Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-05 / 1. szám - Fodor Lajos: Az új zene és közönsége • beszámoló • Zeneszociológiai konferencia Párizsban (1. oldal) - Kodály Zoltán: A tehetségek érjék meg diadalukat • beszéd • Katona József szobrának avatása Kecskeméten (1. oldal) - Vigh Tamás: Katona József szobra • kép (1. oldal)

1­77 A TARTALOMBÓL: Galgóczi Erzsébet és Thurzó Gábor elbeszélése Búcsú Sándor Kálmántól: Fodor József, Jovánovics Miklós, Keszthelyi Zoltán írása és verse Cseres Tibor, Fodor Lajos, Lovászy Márton, Rónay György, Tornai József, Török Sándor írásai Csanády János, Jobbágy Károly, Kányádi Sándor, Papp István, Somlyó György, Vidor Miklós verse v ___________/ Az új zene és közönsége Zeneszociológiai konferencia Párizsban Kétféle zene van — mondta Furtwäng­er —, az, amit hall­gatnak, s egy másik, amelyről beszélnek. A párizsi nemzet­közi zenei hetek program­ján mindkettő szerepelt. Az előbbi a pódiumon, az a bi­zonyos másik viszont a kar­zatokon is, szünetben a do­hányzókban is, s ezenkívül a történészek, esztétáik, kritiku­sok zeneszociológiai konfe­renciáján. „Társadalmi jelenségnek mi­­nősülnek-e az új zenei struk­túrák?" A kérdésből kiderül egyrészt, hogy ma éppúgy, mint régen az új zene az, „amiről beszélnek”; más­részt, hogy a válasz nyil­ván többféle lehet, ha már egyszer konferenciát hívtak össze a tisztázására — anél­kül, hogy bárki is hitte vol­na, hogy akárcsak megköze­lítő sikerre számíthatnak, valami egységes, tisztázó vá­laszadást illetően ... A Tart pour l’art Az alapvető nézeteltérés, természetesen, a művészet társadalmi szerepének álta­lános megítélésénél merült fel. Elég itt idézni a nyugat­német „Die Weit’’ zenekri­­tikusát, Heinz Joachim­ot, aki — furcsa önellentmon­dással — bár „igen érde­kesnek és igen fontosnak” mondotta ezt a zeneszocio­lógiai vitát, nyomban utána kijelentette, hogy a szocio­lógia „idegen test” az esz­tétika területén, „betolakodó”. Aztán feltette a kérdést: a művészet van-e a közön­ségért, vagy a közönségnek kell alkalmazkodnia a mű­vészethez? S a válasz („az én válaszom világos”): „l’art existe pour l’art”, vagyis a művészet a művészetért van, s annak, akit érdekel, igye­keznie kell megkeresni. És hogy még határozottabb le­gyen, nyomban hozzátette, hogy az „ellenkezője elkép­zelhetetlen”. A művészetnek nem kell törődnie a közön­séggel, a közönség amorf tö­meg, a legkisebb erőfeszítés és a könnyű ellenállás törvé­nyének veti alá magát, egy nagy névtől olyanná válik, mintha bálvány előtt állna... stb. Az ember alkalmazkodjon a művészethez? Vagyis ahhoz, amit maga alkotott,­­ nem ez a bálványimádás? Itt iga­zán nem kell mélyebbre szán­tani a vitáért, a magabiztos, határozott hang igen naiv önellentmondások közt buk­dácsol ... „Érthetetlenek“? Éppen ellenkező irányból közelít a kérdéshez Jacques Feschette, zenekritikus, a párizsi zenei szakiskola tiszte­letbeli igazgatója, ő megkér­dezte a közönséget, s az összegyűjtött válaszokból szű­ri le a maga véleményét: a klasszikusok hallgatása üdí­tő, élményt, emóciókat kelt, valóságos jótétemény; a mo­dern művek nem szólnak az érzelmekhez, inkább irri­­tállnak ... Sajnos, ez az ér­velés meg túlontúl meré­szen és vulgárisan általáno­sít, sommásan két részre osztva mindenfajta zenei megnyilatkozást, az „érthe­tőkre” és az „érthetetlenek­re”. Nyilvánvalóan csak egy­fajta városi közönségre utal, s nem is a fiatalabb pári­zsiakra, akik nemcsak Bar­tóknak, de még a vitatható törekvések sikerültebb kísér­leteinek is lelkesedéssel tap­soltak. Az átlagos műveltsé­gű városi polgárság klasszi­kusokhoz szokott része még nem a század közvéleménye. (A közvéleménykutatók kü­lönben mindig megfeledkez­nek a legnagyobb „statiszti­kai adatról”, azokról, akik nem járnak zenét hallgatni. Pedig annak is csak van va­lami oka?!) Persze ezek a felszólalá­­sok bármennyire is szimp­­lifikálták a kérdést, valahol a r­uzsika szorongató, nagy problémáját feszegették: az életszerűség és az­­ érthető­ség kritériumát , különös csak az, hogy az