Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-02-17 / 7. szám - Kelemen János: • könyvkritika • Cseres Tibor novellái: Várakozó özvegyek (Magvető) (6. oldal) - Nagy Péter: • könyvkritika • Jánosy István versei: Az örök béke álmai (Magvető) (6. oldal) - Szabó Ákos: Ülő nő • kép (6. oldal) - Geher István: Észak-amerikai indián mesék • könyvkritika | Olvastuk • Gonaquadate, a víziszörny (Európa) (6. oldal) - - i i -: • könyvkritika | Olvastuk • Fehér Klára elbeszélései: Szerencsés történetek (Szépirodalmi) (6. oldal) - Tóth Éva: Mementó • vers (6. oldal)

• CSERES TIBOR MŰVÉSZE­­TÉNEK EGYIK JELLEM­ZŐJE az író nem mindennapi emberismerete. Pontosabban: érdeklődése az emberek kü­lönféle fajtái iránt. Különösen vonzzák őt az egyedi alkatok, az élet típussá nem sűríthető figurái, akik azonban egyben­­másban mégis jellemzői a tár­sadalomnak. Az ilyen alakok életéből Cseres ki tudja ra­gadni azt a pillanatot, amikor valami megrázó élmény ha­tására hirtelen, ösztönösen, sokszor sután, hozzákapcsolód­nak a közösséghez, amelyben eddig idegenül lézengtek. Ilyen például új kötete no­vella ciklusának hőse, a huli­gánok karmaiba került Pong­­rácz, aki végül, talán már ké­sőn is, kiszakítja magát a bű­nöző banda rabságából. Ilyen egyik, felszabadulás előtt ját­szódó elbeszélésének fiatal munkása, aki egykedvűen, sőt irigykedve nézi, hogy barátja hogyan csábítja el egy idősebb munkatársuk fiatal feleségét, s csak akkor fogja el a düh, csak akkor robban ki belőle az emberség, amikor megtudja, hogy az öreg munkás kom­munista, nyolc évet ült bör­tönben. Új könyvét az különbözteti meg előző novellásköteteitől, hogy témaköre jóval változa­tosabb, a társadalom ábrázo­lásának igénye pedig erősebb. Itt is, mint alakjai megvá­lasztásában, szereti a különös helyzeteket, a ritka eseteket. A címadó elbeszélés asszo­nyai hűségesen várják, már hosszú évek óta, háborúban eltűnt férjeiket. S addig nem akarnak belépni a szö­vetkezetbe. Papjuk is szítja őket az ellenállásra. A város­ból kijövő agitátorok elől min­dig a szőlőbe menekülnek, mígnem egy brutális esemény — egy fiatal asszony cinikus elcsábítása és teherbeejtése — rádöbbenti őket kiszolgálta­tottságukra, magányukra, s ekkor aláírják a nyilatkozatot. Az elbeszélés különben eléggé kusza, az olvasónak nem egy­szer vissza kell lapoznia, hogy megérthesse az események me­netét, összefüggéseit. Cseres gy­akran készakarva összeku­­szálja a szálakat, mesterséges feszültséget is igyekezve te­remteni ott, ahol pedig a tör­ténet magában is telve van fe­szültséggel. Ilyen például Asszonyok szerepe című no­vellája; itt arról van szó, hogy egy ártatlan ember életét kell megmenteni, s abban a rész­ben, melyben a vádlott és a tanúk kihallgatását mondja el, remekel is az író, a törté­net súlypontját azonban egy mindenképpen lényegtelen mozzanatra helyezi: a pesti asszony szálláskeresése, szál­lásviszonyainak sejtelmeske­­dő leírására. Ebből a motí­vumból egyéni síkra tereli a történetet, csökkentve drá­maiságát, mert az egyéni és társadalmi indítékokat nem sikerül összehangolnia. E­bből a szempont­ból JÓVAL INKÁBB SIKERÜLT ÁRVÍZBEN cí­mű írása. Egy önkéntes gát­őr rövid időre elszökik ala­kulatától, hogy néhány órát a családjával töltsön. Alig ér haza, a gátat elönti az ár, vissza már nem mehet, csa­ládját úgy-ahogy sikerül va­lami bizonytalan biztonság­ba helyeznie, aztán elszakad tőlük, s a honvédek mentőala­kulataihoz sodródva, dereka­san részt vesz a mentési mun­kálatokban. A szorongás, a rettegés és a reménykedés bi­lincseiben vergődik az egész ember: bűntudatot érez, mert a válságos pillanatban nem volt a helyén­ félelmet a kö­vetkezmények miatt, mert szö­kevénynek számít, statárium van, s ő engedély nélkül tá­vozott, szorongást eperfára menekített kis családjáért, s reménykedést is, hátha min­den jóra fordul. Mindez ki­mondatlanul, megfogalma­­zatlanul, csupán atmoszféri­kus érzékeltetéssel árnyalja be a történetet, s a hatást szí­nezi és hitelesíti az árvíz szé­les tempójú, epikus lejtésű le­írása. Itt a szerkezeti kuszaság csak látszólagos, a motívumok időrendi felborítása jobban érvényesíti a drámaiságot. Egyébként — s ez nemcsak mostani kötetére jellemző - írásaiban nem ritka az akart vagy szándéktalan elnagyolt­ság, helyzetek, a történési motívumok gyakori homályos­sága (például Pad a révnél). Ezt az értelmi homályt sok­szor fokozza a stílus görcsös­­sége, az egy-két szóból álló tőmondatok idegesítő modo­rossága. CSERES SZERETI AZ EGYÉNIT, a ritkán elő­­fordulót, a groteszket. Leg­több írását szkepszis és irónia szövi át. Jelzőiben, apró ké­peiben, hasonlataiban az élet és a lélek furcsa ellentmondá­sait tárja fel. S ezekben még­is igyekszik megtalálni a tör­vényszerűséget, a mindenna­pok általános érvényű igazsá­gát. Kevés írónk éli át oly mély­en azt az igazságot, hogy átmeneti társadalomban élünk, oldódó kötelékekben, a célt felismerő tudat és a vissza­húzó ösztönök harcában. Azok közé az írók közé tartozik, akiknek látomása van a vi­lágról, akik élményeiket va­lóban átélik, átszenvedik, a maguk alkatához formálják­­-- talán torzítanak olykor, de sohasem hazudnak. Cseres novelláskönyve nem hű képe a mai Magyarországnak, de hűséges tükröződése egy olyan nagy élménynek, amely tömér­dek vergődésen, tévedésen, felismerésen érlelődött ki. A szkepszis, az irónia nemcsak írói alkatának sajátossága, ha­nem a művészi szemérmesség velejárója is, a megrendült­­ség, az emberi szimpátia ta­karója. Mert Cseres Tibor groteszk iránti vonzódása, a furcsa­­ helyzetek kíméletlen leleple­zése, a különc emberek mez­telenre vetkőztetése egyet­len élményt leplez le: az élet és az ember végtelen szere­­tetét. S egyetlen célt: annak megmutatását, hogy az ő ,,pe­riférikus" alakjai, akik csak igen kevéssé képviselik ala­kuló társadalmunk típusait, miként válnak szükségsze­rűen, sokszor akaratuk elle­nére, a közösség tagjaivá. Központi kérdésekről szólnak novellái, de mindig a perem­ről, az esetlegesről indulnak el. Innen van az író vonzódá­sa az elesettek, szerencsétle­nek, az ügyefogyottak iránt. Ezért érdekli Riza sorsa, a fogyatékos értelműek intézeté­ben nevelődő kislányé, akit a ráboruló sötétségből végül is kiment a szeretet, ezért tér vissza újra Pongráchoz, hogy kimenekítse őt az örvénylő mélységből. CSERES HŐSEI NEM SZO­CIALISTÁK, s jó részük talán sohasem lesz az. Nem is válhatnak azzá, mert éle­tüket az író egyénekkel for­­máltatja, nem a közösséggel, nem szocialista intézménye­inkkel. Minden írása a szo­cializmust igenli, de sehol sem találjuk magát a közös­séget alakító erőt, az új em­ber céltudatos formálóját. Nem sematikus párttitkáro­­kat, példamutató KISZ-szerve­zeteket kérünk számon az író­tól. Csupán azt, hogy mutas­sa meg és ábrázolja a kohéziós erőket, amelyek egybefor­­rasztják, nagy nehézségek és keserves küzdelmek árán, a sokfelől összesereglett embe­reket. Cseres az ember em­berré való átalakulásának út­ját mintha damaszkuszi útnak tekintené. A damaszkuszi útra sok ember lépett, de sokan el is tévelyedtek aztán, ha szerető kéz nem segítette őket tovább az élet, a társa­dalom göröngyös útjain. (Mag­vető) KELEMEN JÁNOS Várakozó özvegyek CSERES TIBOR NOVELLÁI E CSINOS KIS KÖTET több, mint amit látszólag ígér: úgy jelentkezik, mint egy az