Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-12-15 / 50. szám - Jankovich Ferenc: Köszöntés. Kodály Zoltán 80. születésnapján • vers (1. oldal) - Csukás István: Emlékezés egy iskolára (1. oldal) - Ferenczy Béni: Kodály Zoltán • kép (1. oldal) - Csizmadia György: A Köszöntő születése • interjú • Sárai Tibor zeneszerző (1. oldal)

A TARTALOMBÓL: Berda József, Csukás István, Ferentzy Béni, Jankovich Ferenc, Keszi Imre, Kondor Béla, Lukácsy Sándor, Rónay György, köszönti a 80 éves KODÁLY ZOLTÁNT Antalffy Gyula, Cseres Tibor, Galgóczi Erzsébet, Hollós Korvin Lajos, Mesterházi Lajos, Molnár Géza, Nádass József, Tardos Tibor, Trencsényi Waldapfel Imre írása Csanádi Imre, Kalász Márton verse JANKOVICH FERENC: Köszöntés Kodály Zoltán 80. születésnapján Mint esti, halk szellőfúvással, ha a gyepűben sípszó támad, pásztorgubás csillag­gyúláskor lélekzete hallik a tájnak, s kicsin síp ezüst ere csö­rged: fel-fel­ívó andalodása, mint bölcsőben felsíró gyermek anyját kereső riadása... S az ég ablakán vihar zörget. Áttetsző függöny lobbanással villám peng s fénye orkánt hörget, s eső zúg, jégcsap-szakadással, bele vihogva minden elem — ostor csörg, furkó süvít, fokos villan, s árad a zene, a történelem, égő, mesteri hangjaidban, felszökve a mélyből s délibáb-lábbal emelkedve az égre hirtelen, sorsunkat festve, úri vásznon: árad a zene, a történelem .... Lobog a zene-kép, tájképek, arcképek, tánc­rajzos sugár­illanás, szivárvány bontó hangfestmények, kifogyhatatlan áradás, s ráfigyel a föld mindenünnen, hangfelleg jár a térben, fennen, s mindenfelé száll a világba, beköt gunyhókba, palotákba, mint földre legyező egek, mint sugár-eső permeteg, s egy lélekké, egy füllé válva, mintha innen foganna álma, százféle faj figyel egy tájra... fejét felütve, hirtelen, s árad a zene, a történelem ... Ki tudja, miért Duna a Duna? Nagy víztömeg, erőtömeg, hömpölygő, áradó energia, bele dél napos s holdas Kelet, s a táj minden ere és habja izgón sürögve belé siet, Észak, Dél száz folyó, s patakja, Nyugat csurgása, ős-sírok felett. És rengetve roppant erőit, a Duna mozdulatlan rohan, a világ leghímesebb mezőit átszeli a büszke folyam, s világmindenséget rengető ír,­nyugalommal áradoz tova, partjain búzatáblák, temető, s rémület — mikor véres a Duna, s kiveti árját, holtakat sodor, falvakat dönt le, s ott sikít a kín tébolyult arca legjobban, ahol tájak virultak öblein ... Ég és föld közt, magánosan, ki állsz, Apollók atyjaként, a te neved s alakod rég befonta égi máz, áldott maradsz az emberek között. Mint atyánk körül fiaid, vagyunk megharcolt, próbás legényeid; neked köszönjük felgyújtott tüzünk, agyunk, s az egész nemzet édes gyermeked ... S te állasz köztünk, nyújtva erős kezed, mikor csatára bíztat égi dana: öt évtizedes pergő ütközet öt század óta mintha tartana, de tán derül már! Látókörünk felett nyers vérben szakadoz az ég; a bűnök serege szétverve, a szörnyeteg árnyak fényszaggatva enyésznek el, nem is hamar; s mi itt, hegyed csúcsán, pár percre körülfogva tégedet, má­ris megyünk, győzködni a csatán, hogy tovább nyitogassuk az eget, s aki itt áll közötted, mind örül, a mi életünk a Te életed — S bárha, köztünk soká járna körül seregszemlélő, nagy tekinteted! — Seregben az erő, de az erőket bármi seregben összemérve, mindig van egy, aki erősebb, mint a többi együttvéve. Él­ek­ és Irodalom VI. ÉVFOLYAM 50. