Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-07 / 27. szám - Tamási Áron: Magasztos ügy (1. oldal) - Würtz Ádám: Béke • kép (1. oldal) - Kovács Miklós: Előre, már csak béke van • vers (1. oldal) - Hegedüs Géza: A negyedik ecloga reménye (1. oldal)

TAMÁSI ÁRON: Magasztos ügy Az igazi íróknak, kik a kor­­ban és a népben élnek, bár­milyen műfajban fejezzék is ki magukat: közös jegyük az, hogy költők. S ha a költők szívét az anyaföldhöz merném hasonlítani, akkor azt monda­nám, hogy: amiképpen a föl­det veszi körül az éltető leve­gő, a költő szívét is úgy tart­ja meleg burkában a béke. Sorsom adománya, hogy ezt szüntelenül érezni tudom. S ha már ily szerencsés vagyok abban az érzésben, amely mindnyájunkat több-kevesebb oxigénnel eltölt, akkor köte­lességem is talán néhány gon­dolatot szólnom. . Személyi vonatkozásban is ismerem a veszélyeket, melyek a békét félelemmé és szomo­rúsággá dúlják. Az első világ­háború végén, húszéves ko­romban,­ részt vettem egy nyolcnapos csatában, melyből nemcsak a jósorsom hozott a tenyerén vissza, hanem magam is hoztam egy nagyezüst vi­­tézségi érmet. Később vitézzé is óhajtottak avatni, de én az óhajtásra azt válaszoltam, hogy nem voltam vitéz, csak nagyon meg voltam ijedve. Ennek fele igaz is volt, a má­sik fele azonban politikai ma­gatartás. A második világhá­borúban is voltam háttérben levő katona. Ugyanis egy el­­kobzó osztagnak voltam a pa­rancsnoka, aki azonban elkob­zás helyett a Nyárád-menti gazdák magtárait védtem, sőt, nemzeti szolgálat gyanánt, a marosvásárhelyi főrabbi ga­bonáját és baromfiállományát is megvédtem. Igaz, utána le is szereltek, m­int haszontalan humanistát. Ismerem hát a zajos ha­dakozás világát, melynek egyik-másik fordulatában én is elmondhattam volna, amit egyszer az otthoni asszonyok­tól hallottam. Ezeket az asz­­szonyokat egy veszélyes napon egybeverte a bombázás. Igen meg voltak ijedve szegények, úgy annyira, hogy az egyik így szólt. ,,Jaj, most megha­lunk, mondjuk el hamar a Miatyánkot!”; mire a másik így felelt: ,,Csak azt ne, a Mi­atyánkot ne, mert abban ben­ne van, hogy legyen meg a Te akaratod.” Úgy hiszem, nem volt hely­telen az a filozófia, amellyel az élet és a halál kérdését nem akarta az asszony a sors­ra bízni. S ha akkor, a kész veszedelemben, még akkor sem akarta a vak sorsra bízni magát az ember, akkor mit szóljunk most, amikor a ve­szély még csak a levegőben lóg?! A kérdés olyan, mint a szívdobbanás: minden másod­percben dobban ez is, amaz is. S közben, mialatt az élet parancsa szerint együtt dobog­nak, felvillan bennünk az öröm is, hogy íme, mégis oko­sabbak vagyunk, mint a múlt emberei, mert az értelem és a remény már a kész vesze­delem előtt egybegyűjtött minket. Egybejöttünk, mint a világ számtalan helyén má­sok is, mert az élet és a halál kérdését nem akarjuk a vak sorsra bízni. Azt hisszük ugyanis, hogy okultunk a múl­ton; azt hisszük, hogy többet tudunk, mint az elődeink; s azt hisszük tehát, hogy a sors helyett magunk dönthetünk. Okos dolog, hogy így vé­lekedünk; s igen helyes, hogy ennek a vélekedésnek a jegyé­ben, mint az ország népének értelmes jelképei, egybejö­vünk. Okos és helyes, mert el­indultunk, hogy tegyünk is valamit. Kérdés azonban, hogy mit. Erre a kérdésre amikor válaszolok, akkor a kezdeti lényeget mondom. Vagyis mit mondok? Azt mondom, hogy mindenekelőtt nézzünk ma­gunkba, s a legnagyobb fel­adat előtt, mely valaha állott az emberiség kapujában, be­széljünk őszintén. Tehát a politikai alapról