Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-06 / 27. szám - Maróti Lajos: Viták után - új viták elé (3. oldal) - Vecsési Sándor: Leány-portré • kép (3. oldal) - Gellért Oszkár: A tét • vers (3. oldal)
MARÓTI LAJOS: VITÁK UTÁN - ÚJ VITÁK ELÉ Csaknem négy hónapon át, szinte számról számra folyt az Élet és Irodalomban a Parnasszus horizontjának kérdésén kirobbant eszmecsere, lényegében kultúránk szerkezeti kérdéseiről. Most — úgy tetszik — célszerű lezárni ezt a vitát. Sikerült felvetnünk egy kérdést, s ennél többet a legbecsvágyóbb vita sem várhat önmagától. Felvetettünk egy kérdést, melyről általánosságban szinte minden elmondatott: itt tehát az ideje, hogy a részletkérdésekre térjünk, melyekaz irodalom és természettudományos szemlélet kapcsolatától az oktatási kérdésekig és ismeretterjesztő irodalomig) önmagukban is megérnek egy-egy négyhónapos vitát; ezekkel többet lendítünk magán az ügyön, mintha további négy hónapig beszélünk róla — általában. S mert fordulóponthoz értünk (s mert a miénkhez hasonló jellegű véleménycserék egyelőre csak szaporodnak még különféle fórumokon), össze kell foglalnunk az eddigieket, a probléma jellegének és lényegének összegezésével s előtörténetének megemlítésével kezdvén a dolgot. Eleven probléma Műveltségünk szerkezete — hogy ez a kérdés mennyire nem csupán „teoretikus” jellegű, azt leginkább talán saját gondolataim anatómiai atlaszán illusztrálhatnám. Bennem ugyanis — öt évvel ezelőtt — az írói pályakezdés gondjai és szorongásai érlelték meg az első „szellemi szociográfia” ötletét: nyerjünk képet napjaink olvasóinak igényeiről, s kezdjük mindjárt legtávolabb, a technika képviselőinél. (Az indok tehát nagyon is személyes jellegű s majdnem prakticista volt: tudni akartam, hogy nekem, a kezdő tollforgatónak, miféle esélyeim lehetnek.) Hogy a „Parnasszus horizontjá”-t is fel kell mérni, az egyoldalú kulturáltság technikus embereknél tapintott tüneteinek ellenpróbájául, ez már az első felmérés közben világos volt. S bár az előkészületek igencsak hosszadalmasak voltak, két évvel ezelőtt már készen is volt a tanulmány , sőt, már el is sülylyedt reprezentáns irodalmi folyóirataink szerkesztőségi fiókjaiban... Miféle szerkesztői koncepció pihentette el cikkemet — ezt ma már nem érdemes firtatni. Az elmúlt hetek eszmecseréi után nem is a cikk: a vita késleltetését fájlalom. A vitáét, mely másfél-két évvel ezelőtt még szinkronban (vagy legalábbis kisebb fáziskésésben) futhatott volna azzal az eszmecserével, amely pár éve Angliában bontakozott ki C. P. Snow fizikus-regényírónak a „két kultúra”-problémát fölvető (pontosabban: újra-fölvető) pamfletje nyomán. Hiszen e mostani vita gyúelegye nálunk is már évek óta együtt van, amint ezt — sok egyébbel együtt — például Bóka László és Marx György másfél évvel ezelőtt a „Valóság”ban megjelent írásai is jelzik. A kérdések újrafölvetéséről szóltunk imént, mert — köztudomású — számos különféle áthatás járul hozzá ahhoz, hogy mi ma érzékenyek vagyunk az emberi szellem fölaprózódásának problémáira; sőt: e kérdéskör felbukkanását érzékeny intellektuális szeizmográfok évtizedekkel ezelőtt jelezték is, világviszonylatban csak úgy, mint nálunk Németh László, aki méltán hivatkozott e tényre hozzászólásában. (A fő különbség érzésem szerint az, hogy akkor csak jelezték, ma pedig mi a bőrünkön érezzük s átélve tudatosítjuk a problémát.) Bármennyire csábító is, még utalásokban sem követhetjük most és itt nyomon, mi szűrődött át hozzánk, s miféle szűrökön a századelő szellemtörténeti alapon álló (s a két világháború között Magyarországon is oly