Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-04 / 1. szám - Pethő Tibor: Hol van fütyörésző Dan? (1. oldal) - L. S.: Egy utópia sorsa (1. oldal) - Simon István: Az építés költészete. Naplórészlet • útinapló (1. oldal)
t vino TIBOR: sim um KULIM FÜTYÖRÉSZO DAN? Fütyörésző Dán egy aranyfosnyű őszi délutánon belovagolt Dallasba. A fogadó előtt leugrott a nyeregből és lovát az oszlophoz kötötte, öten két 45-ös Colt fityegett, mert kétkezes harcos volt, ballal éppoly gyorsan tüzelt, mint jobbjával. Széles karimájú kalapját kissé hátratölta homlokán, majd a tehenészi legényekre jellemző, lassú, vontatott lépéseivel felment a lépcsőn. Talán csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt csizmája hegyes orrával berúgta volna a kocomaajtót. Félszemű Jack és a többiek, a környék rémei, a hírhedt revolverhősök ott kártyáztak a dohányfüst, és az, italgőz párafelhője mögött E pillanatban mindannyijan az ajtóra tekintették, a belépő magas, karcsú, fiatalemberre, aki ügyet sem vetve rájuk, a pulthoz lépett, s egy pohár whiskyt rendelt . Dán könnyedén rátámasztodott a söntésre, és különös sárgafényű szemeit most végigjáratta a helyiségen. Horgasujjú Sam önkéntelenül is meglazította hatlövetűjét Minden valamirevaló vadnyugati történet így kezdődött Max Brandnál éppúgy, mint Jerne Greynél. És így a filmek is, a ,,westener”-ek, a múlt századi texasi, arizonai romantika ma is oly kedvelt alkotásai. Magunk előtt látt e szerepekben Tom Mixes, Gary Coopert, James Stuartot, rém akadt valamirevaló színész Hollywoodban. Aki legalább egy tucat „westerner”-ben ne játszotta volna ,el a vakmerőség és a becsület hősének szerepét. E történetekben az igazság mindig diadalmaskodott Fütyörésző Dán lélegzetelállító kalandok, nyaktörő lovaglások és a hatlövetük állandó ropogása közben szitává lőtte az egész rablóbandát, kipucolta a szemetet, a bűnt Daliásból, s egyben elnyerte a tisztességes, de megfélemlített tehenesgazda hamvasszőke leányának kezét is, így van ez még a készülő történetekben is. Csakhogy nem az életben. Az Egyesült Államok harmincötödik elnöke, J. F. Kennedy Cadillacon hajtott be, és oldalán nem lógtak 45-ös boltok. Ő is harcos volt, a fajüldözés, a gátlástalanul harácsolt milliók, a gengszterizmus déli fészkébe ugyanolyan szándékkal érkezett, mint a filmekben a tiszta szívű és gyors kezű cowboyok. Érvényre akarta juttatni az ésszerűség, az emberiesség elveit ebben az olajszagtól illatozó dzsungelben. Bízott, ha nem a saját revolverében, de testőrségének éberségében és géppisztolyaiban. A megdöbbentő éppen az volt, hogy mellette, az általa képviselt ügy mellett egyetlen revolver sem dörrent fel. Mondják, ez csak Texasban történhetett meg , ott is csak Dallasban fordulhatott elő. A tények ennek ellenkezőjét mutatják. A bűnözés és a politika összefonódó polipkarjai tapadnak rá Amerika minden nagyobb városára. Jack Rubynak, a „gyilkos” gyilkosának múltjára Chicago árnyéka borul. Chicagóban az Oliver-hegyi temetőben most is sokan keresik 'fel Al Capone gránit-' tömbből készült síremlékét, amely máig is jelképe annak, hogy a szervezett gengszterizmus miképp hajtja igájába egy több milliós nagyváros lakóit, kaparinthatja markába a politikai gazdasági, társadalmi élet ellenőrzését. Annak idején a chicagói állapotokat rendkívülieknek, kivételesnek, az amerikai életformával és társadalmi szerkezettel ellentétesnek vélték igen sokan. Később innen is, onnan is baljós jelek érkeztek. Mintha Chicago nem elszigetelt jelenség, hanem az amerikai kapitalizmus szükségszerűen kibontakozó jellegzetessége lenne. Vajon manapság jobb-e a helyzet, mint a harmincas évek közepén volt? A Saturday Evening Post „Bűnözés Amerikában” címmel egész sorozatot szentelt ennek a kérdésnek. És a lap egyértelmű feleletet ad: „4 város a bűnözők markában van, a gengszterszindikátus (még Al Capone szervezte) olyan szilárdan beépült az élet minden szektorába, hogy csaknem lehetetlen kigyomlálni.” a szindikátusban vasfegyelem uralkodik. Az utóbbi 38 évben a szindikátus négy legfőbb vezetője közül kettő halt meg, mindkettő természetes halállal, a másik kettő ma is jó egészségnek örvend. Egyikük nyugdíjba ment, a másik, a jelenlegi főnök háborítatlanul vezeti ez ügyeket. Al Capanet Frank Nitti (a „könyörtelen”) őt Tony Accardo követte, nyugdíjba vonulása után helyére a jelenlegi főnököt, Sam Giancanot jelölték. Accardo multimilliomos és Chicago legelőkelőbb negyedében 500 000 dolláros. 