Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-07-07 / 27. szám - Tamási Áron: Magasztos ügy (1. oldal) - Würtz Ádám: Béke • kép (1. oldal) - Kovács Miklós: Előre, már csak béke van • vers (1. oldal) - Hegedüs Géza: A negyedik ecloga reménye (1. oldal)
TAMÁSI ÁRON: Magasztos ügy Az igazi íróknak, kik a korban és a népben élnek, bármilyen műfajban fejezzék is ki magukat: közös jegyük az, hogy költők. S ha a költők szívét az anyaföldhöz merném hasonlítani, akkor azt mondanám, hogy: amiképpen a földet veszi körül az éltető levegő, a költő szívét is úgy tartja meleg burkában a béke. Sorsom adománya, hogy ezt szüntelenül érezni tudom. S ha már ily szerencsés vagyok abban az érzésben, amely mindnyájunkat több-kevesebb oxigénnel eltölt, akkor kötelességem is talán néhány gondolatot szólnom. . Személyi vonatkozásban is ismerem a veszélyeket, melyek a békét félelemmé és szomorúsággá dúlják. Az első világháború végén, húszéves koromban, részt vettem egy nyolcnapos csatában, melyből nemcsak a jósorsom hozott a tenyerén vissza, hanem magam is hoztam egy nagyezüst vitézségi érmet. Később vitézzé is óhajtottak avatni, de én az óhajtásra azt válaszoltam, hogy nem voltam vitéz, csak nagyon meg voltam ijedve. Ennek fele igaz is volt, a másik fele azonban politikai magatartás. A második világháborúban is voltam háttérben levő katona. Ugyanis egy elkobzó osztagnak voltam a parancsnoka, aki azonban elkobzás helyett a Nyárád-menti gazdák magtárait védtem, sőt, nemzeti szolgálat gyanánt, a marosvásárhelyi főrabbi gabonáját és baromfiállományát is megvédtem. Igaz, utána le is szereltek, mint haszontalan humanistát. Ismerem hát a zajos hadakozás világát, melynek egyik-másik fordulatában én is elmondhattam volna, amit egyszer az otthoni asszonyoktól hallottam. Ezeket az aszszonyokat egy veszélyes napon egybeverte a bombázás. Igen meg voltak ijedve szegények, úgy annyira, hogy az egyik így szólt. ,,Jaj, most meghalunk, mondjuk el hamar a Miatyánkot!”; mire a másik így felelt: ,,Csak azt ne, a Miatyánkot ne, mert abban benne van, hogy legyen meg a Te akaratod.” Úgy hiszem, nem volt helytelen az a filozófia, amellyel az élet és a halál kérdését nem akarta az asszony a sorsra bízni. S ha akkor, a kész veszedelemben, még akkor sem akarta a vak sorsra bízni magát az ember, akkor mit szóljunk most, amikor a veszély még csak a levegőben lóg?! A kérdés olyan, mint a szívdobbanás: minden másodpercben dobban ez is, amaz is. S közben, mialatt az élet parancsa szerint együtt dobognak, felvillan bennünk az öröm is, hogy íme, mégis okosabbak vagyunk, mint a múlt emberei, mert az értelem és a remény már a kész veszedelem előtt egybegyűjtött minket. Egybejöttünk, mint a világ számtalan helyén mások is, mert az élet és a halál kérdését nem akarjuk a vak sorsra bízni. Azt hisszük ugyanis, hogy okultunk a múlton; azt hisszük, hogy többet tudunk, mint az elődeink; s azt hisszük tehát, hogy a sors helyett magunk dönthetünk. Okos dolog, hogy így vélekedünk; s igen helyes, hogy ennek a vélekedésnek a jegyében, mint az ország népének értelmes jelképei, egybejövünk. Okos és helyes, mert elindultunk, hogy tegyünk is valamit. Kérdés azonban, hogy mit. Erre a kérdésre amikor válaszolok, akkor a kezdeti lényeget mondom. Vagyis mit mondok? Azt mondom, hogy mindenekelőtt nézzünk magunkba, s a legnagyobb feladat előtt, mely valaha állott az emberiség kapujában, beszéljünk őszintén. Tehát a politikai alapról