he­lyezkedjünk erkölcsi alapra. Nem azért, hogy a számítá­sainkból kimarasszuk a politi­kát, hanem éppen ellenkező­leg: azért, hogy ezen az úton, emberibb értelemmel és tisz­­tultabb lélekkel közelíthessük meg. Ami akadály, legyen az hiú­ság vagy hatalmi természetű, vagy akár igaztalan sérelem és indokolt fájdalom, mindazt győzzük le magunkban, hogy aztán a politikai gyakorlat te­rületén is győzhessünk. Állítsam követendő példá­nak magamat? Igen, mert az ügy, melyért küzdünk, magasztos és halá­losan komoly. El kell monda­nom példának tehát, hogy en­­gemet, mint írót, érzékenyen érint az, hogy népem ügyében kevesebbet ér a szavam, mint amennyit valóban érhetne. Mint embert, bánt a bizalmat­lanság, mely az én bensőséges és örök szocialista meggyőző­désemet háttérbe állítja a szo­cialista formalizmussal szem­ben. Van tehát, ez és az, ami bánt. De azt mondom: bánt ugyan, de békét akarok, hogy abban a békében, emberhez méltó értelemmel, mindent megbeszélhessünk és rendbe tehessünk. Mert ha nem lesz béke, ha nem lenne háború, akkor elveszítenénk minden alkalmat arra, hogy dolgain­kat rendbe tegyük. S az alka­lommal együtt talán elveszí­tenék magunkat is, s akik ha megmaradnának, a világ rom­jain kezdhetnék elölről a küz­delmet, mely akkor már nem­csak a békéért folynék, ha­nem az emberi létért, melynek ma mégis birtokában vagyunk. Tehát békét a földnek és a naprendszernek! Vagy hadd szóljak azzal az emberrel, aki szomszédja volt a személyi kultusznak és azok­nak az asszonyoknak, akiket szavaim elején említettem. Okos ember lehetett, bár egy kicsit szegény s valamicskét hanyag. Így aztán a közter­hekből mulasztott valamit. Emiatt be is idézték a tanács­házára, másokkal együtt, s azt mondták neki, hogy legköze­lebb elküldik a nagy csatorná­hoz kényszermunkára. Mire az ember odafordult a többi em­berekhez, s megindultan így szólt: „Emberek, ragadjunk valahányan csákányt és lapá­tot, s menjünk el s csináljuk meg azt a csatornát, hogy töb­bet ne fenyegessenek vele!” Hát mi is, azt hiszem, a vi­lág minden részén ragadjunk szívet és értelmet, s valahogy csináljuk meg a békét, hogy többé ne is foglalkozzunk vele. gvos-vsev/* Würtz Ádám: Béke Élet és Irodalom VI. ÉVFOLYAM 27. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1962. JÚLIUS 7. A moszkvai magyar békederegáció írótagjai A június 30-i országos békekonferencián megválasztották azt a harminc tagú küldöttséget, amely a július 9-én kezdődő moszkvai leszerelési és béke-világkongresszuson a magyar né­pet képviseli. Az országos békekonferencia nyolc írót, illetve újságírót delegált a küldöttségbe: Bóka Lászlót, Bol­dizsár Ivánt, Dezséry Lászlót, Mesterházi Lajost, Mihály­fi Ernőt, Sík Endrét, Szaka­­sits Árpádot és Tamási Áront. KOVÁCS MIKLÓS: Előre, már csak béke van Mindig a kenyér, a lakás, a ruha, egy barlangnyi odú, a betevő falat, s hogy bebugyoláld a maró időnek jéghegyei közt didergő tagjaidat, a kenyér, a lakás, a ruha, ezek az egyszerű, mindennapi feltételei a létezésnek, ezek az őseredetű, elemi dolgai, ezek determinálták mindig a sorsod, jelölték meg az utad, emberiség, hogy átmentesd magad zátonyain az örvény­ időnek, s átléped a Szűkölködések küszöbét. A többi innét jött mind, a kultúra, a tudomány, a szerelem, a háborúk, a kínok idáig szivárgó folyóiban íme ott zokog a meztelen emberi múlt, a csontvázra úszott, szegény, fénytelen évezredek, de nyomorultak voltatok, mert minden emberi vonást nélkülöztetek, de kevés volt, hogy mindig a kenyér, a