Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-02-17 / 7. szám - Kelemen János: • könyvkritika • Cseres Tibor novellái: Várakozó özvegyek (Magvető) (6. oldal) - Nagy Péter: • könyvkritika • Jánosy István versei: Az örök béke álmai (Magvető) (6. oldal) - Szabó Ákos: Ülő nő • kép (6. oldal) - Geher István: Észak-amerikai indián mesék • könyvkritika | Olvastuk • Gonaquadate, a víziszörny (Európa) (6. oldal) - - i i -: • könyvkritika | Olvastuk • Fehér Klára elbeszélései: Szerencsés történetek (Szépirodalmi) (6. oldal) - Tóth Éva: Mementó • vers (6. oldal)
• CSERES TIBOR MŰVÉSZETÉNEK EGYIK JELLEMZŐJE az író nem mindennapi emberismerete. Pontosabban: érdeklődése az emberek különféle fajtái iránt. Különösen vonzzák őt az egyedi alkatok, az élet típussá nem sűríthető figurái, akik azonban egybenmásban mégis jellemzői a társadalomnak. Az ilyen alakok életéből Cseres ki tudja ragadni azt a pillanatot, amikor valami megrázó élmény hatására hirtelen, ösztönösen, sokszor sután, hozzákapcsolódnak a közösséghez, amelyben eddig idegenül lézengtek. Ilyen például új kötete novella ciklusának hőse, a huligánok karmaiba került Pongrácz, aki végül, talán már későn is, kiszakítja magát a bűnöző banda rabságából. Ilyen egyik, felszabadulás előtt játszódó elbeszélésének fiatal munkása, aki egykedvűen, sőt irigykedve nézi, hogy barátja hogyan csábítja el egy idősebb munkatársuk fiatal feleségét, s csak akkor fogja el a düh, csak akkor robban ki belőle az emberség, amikor megtudja, hogy az öreg munkás kommunista, nyolc évet ült börtönben. Új könyvét az különbözteti meg előző novellásköteteitől, hogy témaköre jóval változatosabb, a társadalom ábrázolásának igénye pedig erősebb. Itt is, mint alakjai megválasztásában, szereti a különös helyzeteket, a ritka eseteket. A címadó elbeszélés asszonyai hűségesen várják, már hosszú évek óta, háborúban eltűnt férjeiket. S addig nem akarnak belépni a szövetkezetbe. Papjuk is szítja őket az ellenállásra. A városból kijövő agitátorok elől mindig a szőlőbe menekülnek, mígnem egy brutális esemény — egy fiatal asszony cinikus elcsábítása és teherbeejtése — rádöbbenti őket kiszolgáltatottságukra, magányukra, s ekkor aláírják a nyilatkozatot. Az elbeszélés különben eléggé kusza, az olvasónak nem egyszer vissza kell lapoznia, hogy megérthesse az események menetét, összefüggéseit. Cseres gyakran készakarva összekuszálja a szálakat, mesterséges feszültséget is igyekezve teremteni ott, ahol pedig a történet magában is telve van feszültséggel. Ilyen például Asszonyok szerepe című novellája; itt arról van szó, hogy egy ártatlan ember életét kell megmenteni, s abban a részben, melyben a vádlott és a tanúk kihallgatását mondja el, remekel is az író, a történet súlypontját azonban egy mindenképpen lényegtelen mozzanatra helyezi: a pesti asszony szálláskeresése, szállásviszonyainak sejtelmeskedő leírására. Ebből a motívumból egyéni síkra tereli a történetet, csökkentve drámaiságát, mert az egyéni és társadalmi indítékokat nem sikerül összehangolnia. Ebből a szempontból JÓVAL INKÁBB SIKERÜLT ÁRVÍZBEN című írása. Egy önkéntes gátőr rövid időre elszökik alakulatától, hogy néhány órát a családjával töltsön. Alig ér haza, a gátat elönti az ár, vissza már nem mehet, családját úgy-ahogy sikerül valami bizonytalan biztonságba helyeznie, aztán elszakad tőlük, s a honvédek mentőalakulataihoz sodródva, derekasan részt vesz a mentési munkálatokban. A szorongás, a rettegés és a reménykedés bilincseiben vergődik az egész ember: bűntudatot érez, mert a válságos pillanatban nem volt