helyezkedjünk erkölcsi alapra. Nem azért, hogy a számításainkból kimarasszuk a politikát, hanem éppen ellenkezőleg: azért, hogy ezen az úton, emberibb értelemmel és tisztultabb lélekkel közelíthessük meg. Ami akadály, legyen az hiúság vagy hatalmi természetű, vagy akár igaztalan sérelem és indokolt fájdalom, mindazt győzzük le magunkban, hogy aztán a politikai gyakorlat területén is győzhessünk. Állítsam követendő példának magamat? Igen, mert az ügy, melyért küzdünk, magasztos és halálosan komoly. El kell mondanom példának tehát, hogy engemet, mint írót, érzékenyen érint az, hogy népem ügyében kevesebbet ér a szavam, mint amennyit valóban érhetne. Mint embert, bánt a bizalmatlanság, mely az én bensőséges és örök szocialista meggyőződésemet háttérbe állítja a szocialista formalizmussal szemben. Van tehát, ez és az, ami bánt. De azt mondom: bánt ugyan, de békét akarok, hogy abban a békében, emberhez méltó értelemmel, mindent megbeszélhessünk és rendbe tehessünk. Mert ha nem lesz béke, ha nem lenne háború, akkor elveszítenénk minden alkalmat arra, hogy dolgainkat rendbe tegyük. S az alkalommal együtt talán elveszítenék magunkat is, s akik ha megmaradnának, a világ romjain kezdhetnék elölről a küzdelmet, mely akkor már nemcsak a békéért folynék, hanem az emberi létért, melynek ma mégis birtokában vagyunk. Tehát békét a földnek és a naprendszernek! Vagy hadd szóljak azzal az emberrel, aki szomszédja volt a személyi kultusznak és azoknak az asszonyoknak, akiket szavaim elején említettem. Okos ember lehetett, bár egy kicsit szegény s valamicskét hanyag. Így aztán a közterhekből mulasztott valamit. Emiatt be is idézték a tanácsházára, másokkal együtt, s azt mondták neki, hogy legközelebb elküldik a nagy csatornához kényszermunkára. Mire az ember odafordult a többi emberekhez, s megindultan így szólt: „Emberek, ragadjunk valahányan csákányt és lapátot, s menjünk el s csináljuk meg azt a csatornát, hogy többet ne fenyegessenek vele!” Hát mi is, azt hiszem, a világ minden részén ragadjunk szívet és értelmet, s valahogy csináljuk meg a békét, hogy többé ne is foglalkozzunk vele. gvos-vsev/* Würtz Ádám: Béke Élet és Irodalom VI. ÉVFOLYAM 27. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1962. JÚLIUS 7. A moszkvai magyar békederegáció írótagjai A június 30-i országos békekonferencián megválasztották azt a harminc tagú küldöttséget, amely a július 9-én kezdődő moszkvai leszerelési és béke-világkongresszuson a magyar népet képviseli. Az országos békekonferencia nyolc írót, illetve újságírót delegált a küldöttségbe: Bóka Lászlót, Boldizsár Ivánt, Dezséry Lászlót, Mesterházi Lajost, Mihályfi Ernőt, Sík Endrét, Szakasits Árpádot és Tamási Áront. KOVÁCS MIKLÓS: Előre, már csak béke van Mindig a kenyér, a lakás, a ruha, egy barlangnyi odú, a betevő falat, s hogy bebugyoláld a maró időnek jéghegyei közt didergő tagjaidat, a kenyér, a lakás, a ruha, ezek az egyszerű, mindennapi feltételei a létezésnek, ezek az őseredetű, elemi dolgai, ezek determinálták mindig a sorsod, jelölték meg az utad, emberiség, hogy átmentesd magad zátonyain az örvény időnek, s átléped a Szűkölködések küszöbét. A többi innét jött mind, a kultúra, a tudomány, a szerelem, a háborúk, a kínok idáig szivárgó folyóiban íme ott zokog a meztelen emberi múlt, a csontvázra úszott, szegény, fénytelen évezredek, de nyomorultak voltatok, mert minden emberi vonást nélkülöztetek, de kevés volt, hogy mindig a