divatos) kultúrfilozófusainak, Spenglernek, Ortega y Gassetnak, Huizingának gyakorta bizony kétes értékű s kétségtelen indulatokból táplálkozó gondolataiból, vagy a más pólust képviselő Julien Benda nemes humanizmusából stb., stb. Németh László közvetlen hatása esetében már — meglehet — a filológusi oknyomozásnak sem lenne nehéz dolga. Bár érzésem szerint Németh László esetében sem cikkek címe vagy esetleges fogalmazási egyezések jelzik a hatást: életművének egészével, érdeklődésének és törekvéseinek komplex voltával járult hozzá nemzedékünkben a szellemi egyoldalúságra reagáló allergia kifejlődéséhez. A kultúra-fogalom kettős jelentése A szellemi felaprózódásra reagáló érzékenységről szólván jutunk el az azt kiváltó objektív okokhoz, s ezzel vizsgált problémánk lényegének új körvonalazásához. Miről is van szó tehát? A „kultúra’’ tudjuk, legalábbis kettős jelentésű szó. Jelzi egyfelől bizonyos szellemi értékek összességét, másfelől: jelzi a „lélek” állapotát, melyre a fenti értékek birtoklása révén (új készségekkel, képességekkel, egységes szemlélettel stb. gazdagodva) kerül. Napjainkban a kultúra — mindkét értelemben — sajátos változáson megy keresztül. A modern élet szükségszerű specializálódása nyomán a kultúrát alkotó szellemi értéktartományok rákosan terjeszkedő önburjánzásnak indulnak, olyannyira, hogy a külső — és még inkább a belső — szemlélő nem látja többé az összekötőszálakat. Ez az, amit vitánk számos részvevője a tudomány és művészet (illetve ezek művelői) közti „szakadék”-kal, s amit Snow a „két kultúra” megjelöléssel jelzett, magam pedig a „kultúra hasadása” kifejezéssel. (Mondanom sem kell: igazuk van azoknak, akik „hasadás” helyett inkább „atomizálódásról” beszélnek; magam, a humán-, természettudományos- és technikai irányok megjelölésével csupán a húzóerők főbb nyomvonalait akartam kijelölni, távolról sem feledkezve meg arról a tényről, hogy például egy gépészmérnök esetleg legalább annyira idegen a vegyészet területén, mint mondjuk a társadalomtudományok valamelyikének alapkérdéseiben stb.) A folyamat nyilván érezteti valahol hatását az egyén kulturáltságon is, aki — már idejének és energiáinak véges volta miatt is — beleragad saját Szakmájának részterületébe, s el is vész benne, elveszítvén ezáltal a legfőbb pozitívumot, melyet számára eddig a „kultúra” nyújtott: az általános tájékozódás biztonságát. Ez pedig kellemetlen közérzetet szül benne... Alapállásunk lényeges vonása tehát az, hogy a társadalom kultúráját — s még inkább az egyénét — egységesnek hisszük, s ezért az egységért hadakozunk (egyetlen hozzászólás volt, melyből alapvető álláspontunk ellenkezőjének föltételezését véltem kiérződni; ha Gyurkovics Tibor nem így értette, hát alaposan félreértette a vitát. Az eddigiek alapján megvonhatjuk felvetett problémánk érvényességi körének határait is: teljesen világos, hogy e kérdés főképpen értelmiségi probléma, legalábbis pillanatnyilag, és különösen mostani megjelenési formájában (amikor is a „humán” kultúra munkásainak korlátos műveltségére tétetett a hangsúly). A „szakadék” dolga csak a most folyó kulturális forradalom lezajlásával válhat a tömegek problémájává, s akkor is valószínűleg más vetületekben jelentkezik majd a minket követő nemzedék életében (ott már inkább a „humán” komponenst kell féltenünk). Ám épp e következő nemzedék majdani gondjáért érzett felelősség nevében kell e vita után is felszínen tartanunk e kérdést, de a továbbiakban már az egész fejlődő szocialista társadalom teljességére vonatkoztatva azt. (Egyik levélbeli hozzászólónk, J. Kováts Elek hívta föl a figyelmet