Élet és Irodalom, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-06 / 1. szám

Látta-e Jézust Péter a Via Appián? Mennyi gyerekelképzelésem, hogy hátha mégis ott járt a fe­hér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány. Aztán a könnyű magyarázat, hogy azt látta, amit belül látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hi­szen akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia. Quo vadis — hova megy? Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét. Nem volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztu­sért Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat, meg az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a kata­kombák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit, a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világ­talan emeleteken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül ma­radt, és kezdte látni talán az életüket és azt, hogy itt a föl­dön nemcsak meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan. De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer. Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt, nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem, az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb, valami egyszervoltan nemes, valami majdnem végleges. És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az au­tók bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szövetek, bőrök, selymek, műanyagok s ruhák és dolgok bűvölő divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáprázatú zsibárus utca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ördögvillogása, több tán, mint a tejjel-mézzel folyó lányok sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán, meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mé­giscsak több lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte őket a Kelet. S a falak mögül is az elége­detlenek, a tétova és misztikus remények, az iparosok, a rab és „szabad” szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő, igazi római, bár legtöbbje nő. S a fa­lakat, az íveket, oszlopokat szét akarták porlasztani. Mé­lyen a Via Appia alatt. Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carolusom? És én? Bizony, én se tudom. VAS ISTVÁN: VIA APPIA Mi minden történt a Via Appián. Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt, rajta a­ hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők ve­rekedtek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytele­nebb? És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukottakért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival. És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia fölött és a Via Appia alatt, kedves Carolusom? Bizony, bizony. Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián. Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s azt hiszem, az a Város még virulensebb lehetett, mint a mai pénzvilág mely Jézus után kétezer évvel Mammon­­h­oz ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte a Via Venetón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helye­kig. De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraiknak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed, a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hi­szed, belőlük senki sem maradt, aki ott legyen a többi­vel a Via Appia alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi hit és mi a merő anyagelvűség? Quo vadis, Domine? Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át ösz­­szegabalyodott, vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlopok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet, ami végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsú­­folja Péter földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek, és vele az enyémet, bár berzenkednek józan érvei, és oly ne­héz megérteni, hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig új útra küld a még és újra még. S ha egy­szer szembejön veled, te is már tudva kérdezed: Hova megy? TABÁK ANDRÁS: * ' M '4 « rt f­ ff A C f*O * '' ■' /*• K ti0. A & ' fi­­■ • Zimankós téli reggel. Fehér ködmönös hó­­fellegek odafenn, csupasz fák idelenn. Az öreg Pillér, a házfelügyelő a kásás hóval borított járdát söpörgeti. Olykor megáll, kö­nyöke közé szorítja a seprő görbe nyelét, és gémberedett markába lehel. Álmos, rossz­kedvű. „De jó lenne beszélgetni valakivel” — gondolja, de hiába tekint végig sóvárogva az