kenyér, a lakás, a ruha volt a Legfőbb Gondod, történelem, hogy ezek a semmiség-óriás dolgok jelentették, hogy a munka majd emberi nagy legyen. Bármerre nézek, csupa sötétet lát a szemem visszafelé, csak sötét van, hiába lángol a nap, a fények körül is csak sötét van, a fények forrásai alatt irtózatos árnyékok tátonganak. Hát ha ennyi fény kellett ahhoz, hogy végre a Világosság szórja a föld udvarára sugarait, annál inkább kell most csodálnom téged, emberi út, te nem alkuvó, igaz emberi hit. Mert vezettél, vezettél minket, hadakat cserélve, váltva, nemzedékek rohamát, hogy miután elvesztette az ember, ami a lényege, a drága szabadság bennünk meglelje magát. A bőség sóvárgói voltunk a vánszorgó idő szomorú százezer éve alatt, csak jajgattunk, káromkodtunk, míg törtünk előre, mint égi sebektől vérző csapat. A bőség, értelmünk álma, a Rend okos törvényeinek keze közt a ki nem meríthető öröm tárháza, munkacsarnoka, te jelented a jót, a jövőt, amikor piacát kitakarja a reggel, s a szelíd évszakok útján munkálni indul a nap, s az evés, a lakás, a ruha primitív gondja az ember játékos gondja marad, mert nyomorából, a bűnből kijutva, a barbár, ostoba, öldöklő lét a Gondolat kormányzásában új formáját kiforrja, a harmonikus végtelenét. Előre már csak béke van, mert visszafelé csak háború, előre már csak béke lehet, a kor felező vonalán állva, szemünkbe szöknek csúcsairól a fényjelek, a népek egymásra találnak, szívükből örökre kialszik a félelem, csak öntudatuk magasára emeld fel mindjüket, béke, hogy sorsának mind ura legyen! Ó esők, hulljatok hát, kell az eső a földnek, mint fának a gyümölcs, már annyi gyűlölet volt, már annyi bűn, az ember már annyit gyűlölt, hát érjen e kor, ha napjaink rögeit végre áttörte, a régi mag vetése törte át, hogy asztalára kerüljön kenyérnek, s szétoszthassa a földnek ez a születő új világ. ÁRA: 1.50 Ft A TARTALOMRÓL: Ehrenburg és Sartre nyilatkozata a békéről Fodor József, Mesterházi Lajos, Rónai Mihály András — könyvekről Doda Gábor és Pesold Ferenc elbeszélése András László, Simon Lajos, Szendrő Ferenc, Tímár György írása Berda József, Csanády János, Donga György, Fodor András, Kis Ferenc, Ladányi Mihály, Takáts Gyula versei HEGEDŰS GÉZA: A negyedik eclogo reménye VERGILIUS, ÖREG LATIN POÉTÁM! Kit oly sokat forgattam antik regéktől bódult ifjú éveimben, ki férfiakhoz méltó anyanyelveden intézted számomra az emberhez méltó vágyakat: szerelmet férfi és nő között, békét ember és ember között. Hiszen a szerelmet úgy, ahogy mi is lélekkel teljes érzelemként és szenvedélyként éljük át — te fogalmaztad meg legelőször Aeneas és Didó történetében, s a békét úgy, ahogy mi is meg akarjuk valósítani, te vetítetted először elénk a Negyedik Ecloga látomásában. Milyen sokszor olvastam újra és újra a gyorsan szálló évtizedek kiszakított perceiben Dida királynő szerelmét (ott, az Aeneis negyedik énekében), és a Negyedik Ecloga gyönyörűséges vízióját a megvalósuló világbékéről. Olvastam latinul és olvastam újabb meg újabb fordításokban. Olykor még én is tervezgettem, hogy éppen ezt a két vergiliusi művet — a hősköltemény negyedik költeményét — lefordítom, saját érzelmemet kifejezve általuk. Ehelyett azonban idők múltával inkább regényt írtam rólad, Vergilius, hogy megpróbáljam megragadni, miképpen válik a szerelmes élményből szerelmi költészet, s a háború szörnyűségeitől megkínzott lélekben hogyan bontakozik ki a béke látomása. Ez a békelátomás, a