arra, hogy vitánk ebben a vonatkozásban „enyhén szólva: korszerűtlen”. Kívánalomnak jogos az észrevétel, ha szemrehányásnak nem is az: gondoljunk csak problémánk társadalmi érvényének nem hiába hangsúlyozott pillanatnyi korlátozottságára.) A „szellemi szociográfia" módszeréről Ezek után pedig ejtsünk néhány szót magáról a szervezés nélkül, spontán kialakult vitáról (egyetlen „hivatalból felkért’’ hozzászólás Németh László átfogó s majd valamennyi lényeges kérdésben állást foglaló cikke volt). Ami saját vitakezdő írásomat illeti, csupán néhány rövid kiegészítő megjegyzést érzek szükségesnek. Cikkem lényegében egy két és félszer ekkora terjedelmű (s azóta a „Valóság vonzásában” című antológiában teljes egészében megjelent) tanulmány kivonata lévén, terjedelmi okok miatt nem kerülhetett sor — sok egyéb mellett — a kiindulásul szolgáló felmérés előkészítésének és a kérdőív összeállítási szempontjainak ismertetésére sem. E kihagyott részekből derült volna ki egyrészt, hogy én magam vagyok elsősorban tisztában azzal: az efféle felmérések érvénye meddig tart, s mily csínján kell velük bánni; másrészt, hogy kérdéseimet elsősorban én éreztem egyoldalúaknak, s hiányoltam magam is egyéb szakterületek, így például az élettan nagyobb arányú részvételét stb. Ámde egy-egy próba fölvétele így is legkevesebb másfél-két órát vett igénybe (vagy inkább többet, mivel a részvevők rendszerint elvárták, hogy hiátus esetén az elfelejtett fogalomtisztázást, a meg nem értett jelenség, mechanizmus magyarázatot nyerjen), s belátjuk, hogy újabb problémakörök és kérdések fölvétele a lebonyolítás elé szinte lebírhatatlan akadályokat támasztott volna... Lényegesebb és mélyebben szántó észrevétel volt az, mely az akadékoskodó, „pozitivista” tudásanyagot kívánó helyett inkább a szemlélet egészét tapogató kérdéseket kért számon (Kulin György, Barsi Dénes, Ponori Thewrewk Aurél). Meg kell mondanom, kezdetben én is nagyobb fogású próbákkal kísérleteztem, ám a túl általánosságban mozgó kérdésekre csak általános mellébeszélés lehetett — és lett is a válasz. S ez nem véletlen, éppen az egzakt természettudományok esetében a szemléletet és az azt formáló pozitív ismeretek halmazát szétválasztani — ez érzésem, szerint elvileg hibás álláspont. Vagy ahogyan ezt a „filosz” (!) Sükösd Mihály „Kortárs”-beli cikkében lényegesen gorombábban kimondta: „...a természettudományos világkép alapismeretek nélkül ábránd vagy halandzsa...” Egyébként, hogy a próbák fölvételének élményszerű leírását (részben terjedelmi, részben műfaji okok miatt) mellőznöm kellett, azt azért sajnálom, mert abból derült volna ki, hogy beszélgetéseink mennyire nem fulladtak sem „intelligenzprüfungok” unalmas és kissé sértődött légkörébe, sem pedig a „ki mit tud” játékok felszínességébe. A részvevőket dicséri, hogy menten felismerték mire megy a dolog, s a felvetett probléma vonzásában vállalták az esetleg kellemetlen mozzanatokkal is járó feladatot, az intellektuális önismeret próbáinak tekintvén faggatózásomat. Így aztán még a Pithagoras-tétel vagy a vízcsap kérdésein is végig átvillogott az alapvető probléma, melynek kiderítésére szövetkeztünk: a szemlélet kérdése... Ha az ízó lemaradt korától Szerencsére a vitapartnerek annak tekintették fölmérésemet, aminek én is szántam, tudniillik szellemi trambulinnak a probléma felé ragaszkodásban, így nem okozott nagyobb gondot e tán unalmas— de nem mellékes — módszertani kérdések mellőzése, s már az első hozzászólók (Kulin György s különösen Barsi Dénes) odatették a hangsúlyt, ahová el kellett jutnunk: hol és mennyiben érinti a természettudományos