22 szobás palotában él, hat arannyal és ónix-szal díszített fürdőszobája van, hatalmas kertjében vérebek és felfegyverzett „kertészek” teljesítenek szolgálatot Sam Giancano, aki az Al Capone-időkben az egyik szindikátusi tag testőr-sofőrje volt, három gyilkosság, több rablás és csempészés gyanúja miatt — a bizonyítás itt sohasemsikerül — többször ült börtönben. Felemelkedését céltudatosságáral.1z év kivételes üzleti képességének köszönhette. Egy új üzletágra terjesztette ki a szindikátus működési területét. Chicago néger külvárosai barakokból, nyomortanyákból állnak. Az Egyesült Államok tehetősebb négerei, de a néger munkások is, keresetük bizonyos százalékát hétről hétre befizették, hogy rendes lakótelep épüljön a viskók helyén. Több száz milliós tetemes összeg gyűlt így össze. Giancana — nemi erőszakkal — a néger szervezet vezetőjét kibuktatta, s fehér létére maga vette kezébe az összegyűlt pénzalap „kezelését”. Ez rendkívül jövedelmezőnek bizonyult, minek következtében a szindikátus alelnökei közé választották. A szindikátus — egyébként a Cosa Nostrának, az egész Amerikát átfogó szervezett maffiának a chicagói leányvállalata — ma kitéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik a gazdasági és politikai élet talajába. A szervezett bűnözés, ez azért 40 milliárd dolláros üzlet éppen kapitalizálódásánál fogva rendkívül veszélyes. Chicagóban nincs olyan étterem, amelynek a húst és az egyéb élelmiszert ne a szindikátushoz tartozó vállalatok szállítanák. Minden elfogyasztott üveg alkohol épp úgy a szindikátus hasznát növeli, mint a poharak tisztításánál használt mosogatógépek vagy az asztalterítőket és szalvétákat szállító vállalatok. Akik a parkoló helyen leállítja kocsiját, vagy felöltőjét elhelyezi a ruhatárba, ugyancsak a szindikátusnak fizet bonyolult, vagy kevésbé bonyolult áttételeken keresztül. Mindez együttvéve évi kétmillárd dolláros üzlet csak Chicagóban. Az egyik chicagói szenátor, Anthony J. de Tolve (Folytatás a 2. oldalon) Vill. EVF. I SZÁM IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP 1964. JANUÁR 4. *a Dobozy Imre: Utazás inkognitóban (3. oldal) Tudósok a munkájukról, gondjaikról, terveikről (6. oldal) A rádió és a tévé szilveszteri műsora (9. oldal) 1I1HI1NI11IR18IP EGY UTÓPIA SORSA .Egyelőre még csak nemzeti történelmek léteznek,s szerzőik fő törekvése az, hogy kidomborítsák honfitársaik képességeit s ócsárolják versenytársaikat ügyetlen történetíró sem emelkedett eddigelé az egyetemes szempontig ...” Százötven évvel ezelőtt írta Saint-Simon e sorokat, háborúk évadján, álmodozó a vérpiaccá változtatott Etrrónában, marakodó nemzetek magányos és kigúnyolt korholója. Százötven év múltán, ma sem sorolhatjuk a megoldott feladatok közé Saint-Simon követelését, de a hajdani figyelmeztető szavak mellé ide kívánkozik már egy hír is: az UNESCO bizottságot hozott létre a végből, hogy megvizsgálja a világ népeinek iskolai törté tnkönyveit, s rábírja a kormányokat, hogy töröl ezek belőlük mindent, ami sértheti a szomszédos országok érzékenységét. A tankönyvek reformja magában aligha szünteti meg a nemzetek torzsalkodását. Mégis van valami vigasztaló és reménykeltő abban, hogy Saih Simon ábrándos óhajából egy tekintélyes és tevékeny világszervezet munkaprogramja lett. A történelem sokáig csak arra tanított, hogy az utópiák sorsa a megmosolyogtatás: most, ime azt tapasztaljuk, hogy az utó- P ábakorlati intézkedés, határozatok szövege, költsége ••étel is lehet. Hallgatni kezd egykor megkövezett prófétáira a világ? Biztatást ad, hogy érdemes álmodni és követni a csillagot, melyet ábrándjaink merész