Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-12-29 / 52. szám - Reich Károly: Lóitatás • kép (5. oldal) - Faludi András: Könyvkiadás, könyvterjesztés, könyvolvasás Magyarországon. I. Könyvkiadásunk helyzete (5. oldal) - Bor Ambrus: Erfurti harangszó • Napló (5. oldal)

Reich Károly: Lóitatás Könyvkiadás, könyvterjesztés, könyvolvasás Magyarországon Könyvkiadásunk helyzete Rendkívül összetett kérdéscsoportot jelöl a cím: Könyvkiadás, könyvterjesztés, könyvolvasás Magyarországon. Egy cikksorozat csak a teljesség igénye nélkül vállalkozhat kifejtésére. A könyvkiadás vezetőinek, a könyvterjesztés, a könyvpropaganda szakembereinek, íróinak és lektoroknak összevetett véleménye alapján is legfeljebb a kontúrokat rajzolhatja meg. Erre teszünk hát kísérletet. Az évi könyvtermés A Kiadói Főigazgatóság adatai szerint a magyar könyvkiadás évenként nagyjából 3200 kiadvánnyal jelentkezik, mintegy 42—43 millió példányban. A Központi Statisztikai Hivatal ennél valamivel többet mutat ki. A hivatalos statisztika úgy készül, hogy minden 64 oldal feletti kiadványt a könyv” címszó alatt tartanak nyilván. Az ennél kisebbek a „füzett”, „jegyzet” sőt, kategóriájába kerülnek. így lesz statisztikai értelemben könyv a telefonkönyv, az Ipari Vásár katalógusa, vagy akár egy permetező motoroispumpa ismertető füzete, ha 64 nyomott oldalnál nagyobb terjedelmű A Kiadói Főigazgatóság természetesen csak a kiadók tényleges termését tartja nyilván. Részletesebben kell szólni az „egy főre eső évi könyvtermésről” és forintértékéről. 610 millió forint értékű könyvet adunk ki évenként, egy lakosra — a csecsemőket is beleértve — 61 forint jut. S mivel 45 millió könyvet nyomunk, egy lakosra 4,5 könyv jut Adatainkat más országok hasonló kulcsszámaival összehasonlítva, nem kell szégyenkeznünk. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy egyes nyugati statisztikai szervek minden 48 oldal feletti kiadványt a „könyv” kategóriájába sorolnak. Összehasonlításul jó ez a „61 forint, 4,5 könyv évente” meghatározás, de ha könyvkiadásunk — s ezen belül különösen a szépirodalom — tudatformáló hatását akarjuk lemérni, más nézőpontból is meg kell közelíteni a témát. Könyvkiadásunknak mintegy negyede — 500—550 szépirodalmi és 200 ifjúsági mű — a szorosan vett irodalom. Ebből fejenként és lakosonként csak egy könyv jut. Itt a „csak"’ nem leértékelő jelentésű, mindössze az egész kiadás volumenjével kapcsolatban Vetődik fel A többi kiadott mű így oszlik meg: gazdasági 100, mezőgazdasági 100, ipar, technika 200, kereskedelem 25, természettudomány 100, föld- és néprajz 50, társadalomtudomány 300, művészet 180, nyelv, szótár 50, sport 50 kiadvány, s ehhez jön a 900—1000 fajta tankönyv. Mi a szépirodalmi könyvkiadás optikájából vizsgáljuk a kérdést, de a művek egynegyedeit nem szakíthatjuk ki az egészből. Minduntalan találkozni fogunk a szépirodalmi és más természetű könyvkiadás kölcsönhatásával, kapcsolatával. Színvonal és példányszám Már a tervek készítésekor befolyásolja a szépirodalom lehetőségeit az ismeretterjesztő kiadványok évről évre növekvő mennyisége. Anélkül, hogy bármiféle erőszakolt ellentétet támasztanánk, vagy elsődlegességet követelnénk a szépirodalomnak, lehetetlen észre nem venni, hogy a jövő évi tervekben csökken a szépirodalmi művek száma és a kiadandó kötetek mennyisége. 