Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-07-01 / 26. szám - Kiss Ferenc: A kétszerkettő védelmében (1. oldal) - Szinte Gábor: Játszótér (1. oldal) • kép - Váci Mihály: Piros postaládák (1. oldal) • vers

I­ VACI MIHÁLY: Piros postaládák Bár ott lehetnék mindenütt, ahol a ti lobogó színetek dalol: a tanyán, boltok tornácain, a fák árnyaiban, tanyai iskolák eresze alatt, mély dűlőutak fordulóin, a falusi kutak mellett, ahol a pletyka­szó csobog, gyár­kapukon, a sűrű városok forró útjain, ütőerein, szívalakú dobogó terein harsány vörös kiáltások: — Ide, kinek panasza van vagy jó híre! Nektek szégyen, hazugság, félelem nélkül vall bűn, szegénység, szerelem. S őszintébben, mint oltárok előtt, gyónnak nektek csalók és szeretők. Mit hivatal nem tudhat soha meg: dühös ökölként dobog bennetek. Statisztikák tátongó hézagát nektek bediktálja a sok család, s azt is, amit a jelszavak után csak otthon motyog el a ferde száj De bennetek dörömböl az öröm, ha átlépnek az új­ ház küszöbén a rokonok, — s ha messzire került fiú üzen: — „Felvettek! Sikerült!” S azért éget oly vörösen a láz, mert bennetek az állandó parázs: a legdrágább, a higgadt bölcs szavak melyek ezerszám mennek napra-nap, cifrázatlan egyszerű levelek papírjain: — „Hát kedves gyerekek, nincs semmi baj. —­mi most jól megy — Naponkint vagon levél a tanúnk­­unk. Kis pléhdobozok, skatulyaszivek, igaz történelmünk tibennetek írott, i ti őriztek eskü alatt vallott igaz dokumentumokat. Átvesztek minden reátok bízott ökölverést, kérést és dobogást, és őrzitek, remegitek tovább, dühöt és szenvedélyt halálosan, határidőig vertek pontosan. Biztassatok: — legyek én is teli népem reggeli, déli, esteli óhajával, üzeneteivel, bajával, zúgó örömeivel, feszítsenek szét, — akár a tömött postaládát — sürgető örömök, gyűjtsék magamba millió panaszt, s postafordultával küldjek vigaszt. Olvassam le a szerszám-tört kezek jeleit, s a konok szájak helyett, sok fáradt, írni nehezen tudó, legyintő, megnyugvón bizakodó ember nevében írjak én beadványt, kérvényt,­­ kemény költeményt, ővelük együtt megfogalmazott méltó és örök memorandumot, melyben én csak rovom a betűk de ők diktálják fontolt ügyüket. — „Uralkodásunk tizenhatodik évében ezt és ezt akarjuk itt... és végrehajtjuk — mi alulírott munkások és parasztok, magyarok. Történelme sok hű oklevelét írassa, küldje el velem a nép, s a címzetthez úgy intézzem a szót, hogy ne áruljam el a feladót! A kétszerkettő védelmében „Én nem vagyok mély és fi­nom bölcselő, mint Brúnó és Szókratész. Sohasem mond­tam olyan nagyszabású dolgo­kat, mint ők, csak azt ismé­teltem makacsul, éveken át, hogy kétszer kettő négy”. Könnyű volna konkrétabb, teljesebb önjellemzést idézni Bálint György írásaiból, de a titok, amit meg kell fejte­nünk ebben áll: íme egy író, aki egész életén át evidens igazságokat, jól ismert szocia­lista igazságokat ismétel a sze­gények, a szabadság, az em­berség ügyében, s most — majdnem húsz évvel halála után — másfélezer oldalon át fogva tartja olvasóját. Növek­szik a rejtély, ha meggondol­juk, hogy ez a bontatlan esz­tétikai hatás szinte azonos terjedelmű rövid újságcik­kek — riportok, rajzok, nap­lók, glosszák, bírálatok — sorozatából fejtik. Valamit már az is magya­ráz ebből a rejtélyből, hogy ezek a miniatűr esszék a har­mincas években íródtak. Olyan korban, mikor a ben­nük foglalt kétszerkettő, az emberiség évszázados nagy ál­ma a legképtelenebb hitel­rontásnak, a legnagyobb ve­szedelemnek volt kitéve. Jel­szavait elorozt­ák, szerepében a lényegétől idegen fasizmus pöffeszkedett. Az a „rend”, melyről Bálint György kez­dettől tudta, hogy csak az elvadult indulatokat, a na­gyobb rendetlenséget intéz­ményesíti. Konoksága mö­gött, mellyel a kétszerkettőt bizonyítja, jól érezhető a naponta ismétlődő nekifeszü­­lés izgalma, hogy elintézetlen ügyben állja a csatát. Ha csak toronyőr lenne, ahogy magét egyszer nevezi, beleunna a felülről oktalan tébolynak tetsző látványba.