esztéták java, ha közönségről beszél, mindig valami egységes tö­meg rémlik fel előttünk, holott a közönség már a mai művészetek bölcsőjénél, a középkori és reneszánsz kultúra idején sem volt egy­séges (a művelt elit „iro­dalmi” igényű misztérium­játékait minduntalan meg kellett szakítani a közné­pet szórakoztató, triviális közjátékokkal), — hát még manapság! Ki merne olyan igénnyel alkotni, hogy mű­ve egyszerre tükrözze a mo­dern matematikai-fizikai mű­veltséggel, a költészet és a történelem berkeiben jár­tassággal rendelkezők, ma már elég tekintélyes tömegé­nek a nagyjából közös vi­lágképét, de úgy, hogy az a délafrikai néger bányá­szok és a szétszórtan élő sarklakók számára is telje­sen világos és „közérthető” legyen?! Túlzott, szélsősé­ges a példa? Igen, de a közbeeső lépcsőfokok száma oly nagy, hogy „jó átlag­ra” törekedni, ahhoz szab­ni a mércét — szinte le­hetetlen. Az igazság az, hogy kell ilyen is, amolyan is a művészetekből: keresse, válassza ki mindenki a ma­gának, megfelelőt, az élmény­keltőt. A szerzők ha elfor­dulnak a népszerű témáktól és a népszerű, különösebb vagy magasabb műveltség nélkül is élvezhető hang­vételtől — hálás és nemes feladatot utasítanak el ma­guktól. S ez ugyanolyan hiba lenne, mintha ennek a nép­művelő feladatnak a kizáró­lagosságára törekednénk, s valaki útját akarná állni, hogy humánus, eszméktől hajtva, a művészek és a művészetek igyekezzenek lé­pést tartani a modern em­bernek a tudományos gon­dolkodás terén elért szel­lemi fejlődésével, tett „a zörejzene atyjának”, az Amerikában élő Varese­­nek művészi törekvéseiről. „Szeretnék mindent felölel­ni, ami emberi, a legprimi­tívebbtől a tudás legszélső határáig" — mondta Varese, s ki­vonhatná kétségbe ennek a törekvésnek a humánus, a művészi realizmus értelmé­ben is tiszteletre méltóan em­beri voltát. A megvalósítás művészi értékéről, a cél következetes szem előtt tartá­sáról, vagy szem elől tévesz­téséről lehet vitatkozni, ez a kritika feladata a művész alkotó útjának minden egyes állomásánál. De kétségbe­vonni a célkitűzés jogosult­ságát akkor sem lehet, ha a művész az új ismeretek meg­szólaltatására, új kifejezési eszközökhöz folyamodik. A hangok világa különben is ezt diktálja. „Az ipari han­gok gazdagsága, a kikötők és utcák zörejei, a zajok a levegőben határozottan meg­változtatták az auditív fel­fogóképességünket.” A csil­lagvilág alaposabb megis­merése és a föld határain túlsegítő erők felfedezése fel­élénkítette az ember fantá­ziáját, új sejtések és vá­gyak formálják az érzel­meinket é­s a zene ne igye­keznék új eszközökkel ki­fejezni mindezt?! „Az In­tegrálokat (Varese 1924-ben készült művéről van szó) bizonyos akusztikai eszkö­zök számára, konstruáltam, amelyek akkor még nem­ lé­teztek, de biztos voltam ben­ne, hogy előbb vagy utóbb megvalósíthatók és használ­hatók lesznek”. A lényeges az, hogy való­ban emberi tárgyat válasz­­szon ^'Tokoto'tTl^ÖKolni akar­Vooter érdekes előadást tar­ A hangok új világa A párizsi konferencián Odile jön, kifejezni valami lénye­geset. A párizsi vitán nem­csak a bevezetőül idézett Furtwängler-mondat hang­zott el, hanem a folytatása is: „A zene központi eleme egy valóságos párbeszéd az alkotó és a közönség kö­zött.” Az előadóművészek szemében ez ma világosabb és természetesebb igény ta­lán, mint a komponisták előtt. A közönséggel való közvetlen kapcsolatnak ko­moly haszna, inspiratív ere­je van. A Magyar Rádió szimfonikus zenekara a pá­rizsi fesztiválon Bartók „Ze­nédével aratta a legnagyobb sikert, de rövid tájékozódás után úgy határoztak, hogy a vidéki városokban Dvor­­zsák Új világ-szimfóniáját játsszák, s valóban, ott — Nizában, Besanconban, Lyon­ban, Dijonban — így volt helyes, ez biztosította a si­kert és teremtette meg azt a bizalmat, amelynek ered­ményeként talán legközelebb már Bartók műveit is szí­vesen fogadják a magyar mű­vészek tolmácsolásában. A reménytelenség és tiltakozás zenéje Szabolcsi Benczének a kon­ferencián felolvasott hozzá­szólása lényegesen mélyebb­re hatott a kérdés megvilá­gításában. Két problémát vetett fel a „társadalmi struktúra” és a ,,zenei struk­túra” viszonyára vonatko­zóan. 1. Képes-e tükrözni zene, ilyen vagy olyan rú­don, bizonyos társadalm struktúrát? Lehetséges-e, hogy bizonyos társadalmi artiitű­d megtalálja a maga visszfé­nyét egy adott kor muzsi­kájában? 