utcán, egy lelket sem látni. Vasárnap van, vasárnap reggel, mindenki az igazak álmát alussza meg. Fogja a seprőt, újból nekidarálná magát, de akkor a tér felől hórihorgas, görnyedt ember fordul be épp, valami szekrény-szerű alkalmatosságot gurítva maga előtt. „Nicsak — éled fel Pillér —, verklis. Méghozzá új verklis.” Világos, mint a vakablak! A régi verklis, egy hete veszett nyoma, másfajta epiber volt, alacsony, köpcös ember, vihar­vert kalpaggal a fején, elmék meg a példá­nak okáért vadonatúj kalapja van, zöld tiro­­likalapja. Ahogy közeledik az ismeretlen verklis, úgy gyarapodik Pillérben a kíváncsi­ság. De még mennyire másfajta szerzet! Ka­nárisárga kendővel bugyolálta körül a nya­kát, kabátja pedig vitézkötéses, kapucnis kabát, fehér kartonlap csüng rajta. Ez van ráírva: „Brumbaróczy Félix gépzenész. Leg­újabb számok!! Köszönjük a figyelmet!” „Remek — gondolja Pillér. — Ez a tábla leveszi az embert a lábáról. Táblát csak hi­telt érdemlő személyek szoktak kitenni.” Azt azonban meg kell állapítani, hogyha Köcse úr derűs, pufók képe a mértéktelen sörfo­gyasztásra engedett következtetni, a jöve­vény ábrázata alighanem egy üveg ecettel rokonítható. Az idegen kalaplevéve, illendően köszönti őt. — Adjon isten — mondja, és pálinkás jó­­reggeliet is kíván. — Hát az nem ártana — feleli Pillér, ám egyebet nem mond, csak biccent a fejével, mert ki tudja, ki fia-borja a jövevény. Idő­sebb embernek látszik, barázdás arcú, tás­kás szemű, haja és picinyke bajusza pedig ősz. — Brumbaróczy gépzenész — mutatkozik be, s finom kesztyűjét lehúzva, kezet nyújt. — Ezentúl én fogok verklizni önöknek. Ön ennek az épületnek a házfelügyelője, ugye­bár? Ha nincs ellene kifogása, megkezdeném műsoromat. , Pillér hümmög, gondolkodóba esik. A ka­pu alatt ugyan van egy tábla, amely szerint ezen házban a házalás és kintornázás tilos és a nagyobb nyomaték kedvéért németül is oda van írva, de a tábla nagyon régi, ötven vagy hatvan esztendeje szegezhették ki, azonfelül pedig a magát Brumbaróczynak nevező férfiú a jelek szerint nem óhajt be­menni az udvarra, csupán a ház előtt szeret­ne muzsikálni. — Csak tessék — mondja végül Pillér. — Megjegyzem, itt Köcse úr, az ön kollégája szokott verklizni, akivel igazán összemele­gedtem ... A zöldkalapos szolgálatkészen bólint. — Köcse úr eladta nekem a hangszerét. A lánya ledoktorált és Köcse úr többé nem tartja helyesnek, hogy gépzenészként keres­se kenyerét. , — Aha — r mondja Pillér megnyugodva. — Hát akkor örülök. Az istenért sem akarok alkalmatlankodni. Csak tessék ... Veszi a seprőt, folytatja a munkát, de fél­szeme a verklisen. Az téglát tesz a kocsi elülső kerekeihez, felhúzza kesztyűjét, majd merev ábrázattal forgatni kezdi a hajtókart. Szól a verkli, de ablak alig nyílik, hideg van. Ahol nyílik, onnan papírosba göngyölt pénzdarabok hullanak a járdára. A verklis azonban ügyet sem vet rájuk, zavartalanul forgatja a kurblit. Pillérnek el kell ismer­nie, hogy az új verklisben több a hivatásér­zet, mint Köcse úrban volt. Köcse úr hason­ló esetekben tüstént félbeszakította a muzsi­kálást és csak azután folytatta, hogy zsebé­ben tudta a pénzdarabot. A gyerekek olyan­kor körülállták a verklit és teli torokból or­dították: „Nosza rajta öreg Pillér, te is adj neki húsz fillért.” Ezúttal azonban szó sincs rendbontásról. A kölykök — tudj’ isten honnan — most is előkerülnek, de szótlanul, illedelmesen hallgatják a verkliszót. Tisztelettudóan fi­gyelik az új verklist. Az nemsokára szünetet tart. Zsebéből ci­garettatárcát halászik elő, felpattintja, az öreg elé kínálja. — Vegyen, jóember. Pillér a markába köhent, nézi a tárcát: arany. Kivesz egy cigarettát, ujját simléderes sapkájához pöccenti. — Memfisz — biztatja a verklis. — Kós­tolja csak meg. Füstszűrös amerikai... A lá­*­nyom ugyanis odakint él, minden hónapban csomaggal lep meg. — Aha — mondja Pillér és a fülét vakar­ja. — Kedves lánya talán disszidens? — Ugyan — a verklis szemmel láthatóan rossznéven veszi a gyanúsítást. — Még a há­ború előtt ment ki, egy milliomos vette fele­ségül, egy autógyáros. Miszter Austin, talán hallott róla. — Csak Fordról hallottam — dünnyögi Pillér. — Erről a miszter micsodáról még nem. Zavarában a fejét csóválja, de nem csudál­­kozhatja ki magát kellőképp, mert a furcsa verklis máris öngyújtót kattint. — Jó, mi? — kérdezi, miután húztak né­hány slukkot. — Fáin. — Az, fáin — bólint Pillér, noha neki nem ízlik a cigaretta, egy negyed Munkást sem adna érte. — No