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1962. DECEMBER 15. CSUKÁS ISTVÁN: EMLÉKEZÉS EGY ISKOLÁRA Hajnalban indultunk el a tanévnyitóra, szekérrel, a saroglyábain párna, dunyha dagadt összekötözve, tetejében ültünk ketten, akik megfeleltünk a nyári felvételi vizsgán s mutattuk az irányt a döcögős dűlőutakon szü­leinknek az iskola, Békés-Tarhos felé. A grófi park ezüstfenyői között fogtunk ki, a szekér­tábor szélén, az ünnepély után szalmazsákot tömtünk s beköltöztünk új otthonunkba. So­hasem felejtem el ezt a szeptembert. Kas­télyban, gazdasági épületekben laktunk, ta­nultunk, almát, szilvát, mogyorót szüretel­tünk; hegedűt választottunk s egész nap a hónunk alatt cipeltük, edő-elővettük s fának dőlve próbálgattuk a hangját. Időnként, esz­méletünket a zene töltötte ki öt éven keresz­tül. Minden dolgunkat a zenén át néztük, érte tanultunk hihetetlen buzgalommal, fegyelme­­ződtün­k, s dolgoztunk, romot takarítottunk, építettünk, istálló hídlását ástuk ki másfél méter mélyen, kubikosunk, télen rőzsét gyűj­töttünk, lepedőt mostunk (akinek csak egy volt) és énekeltünk párba verődve, két szó­lamban, kapásból a Biciniákat és a Bertalottit. Ma sem tudok nagyobb, szebb és hatáso­sabb pedagógiai eszközt elképzelni, mint a zene. Ott tanultam meg, mi a közösség, mi a közösségi élet. Mit jelent egy hangnak lenni a kórusban. Ott tanultam meg a belső fegyel­met, ritmusérzéket — már nemcsak zenei jelentéseiben. Ott tanultuk meg a póztalansá­­got és a kiállás bátorságát. Külföldi látogatók (akadtak bőven) kétkedőn mosolyogtak, mikor bokor mögött hegedülő, éneklő gyerekeket lát­tak, pedig csak nem volt elég hely, azért szo­rultunk a szabad ég alá. Ezt írtam egy versben, erről az iskoláról: ,,a paraszti nehéz hallás Bartókon s Kodá­lyon könnyebbült”. Mi a zenével a legmaga­sabb és legkorszerűbb fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint például Bachot vagy Beetho­vent. Addig érintetlenek voltunk a zenei mű­veltségitől, hisz­ az iskola parasztok közül to­borzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútjain. Csak népdalokat ismertünk. Zök­kenő és belső ellenkezés nélkül szívtuk ma­gunkba Bartók és Kodály muzsikáját. A pen­tatónia anyanyelvünk volt és „biflázni” a der-mail hangsort kellett. A népdaléneklésd és szolmizáló versenyek (amelyeket Kodály Zol­tán személyesen „zsűrizett” és jutalmazott) nekünk játéknak tűntek. S őszinte megdöb­benéssel fogadtuk azokat a valószínűleg ál­híreket, hogy nem szabad Kodály-műveket énekelni. Hát akkor mit? — kérdeztük. Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, ha­nem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmas­ságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráülő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a kö­zönséges beszédben is hallani kezdtük, a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfelejtett szó támadt fel ének­lés közben, fogantatásig érzékeny hallásunk­ban. Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmu­sét. Kedvelt találós játékunk volt egy-egy dal­lam ritmusát kikopogni, vagy más ritmusban elénekelni; versenyben gyűjtöttük a szinkópás szavakat. S mennyi minden iránt ébresztett fel bennünk őszinte kíváncsiságot a szöveg: például történelem („János úr készül udvari Bécsbe”), földrajz („Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?”) s irodalom. A Kalevalát pél­dául énekelve ismertük meg. A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltö­zik ...”; hadd köszönjem meg csak így, pró­zában neki a felejthetetlen élményt, a mu­zsikát. Hadd mondjam még el: nemrégen az a ki­tüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hi­szen „maga, hallottam, Békés-Tar hős ra járt!” Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé. ARA: 1,50 Ft Al Köszöntő szü­letése A Kossuth-adó vasárnap esti nyilvános hangversenyén a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara elő­ször szólaltatta meg a Kö­szöntő, variációk egy Kor­dály-témára című művet, amelyet a nyolcvan eszten­dős Kodály Zoltán születés­napjára alkotott huszonkét tanítványa. A variációsoro­zatot Farkas Ferenc állította össze, illetve szerkesztette egy­séges kompozícióvá. Tudomá­sunk szerint a zenetörténet korábban nem ismert ilyen nagyszabású, közös vállalko­zást. Hogyan született