a helyén félelmet a következmények miatt, mert szökevénynek számít, statárium van, s ő engedély nélkül távozott, szorongást eperfára menekített kis családjáért, s reménykedést is, hátha minden jóra fordul. Mindez kimondatlanul, megfogalmazatlanul, csupán atmoszférikus érzékeltetéssel árnyalja be a történetet, s a hatást színezi és hitelesíti az árvíz széles tempójú, epikus lejtésű leírása. Itt a szerkezeti kuszaság csak látszólagos, a motívumok időrendi felborítása jobban érvényesíti a drámaiságot. Egyébként — s ez nemcsak mostani kötetére jellemző - írásaiban nem ritka az akart vagy szándéktalan elnagyoltság, helyzetek, a történési motívumok gyakori homályossága (például Pad a révnél). Ezt az értelmi homályt sokszor fokozza a stílus görcsössége, az egy-két szóból álló tőmondatok idegesítő modorossága. CSERES SZERETI AZ EGYÉNIT, a ritkán előfordulót, a groteszket. Legtöbb írását szkepszis és irónia szövi át. Jelzőiben, apró képeiben, hasonlataiban az élet és a lélek furcsa ellentmondásait tárja fel. S ezekben mégis igyekszik megtalálni a törvényszerűséget, a mindennapok általános érvényű igazságát. Kevés írónk éli át oly mélyen azt az igazságot, hogy átmeneti társadalomban élünk, oldódó kötelékekben, a célt felismerő tudat és a visszahúzó ösztönök harcában. Azok közé az írók közé tartozik, akiknek látomása van a világról, akik élményeiket valóban átélik, átszenvedik, a maguk alkatához formálják-- talán torzítanak olykor, de sohasem hazudnak. Cseres novelláskönyve nem hű képe a mai Magyarországnak, de hűséges tükröződése egy olyan nagy élménynek, amely tömérdek vergődésen, tévedésen, felismerésen érlelődött ki. A szkepszis, az irónia nemcsak írói alkatának sajátossága, hanem a művészi szemérmesség velejárója is, a megrendültség, az emberi szimpátia takarója. Mert Cseres Tibor groteszk iránti vonzódása, a furcsa helyzetek kíméletlen leleplezése, a különc emberek meztelenre vetkőztetése egyetlen élményt leplez le: az élet és az ember végtelen szeretetét. S egyetlen célt: annak megmutatását, hogy az ő ,,periférikus" alakjai, akik csak igen kevéssé képviselik alakuló társadalmunk típusait, miként válnak szükségszerűen, sokszor akaratuk ellenére, a közösség tagjaivá. Központi kérdésekről szólnak novellái, de mindig a peremről, az esetlegesről indulnak el. Innen van az író vonzódása az elesettek, szerencsétlenek, az ügyefogyottak iránt. Ezért érdekli Riza sorsa, a fogyatékos értelműek intézetében nevelődő kislányé, akit a ráboruló sötétségből végül is kiment a szeretet, ezért tér vissza újra Pongráchoz, hogy kimenekítse őt az örvénylő mélységből. CSERES HŐSEI NEM SZOCIALISTÁK, s jó részük talán sohasem lesz az. Nem is válhatnak azzá, mert életüket az író egyénekkel formáltatja, nem a közösséggel, nem szocialista intézményeinkkel. Minden írása a szocializmust igenli, de sehol sem találjuk magát a közösséget alakító erőt, az új ember céltudatos formálóját. Nem sematikus párttitkárokat, példamutató KISZ-szervezeteket kérünk számon az írótól. Csupán azt, hogy mutassa meg és ábrázolja a kohéziós erőket, amelyek egybeforrasztják, nagy nehézségek és keserves küzdelmek árán, a sokfelől összesereglett embereket. Cseres az ember emberré való átalakulásának útját mintha damaszkuszi útnak tekintené. A damaszkuszi útra sok ember lépett, de sokan el is tévelyedtek aztán, ha szerető kéz nem segítette őket tovább az élet, a társadalom göröngyös útjain. (Magvető) KELEMEN JÁNOS Várakozó özvegyek CSERES TIBOR NOVELLÁI E CSINOS KIS KÖTET több, mint amit látszólag ígér: úgy jelentkezik, mint egy az