újabb verseskötetek sorában, holott a fedek­ közé fogott félszáznyi költemény tizenöt év költői fejlődéséről ad számot: a rokonszenves és egyéni hangú lírikus eddigi költői életművének válogatott summázása, ötven vers, melynek a feje Jánosy előző két kötetéből való: részben az 1948-ban megjelent Prometheus darab­jai, részben az 1958-ban meg­jelent Rákóczi ifjúsága, az ér­dekes, modern megoldású nagy történelmi elbeszélőköl­­temény válogatott részletei. Nem dústermésű lírikus hát Jánosy, s ez előtt a tény előtt kissé értetlenül áll az olvasó, hiszen a kötet első átperge­­tésére is meglepi az a formai gazdagság és változatosság, gondolati igényesség, burjánzó képi fantázia, mely költészeté­nek sajátja. A legritkább eset nála é­s legkorábbi versei­ben is csak kivételképpen előforduló­­ biccenés — az olyan görcsös megoldás, mint „korbács sütése”, az olyan többféleképpen értelmezhető fordulat, mint „minden ember egy isten”, az olyan túlzsúfolt sűrítés, mint a „káoszét”, vagy az a sor, hogy „Sodorva Káin kezét ösztön dobál ma.” Általában — szinte természet­szerűleg egyre fokozódóan — éppen a nyelvi és gondolati precizitás jellemzi, a formá­val való kellemes, de sosem kényelmeskedő összeolvadás, a saját nyelv és hang megtalá­lása Nyelvi érettségét, fegyel­mezett képtermő fantáziáját nem lehet eléggé dicsérni; szín­palettája éppoly gazdag,­­hogy csak egy villanást idéz­zünk a sokból: az alkony ér­zékeltetése: „Smaragddá ham­vad a felhő a karmazsinból”), mint grafikus pontosságú táj­látása (megint csak egy a sok közül: „Suhog az üvegszál eső, a kék. — Nem látom a lom­bok erezetét. — örvénykúp alján ülve lenn — vízszálak spirálja ölel”.); a klasszikus formával éppoly biztonsággal bánik, mint a magyarossal; a zsoltáros hangütése éppoly természetes számára, mint a babitsi, vagy a tóthárpádi vers-lélegzet, s mindezeken keresztül átlüktet a saját hangja, egyéni látása. Mi hát amikor e ritka ter­més oka? Az életkörülmények magukban nem adnak kielé­gítő magyarázatot: ha Jánosy sokszor, tán a műfordítástól lopja a költészet perceit, attól még lírája sokkal gazdagabb is lehetne: számos költő előd­je s társa alkotott és alkot hasonló módon, s ez nem szű­kítette be költészetüket. A műfordító gyakorlata külön­ben éppen ezen a formai gaz­dagságon, hangváltó gyorsasá­gon is meglátszik s verseinek gazdagodást hozott. A magya­rázat inkább a költő és a vi­lág viszonyában, egész költői attitűdjében található. A PROBLÉMÁT Ő MAGA IS ÉRZI, vall is róla: „a Szépség gyöngyházzal von kö­rül engem, — szikráz, mint erdőmély páfrányán a har­mat. — Nő a gyöngyház ma­gától, kínjaim izzadsága, an­nál jobban magába zár, — mennél jobban tárulkozni sze­retnék.” Sőt, szinte epigram­­matikus tömörséggel: „gravá­­menek nagy ámenek hazájá­ban néma király: az érzés!”­­. az utóbbi verssor az egyik Rákóczi-versbe van elbújtat­va: még ehhez a legőszintéb­­ben lírai megnyilatkozásához is helyzetdal-szerű megoldás­ra volt szüksége, hogy ki tud­ja fejezni. A köteten át ki­­bomló költői magatartás is valahogy ilyen kagylószerű: a lélek mélységeinek csöndjé­ben önmagára zárkózó kagyló­ban izzadja ki a tompa, de tisztafényű sorokat. A világ ezb-­ a rétegbe alig, vagy csak sok áttételen keresztül hatol be: igazán csak a leg­nagyobb tektonikus rengések befolyásolhatják: a háború, az esztelenség, az embertelen­ség miatti felháborodás, majd a felszabadulás öröme. De ezek is csak egy-két verset hívnak életre benne (ha a Csak hallgatnánk... a háború iszonyatának legtöményebbre érlelt verse irodalmunkban, a Háztetőn a felszabadult em­ber és nemzet érzéseinek har­monikusan messzehangzó