Negyedik Ecloga az én számomra — de nemcsak az én alanyi érzelmeim számára, hanem a nagyvilág tárgyi lehetőségeinek számára is — ma előbb, mint amikor megírtad, vagy bármikor az azelőtt letellett és az azóta elmúlott évezredek alatt. Mert hát a háborúik gyötörte ember mindaddig — s legtöbbször azután is —, ha békére, nyugalomra, szorongás nélküli örömökre gondolt, úgy képzelte el, hogy az a kor csak a messzemúlt mesekorszakában volt lehetséges. Az édenismertet, az aranykort a képzelet a történelem elé képzelte. Mózes komor bibliájában és Ovidius nagyvárosiasan elegáns Metamorphosesében egyként ,kezdetben vala az aranykor” (Feltolakszik a latin idézet: „Aurea prima sata est aetas...”). S az emberi bűnök véget vetettek az édeni örömöknek. Jött karddal és rémülettel a háborúk történelme. És háború és háború és háború jön az emberiség sorsa. ... DE HÁT KÉPZELHETTE-E másképpen a békére vágyó és harcban pusztuló ember? . Volt vajon lehetősége a múlt évezredek fiának, hogy „Nem!”-mel forduljon a rabszolgatartók, várurak, kalmárok mindig és szükségképpen háborúba torkolló szándékai ellen. A békevagy jámbor szándék valt mindenkoron, s még reménnyé is alig-alig lenn, hiszen az emberek nem is a jövőbe, hanem a végképp lezárult mesemúltba képzeltél, az édent és az aranykort. Te, öreg latin poétám, Vergilius, szilaj viszályok meggyötörtje, merted először nem a múltba, hanem a jövőbe képzelni a megvalósuló világbékét. S ahhoz is jó ezerháromszáz év kellett, hogy jöjjön egy másik lángelme — talán még nagyobb —, ama firenzei Dante, aki rád vetette szemét, téged vallott vezérlőjének.... és politikai programnak fogalmazta meg a béke megszervezését. Ami nálad csupán vágy volt, Danténál tervvé jön ... De akár vágy volt, akár terv volt — remény még nem lehetett. S még az oly nagyképzeletű romantikus kései utódnál, amilyen egy századdal mielőttünk Victor Hugó volt, kihirdette a békét és ott elnökölt a világ népeinek akkori békekongresszusán, még nála sem lehetett több a megvalósuló világbéke, mint messze jövendő vágyálma. Mert te, Vergilius, a rabszolgatartók világában éltél, Dante a várurakéban, és Hugg a nagy kalmárokéban. Nekünk, egész emberiségnek kellett túlhágnunk e háborúkkal teljes korszakokon, hogy a vágy megvalósítható reménynyé izmosodjék. S íme, hogy mi, az emberiség, végre kezdtünk kilátbalni ezekből a vérzivataros évezredekből, amelyeket a mi bölcseink az emberiség előtörténetének neveztek, tudván, hogy utána kezdődik az igazi, az embernek való történelem — mint tehető teendő tárul elébük a Negyedik Ecloga reménye: a béke. Az emberiségnek ma még csak egy része — ámbár egyre nagyobb része — jutott túl az osztályokra osztottság megalázó és életveszélyes állatpotán. De ez a tény a másik oldal értelmes elméit is világosságra derítette. A megvalósítandó béke nem a mi kizárólagos ügyünk. És neked kell elmondanom, Vertilius — de úgy, hogy mások is hallhassák — azokat a gondolatokat, amelyek bizonnyal nemcsak enben nem bontakoznak a most összeélő világkongresszus híre hallatára. AZ A VILÁGKONGRESZSZUS, amely Moszkvában a békéről és a leszerelésről fog tanácskozni, a maga tényével hirdeti, hogy az ősi vágy immáron közös remény. Nemcsak arról van szó hogy minden nép közös akarata ez, s ama szent szót, amelyet Te, Vergilius „pax”nak mondottál, ott a földkerekség minden számottevő nyelvén szövik egységes kórusba pax béke — paix mir — Friede — peace —. (Folytatás a 2. oldalon)