­­ Bálint György: A toronyőr visz­­sza­pillant. Szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István. Az utószót írta Koczk­ás Sándor. A bibliográfiát és a névmutatót összeállította Magyar István. A jegy­zeteket Bét Rózsa írta. Ki­adta a Magvető, azonban lépésről lépésre — a tunya közönytől és gyanús semlegességtől a látszatellen­zékiségen át, a „letört” bele­nyugvásig és a sunyi behó­­dolásig — követi a nagy zül­lés folyamatát. S minden új mozzanatban az egész vesze­delmére eszmélve gyújtja ki jelzőtüzeit. Ezeknek a tüzek­­nek lényegében nem is a ri­asztás a fontosabb rendelteté­sük, hanem a világítás. Az, hogy a látszattal szemben a valóságot, a ködös, látványos, hangzatos csalással szemben a kristályosan tiszta kétszer­kettőt tegyék nyilvánvalóvá. Nem kis dolog ez, de ha csak ennyit tenne Bálint György, nem volna olyan nagyszabású és feszült az ív, mely gondolkodása pilléreit átfogja. Olyan harcos ő, aki míg pergőtűzben kúszik elő­re, folyton visszahajlik a le­­maradottakért. Olyan táj­ak­on nőtt, ahol a szellem rangjá­hoz tartozott felülmaradni a tömegen, a napi harcok, poli­tikai pártok érdekein. Igen jelentős művészek és kitűnő gondolkodók (Thomas Mann, Babits, Gide, Huxley, Alfred Kerr) fémjelezték meg ezt a tartást, mikor a szellem út­ját már fegyveres rohamosz­tagok kezdték elállni. Bálint György hamaít és következete­sen leszámol ezzel a semle­gességgel, de őrzi a kapcsola­tot azokkal, akik késve kö­vetik. Továbbgondolja vitái­kat, természetesen a kétszer­kettő szellemében: „Ha a Va­rázshegy csodálatos hőse, a humanista Settembrini ma íródott volna, akkor a démoni Naphtával vívott párbajában bizonyára nem mondana le a fegyverhasználat jogáról”, hi­szen Naphta is más már, mint régebben: nem démoni en­­tellektüel, hanem elhízott ter­rorlegény. (Thomas Mann fel­olvas, Settembrini úr tragé­diája.) A regény-mozzanat itt már szuverén Bálint György-i jelkép, de értelme törvény­szerűen fejült az előzmények­ből. Nem diktál, hanem ■ be­láttat, nem a Settembrinik ellenére, hanem velük akar győzni. Ezért nem szűnik meg bizonyítani, hogy a „gondolat ma csak úgy ér valamit, ha süvít, mint a kő", hogy elbúj­ni, dezertálni nem lehet, hogy csak egyetlen út van: meg kell változtatni a társadalmat, s ez egyet jelent a szegények ügyének vállalásával. A szel­lem ügye is az ő ügyükkel áll vagy bukik. Mi a meggyőződés, nyomatékkal, de végigvüríti: Bálint György művein. Mély­sége, ereje és heve nem olyan, mint­ a puszta belátás diktálta kapcsolatoké. Voltaképpen nem is azokhoz áll közelebb, akik erősek, akiktől közvet­len segítség remélhető. Inkább a gyengébbekhez, a bohóchoz, akinek esetlensége láttán még a Legnyomorultabb néző is fölényt érez. Az üg­yefogyott jámborság és reménytelen magánosság ragadja meg Chaplinben, akit családias ismeretséggel idéz fel újra és újra. Ezzel a szállal fűző­dik Ábelhez és Svejkhez, akik életrevalóbbak ugyan, de abban rokonai a bohócnak, hogy mindenki beléjük köt­het, hogy mindenki felettük áll. A fent és lent közötti tá­volságot Bálint iszonyú mély­ségként érzékeli, és azok fe­lől, akik e mélység aljára zu­hantak. A munkás