periszkópja mutat? Remélhetjük, hogy az utópiák tétova körvonalait az emberiség végre pontosan berajzolja térképeire? L. S. SIMON ISTVÁN: AZ ÉPÍTÉS KÖLTÉSZETE Naplórészlet Szibéria fölött TU-val se lehet úgy átkelni, hogy éjszaka ne repüljön az ember, pedig a a repülési idő Moszkva és Irkutszk között mindössze hét óra. Ha délben indulnánk is, éjfél mire odaérünk, mert öt óra különbség van a moszkvai és az irkutszki időszámítás között. Harmadszor teszem meg ezt az utat, mégse láttam eddig semmit Szibériából, csak csillagos egére, narancsszínű holdjára emlékszem. Mindig éjszaka repültem errefelé. Megint csak le kellett mondanom arról pop-v nyörködjek majd a végtelen havas tajga látványában. Késve indultunk, s különben is itt gyorsan alkonyul. Alattunk felhők, gyanítom, erősen havazik. Gubbasztunk Fodor Andrissal az ülésben, ő Pontosan a hátam mögött helyezkedett el. Király I’istáék előttem ülnek, a magas támla eltakart , eret. Almosító a motorok zúgása s így az idő is g nessan rajlik. De Bandi csak feltalálja n mag.*' előhúzza a táskájából kéziratos kritikáját Csanádi Imre harAPió frissen megjelent kötetéről, átnyújtja a fejem fölött, olvassam el, mit szólok hozzá. Kitűnő a véletlen ötlet. Irkutszk és 3'J, köz*'... valahol feleúton a levegőben verseket ■ ■ fől magamban, magyar nyelven írt verseket s próbálom önkéntelenül is elhelyezni őket mai lilánk térképén; Imre barátunk pedig tán épp az enjékc pászítgatja kötetbe ebben az órában Pesten. Bizonya nem ismert , hogy hétezer kilométerre a Magvető legkőri cellájától őt emlegetjük a verseivel. Mert ahol elolvasom a kéziratot, továbbadom Királynak, ő is olvas.., s valóban röpértekezleten nyugtázzzuk az olvasottakat. Hát ez a költészet, kérem, ilyen magától értetődően van a kezünk ügyében — mondhatnám, ha nem költők, szerkesztők, kritikusok ülnének összezárva ég és föld között ingva kétség és a remény fonalán, a repülő kabinjában. Velünk megeshet, hogy kéziratot cipelünk! Egy kicsit mindig az irodalomban élünk, bárhol vagyunk. De hát mi is a költészet, ha nem felfedezés? Valami felfedezése, mondhatnám a teremtése annak, ami lehetséges, ha más és más szögből rakosgatjuk össze a létezés dolgait, célt adunk nekik, logikával ruházzuk föl őket. És szép lesz, amiről nem tudtuk eddig, hogy szépség rejtezik benne; hasznos, mert a magunk javára formáljuk meg dologtevő erejét. Lehetséges-e, hogy egy praktikus, ipari építmény a költészet varázsával hasson ránk, úgy is, mint fölfedezés? ! Lehet, Bratszkban érzem, hogy nagyon is lehetséges. Az történik ugyanis velünk, hogy minden más, mint ahogy elképzeltük. Tíz éve még háboríthatatlan vadon, ma város a tajgában, százezer lakossal. Gyémánttiszte fagyban keringünk már a kis busszal az irtásokon, mert itt-ott meghagyták a tajgát is, a csupasz ősfenyőik körül színes faházak, odébb modern utcasorok, aztán az első „aranyásók” kalyibái emelkednek ugyancsak tarka összevisszaságban. Vad- Kelet, mondogatjuk , ha volt Amerikának Vad-Nyugat-ja az oroszoknak ez a föld a beláthatatlan lehetőségek földje. Zord a természet így télen, persze nekünk az, az itt élőknek gyönyörű, rajongással beszélne róla. Az őslakók, az öt éve ide települtek különösen. Elmondják, hogyan fedezték fel ezt a helyet a világ legnagyobb erőművének. S megint csak hegyezhetem a fülemet és az emlékezetemet és nem is másra, mint versre. Néhány éve ugyanis a kezembe nyorták Tvardovszzkij egyik versének nyersfordítását, hogy csináljam meg, s meg is jelent hamarosan. Rég elfelejtettem, de ahogy a kísérő mondja az Angara előnyeit, hirtelen csak azon kapom magamat, már előre mondanám a Padun-zátonyt, a vízben heverő hatalmas sziklákat, melyek mint bivalyok hevertek ősidők óta a folyó közepén. Hiszen erről szólt az a vers, ezt fordítottam, még a címe is az volt — már emlékszem. — A Padun-zátony! Mit képzelhettem akikor róla, egyáltalán nem tudom, de most, hoffy eltakarja már a szemem elől a megduzzadt, méltóságosan hánykódó víztömeg — tengerként említik —, egyszerre magam elé (Folytatás a 2. oldalon)