Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-04 / 1. szám - Magyar Írók Szövetsége: Vita az „Alföld” című folyóiratról. A Magyar Írók Szövetségének közleménye • közlemény (2. oldal) - Würtz Ádám: Shakespeare-illusztráció • kép (2. oldal) - T. F.: Relaidad. Új spanyol folyóirat Rómában (2. oldal)
Vita az „Alföld4” című folyóiratról A Magyar Írók Szövetsége közleménye Az írószövetség választmánya — munkaprogramjának részeként — 1963. december 18-án kibővített ülésen vitatta meg az „Alföld” c. folyóirat munkáját. A vitaindítói Tóth Dezső tartotta, a vitában felszólaltak: Berkes András, Darvas József, Dobozy Imre, Garai Gábor, Gyurkó László, Király István, Mocsár Gábor, Pándi Pál, Szabó Pál, Szabolcsi Miklós, Veres Péter. A referátum, az azt elfogadó és kiegészítő vita egyöntetűen megállapította, hogy az „Alföld” programja a benne jelentkező kisebb hibák ellenére, helyes volt, mert a „népi” irodalom haladó hagyományaira is építve, mindenekelőtt a falu szocialista átalakításával kívánt foglalkozni. Valóságigényével s közéleti elkötelezettségével alkalmasnak látszott arra, hogy szocialista irodalmunkat sajátos színnel gazdagítsa. Megvalósítása —főleg a tanyakérdés vitatásával — eredményeket is hozott. A folyóirat tehetséges fiatal prózaírókat és kritikusokat tömörített maga köré; általában a műhelymunka a korábbi szerkesztéssel szemben átgondoltabbá, érdekesebbé vált. A helyi törekvéseket azonban a szerkesztési gyakorlat során olyan világnézeti és esztétikai zavarosságok, hibák kísérték, amelyek az elért eredményekkel nem állnak arányban, és alkalmasak arra, hogy kompromittálják azokat A szerkesztőség nem tisztázta a saját programját, s egy ellentmondásos hagyományból, főként nem a haladó örökséget tette magáévá A vita nyomatékkal mutatott rá, hogy az „Alföld”-ben mutatkozó torzulások gyökere az irodalmi életben másutt is jelentkező kispolgári nézetekkel függ össze. A személyi kultusz korszakának egyoldalú megítélése, melyben nem vették tudomásul, hogy hazánkban akkor is a szocializmus épült, az életszínvonal-emelkedés és az elkispolgáriasodás azonosítása, az el nem kötelezettség, irodalmunknak általában is jellemző eszmei fogyatékosságai Az „Alföld” szerkesztését nem ezért terheli felelősség, hanem mert ezeknek a polgári-kispolgári nézeteknek olyan érvényesülési teret engedett, hogy szépprózai anyagában életünk egyoldalúan torz, helyzeteiben és alakjaiban is hamis ábrázolása meghatározóan jutott túlsúlyra. Egy sor, egyenként csak kismértékben vitatható, esetenként tehetségesen megírt elbeszélés összhatását, együttes tendenciáját a „nép” és a mindenkori „hatalom” tragikus konfliktusai, a hibák perspektívátlan, álobjektív kritikája, a pozitív eszmények és hősök megjelenítésének háttérbe szorulása, a nép leszűkítése a parasztságra, a parasztság patriarchális anakronisztikusan eszményített moráljának féltése jellemzi (Lajtha Kálmán: Szabilla Éva, Moldova György: Babiloni kubikos, Nagy Tibor: Isten után az első, Rácz Tibor: Hazug Jézuska, Két aranyérem, Végh Antal, Anna feketében stb.). Összehangzik ezzel a folyóirat kritikai tevékenysége, amely a „vákuum”-elmélettel, a szocialista irodalom folytonosságát vonja kétségbe (Kiss Ferenc: Legújabb líránk állapotáról), amely engedményt tesz az elkövetett politikai hibák erkölcsi kijavíthatatlanságát valló álláspontnak (B. Nagy László: Szembenézni — szabadon), amely a szociográfia szerepét az illúziók és a valóság áthidalásának ellenzéki szellemű indokával növeli aránytalanul nagyra (Bata Imre: Az irodalmi szociográfia szükségessége). Ezek a téves nézetek közösek az irodalomban másutt is meglevő polgári-kispolgári nézetekkel, a „népi” irodalom hagyományához való kritikátlan viszony miatt azonban az „Alföldiben meghatározott színezettel jelentkeznek. A „hatalom” igen gyakran a várossal, sőt a fővárossal azonosul, képviselői mint a szempontokat levivő kiküldöttek jelennek meg; az egészségtelen irodalmi tenyészet kritikája is egyoldalú általánosítással vág a főváros irodalmi élete felé; a polgári morál és életforma