Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-04 / 1. szám - Magyar Írók Szövetsége: Vita az „Alföld” című folyóiratról. A Magyar Írók Szövetségének közleménye • közlemény (2. oldal) - Würtz Ádám: Shakespeare-illusztráció • kép (2. oldal) - T. F.: Relaidad. Új spanyol folyóirat Rómában (2. oldal)

Vita az „Alföld4” című folyóiratról A Magyar Írók Szövetsége közleménye Az írószövetség választ­mánya — munkaprog­ramjának részeként — 1963. december 18-án kibővített ülésen vitatta meg az „Al­föld” c. folyóirat munkáját. A vitaindítói­ Tóth Dezső tartotta, a vitában felszólal­tak: Berkes­ András, Darvas József, Dobozy Imre, Garai Gábor, Gyurkó László, Ki­rály István, Mocsár Gábor, Pándi Pál, Szabó Pál, Sza­bolcsi Miklós, Veres Péter. A referátum, az azt elfo­gadó és kiegészítő vita egy­öntetűen megállapította, hogy az „Alföld” programja a benne jelentkező kisebb hibák ellenére, helyes volt, mert a „népi” irodalom ha­ladó hagyományaira is építve, mindenekelőtt a falu szocia­lista átalakításával kívánt foglalkozni. Valóságigényé­­vel s közéleti elkötelezettsé­gével alkalmasnak látszott arra, hogy szocialista irodal­munkat sajátos színnel gaz­dagítsa. Megvalósítása —fő­leg a tanyakérdés vitatásával — eredményeket is hozott. A folyóirat tehetséges fiatal prózaírókat és kritikusokat tömörített maga köré; általá­ban a műhelymunka a ko­rábbi szerkesztéssel szemben átgondoltabbá, érdekesebbé vált. A helyi törekvéseket azonban a szerkesztési gya­korlat során olyan világné­zeti és esztétikai zavarossá­gok, hibák kísérték, amelyek az elért eredményekkel nem állnak arányban, és alkal­masak arra, hogy kompro­mittálják azokat A szerkesz­tőség nem tisztázta a saját programját, s egy ellentmon­dásos hagyományból, főként nem a haladó örökséget tet­te magáévá A vita nyoma­tékkal mutatott rá, hogy az „Alföld”-ben mutatkozó tor­zulások gyökere az irodalmi életben másutt is jelentkező kispolgári nézetekkel függ össze. A személyi kultusz korszakának egyoldalú meg­ítélése, melyben nem vették tudomásul, hogy hazánkban akkor is a szocializmus épült, az életszínvonal-emelkedés és az elkispolgáriasodás azo­nosítása, az el nem kötele­zettség, irodalmunknak ál­talában is jellemző eszmei fogyatékosságai Az „Alföld” szerkesztését nem ezért terheli fele­lősség, hanem mert ezeknek a polgári-kispolgári nézetek­nek olyan érvényesülési te­ret engedett, hogy széppró­zai anyagában életünk egy­oldalúan torz, helyzeteiben és alakjaiban is hamis áb­rázolása meghatározóan ju­tott túlsúlyra. Egy sor, egyenként csak kismérték­ben vitatható, esetenként te­hetségesen megírt elbeszélés összhatását, együttes ten­denciáját a „nép” és a min­denkori „hatalom” tragikus konfliktusai, a hibák pers­­pektívátlan, álobjektív kri­tikája, a pozitív eszmények és hősök megjelenítésének háttérbe szorulása, a nép leszűkítése a parasztságra, a parasztság patriarchális anakronisztikusan eszményí­tett moráljának féltése jel­lemzi (Lajtha Kálmán: Sza­billa Éva, Moldova György: Babiloni kubikos, Nagy Ti­bor: Isten után az első, Rácz Tibor: Hazug Jézuska, Két aranyérem, Végh Antal, An­na feketében stb.). Össze­­hangzik ezzel a folyóirat