek egymással. Régebben felbukkant egy ily eredeti, gyorsírással írt levél. Nagy szenzáció volna, ha most előkeríthető lenne Petőfi összes verseit megőriző eredeti Petőfi-féle gyorsírásos, verses kötet. Hiszen minden sorát, szavát átültethetjük, elolvashatjuk. Legmozgékonyabb, avatott Petőfi kutatónk, aki Segesvárig nyomonkövethetné, ha az út odavezetne, az idő meszszijében elmerült Petőfi-könyvet, talán fel is tudja kutatni. Dienes Andrásnak még az az egyetlen mondat is sokat jelenthet, hogy Segesváron 1849-ben serfőzőmester lehetett a „kvártélyadója annak a cserkesz katonának”, aki Petőfi holttestét bizonyosan láthatta. Amennyiben Jókai Mór kézírására az irodalomtudósok igényt tartanak, szívesen rendelkezésükre bocsátom, átengedem azt, megőrzés és méltó helyére való juttatás végett. PÁLL JÓZSEF . 8 siratódnok kicíglítása Rendkívül csábító a kritikus számára fiatal művész első alkotásai láttán szemügyre venni azokat a gyökereket melyekből e művészet sarjadná kezdett; vizsgálgatni mi származik főiskolás mesterétől, mi máshonnan, s mindez, hogyan épült egybe az új alkotó keze alatt — hiszen minden művész hatásokat, benyomásokat olvaszt magába, s ehhez adja hozzá a magáét. Vonzónak tűnik ez a próbálkozás Arató Jánosnak a Fényes Adolf-teremben megnyitott kiállítása láttán is. Szőnyi István tanítványa volt a főiskolán, de az ő hatása talán csak a színek érzékeny kezelésében látszik; időnként a szentendrei művésztelepen dolgozik — innen eredhet rendkívüli érzékenysége a konstruktivitás iránt. Barcsay Jenő, Czóbel Béla művészetéből sok indítékot nyerhetett erre. A katalógus előszava (Genthon István írása), azok közé sorolja a fiatal művészt, akik az „az impresszionizmus raffinált, ötletszerű kivágása, egyensúly nélküli, billenő képi szerkezete helyére vissza akarják telepíteni a szervezett rend uralmát". Arató János legfőbb gondja a rendteremtés a képen. Ez hajtja őt, ez készteti arra, hogy a példák láttán saját erejével keresse a kibontakozást. Szinte magától értetődő, hogy az ilyen kísérletek számára a természeti kép kínálkozik tárgyként — a soktornyú, bűbájos Pest környéki kisváros, tájai merevednek képpé vásznain. Kövessük nyomon a művészt — vegyük közelebbről szemügyre egyik kisméretű, de kvalitásait illetően kiemelkedő képét: Ferenczy Károly háza Szentendrén. Az épületrészek önmagukban talán kulisszaszerűek; a jobboldali házfal az ablakkal, a baloldali elvágott házrész a csatornával színházi díszletként hat; a középső nagy műteremablak hatalmas háromszögként nehezedik az elülső tetőre. Az egésznek együtt azonban levegője van — a függőlegesek és vízszintesek együttese, az átlók szimmetrikus ismétlődése valami időtlennek látszó nyugalmat sugároz. Ezt támogatják a színek is: gondosan egyensúlyban tartott meleg és hideg értékek, a semleges szürkék jó alkalmazása; gondosan számítja ki a lila árnyalatait a ciklámentől a lilásszürkéig, s ezek a fal fehérével, az ablak feketéjével, a föld zöldesszürkéjével hatnak együtt. A művész a látott világot elemeire bontja és szinte mérnöki gondossággal építi képpé. Képeiből nyugalom és egyensúly árad — s talán ez a kiszámított nyugalom az, amely sokszor személytelenné teszi művészetét. Minden gondosan épített — de ez a gondosság mintha kizárná az érzelmeket. A két Szentendrei részlet nem több dekoratív folttanulmánynál, az Előtér nyugággyal kockológia-tanulmány, a Nyitott szobán a kétszer visszatérő trapézforma merevvé teszi a képet. Ezeknél sokkal kedvesebbek a szemnek azok a képek, melyeken az érzelem is előcsillan, a kompozíció mögött a művész is megjelenik: a Szentendrei köz, melyen a lazúrosam, felrakott meleg sárgák közül ezüstös hidegen csillan elő a vászon fehérje, s ebbe játszanak bele a sürgönydrótok kósza vonalai, vagy a Ház virágoskerttel, ahol a sárgák árnyalatai közük a virágok zöld, fehér, sárga színeiből elővirít a meleg okkerszínű ház. Egyik legsikerültebb műve az Ökrök, ezen már nyoma sincs a sok képet jellemző hideg kiszámítottságnak Magával ragad a szín és a kompozíció egyaránt — az állatok fehére és szürkéskékje mellett álló krómsárga figura, a kerítés kék-vörös-zöld vonulata felett kikandikáló sárga napraforgó, az ultramarinba játszó égbolt vonzó színvilága, a két jószág tért formáló elhelyezése a művész új törekvéseiről, újabb periódusáról adnak