Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-07-07 / 27. szám - Pesold Ferenc: Találkozás • széppróza | elbeszélés (4. oldal) - Lakner László: rajza • kép (4. oldal) - Takáts Gyula: Mint a csillagász | Mai költő Calliope múzsához • vers (4. oldal) - Donga György: Hetyke vallomás • vers (4. oldal)
Teszegett fejjel megy a fiú. A kezeik okol■lj be zárva kaszálják a levegőt, haja a homlokába lóg. — Fel ne öklelj, te kis bika! — lép oldalt a szembejövő asszony és telt arca mosolyra húzódik. — Hová ilyen mérgesen? — Dolgom van... — mozog arra alatt a fiú, de tekintetét most sem emeli fel a földről. — És attól vagy ilyen mérges? — Attól — hangzik a kurta válasz és válla fölött köszön vissza. — Csókolom... Az asszony fejcsóválva néz utána, de a fiú már az útmenti üres teleknél jár, ahol vagy húsz gyerek vitatkozik valamin, kupacba verődve. — Gyuszi! — kiált az egyik, a leszegett fejű fiúra. — Hová rohansz, te őrült?! — Dolgom van! — kiált vissza a fiú, de konokul lenéz a földre. — Mi az, hogy dolgod van?! Állj be a csapatba! — Mondtam, hogy dolgom van, fütyölök a csapatra! — Normális ez? — néz a többiekre a csapatkapitány. — Bajnoki meccsünk van, te süket! — kiált a távozó után. — Gyuszi! Gyere Vissza, mert soha többet nem játszhatsz! A fiú csak legyint ökölbe szorított kézzel és megy tovább. De azért, amikor eléje kerül egy kerek kavics, nem tud ellenállni a csábításnak és rúgásra lendül a lába. Előtte néhány lépésre másik fiú, kezében tejeskannát lóbál. Repül az elrúgott kő, s a kannás fiú a bokájához kap. Megfordul, leteszi kannáját az útszéli akácfa tövébe és fájdalmas arccal bevárja a leszegett fejű fiút. — Mi volt ez? — kérdezi fenyegető hangon, amikor a másik odaér. Gyuszi felemeli mogorva képét és homlokán ráncba szalad a bőr. — Egy kő volt, ha nem tudnád, te okos! — Miért rúgtad hozzám? Gyuszi a másik fiú fájdalomtól torz arcát figyeli. Mondja, hogy véletlen volt? Még azt hiszi, hogy fél tőle. — Ehhez jött kedvem ... — mondja csendesen és a ballábát kicsit hátracsúsztatja, hogy felkészüljön a várható támadásra. — Nekem meg ehhez! — lendül előre a kannás fiú ökle Guszi fejéhez, de ő ügyesen hátraugrik és az ütés a levegőt kaszálja. — Verekedni akarsz? — kérdezi kartávolságon kívül — Fogok is!... — ugrik ismét előre a másik. Gyuszi derékba kapja és megforgatja. Már a földön gurulnak, porzik a mellékutca homokos járdája. Néhány perc alatt elillan a méreg a felvert porral együtt. Lihegve felállnak, begyűrik a nadrágba a kicsúszott inget, eligazítják a kócos hajat. A kannás fiú Szájához nyomja keze fejét és mogorván nézi a bőrön látható vércseppet. — Most jobb? — kérdezi Gyuszi. — Ezt még visszakapod — fordul el a fiú és lehajol a kannáért. Gyuszi felrántja vállát, két öklét a nadrágzsebbe süllyeszti és megy tovább. Sietve rakja lábait, s már hiába hevernek csábítóan a kövek, nem rúg beléjük. Nincs idő futballozni. A sarki kocsmánál jobbra fordul. Innen már rálátni a gyár kapujára. A környék néptelen. Csak egy kutya szaglássza a papírt, amit a szél fújt ide valahonnan. Gyuszi átmegy a túlsó oldalra. Egyszer egy kóbor kutya megharapta, azóta fél tőlük. A fehér forradás ma is látszik a combján. A kapuban éppen ásít a portás, amikor odaér. — Hát te? — kérdezi némi érdeklődéssel. — Várok — feleli Gyuszi. — Nem a Dorogi Gyula fia vagy? — De igen. —Gondoltam — bólint elégedetten a portás — le sem tagadhatnád. — Soká fújnak? PESOLD FERENC: A portás befordul a kapun. Kezével árnyékot csinál a fülke üvegablakán és úgy nézi meg a kerek órát a falon. — Még tíz perc — mondja —, addig ülj be, ha fáradt vagy. — Nem vagyok fáradt. — Ülj csak be, mert a kapuban elsodornak. Majd szólok apádnak, ha jön. Gyuszi beül a padra és a lábát lóbázza. Néha az órára néz, ellenőrzi a mutatók állását. A portás meg őt nézi. — Aztán hányadikba jársz? — érdeklődik. — Hatodikba. — Megy a tanulás? — Megy. Ma is kaptam egy ötöst számtanból. — Ennek biztosan örülni fog az apád is. — Biztosan ... — Talán ezért is jöttél, mi? Kis zsebpénzt felvenni, ugye? — Másért jöttem. — Hű, de komolyan mondod. A beszélgetést elvágja a kürt hangja. Úgy szól, hogy a levegő is beléremeg. Gyuszi a fali órára néz: négy óra. Azután az üveges ajtót figyeli. Arcán megfeszül az izom. Most már szünet nélkül csengenek a blokkoló órák, akár a harangjáték. Nevetés, lábcsoszogás, hangos beszéd tölti be a portásfülkét is. Valamit szólnak a távozók a portásnak, aki az ajtóban áll, valamit az is felel, és a keze gyakran emelkedik sapkájához. — Már jön... — szól be Gyuszinak. A fiú felugrik a padról, sebesen lesimítja haját és az ajtóhoz álL Látja is az apja széles hátát a blokkoló óránál és a jellegzetesen félrebillent fejét. Most fordul meg, kezében aktatáska. — Vendéged van, Dorogi — szól a portás. — Kicsoda? — húzza fel diós szemöldökét a férfi. — A fiad — bök hátra az ajtóra. A két arc közel kerül egymáshoz, csak az üveg van közöttük. Dorogi bajuszos száját mosolyféle húzza el. A fiú komolyan néz vissza és nyúl a kilincshez. — Itt vagy? — simítja meg a fiú fejét Dorogi. — Eljöttem — feleli Gyuszi. — Jól tetted — tolja vállát a kapu felé az apja —, akkor indulhatunk... A nemrég még néptelen utcán tömött sorokban mennek az emberek, a villamos, autóbusz megálló felé. A kóbor kutya eltűnt. Az apa élőre néz és úgy nyújtja erős kezét oldalt a gyerek felé. De amikor nem érez szorítást, ránéz a mogorva arcra. — Mi újság otthon? — kérdezi csendesen. — Megvagyunk... — Hozzám készültél, vagy csak erre volt dolgod?... — Erre volt dolgom... — Mikor kell hazamenned? — Mire besötétedik. — Akkor ide beülünk egy kicsit — áll meg Dorogi a sarki kocsmánál. — Iszol egy málnát. Rendben van? — Nem bánom... — vonja fel vállát Gyuszi és megindul az apja után. Bent sokan állnak a pultnál a gyáriak közül. Az ajtónyitásra többen megfordulnak. — A nagy fiad, Dorogi? — kérdezi egy férfi és leengedi a söröspoharat. — Mit kérdezed? Nézz rájuk! — mondja a másik. — Ez komám, te vagy, kicsiben. Le sem tagadhatod. — Nem is akarom — mosolyog Dorogi és a gyereket a terem végébe tereli a sarokasztalhoz. Leülnek. Gyuszi a kockás térítőn morzsát talál, azzal játszik. Apja cigarettára gyújt, széles mozdulattal lesöpri a dohányszálakat az asztalról és hívja a pincért. — Parancsára, Dorogi mester — áll meg a pincér. — Egy korsó sört, kevés habbal, a gyereknek nagy málnát — rendel Dorogi —, és ha friss pogácsájuk van, azt is — szól a távozó pincér után. Megszívja cigarettáját és fiára néz. — Mesélj valamit — biztatja csendesen. — Ma kaptam egy ötöst — feleli Gyuszi és az apjára néz. — Számtanból... — Ez derék dolog — bólint Dorogi. — így is kell, tanulni. Aki a mai világban nem tanul, abból semmi sem lesz. És intőt még nem hoztál? — Nem. A pincér ügyes mozdulattal teszi a sört, a málnát és a pogácsát az asztalra. Dorogi az ujjával megtörli a korsó szélét és iszik. — Fogjál hozzá... — mutat a málnára és a pogácsára. — Egyél pogácsát is, úgy látom friss. — Nem vagyok éhes — mondja Gyuszi és még mindig a kenyérmorzsával játszik. — Ha nem kell, hadd nyugodtan. Otthon mi újság, anyád dolgozik? — Dolgozik. Emelték a fizetését. — Akkor