1962-ben 196 mai élő magyar szerző műve jelent meg, illetőleg jelenik, meg az év végéig. Jövőre 191 új magyar mű megjelentetését tervezik. A csökkenés jelentéktelen: mindössze öt mű. De miért van ez a csökkenés is? Alighanem a színvonal emelésével függ össze. Jó hallani, ha a kiadók vezetői arról beszélnek: egyre színvonalasabbak a kéziratok, emelni lehet a mércét a mai magyar szerzőkkel szemben. De igényemelés címén kevesebb könyvet kiadni, mint az előző évben, ez legalább is vitatható álláspont. Hiszen minden kiadószakember hangsúlyozza: az új magyar szerzők egyre jobb művekkel jelentkeznek Azzal is érvelnek a Kiadói Főigazgatóság vezetői, hogy csak a számok kedvéért növekvő új magyar könyvkiadást tervezni „statisztikai szemlélet”, kirakatpolitika lenne. Ez az érv vitatható. Amikor mindenki a múlt évinél jobb kézirattermésről beszél, ez a csökkenő tendencia csak valami eleve bizalmatlanságot takarhat. Miért kelllemondani arról a reményről, hogy mind több, mind jobb regény és verskötet kerül a lektorátusok íróasztalára? Miért zárjuk el a tervszámokkal — amelyek végül is meghatározóak — a nyomda felé vezető utat? S ha elfogadnék is azt az érvet, hogy az új magyar művek kiadásának mérséklését valamiféle igényemelés követeli, az már nehezen magyarázható, hogy jövőre az egész szépirodalmi kiadás példányszáma is csökken. 1962-ben mintegy 14 millió szépirodalmi könyv jelenik meg (beleértve az ifjúságiakat). A jövő évi tervek ennél félmillióval kevesebbet, 13,5 milliót írnak elő! Miért? Talán a klasszikusok, a külföldi szerzők színvonala is csökkent? Azzal egyet kell értenünk, hogy változnak az arányok a könyvkiadáson belül. Több lesz az ismeretterjesztő, a műszaki, a politikai könyv, s viszonylag kevesebb a szépirodalom. De itt nem arányokról, haneim abszolút számokról van szó. Pedig a könyveladás, a könyvolvasás számadatai nem azt bizonyítják, hogy csökken a szépirodalmi érdeklődés, sőt. .. Ennyit költünk könyvekre 1955-ben 217 millió forint értékű könyvet adtak el- 1960- ban pedig 554 millió értékűt! Ennek négyötöde került közvetlenül a lakossághoz, s akintegy 20 százalékát vásárolták meg közüketek, könyvtáraik. Hihetetlenül megnőtt tehát az eladott könyvek száma, de nem a szépirodalom rovására. Az 1961 elején megjelent mai élő magyar szerzők köteteinek 89 százalékát 1962 derekára eladták. E könyvek forintértékük93 százalékában keltek el. Rendelkezésünkre áll többékevésbé megbízható statisztika a különböző társadalmi rétegek egy családra jutó könyvvásárlásáról, beleértve az iskolakönyveket is. 1958 1959 1960 Munkás 55 Ft 73 Ft 94 Ft Alkalmazott 149 Ft 202 Ft 240 Ft Paraszt 11 Ft 14 Ft 15 Ft Évről évre többet költenek tehát könyvre, bár a parasztság még mindig igen kevés könyvet vásárol. Az egyes társadalmi rétegek között még túlságosan nagyok a különbségek! A Központi Statisztikai Hivatal évek óta felmérést végez, 4500 megfigyelt háztartásban. Itt a kép a következő (nem számítva az iskolakönyveket): a vezető értelmiségiek családonként és évenként 310 forintot költenek könyvre, az egyéb szellemi dolgozók 219, a szakmunkások 103, a segédmunkás-hivatalsegéd kategóriába tartozók 36, a parasztok 10 forintot. A statisztika tehát azt mutatja, hogy a munkások kevesebb könyvet vásárolnak, mintez kívánatos lenne, a falusi