2. Lehetséges-e ugyanakkor a társadalmi kö­rülményeket a zenén k eres­tül befolyásolni? Stendhal­t idézve szólt a zene szerepé­ről és hatásáról: „A mu­zsika kifejez, közöl és áb­rázol.” Az új zene például gy krízist, a burzsoázia bizton­ságérzetének a felbomlását tükrözi. Nem állásfoglalás, hanem tiltakozás, reményte­lenség, menekülési vágy­ for­májában. A második kérdést illetően a többi között Bartók­ra és Kodályra hivatkozott Szabolcsi Bencze, akik szentül hitték, hogy az autentikus ma­gyar népdalhoz való visszaté­rés fel fogja frissíteni az egész magyar társadalmat.­­ Ha­sonlóan mélyrehatóbó választ keresett a felvetett kérdésre egy tehetséges római zene­szerző és esztéta, Roman Vlad is (az ő felszólalására még visszatérünk). A vitán szóba kerültek pszichológiai, technikai és különféle részletproblémák, a zenei nacionalizmus és az egyetemes zene kérdése, a humanizmus szerepe stb. A nemzetközi zenei hetek programját úgy igazították, hogy , a konferencia ideje alatt, a vitázó felek jelen­létében hangozzék el a programra tűzött modern mű­vek java. Jolivet már emlí­tett csellóversenyének a be­mutatója, a Parrenin-vonós­­négyes hangversenye (Schön­­berg-, Debussy-, Mayuzumi-, Michaud- és Berg-művek)a francia rádiózenekar ell­­sában Bondeville­, Even de Tissot- és (Folytatás a 2 VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM mSBmaammssBBBBSBSsess ’hN •a­ papa Élet és Irodalom A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. JANUÁR 5. Szoboravatás Kecskeméten A kecskeméti színház mel­letti parkban december 16- án felavatták a város szülöt­te, Katona József nagymére­tű bronzszobrát, Vigh Tamás szobrászművész alkotását Az ünnepségen megjelentek a vá­rosi pártbizottság, a Hazafias Népfront és a tömegszerveze­tek képviselői, a Bánk bán írójának tisztelői. A szobrot Erdélyi Ignác, a városi pártbizottság titkára leplezte le. A­ több száz főnyi részve­vő előtt Kodály Zoltán emlé­kezett a nagy íróra. KODÁLY ZOLTÁN: A tehetségek érjék meg diadalukat Tisztelt közönség! Az ókorból egy szép legen­da maradt ránk a Memnon­­szoborról. Ez egy olyan szobor volt, ha rásütött a felkelő Nap, megrendült, énekelni kezdett. Úgy írják, hogy üd­vözölte anyját, a felkelő Na­pot. Úgy látom, hogy ez a Katona-szobor afféle Mem­­non-szobor szerepének a be­töltésére van hivatva. De akár rásüt a Nap, akár nem, mindig énekelnie kell. Mit énekeljen, mit zeng­jen? Azt, hogy az ő példája és még sok más magyaré is azt mutatja, hogy hiába szü­letik egy zseni egy országban, ha nincs mellette művelt nép­tömeg, nem megy semmire. Shakespeare sem lett volna Shakespeare, ha nem egy olyan országban születik, ahol­ művelt tömeg visszhangozta az ő szavait és megértette ta­nításait.­­ Ha Katona ma élne, nem ez lenne a sorsa. Talán min­den évben egy új darabját mutatná be a Nemzeti Szín­ház. De tragédiája és szeren­csétlensége az, hogy száz év­vel előbb született, mint kel­lett volna. Még a talaj nem volt előkészítve. Ha ma szü­letne, ilyen panasza nem le­hetne. A legutóbbi kongresz­­szusi határozatok annyira megnyitották az utat, hogy például ma már nem nézik a származást a felsőbb isko­lába jövetelnél, úgyhogy ma már Ady Endre is bekerülne az egyetemre, bár kulák származású, és ha egy Kato­na József születne, azelőtt sem volna zárva a főiskola, mert apja becsületes takács­mester volt és egy, vagy két legénnyel dolgozott. Én csak azt szeretném mon­dani, hogy bár csak minél több fül hallaná e­lemnon­­szobornak az énekét és hoz­zájárulna mindenki a maga részéről, hogy ne kallódjanak el a tehetségek, hanem ki­fejlődjenek és még életükben elérjék diadalukat. Ezt mond­ja ez a szobor mindenkinek, aki elmegy mellette. Vilfh Tamás: Katona József szobra ÁRA: 1,50

Next