újabb verseskötetek sorában, holott a fedek közé fogott félszáznyi költemény tizenöt év költői fejlődéséről ad számot: a rokonszenves és egyéni hangú lírikus eddigi költői életművének válogatott summázása, ötven vers, melynek a feje Jánosy előző két kötetéből való: részben az 1948-ban megjelent Prometheus darabjai, részben az 1958-ban megjelent Rákóczi ifjúsága, az érdekes, modern megoldású nagy történelmi elbeszélőköltemény válogatott részletei. Nem dústermésű lírikus hát Jánosy, s ez előtt a tény előtt kissé értetlenül áll az olvasó, hiszen a kötet első átpergetésére is meglepi az a formai gazdagság és változatosság, gondolati igényesség, burjánzó képi fantázia, mely költészetének sajátja. A legritkább eset nála és legkorábbi verseiben is csak kivételképpen előforduló biccenés — az olyan görcsös megoldás, mint „korbács sütése”, az olyan többféleképpen értelmezhető fordulat, mint „minden ember egy isten”, az olyan túlzsúfolt sűrítés, mint a „káoszét”, vagy az a sor, hogy „Sodorva Káin kezét ösztön dobál ma.” Általában — szinte természetszerűleg egyre fokozódóan — éppen a nyelvi és gondolati precizitás jellemzi, a formával való kellemes, de sosem kényelmeskedő összeolvadás, a saját nyelv és hang megtalálása Nyelvi érettségét, fegyelmezett képtermő fantáziáját nem lehet eléggé dicsérni; színpalettája éppoly gazdag,hogy csak egy villanást idézzünk a sokból: az alkony érzékeltetése: „Smaragddá hamvad a felhő a karmazsinból”), mint grafikus pontosságú tájlátása (megint csak egy a sok közül: „Suhog az üvegszál eső, a kék. — Nem látom a lombok erezetét. — örvénykúp alján ülve lenn — vízszálak spirálja ölel”.); a klasszikus formával éppoly biztonsággal bánik, mint a magyarossal; a zsoltáros hangütése éppoly természetes számára, mint a babitsi, vagy a tóthárpádi vers-lélegzet, s mindezeken keresztül átlüktet a saját hangja, egyéni látása. Mi hát amikor e ritka termés oka? Az életkörülmények magukban nem adnak kielégítő magyarázatot: ha Jánosy sokszor, tán a műfordítástól lopja a költészet perceit, attól még lírája sokkal gazdagabb is lehetne: számos költő elődje s társa alkotott és alkot hasonló módon, s ez nem szűkítette be költészetüket. A műfordító gyakorlata különben éppen ezen a formai gazdagságon, hangváltó gyorsaságon is meglátszik s verseinek gazdagodást hozott. A magyarázat inkább a költő és a világ viszonyában, egész költői attitűdjében található. A PROBLÉMÁT Ő MAGA IS ÉRZI, vall is róla: „a Szépség gyöngyházzal von körül engem, — szikráz, mint erdőmély páfrányán a harmat. — Nő a gyöngyház magától, kínjaim izzadsága, annál jobban magába zár, — mennél jobban tárulkozni szeretnék.” Sőt, szinte epigrammatikus tömörséggel: „gravámenek nagy ámenek hazájában néma király: az érzés!”. az utóbbi verssor az egyik Rákóczi-versbe van elbújtatva: még ehhez a legőszintébben lírai megnyilatkozásához is helyzetdal-szerű megoldásra volt szüksége, hogy ki tudja fejezni. A köteten át kibomló költői magatartás is valahogy ilyen kagylószerű: a lélek mélységeinek csöndjében önmagára zárkózó kagylóban izzadja ki a tompa, de tisztafényű sorokat. A világ ezb- a rétegbe alig, vagy csak sok áttételen keresztül hatol be: igazán csak a legnagyobb tektonikus rengések befolyásolhatják: a háború, az esztelenség, az embertelenség miatti felháborodás, majd a felszabadulás öröme. De ezek is csak egy-két verset hívnak életre benne (ha a Csak hallgatnánk... a háború iszonyatának legtöményebbre érlelt verse irodalmunkban, a Háztetőn a felszabadult ember és nemzet érzéseinek harmonikusan messzehangzó