felől, aki sír a kapualjban, a cseléd fe­lől és az utca esett párnái fe­lől. A kínai játékárus moz­dulatlan vonásaiból, a ketrec­­be zárt mókus szeméből ele­mi­ erővel tör rá az­ űzöttek és kiszolgáltatottak kínja. Részvétből hangolódna ezekre az érzésekre? Ha így volna, nem lenne ilyen in­tenzív és kifogyhatatlan. Na­gyon is személyes érzések a V­n kurzus éveiben fel­nőni, érzékeny idegekkel, mű­veit, nyílt léteikkel, mohó és tiszta alkotó-igyekezettel, ma­gas eszmei igényekkel, hát­tér­ben egy romlott osztállyal, szemben a brutális hatalom­mal, már gyermek fej­jel bélye­gesen és felnőtten is védtele­nül, árulások és sűrűsödő rá­csok között — bizony adódik ok és érzelmi alap az elnyo­mottakhoz állni. Ezért tud Bálint György entellektüelnél szokatlan tel­jességgel azonosulni a sze­gényekkel. Mindent rájuk vo­natkoztat, mindent érdekük szerint mér. Carrara márvány­paradicsomában a nélkülöző munkás sorsa nehezedik rá. Itália váltakozó csodái lát­tán az évszázadok óta egy­azon nyomor. A népi sors egészét hallja ki egy dalból; József Attilát, a Puszták ne­vét. Veres Péter Számadá­sát nála mélyebben és meg­rendültebben kevesen értet­ték. Nehéz próbák edzik és mi­nősítik ezt a hűséget. Tudja, hogy illetékességét kétségbe­von­hatják. Ennél bénítóbb azonban, hogy kényelmetlen, veszélyes igazságaira egyre kevesebben figyelnek. Az élet egyre kietlenebb, a közöny át­­hatolhatatlanabb, a levegő vé­szesen fogy ,­ a szellem Euró­pája elmerülni látszik. Mind­ezt a maga teljes mivoltában érzi át Bálint György, de hű­ségét csak izzóbbá hevíti a kegyetlen prés. Az elmélet adta avatottság korában több­nyire szellemes érvelésben és fölényes gúnyban nyilvá­nult. A harmincas évek kö­zepén a férfiam fájdalom, a tel­jesebb megindultság ad na­gyobb nyomatékot igazságai­nak. A korábban jórészt visz­­szájáról mutatkozó szeretet most megkapó lírává tisztul­­­tan vall magáról. Szinte már olyan ez a hűség, mint a szü­lőké gyermekük iránt: állan­dó, póztalan és feltétel nélkül való. A viszonzás hiánya fáj­dalmat okoz,­ de nem tán­torítja el. Vállalja a „legnehe­zebbet, az egyoldalú szolida­ritást ” is (Válasz.). Mégse higgye senki, hogy ez a fajta hűség csak adako­zás, a lélek kifosztásának ki­etlen folyamata. Bálint György legszebb írásait (Diaz levele, Karland, Visszapillantás, Egy elesett katonához. Emlékmű) épp az élteti, hogy ebben a helytállásban magasrendű ér­telmet nyert az élete. Félel­mein, vereségein, kétségein és fájdalmain általa tudott győzni. Bizonytalan entellek­­tüel énjét ez kovácsolta szilárd egységbe. E helytállás közben maga is értelmes és hibátlan művé érett. Nagyon bük rá, amit az elesett spanyol kato­náról ír: „Az értelem, hitté vált benned, és a hit tette... Megtanultad, hogy nincs bol­dogabb ember, mint az, »­kit angyala küld a harcba«. Rö­vid ideig éltél, de a matuzsá­lemek sem éltek annyit és úgy, mint te. Egyenruhád el­­rongyolódott, fedél nem volt fejed fölött, de életedből még­sem hiányzott semmi lénye­ges”. A tágas szellemi horizont nagyvonalú, bátor és dinami­kus mozgásra késztette, de út­vesztőbe is zavarhatta volna. A kor nyomása új nekifeszü­­lésekre sarkallhatta, de meg is rokkan­thatta­ volna. A nép szeretete gyönyörű tüzeket lobbantott benne, de el is va­kíthatta volna. Ám a bajok nem fogtak rajta, mert „an­gyala küldte harcba”: elv és szenvedély olyan meggyőző­déssé, stílussá forrt benne, melynek fölényét mindig érez­hette, amire büszke volt, amiben haláláig kedve telt. Elszántan, konokan, és boldo­gan szerette a maga igazsá­gait, s örült, hogy