bírálata nemegyszer a városi erkölcs kritikájaként jelentkezik (Niklai Ádám: Városellenesség? c. cikke, Barta Gábor: Irén c. elbeszélése, Végh Antal, Nagy Tibor említett novellái; Volly István cikkének egyes részletei; ez kísért Végh Antal „Holnap vasárnap” c. regényében is). A polgáriság-kispolgáriság elleni kritika ugyanis egy misztifikált, romantikus, nemegyszer osztálytartalmától megfosztott, de lényegében kispolgári népszemléleten alapszik. Ez a szemlélet megkerüli a parasztiban meglevő retrográd kispolgári erkölcs bírálatát, igazolja a hamis falusi idillt, feleleveníti a politikával, hatalommal szemben a két világháború közt hirdetett népi „meghúzódás”, átvészelés”, az „ahogy lehet” elvtelenségét, vagy a Minőség forradalmának marxista kritikáját elvetve, a kispolgári utópizmus rehabilitálására törekszik. Az esztétikában szembehelyezi az ösztönösséget és tudatosságot, a népiséget és pártosságot, s a szocialista Világnézet nélkül, sőt annak ellenére kialakítandó ars poeticát terjeszt, amelynek legfőbb feladata a népről való „kinyilatkoztatás”, ideális műfajai a naiv, népi epika és a tényfeltáró szociográfia (Borsi Dénes: A 70 éves Szabó Pálról, Bata Imre: Szabó Pál: „Ahogy lehet”, Németh László ,,Papírszínházá”-ban). A választmány vitája — ha a jelenségek gyökerét, tágabb összefüggéseit, az eredmények és hibáik arányát illetően megoszlanak is a vélemények — az ideológiai torzulásokra egyöntetűen mutatott rá, hangsúlyozva, hogy Barsi Dénes közölhetetlen cikkétől eltekintve, nem az egyes vitatható írások önmagukban, hanem azok tévedéseinek összege jelzi a folyóirat helytelen irányát. A választmány kifejezte azt a reményét, hogy a folyóirat ezektől a tehertételektől megszabadulva, a továbbiak során marxista következetességgel juttatja érvényre eredeti szándékait és célkitűzéseit, s eredményesen járul hozzá szocialista irodalmunk gazdagításához. A kritikával a főszerkesztő részben vitatkozott, részben egyetértett. Az Írószövetség választmánya a vitát szocialista irodalmunk eszmei egységének erősítése érdekében tartotta szükségének, s véli eredményesnek. De mert a vita helyesen mutatott rá kritikai életünk készületlenségére és fokozott felelősségére is, az írószövetség választott testülete a továbbiakban elsőrendű feladatának tartja, hogy az irodalmi életben jelentkező kispolgári nézetekkel szemben fellépjen, a tisztázásra váró, lényeges, elvi kérdéseiben állást foglaljon, lehetőségeihez képest segítve ezzel irodalmunk eszmei egységét. Würtz Ádám kiállításáról: Shakespeare-illusztráció AZ ÉPÍTÉS KÖLTÉSZETE (Folytatás az 1. oldalról) képzelem. Jó érzés így is találkozni vele. Közöm van hozzá, itthon érzem magam. Ez a mi századunk csodája, költészete, lírája, mit tudom én, mije, de szép, fölemelően szép. Alkalmas helyet kerestek egy vízierőműnek, itt találták meg s máris a hatalmas gát, 1200 méter hosszú, 130 méter magas, eltakarja előlünk a fél eget roppant tömegével. Mintha mindig itt állt volna — a város is —, oly nyugodt, annyira a helyén van.Csak a szegény mackók zavarodnak meg olykor, s az ősi csapásokkon !s indukálva betévednek az utcára. A minap puffantottak le egyet a város közepén, mondják.) Lassan hozzászokik fülük a szuperlatívuszokhoz — itt pillanatnyilag minden jelzőleggel kezdődik, a világ legelső, a világ legnagyobb, a világ legtöbbet termelő, egyszóval a világ leggrandiózusabb erőműve. Lekanyarodunk az Angara természetes sziklapartja mellett a gát elé, közvetlen a tövébe. Porszemnek érzem magamat az első pillanatban, aztán lassan hozzánövök arányaihoz, s nem is azért, mert a szemem kezdi megszokni méreteit. Büszke vagyok rá? Alighanem ilyen érzés feszeng bennem, míg befurakszunk belsejébe is és esetlenül csevünk-botlunk a drótkötegek, kicsomagolt gépalkatrészek ialt coskdák között a végeérhetetlen labirintusokban, közben halljuk a már üzembe helyezett gépegységek surrogó muzsikáját is. Az erőmű igazgatója megnyerően emberi hangon adagolja a számokat, melyek nekem, valóságos energiaértéküket tekintve, alig mondanak valami elképzelhetően