vagyonosok lesztek. — Kitüntetést is akarnak adni. — Az jó, de a fizetés az igazi. A nyereségrészesedést már megkaptátok? — A jövő héten. — Mi holnap kapjuk. Aztán gyere a gyárhoz, úgy mint ma, veszünk neked egy pár cipőt. — Holnap őrsgyűlésünk lesz. — Nem baj, akkor holnapután. — Holnapután külön németre megyek. Dorogi a sűrű szemöldök alól a fiára les. Szótlanul nyúl a korsó füléhez és iszik. Újból rágyújt egy cigarettára, újból lesöpri a dohányszálakat. — Tehát ma ötöst kaptál... — Igen. — Anyád nem beteg? — Nem. Új ruhát csináltat magának, olyan zöldet, ami most divatos. — Látom, jól megvagytok. — Jól. — Csak velem nem tudsz kibékülni, ugye? — néz komolyan a fiára Dorogi és szájában keserű ízek gyűlnek, de nem a sörtől. — Én nem haragszom... — emeli apjára arcát a fiú. Sötétbarna szemei vannak. — Nem érted még ezt fiam... — mondja csendesen Dorogi és elfordul. Kinéz az ablakon. Az utca ismét néptelen. A szürke ég alatt egy-két ember jár, meg a kóbor kutya. — Nem értheted... — ingatja fejét. — Emlékszel még arra az októberi napra? — fordul a gyerekhez. — Melyikre?... — Amikor lövöldöztek az utcán. — Arra igen. Agyú is volt a sarkon. — Pontosan — bólint Dorogi —, hát akkor olyasmi történt anyád és közöttem, hogy mi nem élhetünk egy fedél alatt. Elhiszed? — El... — Soha ne hazudjál fiam. Ezt jól tanuld meg, nagy dolgokban sose hazudjak, mert jöhet az életben olyan pillanat, amikor úgyis kiderül. Ma még barátod, számítsz, rá és holnap volt, nincs. Amikor bajba vagy, hol a barátság, szerelem? Elfújták, kész, nincs tovább. Egyedül maradsz a bajban. Lehet, hogy egy év múlva, de lehet, hogy tíz év múlva jön ilyen pillanat. Mindegy, a hazugság akkor is kiderül. Ezért nem szabad hazudni, a nagy dolgokban sosem szabad... — felemeli korsóját és mohón iszik. — Te miért nem iszol? Kiszáll belőle a szénsav. — Nem vagyok szomjas. — Azelőtt szeretted. — Már nem szeretem. — Régen nem voltál nálam... — Két hete is itt voltam. — Igen, de a lakásomon gondoltam. Vettem egy harmonikát, százhúsz basszusosat. Olyan hangja van, akár az orgonának. Azt már láttad? — Még nem láttam. — Mikor jössz el? Vasárnap gyere, amikor több időm van és azt játszom, amit te remdelsz. Eljössz vasárnap? — Lehet, még nem tudom... — Gyere el és játszok neked. Rendben van? — Nem tudom, mit tervez a mama. — Ha nem mentek sehova, akkor gyere es Jó? — Jó — bólint a gyerek és beleiszik a mámába. — Azt tudod-e, hogy én is tanulok? — Nem tudtam. — Beiratkoztam a művezetői tanfolyamra. — A mamának udvarlója van ... — mondja Gyuszi csendesen és ahogy előbb az apja, most ő néz ki az ablakon. — Udvarlója? — húzza össze szemöldökét Dorogi. — Mióta? — Néhány hete. — És honnan került hozzátok? — A szövőgyárból, a mama művezetője. — Érdekes... és milyen ember? — Nálad magasabb ... — Igen, de úgy, mint ember? — Nem tudom, nem nagyon figyeltem... — Anyád? — Tegnap kérdezte, mi lenne, ha az illető hozzánk költözne? — És te mit mondtál? — Semmit, de otthon nem maradok. — Mi forog a fejedben, te gyerek? — Nem maradok otthon. — Hanem mit csinálsz? — Még nem tudom. — Eljössz hozzám. Jól megleszünk kettesben. Együtt tanulunk, vasárnap meg harmórnikázok. — Hozzád se megyek. — Miért nem? — Ha el tudtál menni hazulról, akkor nem megyek. — Hidd el, hogy muszáj volt. Nem élhettem az anyáddal. — És én lehetek így?! — néz az apjára el lenségesen a fiú. Sötét szemei fénylenek a könnyektől. — Gyere hozzám. — Nem — rázza Gyuszi a fejét. — Beszélek anyáddal. Jó? Beszélek vele. — Ne beszélj vele. — Beszélek vele, talán nem is komoly az