szolgálhat­ja őket. Valahányszor fel­mutatta, maga is nemesedett általuk. Olyan öröm érhette, mint­ a matematikust, mikor egy ismert, nagy jelentőségű tételhez új, ismeretlen úton ér el. Mert az igazság olyan, mint a csillagok­ látásával nem lehet betelni. Bálint György bizonyosan így volt vele. Ez a titka elsősorban, hogy általánosításai olyan spontá­nul fejlenek, hogy amire csak ránéz — legyen újsághír ér­dektelen tárgy, vagy oktalan állat — egyszeriben fontos je­lentéssel telítődik. Ezért van villódzó, eleven hullámzása műveinek. Ez okozza, hogy szemlélet, reflexió és líra egy­mást variáló, teljesítő egysége olyan természetesen és meg­győzően jön létre nála, aho­gyan csak versekben szokott. Ezért nincs szüksége soha pa­­tentre rutinos trükkökre: a humor mindig más változatát, fokozatát az anyag és a terem­tő kedvű lélek izgalmas, konk­rét kapcsolata szüli. Ezért ki­fogyhatatlan a megközelítés formáiban, társító lelemény­ben, fordulatokban Száz-két­száz sor elég neki, hogy ut­cájába vonjon, hogy görcsök és látványos nekifutások nél­kül céljához érjen. Azt hiszem, szorosan össze­függ mindezzel az a termé­keny biztonság, amivel mű­veltségét­ hasznosítja. Ez a mű­veltség a legjobbakéval ve­tekszik, de azért sohasem tu­­­dóskodik. Publicista marad bírálataiban, tanulmányaiban is. Szókratésztül Nietzschi­g, André Gide-ig mindig min­dent a maga kétszerkettő. : ér­­dekébtől mozgósít. Biz . * magában, nem fél a fen . . tők Fenntartásait úgy t •• • nyesíti, hogy a szellemi feszítés érdemét, a mű éré­két — legyen bár részleges — csorba ne érje. Nem oktat, nem gyanúsít, nem vagdalko­­zik, hanem érvel. Mentes a privát indulatoktól. Mindig az ügy érdekli Gáncstalan gon­dolkodó. A haladás élesen el­különülő csoportjai között, mikor többnyire az átkiabálás volt divat, ő végig vitaképes, sőt üzenetképes maradt. Jel­lemző, hogy a népfront idősza­kában volt igazán elemében. Mindent számon tartott, ami korábban fontos volt, néha el is mossa a határokat, túlbecsül műveket, de legtöbbre min­dig a jövőt ígérő mozdulato­kat­ (pl. a szocialista realista műveket) értékelte. Bálint György pubticista, „közíró", ahogy magát némi rezignáltsággal nevezte. Te­hetsége azonban e szempont­ból is többrétű. Újságírói vo­nás benne az aktualitás iránti állandó éber figyelem. Az is, hogy nem számít soha az oeuvre fedezetére, minden írásában teljes érvényre vi­szi az egyértelmű, s mindig azonos elvi szándékot. Szép­­író viszont abban, hogy első­­sorban az ember érdekli. A szociális és politikai tényező­ket lelki minőségekben —­ az óvatosságban a sunyiság­ban vagy a félelemben, ma­gánosságban, kétségbeesésben stb. — igyekszik tetten érni. Hogy még­sem lett igazi szép­íróvá, annak csak egy oka le­het: nem mert és nem is akart költeni. Mindig „való­ságos” dolgokról írt. Egész éle­teket elképzelni, belefeled­kezve részletesen kimunkál­ni nem volt kedve. Anyaga sem volt ehhez. Amit maga átélt, amit osztályáról mon­dani tudott volna, azt nem érezte nagyon fontosnak, amit viszont­­ fontosnak érzett, azt jórészt csak újságokból köny­vekből ismerte, így lett ér­telmező, tudatosító és hang­súlyozó. ■k Ezt a szép, gy majdnem tel­jes gyűjteményi joggal, kí­séri nagy apparátus. A ta­nul­mányt Koczkás Sándor ír­­(Folytatás a 2. oldalon.) Szinte Gábor: Játszótér Ára: 1,50 Ft A tartalomból: Molnár Géza: Noviszsdi mozaik Fekete Gyula: Rangon aluli irodalom Szabó Magda: Az iskolareformról Jankovich Ferenc naplója Füst Milán és Hámori Ottó novellája Demény Ottó Kalász Márton, Somlyó György és Váci Mihály verse

Next