megszólaltatása). Utánuk hamarosan a maga mélytengeri kisvilágába zárkózik: a családba, a szerelembe, amelybe a környező világ és társadalom legfeljebb távoli visszhangként, színárnyalatot komorító vagy derítő ecsetvonásként ha beleszól. Mindennek a következménye ugyan egyfelől a kristályos csiszoltság, a végleges, s nem egyszer végletes megfogalmazás — de másfelől az élménykor leszűkítettsége következtében az élményszegénység benyomása. S a közvetlen, lírai élményt Jánosynál sokszor a kulturális élmény helyettesíti: nagy költeménye, a Rákóczi ifjúsága jó tanúbizonysága ennek, de e kötetből is marokszám idézhetnék a példákat: a Dózsa- és Rákóczi-verseken túl ide tartozik a Csokonai, az őszi zümmögés Arany Jánoshoz, a Mozart, a Schumann s talán mindnél tisztábban A pekingi opera előadása, mely egy konkrét művészi élmény — egy este színelőadása — nyomán születő költői beleélésbeleérzés kitűnő sorozata. S EZ JÁNOSY KÖLTŐI MAGATARTÁSÁNAK egy másik fontos vonására hívja fel a figyelmet: számára a kulturális élmény — zene, történelmi alak — nem pusztán ismeret, hanem valóban élmény: költő-színészi beleélő- Iz-ességgel ölti fel egy-egy vers vagy versciklus erejéig az alak jellemét és gondolatvi ágát, hogy azon keresztül saját lelkét s a távoli kort egyszerre szólaltassa meg a történelmi alak lelkivilágával harmóniában. Helyzetdalok ezek? Talán a szigorú műfaji meghatározás szerint igen, de olyan helyzetdalok, amelyek már a modern lélekismeret páncéljában, az új költészet egész fegyvertárával lépnek elénk, melyeik valóban megújítják ezt a “régi és “sokáig” diszkreditált műformát. Ennek a bezártságnak, beleélő készségnek sok műves értéke van, de nem csekélyek a hátrányai. Az élményvilág szűkösségét már említettük, s emellett ez az oka annak is, hogy versei nem egyszer hermetikusan zártnak hatnak. Ez már a korai versekben is kísért; legteljesebb kibomlása talán mégis a közelmúltban született és különös súlyú Az álmok kútja végtelen..., melyben a kötet címét adó verssort is találjuk. Indulása a legközebb közügy: „Az észtudás határa véges, — az ál- mok kútja végtelen — de an- s nak is — ha leszáll a mély- jjhez — méránia csak az értelem.” De innen — nyilván ennek magyarázatául — leszáll az ..álmok világába” s ez azonnal zárt, egyéni az olvasó számára alig felfogható-átélhető világba visz, ahelyett hogy az álom-kép költői látomássá konkretizálná a gondolatilag jól megragadott problémát, mindinkább úgy érezzük, magánélménynek vagyunk tanúi, melyet teljesen átvennünkátélnünk nem lehet. PRÓBÁLJUNK MINDEZEK UTÁN tanácsokat adni a költőnek? Hiú dolog lenne, az ilyesmi megnyugtathatja a kritikus lelkiismeretét, de ritkán igazítja el, még ritkábban indítja új útra a költőt. Jánosynak is önmagában — s önmagának a világgal kialakított harmóniájában — kell megtalálnia azt az utat, amely ebből a már-már elnémulással fenyegető beszűkülésből kivezet a líra viharosabb és népesebb országútjára, ahol egyén és világ, köz- és magánügy találkozhatnak, együtt zenghetnek. Hogy ezt maga Jánosy is érzi s hogy jó irányba fordult már, arról e kötet is tanúskodik: utolsó verse, nagy karnevál éppen ennek első megszólaltatása, melyben egyéni élmény s látomás minden vonása már valamennyiünké, mert alapindulata („kék világban szépen élni szépen mozogni, szépen cselekedni — ez az egyetlen Törvény!”) mindnyájunkban azonos húrokat zendít meg. (Magvető) NAGY PÉTER Az örök béke álmai JÁNOSY ISTVÁN VERSEI Szabó Ákos: Ülő nő dDBw&i&Uualh Gonaquadate, a víziszörny Észak-amerikai indián mesék Élményadó — emlékeztető és