kri­tikai tevékenysége, amely a „vákuum”-elmélettel, a szo­cialista irodalom folytonos­ságát vonja kétségbe (Kiss Ferenc: Legújabb líránk ál­lapotáról), amely enged­ményt tesz az elkövetett po­litikai hibák erkölcsi kijavít­­hatatlanságát valló állás­pontnak (B. Nagy László: Szembenézni — szabadon), amely a szociográfia szerepét az illúziók és a valóság át­hidalásának ellenzéki szel­lemű indokával növeli aránytalanul nagyra (Bata Imre: Az irodalmi szociográ­fia szükségessége). Ezek a téves nézetek kö­zösek az irodalomban má­sutt is meglevő polgári-kis­polgári nézetekkel, a „népi” irodalom hagyományához való kritikátlan viszony miatt azonban az „Alföldiben meghatározott színezettel je­lentkeznek. A „hatalom” igen gyakran a várossal, sőt a fővárossal azonosul, kép­viselői mint a szempontokat levivő kiküldöttek jelennek meg; az egészségtelen irodal­mi tenyészet kritikája is egy­oldalú általánosítással vág a főváros irodalmi élete felé; a polgári morál és életforma bírálata nemegyszer a váro­si erkölcs kritikájaként je­lentkezik (Niklai Ádám: Vá­­rosellenesség? c. cikke, Bar­­ta Gábor: Irén c. elbeszélé­se, Végh Antal, Nagy Tibor említett novellái; Volly Ist­ván cikkének egyes részle­tei; ez kísért Végh Antal „Holnap vasárnap” c. regé­nyében is). A polgáriság-kis­­polgáriság elleni kritika ugyanis egy misztifikált, ro­mantikus, nemegyszer osz­tálytartalmától megfosztott, de lényegében kispolgári népszemléleten alapszik. Ez a szemlélet megkerüli a pa­rasztiban meglevő retrográd kispolgári erkölcs bírálatát, igazolja a hamis falusi idillt, feleleveníti a politikával, ha­talommal szemben a két vi­lágháború közt hirdetett né­pi „meghúzódás”, átvésze­lés”, az „ahogy lehet” elvte­­lenségét, vagy a Minőség for­radalmának marxista kriti­káját elvetve, a kispolgári utópizmus rehabilitálására tö­rekszik. Az esztétikában szembehe­lyezi az ösztönösséget és tu­datosságot, a népiséget és pár­tosságot, s a szocialista Vi­lágnézet nélkül, sőt annak ellenére kialakítandó ars poeticát terjeszt, amelynek legfőbb feladata a népről va­ló „kinyilatkoztatás”, ideális műfajai a naiv, népi epika és a tényfeltáró szociográfia (Borsi Dénes: A 70 éves Sza­bó Pálról, Bata Imre: Szabó Pál: „Ahogy lehet”, Németh László ,,Papírszínházá”-ban). A választmány vitája — ha a jelenségek gyöke­rét, tágabb összefüggéseit, az eredmények és hibáik ará­nyát illetően megoszlanak is a vélemények — az ideoló­giai torzulásokra egyönte­tűen mutatott rá, hangsú­lyozva, hogy Barsi Dénes kö­­zölhetetlen cikkétől eltekint­ve, nem az egyes vitatható írások önmagukban, hanem azok tévedéseinek összege jelzi a folyóirat helytelen irányát. A választmány ki­fejezte azt a reményét, hogy a folyóirat ezektől a teher­tételektől megszabadulva, a továbbiak során marxista következetességgel juttatja érvényre eredeti szándékait és célkitűzéseit, s eredmé­nyesen járul hozzá szocialis­ta irodalmunk gazdagításá­hoz. A kritikával a főszer­kesztő részben vitatkozott, részben egyetértett. Az Írószövetség választmá­nya a vitát szocialista iro­­­­dalmunk eszmei egységének erősítése érdekében tartotta szükségének, s véli eredmé­nyesnek. De mert a vita