és, jól sikerült a házasság? Mármint a kedves lányáé ... — Meglehetősen — mondja a verklis, füst­­felleget eresztve ki a száján. — Miszter Austin nem egy jött-ment figura, a skóciai Arlsborought-k leszármazottja másodágon. Egyébként csak ezért engedtem hozzá a lá­nyomat. — Érdekes — csóválja a fejét Pillér. — Ezekről az Arls-micsodákról sem hallottam még, pedig harmincöt éve vagyok házfel­ügyelő. A mi szakmánkban sok embert meg­ismerünk. Különben, nagyon örülök, hogy megismerhettem önt. Régóta tetszik a szak­mában dolgozni? — Egy hete, barátom. — Annál szebb — bólint elismerően az öreg. — Csudamód bele tetszett jönni, Kö­cse úr sem csinálta különbül. A verklis biccent. — Méltósággal kell — mondja komolyan. — Mindent méltósággal kell, barátom. A ma­gamfajtát ez különbözteti meg a többi em­bertől. A gyerekek közben összeszedik a pénzt, viszik a verklishez. A verklis nem fo­gadja el. — Nem honoráriumért teszem, fiaim. Ve­gyetek magatoknak cukorkát. „Bolond” :— döbben rá Pillér és módfelett csodálkozik, hogy ez csak most jut az eszé­be. Most már gyanakodva figyeli a verklist meg a mellén lógó táblát, de a verklis nem vesz, erről tudomást. Karórájára pillant, el­pöcköli a cigarettát. A verkli nyekereg, a zöldkalapos gépiesen tekeri. Később, amikor újra szünetet tart , ci­garettát kínál. Palét­ nem fogadja el, hanem nyíltan megmondja: — Furcsa szerzetnek tetszik lenni. Nem azért mondom, de harmincöt éve vagyok ház­mester, láttam már egy-két verklist... — De Brumbaróczyt, ugyebár — szól közbe a verklis és megértően mosolyog —, egy Brumbaróczyt, mint verklist... — Brumbaróczyt tényleg nem láttam — is­meri be Pillér. — Habár járt erre régebben egy Sügér nevezetű úr, annak is ilyen bogarai voltak: szétosztogatta a pénzét, meg felpofoz­ta verklizés közben a kölyköket, de később kiderült, hogy az illető úrnak háborodott volt az elméje. Nem mintha célozgatni akarnék . .. — Természetes — mondja a verklis és kö­­hécsel. — Egy percig sem gondoltam ... Én­­csak azt mondom, hogy ilyen a világ. Krum­­baróczy Félixnek verkliznie kell. Pillér hümmög, rápislant a szeme sarkából. — A táblát is azért tetszett kitenni? — A táblát? — a verklis a mellére bök, ahol a cégér lóg. — Eltalálta, barátom. Sze­retném felhívni a közvélemény figyelmét helyzetemre. A mi familiánk, ha esetleg nem tudná, második Endrével jött az országba. — Szép teljesítmény — bólint Pillér. — így fejben tartani a családját. Én meg nem tudnám mondani a magamét, az egyszer bizo­nyos ... — Na, most szóljon! — méltatlankodik a verklis. — Ilyen ősökkel, ilyen történelmi múlttal... Pillér a fejét csóválja. — Le tetszik becsülni ezt a szakmát, úgy látom. Nem azért mondom, de ismertem egy Kapucsi Ferdinand nevű urat, aki azt állítot­ta magáról, hogy Pallavicini őrgróf törvény­telen fia s ettől csudamód fennhordta az or­rát, olyannyira, hogy mindenkivel hajbaka­­pott. Tőlem is kapott egyszer két pofont, mert én ki nem állhatom, kérem, a nagyképű embereket. Mellesleg, ez a Kapucsi úr olyan gyalázatosan rosszul verklizett, hogy megvon­ták tőle az iparengedélyt. A verklis türelmetlenül legyint, unja már az öreget. — Ugyan, kérem, ki az a Kapucsi Ferdi­­nánd hozzám képest? — Csak ne tessék kiabálni — mondja Pil­lér sértődötten. — Kapucsi sokra vihette vol­na a szakmában, volt hozzá tehetsége, de nagyképűsége folytán haszontalan ember lett. — Engem ne hasonlítgasson semmiféle Ka­­pucsihoz — mondja ingerülten a verklis, és elhajítja cigarettáját. — Vegye tudomásul, hogy én kizárólag azért verklizem, hogy föl­keltsem az emberek szunnyadó lelkiismeretét. Pillér hűvösen biccent. — Kérem, ha van rá iparengedélye, én nem avatkozom bele. De a csikket ne tessék a földre hajigálni. Minek vacakolok itt reggel óta? A verklis lehajol, sietve felszedi a csikket. — Ezer bocsánat — mormogja. — Különben is útban tetszik lenni — foly­tatja Pillér, és rosszallan köszörüli a torkát. Nem azért mondom, de a kapu alatt egy tábla is van, hogy bettem­ und hausiren ver­boten. — Ferboten — javítja ki a másik. — Fer­­boten, mint Ferenc. Egyebet nem mond, kirúgja a kerék alól a téglát, gőgösen megy tovább. — Ferboten — dünnyögi sértődötten Pillér —, még ki­javítgat, hogy terboten. Az isten­nyila csapjon belé, egy órája feltart az osto­baságaival! Még verklizni, azt se tud a nya­valyás, úgy tekeri, mint a húsdarálót szív nélkül, hallgatni is siralom . . . Brumbaróczy Félix már a szomszédo­ sarkon forgatja verklijét, görnyedten és unalmasan.

Next