kézzelfoghatót. Csak azt érzem, hatalmas energia feszül bennük. Alulról felnézni a gátra még elviselhető — száz méter magasságban állni már szívszorító egy kicsit Alattunk zuhog a víz, körülöttünk a láthatárba veszve a havas tajga. Ez is szédítő mélység, pedig még van fölöttünk harminc méter, a tetején dolgoznak az építők. Kísérőnk bíztat bennünket, érdemes fölkapaszkodni a legmagasabb pontra, átnézhetünk a gát másik oldalára. Király és Fodor már kapaszkodik is föl a vaslétrán, én feleúton visszafordulok. Öt perc múlva jóízűen mulatunk azon, hogy a malteroslányok ugratását is tűrve, négykézláb, hason csúszva másznak vissza a mélységet áthidaló, korlát nélküli, alig másfélméteres vasrostélyon Pistáék. Még egy búcsúpillantás az Ankarára, s megyünk vissza a kemény hidegből az étterembe. Egész úton érzek valami megfogalmazhatatlant, a kavargó élményekben valami többet annál, mint amit az ember fölfoghat ésszel, megrögzíthet szavakkal. Aminek csak hangulata van és anyagtalan, mint az öröm és a bánat. Talán a felfedezés jó érzése ez. Láttam valamit, aminek túl a hasznán, praktikusságán költészete van. A jövőbe emelt. B játszik, tőled is búcsúzom. Kicsit szomorúan, mint minden szép után, ha el kell hagynom s érzem, talán sohasem látom viszont többé. De mégis boldogan, mert láthattam ___ _ közelről, s világosban Szibériát. Az utolsó percek ,már itt, s az év utolsó hónapjában vagyaink s máris hallom, kon dúlnak az órák, mennek a napok, előttem áll a hatalmas építmény, rajta az alig látható sok-sok kicsi ember, akik külön-külön úgy csapódnak az idők szelében, mint most a hópihék, de együtt múlhatatlan emlékmű építésére képesek, a munka nagyszerű hőskölteményét alkotják meg vasból, betonból. Valójában ez a legnagyobb felfedezésem, amiért igazán örülök, hogy Bratszléba jöhettem ... — 2 — REALIDAD Új spanyol folyóirat Rómában A Rinascita, az Olasz Kommunista Párt hetilapja ismertetést közöl a Realidad (Valóság) című új spanyol folyóiratról. A Realidad kéthavonta megjelenő politikai és kulturális folyóirat, amelyet Rómában élő spanyol értelmiségiek szerkesztenek. A szerkesztőség célja — azontúl, hogy a spanyol és spanyol nyelvű értelmiségieknek szabad publikációs lehetőséget teremtsen — az, hogy elmélyült elemzéssel hozzájáruljon a nemzetközi munkásmozgalom időszerű társadalmi, politikai és kulturális kérdéseinek vizsgálatához. Az első számban jelent meg Fernando Claudia Korunk festészeti forradalma című írása, amely elemzi a képzőművészeti avantgardizmus kialakulását, különösen a kubizmus, az expresszionizmus és az absztrakt művészet sajátosságait. A Realidad foglalkozik azzal a vitával is, amely a dialektikáról zajlott le Franciaországban Sartre, Garaudy, Hyppolite és Vigier között; megemlékezik a Moszkvában élt Alberto Sanchez festőművészről, és számos aktuális jegyzetet közöl. T. F. / 1 Hol van a Fütyörésző Dán? (Folytatás az 1. oldalról) Sam Giancana unokaöccse. A többszörösen elítélt gengszterfőnök sógora, Anthony Tisci, a washingtoni képviselőház egyik tagjának, Roland Libontinak irodavezetője. Maga Libonati ügyvéd, és kapcsolatai Al Capone-val, valamint a szindikátussal évtizedek óta közismertek. A Saturday Evening Post munkatársa megkérdezte a legnagyobb chicagói lap bűnügyi riporterét: „Jobb-e most a helyzet, mint a harmincas években?” „Most — hangzott a meglepett válasz tízszer rosszabb.” Ilyesmi csak Texasban és Chicagóban fordulhat elő — mondhatnák erre néhányan Nos, a Saturday Evening Post nem ezen a véleményen van. Egyik munkatársa felkereste a világ legnagyobb városát, és egyben legnagyobb kikötővárosét, New Yorkot Tíz évvel ezelőtt világhírű film készült ezzel a címmel: „On the Waterfront’ (egyszerűség kévéért fordítsuk így: „A kikötőben”.) Abban az időben a New York-i kikötő igazi hatalmassága William J. McCormack volt, aki az első világháború előtt kocsisként kezdte, majd felverekedte magát multimilliomos nagyiparossá. Ő volt a Tammany Hall-ban, a New York-i városházán a „polgármestercsináló”. A politikai és kikötői vezetők a legszorosabb kapcsolatban