könyvterjesztés aránya pedig tűrhetetlenül alacsony. A háztartásonkénti tíz forint — a könyvárak figyelembevételével — átlagosan legfeljebb egy-két kötetre utal, beleértve a kalendáriumokat is. A könyvtári kölcsönzés adatai is segítenek megítélni könyvkultúránkat. Mennyit kölcsönzőnk ? Egy év könyvtári kölcsönzése mintegy 20 millió kötet- Ebből társadalomtudomány 640 ezer, természettudomány 380 ezer, műszaki 300 ezer, mezőgazdasági 260 ezer,egyéb ismeretterjesztő másfél millió, szépirodalom 11 millió, ifjúsági irodalom 6,4 millió kötet. A szépirodalmi könyvek 24,7 százaléka régi magyar klasszikus, 27 százaléka élő magyar irodalom! A világirodalom klasszikusait az olvasók 13,9 százaléka kéri, a mai nyugati szerzőket 12,3 ,a szovjet írókat 9,9, a népi demokratikusokat pedig 6,8. Jellemző, hogy 1961 és 62 között 50 százalékkal nőtt a szovjet, és népi demokratikus szerzők keresettsége! Ha nem is ilyen arányban, de állandóan növekszik az érdeklődés a mai magyar szerzők művei iránt — a klasszikusok rovására. Csábító lehetőséggel játszogatni ezekkel a számokkal. A kölcsönzött könyvek 84,7 százaléka szépirodalom, ifjúsági irodalom. Ennek több mint negyede új magyar szerző. Nyomós érvek a szépirodalom mellett a kiadói tervek vitájában. A könyvkölcsönzés adatai természetesen torzítva tükrözik a tényleges igényeket. Arra mutatnak, hogy olvassák az új magyar irodalmat, de nem bizonyos, hogy az üzletben is elsősorban ezt keresik. Irodalmunk színvonalától függ, mikor válik a széles kölcsönzőréteg a vásárlóvá. Reméljük, minél előbb- ezt kellene segítenie kiadáspolitikánknak. Azzal, hogy mind több szépirodalmi, s ezen belül új magyar szerzőtől származó könyvet ad ki. Ehhez pedig javítani kell az írók és a lektorok kapcsolatát is.* Azok az idők szerencsére elmúltak, amikor a lektorok eleve meghatározott szempontok „megzenésítését” követelték az írótól, tézis-kalodába akarták beszorítani — ha úgy tetszik, beidomítani — a szerzőt. A lektorok manapság — végigolvasva a kéziratot — a mű belső adottságaiból indulnak ki, azt bírálják, ami a kezükben van, arról vitatkoznak, amit az író el akart mondani. Ezt fogalmazzák így: a művek belülről való megközelítése. Nem arról van szó, hogy ma már minden lektor hibátlanul látja el feladatát, hogy a könyvkiadóknál nincsenek merev, szemponté® lektorok. De a kiadók ,a lektorpárok összeállításakor ügyelnek arra, hogy különböző érdeklődésű, „stílusú” lektorok dolgozzanak együtt, s így két vélemény alapján dönthessenek. Problematikusabb műveknél három-négy lektor véleményének összevetése sem ritka. A lektorok a Kiadói Főigazgatóság szervezete tanfolyamokon, a marxista esti egyetemeken s más hasonló szemináriumokon főként politikai ismereteiket bővítik, művészi, irodalmi képzésükért azonban kevés történik- Természetesen a napi munka rutint, hozzáértést is ad. De ezen túl szükség lenne valami módszeres képzésre, továbbképzésre. A Színművészeti Főiskolán már kialakult, mit kell megtanulnia a jövendő dramaturgnak, így kellene valahogy meghatározni a lektorátusok dolgozóinak „ismeret-minimumát”, s össze kellene állítani a továbbképző tanfolyam tematikáját.