he­lyesen mutatott rá kritikai életünk készületlenségére és fokozott felelősségére is, az írószövetség választott tes­tülete a továbbiakban első­rendű feladatának tartja, hogy az irodalmi életben je­lentkező kispolgári nézetek­kel szemben fellépjen, a tisz­tázásra váró, lényeges, elvi kérdéseiben állást foglaljon, lehetőségeihez képest segít­ve ezzel irodalmunk eszmei egységét. Würtz Ádám kiállításáról: Shakespeare-illusztráció AZ ÉPÍTÉS KÖLTÉSZETE (Folytatás az 1. oldalról) képzelem. Jó érzés így is találkozni vele. Közöm van hozzá, itthon érzem magam. Ez a mi századunk csodája, költészete, lírája, mit tudom én, mije, de szép, fölemelően szép. Alkalmas helyet kerestek egy vízierőműnek, itt találták meg s máris a hatalmas gát, 1200 méter hosszú, 130 méter magas, eltakarja előlünk a fél eget roppant tömegével. Mintha mindig itt állt volna — a város is —, oly nyugodt, annyira a helyén van.­­Csak a szegény mac­kók zavarodnak meg olykor, s az ősi csapásokkon !s in­dukálva betévednek az utcára. A minap puffantottak le egyet a város közepén, mondják.) Lassan hozzászokik fülük a szuperlatívuszokhoz — itt pillanatnyilag min­den jelző­leg­gel kezdődik, a világ legelső, a világ leg­nagyobb, a világ legtöbbet termelő, egyszóval a világ leggrandiózusabb erőműve. L­ekanyarodunk az Angara természetes szikla­partja mellett a gát elé, közvetlen a tövébe. Porszemnek érzem magamat az első pilla­natban, aztán lassan hozzánövök arányai­hoz, s nem is azért, mert a szemem kezdi megszokni méreteit. Büszke vagyok rá? Ali­ghanem ilyen érzés feszeng bennem, míg befurak­­szunk belsejébe is és esetlenül csevünk-botlunk a drótkötegek, kicsomagolt gépalkatrészek i­alt cos­­k­dák között a végeérhetetlen labirintusokban, közben halljuk a már üzembe helyezett gépegységek surrogó muzsikáját is. Az erőmű igazgatója megnyerően emberi hangon adagolja a számokat, melyek nekem, valóságos energiaértéküket tekintve, alig mondanak valami el­képzelhetően kézzelfoghatót. Csak azt érzem, hatalmas energia feszül bennük. Alulról felnézni a gátra még elviselhető — száz méter magasságban állni már szívszorító egy kicsit Alattunk zuhog a víz, körülöttünk a láthatárba veszve a havas tajga. Ez is szédítő mélység, pedig még van fölöttünk harminc méter, a tetején dolgoznak az épí­tők. Kísérőnk bíztat bennünket, érdemes fölkapasz­kodni a legmagasabb pontra, átnézhetünk a gát másik oldalára. Király és Fodor már kapaszkodik is föl a vas­létrán, én feleúton visszafordulok. Öt perc múlva jóízűen mulatunk azon, hogy a malteroslányok ugra­tását is tűrve, négykézláb, hason csúszva másznak vissza a mélységet áthidaló, korlát nélküli, alig más­félméteres vasrostélyon Pistáék. Még egy búcsúpillan­­tás az An­karára, s megyünk vissza a kemény hidegből az étterembe. Egész úton érzek valami megfogalmaz­­hatatlant, a kavargó élményekben valami többet annál, mint a­mit az ember fölfoghat ésszel, megrögzíthet szavakkal. Aminek csak hangulata van és anyagtalan, mint az öröm és a bánat. Talán a felfedezés jó érzése ez. Láttam valamit, aminek túl a hasznán, praktikus­ságán költészete van. A jövőbe emelt. B játszik, tőled is búcsúzom. Kicsit