meg­szólaltatása). Utánuk hamaro­san a maga mélytengeri kis­­világába zárkózik: a családba, a szerelembe, amelybe a kör­nyező világ és társadalom leg­feljebb távoli visszhangként, színárnyalatot komorító vagy derítő ecsetvonásként ha be­leszól. Mindennek a következmé­nye ugyan egyfelől a kristá­lyos csiszoltság, a végleges, s nem egyszer végletes megfo­galmazás — de másfelől az élménykor leszűkítettsége kö­vetkeztében az élményszegény­ség benyomása. S a közvetlen, lírai élményt Jánosynál sok­szor a kulturális élmény he­lyettesíti: nagy költeménye, a Rákóczi ifjúsága jó tanú­­bizonysága ennek, de e kötet­ből is marokszám idézhetnék a példákat: a Dózsa- és Rá­­kóczi-verseken túl ide tarto­zik a Csokonai, az őszi züm­mögés Arany Jánoshoz, a Mo­zart, a Schumann s talán mindnél tisztábban A pekingi opera előadása, mely egy konkrét művészi élmény — egy este színelőadása — nyo­mán születő költői beleélés­­beleérzés kitűnő sorozata. S EZ JÁNOSY KÖLTŐI MAGATARTÁSÁNAK egy másik fontos vonására hívja fel a figyelmet: számára a kulturális élmény — zene, történelmi alak — nem pusz­tán ismeret, hanem valóban élmény: költő-színészi beleélő- I­z-­ességgel ölti fel egy-egy vers vagy versciklus erejéig az alak jellemét és gondolat­­vi ágát, hogy azon keresztül saját lelkét s a távoli kort egyszerre szólaltassa meg a történelmi alak lelkivilágával harmóniában. Helyzetdalok ezek? Talán a szigorú műfaji meghatározás szerint igen, de olyan helyzetdalok, amelyek már a modern lélekismeret páncéljában, az új költészet egész fegyvertárával lépnek elénk, melyeik valóban meg­újítják ezt a “régi és “sokáig” diszkreditált műformát. Ennek a bezártságnak, be­­leélő­ készségnek sok műves értéke van, de nem csekélyek a hátrányai. Az élményvilág szűkösségét már említettük, s emellett ez az oka annak is, hogy versei nem egyszer her­metikusan zártnak hatnak. Ez már a korai versekben is kí­sért; legteljesebb kibomlása talán mégis a közelmúltban született és különös súlyú Az álmok kútja végtelen­..., melyben a kötet címét adó verssort is találjuk. Indulása a legközebb közügy: „Az ész­tudás határa véges, — az ál-­­ mok kútja végtelen — de an- s nak is — ha leszáll a mély- jj­hez — méránia csak az érte­lem.” De innen — nyilván en­nek magyarázatául — leszáll az ..álmok világába” s ez azon­nal zárt, egyéni az olvasó szá­mára alig felfogható-átélhető világba visz, ahelyett hogy az álom-kép költői látomássá konkretizálná a gondolatilag jól megragadott problémát, mindinkább úgy érezzük, ma­gán­élménynek vagyunk tanúi, melyet teljesen átvennünk­­átélnünk nem lehet. PRÓBÁLJUNK MINDEZEK UTÁN tanácsokat adni a köl­tőnek? Hiú dolog lenne, az ilyesmi megnyugtathatja a kritikus lelkiismeretét, de rit­kán igazítja el, még ritkáb­ban indítja új útra a költőt. Jánosynak is önmagában — s önmagának a világgal ki­alakított harmóniájában — kell megtalálnia azt az utat, amely ebből a már-már elné­mulással fenyegető beszűkü­lésből kivezet a líra viharo­sabb és népesebb országútjá­­ra, ahol egyén és világ, köz- és magánügy találkozhatnak, együtt­ zenghetnek. Hogy ezt maga Jánosy is érzi s hogy jó irányba fordult már, arról e kötet is tanúskodik: utolsó verse,­­ nagy karnevál éppen ennek első megszólaltatása, melyben egyéni élmény s lá­tomás minden vonása már valamennyiünké, mert alap­indulata („kék világban szé­pen élni szépen mozogni, szé­pen cselekedni — ez az egyet­len Törvény!”) mindnyájunk­ban azonos húrokat zendít meg. (Magvető) NAGY PÉTER Az örök béke álmai JÁNOSY ISTVÁN VERSEI Szabó Ákos: Ülő nő dDBw&i&Uualh Gonaquadate, a víziszörny Észak-amerikai indián mesék Élményadó — emlékeztető és felfedezésekre