* Eddigi vizsgálódásaink tanulsága: a „pezsgő irodalmi élet”, a közönség-igény, s az előttünk álló művelődési, nevelési feladatok figyelembevételével javítani kellene a szépirodalmi könyvkiadás arányán. S gondoskodni kellene a lektorátusok dolgozóinak szakmai képzéséről. A következőkben a közönségigény és a könyvkiadás kapcsolatát, a könyvpropaganda, a könyveladás és a könyvtármunka problémáit vetjük fel. FALUDI ANDRÁS írók és lektorok ERFURTI HARANGSZÓ Az idegenvezető végül a dóm szentélyébe kalauzolja vissza a látogatók csoportját. Tessék leülni a padokba. Múzeum- és templomjárástól fáradt lábak nyúlnak el, a nők óvatosan kilépnek a szandiiljükből. Gyorsan pihenni egy kicsit. A vezető eltűnik. Az égnek szökő tizenkét üvegablak megszámlálhatatlan képkockája színesen villogtatja a szentírás jeleneteit. Az ablakok alatt tompa a fény. A gótikus architektúrához jól alkalmazkodóan tagolt barokk oltár szinte csak szürkén hajladozó árnyék. Egyszerre kongani kezd a nagy harang. Mély, melegen zengő hang tölti be a szentélyt, felülről jön, oldalról, a csúcsíves magasságból, a falak kváderköveiből, mindenhonnan. Mindenki mozdulatlanná dermed, a pillanat lenyűgözően szép, szín, forma és hangharmonizál, az együttest most lehetetlen tárgyilagosan szemlélni. Nagyság, tökéletesség, áhitat érzése lebegteti az embert. Kerek egy perc ez a harangszó. Aztán csend, a vezető előre jön, közli, hogy a harangszót magnetofón-szalagról adták, a dóm legnagyobb harangját, a „Gloriosa”-t nem lehet óránként kongatni. A harang külön megtekinthető. Az évszázadok folyamán többször lezuhant a toronyból, két tűzvésznek esett már áldozatul, de mindig újraöntötték, legutóbb Gerhard Von von Kämpen öntötte, 1497-ben. Az illúzió eloszlik, a templomnéziésnek végió. Kinn a téren a kis társaság kikeveredik a templomlátogatásra gyülekező további csoportokból. A társaság egyik német tagja enyhén gúnyos elismeréssel jegyzi meg, a magyar vendéghez fordulva: — Hatásos volt a rendezés, ugye? — Igen — bólint a magyar. A német kinyújtott karral körülmutat a város fölött: — Erfurtban sok a templom. Délben mindenfelé kongatják a harangokat. A tágas tér túlsó oldalán díszletnek beillő öreg házsor, mögötte tetők. Villamos kanyarodik ki egy szűk utcából, kényelmesen döcög a téren át. Templomtorony hirtelenében nem látszik. A magyar szórakozottan, különösebb szándék nélkül kérdi: — Tudja, miért harangoznak délben? A német a fejét rázza: — Nem. Protestáns vagyok. — A protestánsok nem harangoznak? Egyébként nem liturgiai kérdés. 1456-ban Hunyadi János Belgrádnál megverte a törököket. A német szemöldöke felszakad: — Belgrádnál? — Igen, Belgrádnál. — Milyen nevet mondott? — Hunyadi János magyar kormányzó. Akkor rendelte el a pápa a déli harangszót. A győzelem és a hála emlékére. A német megdörzsöli az ákbát, kicsit megnyomkodja rajta a gránátszilánk vörös sebhelyét. — Ott, úgy tudom, Prinz Eugen?... — Kétszáz évvel később — vágja rá a magyar. — Akkor volt a Prinz Eugen. 