szomorúan, mint minden szép után, ha el kell hagynom s érzem, talán sohasem látom viszont többé. De mégis boldogan, mert láthattam ___ _ közelről, s világosban Szibériát. Az utolsó percek ,már itt, s az év utolsó hónapjában vagyaink s máris hallom, kon dúlnak az órák, mennek a napok, előttem áll a hatalmas építmény, rajta az alig látható sok-sok kicsi ember, akik külön-külön úgy csapódnak az idők szelében, mint most a hópihék, de együtt múlhatatlan emlékmű építésére képesek, a munka nagyszerű hőskölteményét alkotják meg vasból, betonból. Valójában ez a legnagyobb felfedezésem, amiért igazán örülök, hogy Bratszléba jöhettem ... — 2 — RE­ALID­AD Új spanyol folyóirat Rómában A Rinascita, az Olasz Kommunista Párt hetilapja ismertetést közöl a Realidad (Valóság) című új spanyol fo­lyóiratról. A Realidad kétha­vonta megjelenő politikai és kulturális folyóirat, amelyet Rómában élő spanyol értel­miségiek szerkesztenek. A szerkesztőség célja — azon­túl, hogy a spanyol és spa­nyol nyelvű értelmiségieknek szabad publikációs lehetősé­get teremtsen — az, hogy el­mélyült elemzéssel hozzájá­ruljon a nemzetközi munkás­­mozgalom időszerű társadal­mi, politikai és kulturális kérdéseinek vizsgálatához. Az első számban jelent meg Fernando Claudia Korunk festészeti forradalma című írása, amely elemzi a képző­­művészeti avantgardizmus ki­alakulását, különösen a ku­­bizmus, az expresszionizmus és az absztrakt művészet sa­játosságait. A Realidad foglalkozik az­zal a vitával is, amely a dia­lektikáról zajlott le Francia­­országban Sartre, Garaudy, Hyppolite és Vigier között; megemlékezik a Moszkvában élt Alberto Sanchez festőmű­vészről, és számos aktuális jegyzetet közöl. T. F. / 1 Hol van a Fü­työrésző Dán? (Folytatás az 1. oldalról) Sam Giancana unokaöccse. A többszörösen elítélt gengszterfőnök sógora, Anthony Tisci, a washing­toni képviselőház egyik tag­jának, Roland Libontinak irodavezetője. Maga Libonati ügyvéd, és kapcsolatai Al Capone-val, valamint a szin­dikátussal évtizedek óta köz­ismertek. A Saturday Evening Post munkatársa megkérdezte a legnagyobb chicagói lap bűnügyi riporterét: „Jobb-e most a helyzet, mint a har­mincas években?” „Most — hangzott a meglepett válasz tízszer rosszabb.” Ilyesmi csak Texasban és Chi­cagóban fordulhat elő — mondhatnák erre néhányan Nos, a Saturday Evening Post nem ezen a vélemé­nyen van. Egyik munkatár­sa felkereste a világ legna­gyobb városát, és egyben legnagyobb kikötővárosét, New Yorkot Tíz évvel ez­előtt világhírű film készült ezzel a címmel: „On the Waterfront’­ (egyszerűség kévéért fordítsuk így: „A kikötőben”.) Abban az idő­ben a New York-i kikötő igazi hatalmassága William J. McCormack volt, aki az első világháború előtt kocsis­ként kezdte, majd felvere­­kedte magát multimilliomos nagyiparossá. Ő volt a Tam­many Hall-ban, a New York­­-i városházán a „polgármes­­­­tercsináló”. A politikai és kikötői vezetők a legszoro­sabb kapcsolatban álltak a dokkmunkás-szakszervezet­tel. „Az International Long­shoremen Association egy el­nökének ebédjén egymás mellett ültek a városi veze­tők, bírók, ügyészek, hajó­tulajdonosok, dokkmunkás­vezetők, gengszterek