jelzést Ebbe az irányba mutat a Virágok is, melyen a színek ragyognak és vonzanak. A szigorú rend, mely sokszor dermedtséget áraszt, kezdi átengedni a helyét egy festőibb világnak. Ezeket a személyes vallomás izgalmával terhelt alkotásokat várjuk a fiatal művésztől, kinek művészi egyénisége most van kisoomlóban. LÁNCZ SÁNDOR ír KÉT EMLÉKEZETESEBB Zola-megfilmesítés jut hirtelen eszembe: Renoir Állat az emberben című megmodernített környezetű, néhány szép részlettel jeleskedő átörökléses rémfilmje és René Clémentnek, ennek a szenvtelenül tárgyilagos rendezőnek (aki vérző együttérzését mindig a hűvösnek tetsző sachlichség álarca alá dugja) Patkányfogója. Clément filmje az igazi Zola megfilmesítés, mert bár szuverén filmalkotás. Zola szemével lát, Zola szenvedélyességével keresi az igazságot. A mosodai jelenet Zola írói módszereinek kamerára alkalmazott zseniális változata. Az elmúlt hetekben filmszínházainkban pergetett két Zola-film közül Julien Duvivier Tisztes úri háza a regény szálait ökonomikusan csomózza egybe, minden lényegeset belesodortat a cselekmény-fonatba — és mégsem Zola ihlette a filmet. Stílusa, alkotói módszere, látószöge nem azonos az íróéval s akkor hiába tartja meg a forgatókönyvírórendező a lényeges mesefordulatokat, hiába emlékeztetnek a figurák a regény jellemeire, hiába néhány olyan karakterisztikus szereplőválasztás, mely a regény szereplőinek megjelenését tökéletesen fedi: a filmet Zola nem vallaná sajátjának. Hiányzik e filmből a konyhák, a hátsóudvarok mocska, kanálisos kinőzölgése hiányzik alapstílusából az a kép, mellyel Zola Tesserandék cselédjét, Adélét ábrázolja (a kenyérre rakja Piszkos fésűjét), hiányzik a társadalom szennye. Octave Mouret ebben a film- ZOLA A MOZIBAN ben nem kisstílű szatócs-Julien Soret, hanem mesterszoknyavadász, lépcsőházi széria-Don Juan. Octave, a vidékről Párizsba pottyant karrierista a filmen nem megfigyelője társadalmának, nem önkéntelen leleplezője a hamis polgári morálnak, hanem rokonszenves siheder, akinek szerelmi kalandjai romantikus mázban jelennek meg: édeskés történetben lehel Mouret csókot különböző asszonyok, leányok meztelen nyakába. A szerelmi kalandok bemutatása során elvész Octave indítéka, hogy ágyakon keresztül csinálja meg kereskedelmi szerencséjét s eltűnik a társadalom bemutatása is. A THÉRÉSE RAQUINBEN Carné a zolai alaphelyzetet, a jellemeket párhuzamosan odébecsúsztatta a főhősök rokonszenvességének irányában. A más koordináltságú történet ezáltal háttérbe szorítja a félvér elérése átöröklési históriáját s a pénzhajhász nyárspolgáriasság kritikája nyomul előtérbe. Ezt élesíti a háborúban megromlott lelkű zsaroló figurája is, akit néhányan csodálkozva nem leltek meg Zola regényében, pedig ott van: a gyilkos Laurent énjének lehasított szelete. Az a varázsosan borongós légkör, mely Carné filmvásznairól árad és szinte minden filmjében stílust és mondanivalót teremt, itt is végigvonul a filmen. S az a részvét, amellyel Marcel Carné a Ködös utakban, a Külvárosi szállodában, a Mire megvirradban, a külvárosi emberek szomorú és tragikusan elfulladó életét ábrázolja, az 1953- ban készült Thérése Raquinban is szétönti ködös derengését, szomorú és tehetetlen együttérzését a tisztább életre hivatott fiatalok iránt. De bármennyire nagyszerű művésznek mutatkozik is Camné atmoszférateremtésében. Simone Signoret sűrű tartalmasságú mimikája bármenynyire a nehéz és rettenetes titkok súlyát érzékelteti, és a pompás szereplőgárda minden tagja kisremekeket varázsol a nagy rendező keze alatt, még akkor is, ha az operatőr fátyolosan bús képes egységet teremtenek a műtermi felvételek és a plain air-ek tompa napfényes totáljai között — akkor is meg kell állapítanunk, hogy Carné megrekedt ebben a filmjében harminc esztendővel ezelőtti önmagánál. Magasabb művészi szinten, letisztultan ismétli önmagát s egyetlen lépéssel sem jut közelebb a megoldáshoz. A Thérèse Raquin ugyanúgy megrekedést mutat, mint René Clair csillogó virtuozitással megkomponált Orgonás kapuja, vagy a kisebb tehetségű Duvivier munkája. A nagy francia gárda vásznain pókhálók és ráncok mutatkoznak. Gazdag kifejezési eszközök birtokában vonzó és élettelen filmeket készítenek, de már nem a mához beszélnek, hangjuk néhány évtized történelmi messzeségéből hallatszik. MOLNÁR G. PÉTER