és technikai műveltség hiányos volta az író tevékenységét, munkájának hatásosságát? Mert amikor a kultúra atomizálódni látszik, természetes, hogy elsősorban az íróhoz fordulunk, aki lényegénél és hivatásánál fogva hivatalból őre a kultúra és lélek , egységének. Ámde, ha az író lemaradt korától — mint ahogy, úgy látszik, e természettudományban és technikában foganó korban szemléletileg lemaradt —, hogy töltheti be a fenti hivatást, méltó és a korhoz adekvát színvonalú alkotásokkal? Az író természetszerűen hivatása fő szempontjaira figyel még e vitában is. A felvetett problémakomplexus humán oldalról való ellenpontozásának feladatát (amit a problémafelvetők csak jelezhettek) az író-hozzászólók,s köztük elsősorban Szabó Pál mély humanizmust sugárzó nyílt levele és főleg Fekete Gyula kitűnő írása végezte el. (Ez utóbbit vitánk egyik legnagyobb nyereségének könyveltem el, annak ellenére, hogy helyenként ellentmondásra késztet: így például a relativitásra és örök életre utaló megjegyezése, amivel egyúttal ragyogó példával is szolgált, hogyan értheti félre a természettudományt a „humán szakos” s hogy hová juttat egy ilyen félreértés. Mondanom sem kell: a relativitáselmélet nem ígér matematikailag bizonyítható örök életet.) A vita egyik nagy pozitívuma, hogy a helytálló kiegészítő szempontok és az írói hivatás lényegének hangsúlyozása mellett sem sikkadt el a fenti alapkérdés: „A rossz közérzet abból támad legjobbjainkban és legfelelőseinkben, hogy az irodalom ijesztően elmarad a rohamosan fejlődő és táguló reális, tudományos világképtől és immár kozmikus életérzéstől.’’ (Barsi.) Korhoz hű lehet-e így az irodalom? Jó magam — ha kimondva nem is, de magával a problémafölvetéssel határozott nemet mondtam erre. Provinciális szemléletből csak provinciális irodalom születhet — ezt tudomásul kell vennünk. És az irodalom — bár szuverén és önellátásra is képes — területére való bezárkózás is a szellem egyfajta provincializmusa! Az író nem lehet csupán írószakos író, ha író akar lenni (szemben az „ellentábor” lehetőségeivel: egy gépészmérnök kiválót alkothat a sajátjában akkor is, ha semmi egyéb, csak gépészmérnök-szakos gépészmérnök). Ám ezzel kapcsolatban menten el kell oszlatni néhány (Folytatás a 4. oldalon) Vecsési Sándor: Leány-portré GELLÉRT OSZKÁR: A tét Ha csak arra és nem egyébre volna elegendő, hogy a Holdra kiszállva megítéljed, ott nincs többé olyan élet, amely csírázva teremtő, ha csak arra és nem egyébre — szánd el magad Ember a tétre. S ha csak arra és nem egyébre volna elegendő, hogy a Marsra s Vénusra kiszállva megítéljed, hogy ottan is árva magadban lennél s Jövendő nincs már számodra, csupán Múlt, vagy akár a Kezdetet ámuld, az Omegát meg az Alfát, s nincs mód rá, hogy oda csald át mindazt, mit a földön itten lenéztél oly magahitten, ha csak arra és nem egyébre — szánd el magad Ember a tétre. A tétre, mivel a játszma hajszol, hogy nem lehet addig pihenni, ameddig a csillagokban szíved fel nem ujjongva dobban — a tétre, mivel a játszma hajszol, hogy a földön élve itt lent megálmodd a lehetetlent, míg boldogan el nem alszol, mert nem lehet addig pihenni — a tétre, hogy dupla vagy semmi? A tét nem a Dupla vagy a Semmi! Nem arra megy ki a játék, az örök játék, ha a vágy ég benned, hogy az égi Munka játékká váljék, s hogy a munkát úgy játszd, hogy nemcsak a földi felszínt oly gyönyörűvé gyúrd át, míg az a mennybeli mezt felölti — de hogy fenekedve dacolj s a fene nagy mélybe hatolj, míg az Ég is bámul, te pedig nemcsak gondolsz rá, de meg is tedd, hogy a föld szívéig visz a lifted — s tennen szivedig. - 3 -