1456-ban Hunyadi volt. A maga pénzén toborzott sereget a népből. Utóbb aztán harangoztak, világszerte. — Roppant érdekes. Igazán. Sose hallottam. Nie gehört. Kemény arca van a németnek. Közelebb van az ötvenhez ez az ember, mint a negyvenhez, gyárigazgató egy élelmiszeripari üzemben, mozgékony, kedélyes is tud lenni Előző este roppant mulatságosam adta elő néhány háborús élményét. Negyvennégyben fogságba esett, rossz dolga volt. Idegenlégióba csalogatták a franciák, persze nem ment. Akkor szénbányába vitték dolgozni. Negyvenkilenc kiló volt, amikor hazakerült Lipcsébe. A lakása helyén hatalmas gödröt talált, víz állt a gödörben. Legelőször lábvizet vett meg, félte, aztán kezdett azon gondolkozni, hogy mitévő hegyen. Az arca azért mégis kemény, barázdált. Most nem folytatja a témát. A magyar se. A kis társaság átmegy a téren, befordul, egy utcába. Forgalmas utca. A szűk járdám ebben a kora délutáni órában is alig félnek a járókelők. Nyolc ember a kis társaság, csak libasorban jut előre, el-elszakadva egymástól. A német is lemarad, nézelődik. Utóbb a tolongásban megint az előbbi magyar mellé kerül, s az meghallja a dudorászását. Csak úgy magának dúdol: — „Prinz Eugen, der edle Ritter,wollt’ dem Kaiser wiederbringen Stadt und Feste Belgerad”... A magyar ránéz: — A belgrádi rádió szünetjele volt ez a német megszállás idején — mondja. A német bólint: — Végigcsináltam Jugoszláviát. — S megint dúdol. A magyar most megnyomja a szavakat: — Fekete zászlók voltak amikor Pesten. A budai Duna-parton vonultak a német egységek. Mindegy, miért voltak a fekete zászlók, de én erre emlékszem. A német elhallgat, nem dúdol tovább. Aztán elfordítja a fejét, két lépéssel megelőzi a magyart, előtte halad tovább. Az órájára pillant. Egy régi ház gerendaszerkezetes oromfalát nézi. Belenéz egy kirakatba. A társaság végighalad az utcán, végig megy egy másikon. Hirtelen megáll a német, szembefordul, nézi a magyart. Ahogy az odaér, összeszorított szájjal mondja neki: — Van ebben valami rettenetes kettősség ... — Van? Csakugyan volna? — Mi azért verekedtünk ... Európa legfegyelmezettebb, legképzettebb hadserege... — Kétségtelen. Az utca kis térré bővül. A német hirtelen megmarkolja a magyar karját, a szorítása erős. Rekedten mondja: — Ugye, minket, németeket nem szeretnek sehol? Sehol a világon, igaz? Okos, acélszínű szeme most éhesen tapad a másik arcára. A szögletes arc megfeszül. A magyar önkéntelenül belekarol a németbe: — Tudja, vannak kérdések, amelyek abban a pillanatban vesztik el az aktualitásukat, amikor kimondják őket. A német bólint, mennek tovább. Kicsit később még megkérdezi, nagyon komolyan: — Milyen évszámot mondott az előbb? — Ezernégyszázötvenhat. — Meg akarom jegyezni. Das will ich mir merken. .,A törvények szelleme”6 új magyar kiadásban Montesquieu-nek, a felvilágosodás nagy filozófus-jogászának fő műve „A törvények szelleme”, páratlan hatást gyakorolt korának és az utána következő időknek gondolkodóira és gyakorlati politikusaira. Voltaire az ész és az igazság kódexeként értékelte a művet. Az államhatalom megosztásáról, mint a szabadság biztosítékáról szóló elmélet valóságos bibliája lett a XIX. század liberális törvényhozóinak. Hazánkban 1833-ban jelent meg a mű első teljes fordítása, amely ma már természetesen elavult. Ez késztette az Akadémia Kiadót, hogy tudományos igényű, új kiadásban jelentesse meg a ma is frissen ható, élvezetes művet. „A törvények szelleme” új kiadása „Az állam és jogtudományok úttörői” című sorozatban jelent meg, tudományos igényű magyarázó jegyzetekkel ellátva. A műhöz Mátrai lászló akadémikus „Montesquieu, a felvilágosodás filozófusa” és dr. Hajdú, Gyula egyetemi tanár „Az ész és a szabadság kódexe” címmel írt értékes bevezető tanulmányt. A fordítás Csécsy Imre és Sebestyén Pál munkája.