felfedezésekre vezető — jó könyv. A megragadóan furcsa kis mesék nemcsak egy egzotikus kultúráról küldenek híradást (b5V Digh Linda tartalmas utószava és gondos jegyzetei a néprajzi érdeklődést is kielégítik), hanem letisztult emberi bölcsességet, hamisítatlan művészetet is jelentenek. Minden mese közös varázsa, hogy szabad kóborlásra csábítja fantáziánkat s látszólag valószínűtlen szemléletével reális gondolatokat ébreszt. Az indián mesék talán még ennél is többet tartogatnak számunkra. Ha indiánokról hallunk, egy kicsit mindig visszavetnünk tízegynéhány éves gyerekekké, akiknek életében különleges helyet foglalt el a képzeletünk-formálta eszményi indián. A rég olvasott ifjúsági regényekből hiába próbáljuk újra elővarázsolni rézbőrű barátunkat, de ebből a kötetből egyszeriben előttünk terem a mi öreg indiánunk. A mesegyűjteményből kibontakozó kultúra azonban nem egyértelműen primitív. Varázsa éppen az, hogy tetten érhetjük az átalakulást, amikor a természeti ősvilág szellemi, erkölcsi elvek alapján rendeződni kezd a tudatban. A hagyományok szigorú szertartásokká válnak, de eredetük még visszamutat az ember-állat lakta földre. A fordítás Dégh Linda munkája. (Európa) GEHER ISTVÁN Fehér Klára elbeszélései Szerencsés történetek „Huszonegy estén én magam mesélek magamnak. Nem halhatatlan történeteket, és nem örökbecsű megírásban. De arra esküszöm —, minden történet szerencsésen fog végződni!” — Ezekkel a szavakkal foglalta össze Fehér Klára, a nagysikerű írónő nemrégen megjelent humoreszkjeinek célját. Ha önmaga talán nem gondolta is komolyan bevezetőjének tréfás szavait, a kritikus kénytelen azokat komolyan venni, mert a kötetben közölt történetek valóban nem csak szerencsés kimenetelűek, de — sajnos — többségükben igen távol állnak a halhatatlanságtól.É s kifogításuk sem örökbecsű. Műfajilag a humoros és a komikus felfogás közé esnek ezek az írások, de humorukból hiányzik a tréfa mögött meghúzódó komolyság, komikumukból pedig a valódi, gátlástalanul harsány komolytalanság. Legtöbbjük valamilyen jelentéktelen véletlen következtében előállott múló kellemetlenség apró konfliktusára épül (A firenzei kosár, A gázcsap, A váza, stb.), s így már témájában sem alkalmas az igazán humoros hatás felkeltésére. A mélyebb, társadalmi kérdéseket érintő történetek viszont a vázlatos előadásmód és az ellentétek szatirikus kiélezésének hiánya miatt válnak többségükben hatástalanná (A rendetlen Bardóczy, Milliós üzlet, Izsák feláldozása). Pedig egyes motívumok —különösen a Könyves Kálmán analfabéta földosztó parasztjának remek figurája — igényesebb témakezelés esetén még a „halhatatlan” történetek sorát is gyarapíthatták volna. Sikerültebbek a gyermekhistóriák (A titokzatos üzenet, A hangverseny, s leginkább A farkas), melyek hamvasságukkal és a gyermeki lélek mély ismeretével fel-felcsillantják az írónő igazi képességeit. „Huszonegy estén át én magam mesélek magamnak” — olvassuk a bevezetőben. De miért kellett ezt a könyvet kiadni, ha nem a közönségnek, hanem „saját magának” írta? Miért kellett könyvalakban megjelelentetni ezeket az írásokat, amelyek lapok hasábjain, időben egymástól elszakadva, még érdekelhették az olvasót? (Szépirodalmi) — ! — TÓTH ÉVA: Memento Az őszi napsütés kegyetlen Azért ne bánd eszébehajló a ráncaidat aranyozza, napjaid konok gátfutását , falevélnek is a fonákját a tágranyúlt várakozásban forditgatja feléd a nyers szél, a távozás ritmusa lüktet. Légy hát szilárd, mint pillanattal napfeljötte előtt a házak. Oly mindegy: elmúlásnak, fénynek — magadat csak téglánként add át.