lakás, a ruha volt a Legfőbb Gondod, történelem, hogy ezek a semmiség-óriás dolgok jelentették, hogy a munka majd emberi nagy legyen. Bármerre nézek, csupa sötétet lát a szemem visszafelé, csak sötét van, hiába lángol a nap, a fények körül is csak sötét van, a fények forrásai alatt irtózatos árnyékok tátonganak. Hát ha ennyi fény kellett ahhoz, hogy végre a Világosság szórja a föld udvarára sugarait, annál inkább kell most csodálnom téged, emberi út, te nem alkuvó, igaz emberi hit. Mert vezettél, vezettél minket, hadakat cserélve, váltva, nemzedékek rohamát, hogy miután elvesztette az ember, ami a lényege, a drága szabadság bennünk meglelje magát. A bőség sóvárgói voltunk a vánszorgó idő szomorú százezer éve alatt, csak jajgattunk, káromkodtunk, míg törtünk előre, mint égi sebektől vérző csapat. A bőség, értelmünk álma, a Rend okos törvényeinek keze közt a ki nem meríthető öröm tárháza, munka­csarnoka, te jelented a jót, a jövőt, amikor piacát kitakarja a reggel, s a szelíd évszakok útján munkálni indul a nap, s az evés, a lakás, a ruha primitív gondja az ember játékos gondja marad, mert nyomorából, a bűnből kijutva, a barbár, ostoba, öldöklő lét a Gondolat kormányzásában új formáját kiforrja, a harmonikus végtelenét. Előre már csak béke van, mert visszafelé csak háború, előre már csak béke lehet, a kor felező vonalán állva, szemünkbe szöknek csúcsairól a fényjelek, a népek egymásra találnak, szívükből örökre kialszik a félelem, csak öntudatuk magasára emeld fel mindjüket, béke, hogy sorsának mind ura legyen! Ó esők, hulljatok hát, kell az eső a földnek, mint fának a gyümölcs, már annyi gyűlölet volt, már annyi bűn, az ember már annyit gyűlölt­, hát ér­jen e kor, ha napjaink rögeit végre áttörte, a régi mag vetése törte át, hogy asztalára kerüljön kenyérnek, s szétoszthassa a földnek ez a születő új világ. ÁRA: 1.50 Ft A TARTALOMRÓL: Ehrenburg és Sartre nyilatkozata a békéről Fodor József, Mesterházi Lajos, Rónai Mihály András — könyvekről Doda Gábor és Pesold Ferenc elbeszélése András László, Simon Lajos, Szendrő Ferenc, Tímár György írása Berda József, Csanády János, Donga György, Fodor András, Kis Ferenc, Ladányi Mihály, Takáts Gyula versei HEGEDŰS GÉZA: A negyedik eclogo reménye V­ERGILIUS, ÖREG LA­TIN POÉTÁM! Kit oly sokat forgattam antik regék­től bódult ifjú éveimben, ki férfiakhoz méltó anyanyelve­den intézted számomra az emberhez méltó vágyakat: sze­relmet férfi és nő között, bé­két ember és ember között. Hiszen a szerelmet úgy, ahogy mi is lélekkel teljes érzelem­ként és szenvedélyként éljük át — te fogalmaztad meg legelőször Aeneas és Didó történetében, s a békét úgy, ahogy mi is meg akarjuk va­lósítani, te vetítetted először elénk a Negyedik Ecloga látomásában. Milyen sokszor olvastam új­ra és újra a gyorsan szálló évtizedek kiszakított perceiben Dida királynő szerelmét (ott, az Aeneis negyedik éneké­ben), és a Negyedik Ecloga gyönyörűséges vízióját a meg­valósuló világbékéről. Olvas­tam latinul és olvastam újabb meg újabb fordításokban. Olykor még én is tervezget­tem, hogy éppen ezt a két vergiliusi művet — a hősköl­temény negyedik költeményét — lefordítom, saját érzelme­met kifejezve általuk. Ehe­lyett azonban idők múltával inkább regényt írtam rólad, Vergilius, hogy megpróbál­jam megragadni, miképpen válik a szerelmes élményből szerelmi költészet, s a hábo­rú szörnyűségeitől megkínzott lélekben hogyan bontakozik ki a béke látomása. Ez a béke­látomás, a Ne­gyedik Ecloga az én számom­ra — de nemcsak az én ala­nyi érzelmeim számára, ha­nem a nagyvilág tárgyi le­hetőségeinek számára is — ma előbb, mint amikor meg­írtad, vagy bármikor az azelőtt letellett és az azóta elmúlott évezredek alatt. Mert hát a háborúik gyötörte ember mindaddig — s leg­többször azután is —, ha békére, nyugalomra, szoron­gás nélküli örömökre gondolt, úgy képzelte el, hogy az a kor csak a messzemúlt me­sekorszakában volt lehetsé­ges. Az édenismertet, az aranykort a képzelet a törté­nelem elé képzelte. Mózes komor bibliájában és Ovidius nagyvárosiasan elegáns Me­­tamorphosesében egyként ,­kezdetben vala az arany­kor” (Feltolakszik a latin idé­zet: „Aurea prima sata est aetas...”). S az emberi bű­nök véget vetettek az édeni örömöknek. Jött karddal és rémülettel a háborúk törté­nelme. És háború és háború és háború jön az emberiség sorsa. ... DE HÁT KÉPZELHETTE-E másképpen a békére vá­gyó és harcban pusztuló em­ber? . Volt vajon lehetősége a múlt évezredek fiának, hogy „Nem!”-mel forduljon a rab­szolgatartók, várurak, kalmá­rok mindig és szükségképpen háborúba torkolló szándékai ellen. A békevagy jámbor szándék valt mindenkoron, s még reménnyé is alig-alig lenn, hiszen az emberek nem is a jövőbe, hanem a végképp lezá­rult mesemúltba képzeltél, az édent és az aranykort. Te, öreg latin poétám, Ver­gilius, szilaj viszályok meg­­gyötörtje, merted először nem a múltba, hanem a jövőbe képzelni a megvalósuló vi­lágbékét. S ahhoz is jó ezer­­háromszáz év kellett, hogy jöjjön egy másik lángelme — talán még nagyobb —, ama firenzei Dante, aki rád ve­tette szemét, téged vallott vezérlőjének.... és politikai programnak fogalmazta meg a béke megszervezését. Ami nálad csupán vágy volt, Danténál tervvé jön ... De akár vágy volt, akár terv volt — remény még nem lehetett. S még az oly nagy­képzeletű romantikus kései utódnál, amilyen egy század­dal mielőttünk Victor Hugó volt, ki­hirdette a békét és ott elnökölt a világ népeinek akkori békekongresszusán, még nála sem lehetett több a megvalósuló világbéke, mint messze jövendő vágyálma. Mert te, Vergilius, a rabszol­gatartók világában éltél, Dan­te a várurakéban, és Hugg a nagy kalmárokéban. Nekünk, egész emberiségnek kellett túlhágnunk e háborúkkal teljes korszakokon, hogy a vágy megvalósítható remény­­nyé izmosodjék. S íme, hogy mi, az ember­­iség, végre kezdtünk kilát­balni ezekből a vérzivataros évezredekből, amelyeket a mi bölcseink az emberiség előtört­­énetének neveztek, tudván, hogy utána kezdődik az iga­zi, az embernek való törté­­nelem — mint tehető teendő tárul elébük a Negyedik Ecloga reménye: a béke. Az emberiségnek ma még csak egy része — ámbár egy­re nagyobb része — jutott túl az osztályokra osztottság meg­­alázó és életveszélyes állat­potán. De ez a tény a másik oldal értelmes elméit is vil­­ágosságra derítette. A meg­­valósítandó béke nem a mi kizárólagos ügyünk. És ne­ked kell elmondanom, Vert­­ilius — de úgy, hogy mások is hallhassák — azokat a gon­­dolatokat, amelyek bizonnyal nemcsak en­ben nem bonta­koznak a most összeélő világ­­kongresszus híre hallatára. AZ A VILÁGKONGRESZ­­SZUS, amely Moszkvá­ban a békéről és a leszere­lésről fog tanácskozni, a ma­ga tényével hirdeti, hogy az ősi vágy immáron közös re­mény. Nemcsak arról van szó hogy minden nép közös akarata ez, s ama szent szót, amelyet Te, Vergilius „pax”­­nak mondottál, ott a föld­kerekség minden számottevő nyelvén szövik egységes kó­rusba pax béke — paix mir — Friede — peace —. (Folytatás a 2. oldalon)

Next