meg a kompozíció, miként formá­lódott egységes művé? —, ezekről a kérdésekről be­szélgettünk Sárai Tibor ze­neszerzővel, a Magyar Zene­művészek Szövetsége főtitká­rával. — A zenetörténetben elő­fordult már — mondotta —, hogy több szerző közös mű­vet írt. Talán a legismertebb ezek közül az orosz „ötök” vállalkozása. Ilyen kollektív alkotásra azonban, amely­­lyel a Kodály-tanítványok ké­szültek mesterük megünneplé­sére, eddig még nem volt példa. A nagyszabású vállal­kozást az Amerikában mű­ködő Doráti Antal zeneszer­ző-karmester, a Hollandiá­ban élő Fried Géza kom­ponista, a két neves Kodály­­tanítvány kezdeményezte. Szövetségünk, s az itthon élő Kodály-tanítványok nagy lel­kesedéssel azonosították ma­gukat a kezdeményezéssel. Huszonkét tanítvány vett részt az ünnepi aján­dék komponálásában, ho­gyan válhatott ez egysé­ges művé? — Nekünk is ez volt a leg­nagyobb problémánk. Úgy pró­báltuk megoldani, hogy fel­adtuk az ajándék meglepetés jellegét, s Kodály Zoltánhoz, a tanár úrhoz fordultunk: nem segítené-e tanácsával a mű eggyé szerkesztését? Az ötlet maga is meghatotta . Kodály­ Zoltánt, közreműködését azon­ban a tőle megszokott szelle­mességgel azzal hárította el: furcsa volna, ha egy, az ő számára készülő ajándékba maga is „bedolgozna”. Ehe­lyett javasolta: bízzuk a munkát Farkas Ferencre, mint semleges félre, aki ugyanis nem az ő növendé­ke. Farkas Ferenc a leg­nagyobb készséggel vállalta el az egyáltalán nem egysze­rű feladatot. Milyen alkotói fázisokon keresztül fejlődött a mű? — Először is, meg kellett határozni, melyik Kodály­témára készüljenek a variá­ciók. A választás az I. Vo­nósnégyes utolsó tételének té­májára esett, amelyet Kodály Zoltán maga is variációs formában dolgozott fel. A szerkesztés további munkája kissé a lapszerkesztés techni­kájához hasonlított. „Tükröt” kellett készíteni, megálla­podni a szerzőkkel, hogy ki milyen tempójú, hangulatú és karakterű variációt kíván komponálni. Ennek alapján készíthette csak el Farkas Ferenc, a végleges tükröt. Természetesen abban is meg kellett állapodni, hogy a zeneszerzők egyforma össze­tételű és nagyságú zenekarra írják munkájukat. Mind­ezekhez még sok apróbb ter­vezési munka is járult, az anyagok másolásától kezdve egészen addig, hogy egy szép formátumú kötésben nyújt­hassuk át a művet Kodály mesternek. Nehezítette dol­gunkat, hogy ezeket a prob­lémákat a külföldön élő mu­zsikusokkal együtt kellett megoldanunk, köztük olyan, állandóan úton levő, világjá­ró karmesterrel, mint Doráti Antal. — Mennyire lehet egy­séges stílusú mű egy ilyen jellegű közös alko­tás? — Ha a kérdésre esztétikai oldalról próbálunk válaszol­ni, valóban problematikus az eset. Nem véletlen, hogy a korábbi, hasonló jellegű vál­lalkozások nem maradtak repertoáron, inkább csak ze­netörténeti kuriózumok. Hogy a Köszöntőnek ebből a szem­pontból mi lesz a sorsa — elő­re nem lehet megjósolni. Leg­feljebb Kodályt idézhetjük: az idő és a nép majd el­dönti. Van azonban a kér­désnek egy másik oldala is, amit nagyon jelentősnek tar­tunk. Ha végigfutjuk a szü­letésnapi ajándékot készítő Kodály-tanítványok névsorát, azt tapasztaljuk, hogy ezek a szerzők a legkülönbözőbb ze­nei irányzatokat és stílusokat képviselik, az úgynevezett folklorizmustól egészen a punktualizmusig. A kompo­nisták alkotói egyéniségüket a variáció-sorozatban sem tagadták meg. Ilyen módon ez a mű is világosan igazolja Kodály pedagógiájának az­t a nagyszerű vonását, hogy tanítványaiban saját kompo­nista egyéniségük kibontako­zását segítette elő, s nem Ko­­dály-epigonokat kívánt ne­velni. Ezért a pedagógiai tu­lajdonságáért mai zenei éle­tünk, amelyben a mértékadó zeneszerzők döntő többsége Kodály-tanítvány, nem lehet elég hálás a „tanár úrnak”. A Köszöntő tehát egyben szim­bóluma is Kodály zeneszer­ző-pedagógiai életművének. CSIZMADIA GYÖRGY

Next