álltak a dokkmunkás-szakszervezettel. „Az International Longshoremen Association egy elnökének ebédjén egymás mellett ültek a városi vezetők, bírók, ügyészek, hajótulajdonosok, dokkmunkásvezetők, gengszterek ésközönséges gyilkosok, egyetlen nagy boldog családot alkotva az igazi hatalmat jelentették a városban és a kikötőben” — írja a lap. Mennyit változott a helyzet azóta? Nagyjából itt is az történt, ami Chicagóban, a bűnözés kapitalizálódott, óriásvállalkozássá fejlődött, amely már nem a régi kisipari módszerekkel, gyilkosságokkal, revolverpárbajokkal dolgozik, hanem jóval simábban, olajozottabban, a modern „üzemszervezés” elveinek megfelelően végzi tevékenységét. A szervezett bűnözés be-épült néhány amerikai munkásszervezetbe. Hadd említsünk itt is egy-két példát. Egészen az idei márciusig a New York-i kikötő koronázatlan ura Anthony Anastasio volt (Kemény Tóni), annak az Albert Anastasiónak a testvére, akit a borbélyüzletben Vito Genovese emberei szitává lőttek. A brooklyni dokkmunkás-szakszervezet elnökeként gyakorlatilag kezében tartotta a világ legnagyobb kikötőjét. Egyetlen hajótulajdonosnak sem mindegy természetesen, mennyit kell hajójának rostokolnia berakodás vagy kirakodás közben a kikötőben. A mostani felmérés azt mutatta, hogy a módszerek bizonyos változása ellenére ma is itt működnek az „idegeskezű" Gailó-testvérek, Teddy Gleason és emberei (Gleason egyébként a szakszervezet vezetője), „géppisztoly” , Campbell és banditái, és sokan mások, akik vagy nyíltan, vagy burkoltan a Cosa Nostra New York-i „családjához” tartoznak. Új elemet, hozott a képbe a gengszterkapcsolatairól hírhedt stabilítómunkás-szakszervezeti elnök, Jimmy Hoffa feltűnése, aki igyekszik érdekkörébe vonni a New York i kikötőt. „Amerika második kormánya" — általában így nevezik a szervezett bűnözést. Ez a kormány sokhelyütt teljesebben érvényesíti akaratát, mint az első, a hivatalos, Robert Kennedy igazságügyminiszter „A belső ellenség" címen írt könyvet. Szerinte a szervezett bűnözés Amerika belső ellensége. Robert Kennedy úgy véli, hogy megfelelő eszközökkel, az állam összefogott erejével, a becsületes emberek támogatásával Amerika kioperálhatja magából ezt a fekélyt. Az előbb említett példák azonban nemcsak ennek ellenkezőjét bizonyítják, hanem éppen egy sajátos törvényszerűségre vetnek halvány fényt. Halványát, mert e zegzugos világban, ah, érdekek összekuszált, szövevényében teljes világosságot teremteni egyszerűen lehetetlen. Sajátos törvényszerűség, amit a New York-i dokkvilágban dolgozó egyik lelkész, John Corridan atya így fogalmazott meg: „A kommunizmus a materializmus orosz verziója. Ami itt történik a New York-i kikötőben, az a materializmus amerikai verziója.” (Felesleges itt a materializmust a teljesen félreértő páter nézeteivel vitába szállni. Ami érdekes, az a megfogalmazása.) Más szóval, még a társadalmi fejlődés törvényeinek nem ismerői is a szervezett és óriási üzleti monopólium módjára működő bűnözést az amerikai kapitalizmus elkerülhetetlen velejárójának tekintik. Itt már nemcsak az a régi mondás igazolódik be, hogy „Minden társadalomnak olyan bűnözői vannak, amilyeneket megérdemel”. Itt többről, mélyebben rejlő, alapvető okokról van szó. Arról, hogy Amerika második kormánya — legalábbis alsóbb szinten — sok tekintetben összefonódott az elsővel. A szervezett bűnözés belenőtt az állammonopolista kapitalizmusba, s a módszerei — ha elkerülhetetlen — nyíltan is érvényesülnek az amerikai politikai közéletben, a sokat propagált „nyiz társadalomban”. Százhatvannyolc lépcső vezet fel a Szabadság-szobor tetejére. Aki onnanvégigtekint, nagyszerű panorámában gyönyörködhet. Kitárul előtte a felhőkarcolóik egyedülálló látványa, a kikötőben horgonyzó száz és száz hajó, mindaz a gazdagság, vagyon, szépség és szorgalmas munka, amit az ország képvisel. De a Szabadság-szobor tetejéről nemlátni a tiszta szívű és bátor Fütyürésző Dánokat, akiit aranyfényű őszi délutánokon, oldalukon fityegő hatlövetűkkel belovagolnak Dallasba az igazság és az emberiesség szolgálatában..