egész. — Nem érdemes. Én úgyis meg fogok halni... — Beszélsz butaságokat?! Tizenhárom éves gyerekek nem halnak meg olyan könnyen. — A szomszédban is meghalt egy lány. Gáztól... — Most már elég legyen ebből a butaságből! — oltja el dühösen félig szívott cigarettáját Dorogi. — Hozzám nem jössz, anyádnál nem maradsz! Mit akarsz!? — Sötétedik, haza kell mennem... — szól Gyuszi csendesen és talán a félhomálytól látja öregesnek az arcát Dorogi. — Hazakísérlek — áll fel Dorogi. A söntés újból népes a vacsora utáni szomjasoktól és az utca a levegőző sétálóktól. A két ember is sétálva megy abba az irányba, ahol a grand van, s ahol a feltúrt homok a kemény, de férfias bajnoki küzdelem emlékét őrzi. — Anyád,délelőttös a héten? — Igen. Dorogi úgy határoz, előbb jön ki hómag a gyárból, hogy időben átérjen a szövőgyárhoz. Nem szívesen találkozik az asszonynyal, de a gyerekről beszélni kell. —• Nem megyek a kapuig — fogja vissza a gyerek vállát. — Itt búcsúzzunk el! — hajós Gyuszihoz. — Csókolj meg. A gyerek szembefordul az apjával, orrát megcsapja a bajuszt pácoló cigarettafüst ismerős szaga, hirtelen mozdulattal megsimogatja a tömött bajuszt, sarkon fordul és szalad. Már régen eltűnt a kapu mögött, de Dorogi reménykedik, hátha visszajön. Az eső szitálni kezd. Hideg eső. Azután egy idősebb kövér asszony jön ki a kapun és átvág az úttesten a KÖZÉRT felé. Dorogi lassan megfordul. Valahol a közelben felvonyít a kóbor kutya. A váratlan hangtól összerezzen és hirtelen nem is tudja, ő üvöltött-e vagy a kutya. A hideg eső végigcsorog az arcán és ettől olyan, mintha sírna. wakner László rajta TAKÁTS GYULA: Mint a csillagász Zöldvázy kerékpárján a szűk dűlőúton szaladt. Három szál ibolyára lelt s cérnára kötve hozta azt. Mögötte őszi búza hátán jácintszínű kék havon kíváncsi szemmel szárnyán egy pillangó napozgatott. Lapozta szárnyát, mint a csillagász fehér nagy könyvét, ha kutat s a másik már hozta is a megtelt kék csillagokat. Mai költő Calliope múzsához Táblád a mérhető világ, s a vessző, amely azt bevésse a zöld idő, e hegyes ág mesélő, termő lombverése. Kezedben így e fürge nád a stílus kettős szép értelme. — De mit? — már hárommilliárd diktálja s zeng kemény ütemre a kard-dicsérő kürt!... Elég! — Ne ezt!... Inkább példáig mondjad s dalodra méhet küld az ég: a vér élő rózsákká olvad és földünk kertjein így írva ragyogj hó nap, teremtő líra! 4 DONGA GYÖRGY: Hetyke vallomás Mivel a természettől kevesebb talentumot másoknál én se kaptam, és mert a szellemem érzékenyebb annál, hogysem a kérgét letagadjam, hát elmondom, hogy bölcs ma sem vagyok, a tudásomhoz nem szegődik érdem, és gyakran téved ezek. botlatok a szellem szövevényes erdejében. Szerencsés, kinek gyermekként kinyílt friss értelme e sok kincsű világra, olvasta Goethét, játszotta Chopint, könyvei mellett állt a zongorája; a mi családunk nem volt hótt-szegény, volt házunk, szőlőnk, futballt is vehettem, s már megidézett egy-két költemény... de honi tudás nem dajkálta lelkem. Nem kérkedek és nem szégyenkezem, amit tanultam, később lett sajátom, sok mindent ismerek már a jelen, a múltba tűnt s a leendő világon; százszorta többet tudok, mint apám, s őseimnél, kik ezer évig éltek, de bevallom, hogy sok még a talány, s minden tudástól nem-tudáshoz érek. Akadhat ember, aki jót nevet rajtam, vagy buta kérkedéssel vádol, azokhoz szólok én, kik értenek, s érzik: versemből derűs biztatás szól, hogy siessünk, a szellem fénye int, hilássunk, küzdjünk, látnunk kell egészen, mit nem láthattak dolgos őseink, bár átsugárzik sok-sok ezredéven.