vezető — jó könyv. A megragadóan furcsa kis mesék nemcsak egy egzo­tikus kultúráról küldenek hír­adást (b5V Digh Linda tartal­mas utószava és gondos jegy­zetei a néprajzi érdeklődést is kielégítik), hanem letisztult emberi bölcsességet, hamisí­tatlan művészetet is jelente­nek. Minden mese közös vará­zsa, hogy szabad kóborlásra csábítja fantáziánkat s lát­szólag valószínűtlen szemléle­tével reális gondolatokat éb­reszt. Az indián mesék talán még ennél is többet tartogat­nak számunkra. Ha indiánok­ról hallunk, egy kicsit mindig visszavetnünk tízegynéhány éves gyerekekké, akiknek éle­tében különleges helyet fog­lalt el a képzeletünk-formál­­ta eszményi indián. A rég olva­sott ifjúsági regényekből hiá­ba próbáljuk újra elővarázsol­ni rézbőrű barátunkat, de ebből a kötetből egyszeriben előttünk terem a mi öreg indiánunk. A mesegyűjteményből ki­bontakozó kultúra azonban nem egyértelműen primitív. Varázsa éppen az, hogy tetten érhetjük az átalakulást, ami­kor a természeti ősvilág szel­lemi, erkölcsi elvek alapján rendeződni kezd a tudatban. A hagyományok szigorú szer­tartásokká válnak, de erede­tük még visszamutat az em­ber-állat lakta földre. A for­dítás Dégh Linda munkája. (Európa) GEHER ISTVÁN Fehér Klára elbeszélései Szerencsés történetek „Huszonegy estén én magam mesélek magamnak. Nem hal­hatatlan történeteket, és nem örökbecsű megírásban. De arra esküszöm —, minden történet szerencsésen fog végződni!” — Ezekkel a szavakkal foglalta össze Fehér Klára, a nagysike­rű írónő nemrégen megjelent humoreszkjeinek célját. Ha ön­maga talán nem gondolta is komolyan bevezetőjének tré­fás szavait, a kritikus kényte­len azokat komolyan venni, mert a kötetben közölt törté­netek valóban nem csak sze­rencsés kimenetelűek, de — sajnos — többségükben igen távol állnak a halhatatlanság­tól.É s k­ifogításuk sem örökbe­csű. Műfajilag a humoros és a komikus felfogás közé esnek ezek az írások, de humorukból hiányzik a tréfa mögött meg­húzódó komolyság, komiku­mukból pedig a valódi, gátlás­talanul harsány komolytalan­ság. Legtöbbjük valamilyen jelentéktelen véletlen követ­keztében előállott múló kelle­metlenség apró konfliktusára épül (A firenzei kosár, A gáz­csap, A váza, stb.), s így már témájában sem alkalmas az igazán humoros hatás felkelté­sére. A mélyebb, társadalmi kérdéseket érintő történetek viszont a vázlatos előadásmód és az ellentétek szatirikus ki­élezésének hiánya miatt vál­nak többségükben hatástalan­­ná (A rendetlen Bardóczy, Mil­liós üzlet, Izsák feláldozása). Pedig egyes motívumok —kü­lönösen a Könyves Kálmán analfabéta földosztó paraszt­jának remek figurája — igé­nyesebb témakezelés esetén még a „halhatatlan” történetek sorát is gyarapíthatták volna. Sikerültebbek a gyermekhistó­riák (A titokzatos üzenet, A hangverseny, s leginkább A farkas), melyek hamvasságuk­­kal és a gyermeki lélek mély ismeretével fel-felcsillantják az írónő igazi képességeit. „Hu­szonegy estén át én magam mesélek magamnak” — olvas­suk a bevezetőben. De miért kellett ezt a könyvet kiadni, ha nem a közönségnek, hanem „saját magának” írta? Miért kellett könyvalakban megjele­­lentetni ezeket az írásokat, amelyek lapok hasábjain, idő­ben egymástól elszakadva, még érdekelhették az olvasót? (Szépirodalmi) —­­ ! — TÓTH ÉVA: Memento Az őszi napsütés kegyetlen Azért ne bánd eszébehajló a ráncaidat aranyozza, napjaid konok gátfutását , falevélnek is a fonákját a tágranyúlt várakozásban forditgatja feléd a nyers szél, a távozás ritmusa lüktet. Légy hát szilárd, mint pillanattal napfeljötte előtt a házak. Oly mindegy: elmúlásnak, fénynek — magadat csak téglánként add át.

Next