és­­kö­zönséges gyilkosok, egyetlen nagy boldog családot alkot­va az igazi hatalmat jelen­tették a városban és a ki­kötőben” — írja a lap. Mennyit változott a helyzet azóta? Nagyjából itt is az történt, ami Chicagóban, a bűnözés kapitalizálódott, óriásvállalkozássá fejlődött, amely már nem a régi kis­ipari módszerekkel, gyilkos­ságokkal, revolverpárbajok­kal dolgozik, hanem jóval si­mábban, olajozottabban, a modern „üzemszervezés” el­veinek megfelelően végzi te­vékenységét. A szervezett bűnözés be-­­épült néhány amerikai mun­kásszervezetbe. Hadd említ­sünk itt is egy-két példát. Egészen az idei márciusig a New York-i kikötő koroná­zatlan ura Anthony Anasta­­sio volt (Kemény Tóni), an­nak az Albert Anastasi­ónak a testvére, akit a borbély­­üzletben Vito Genovese em­berei szitává lőttek. A brook­­­lyni dokkmunkás-szakszer­vezet elnökeként gyakorlati­lag kezében tartotta a világ legnagyobb kikötőjét. Egyet­len hajótulajdonosnak sem mindegy természetesen, mennyit kell hajójának ros­tokolnia berakodás vagy ki­rakodás közben a kikötőben. A mostani felmérés azt mu­tatta, hogy a módszerek bi­zonyos változása ellenére ma is itt működnek az „ideges­­kezű" Gailó-testvérek, Teddy Gleason és emberei (Gleason egyébként a szakszervezet vezetője), „géppisztoly” , Campbell és banditái, és so­kan mások, akik vagy nyíl­tan, vagy burkoltan a Cosa Nostra New York-i „család­jához” tartoznak. Új elemet, hozott a képbe a gengszter­kapcsolatairól hírhedt stabi­lítómun­kás-szakszervezeti elnök, Jimmy Hoffa feltű­nése, aki igyekszik érdekkö­rébe vonni a New York i ki­­­kötőt.­­ „Amerika második kormánya" — általában így nevezik a szervezett bűnözést. Ez a kormány sok­­helyütt telje­sebben érvényesíti akaratát, mint az első, a hivatalos, Robert Kennedy igazságügy­miniszter „A belső ellenség" címen írt könyvet. Szerinte a szervezett bűnözés Ame­rika belső ellensége. Robert Kennedy úgy véli, hogy megfelelő eszközökkel, az ál­lam összefogott erejével, a becsületes emberek támoga­tásával Amerika kioperál­hatja magából ezt a fekélyt. Az előbb említett példák azonban nemcsak ennek el­lenkezőjét bizonyítják, ha­nem éppen egy sajátos tör­vényszerűségre vetnek hal­vány fényt. Halványát, mert e zegzugos világban, ah, ér­dekek összekuszált, szövevé­nyében teljes világosságot teremteni egyszerűen lehe­­tetlen. Sajátos törvénysze­rű­­ség, amit a New York-i dokkvilágban dolgozó egyik lelkész, John Corridan atya így fogalmazott meg:­­ „A kommunizmus a materializ­mus orosz verziója. Ami itt történik a New York-i kikö­tőben, az a materializmus amerikai verziója.” (Felesle­ges itt a materializmust a tel­jesen félreértő páter néze­teivel vitába szállni. Ami ér­dekes, az a megfogalmazá­sa.) Más szóval, még a társa­dalmi fejlődés törvényeinek nem ismerői is a szervezett és óriási üzleti monopólium módjára működő bűnözést az amerikai kapitalizmus el­kerülhetetlen velejárójának tekintik. Itt már nemcsak az a régi mondás igazolódik be, hogy „Minden társadalom­nak olyan bűnözői vannak, amilyeneket megérdemel”. Itt többről, mélyebben rejlő, alapvető okokról van szó. Arról, hogy Amerika máso­dik kormánya — legalábbis alsóbb szinten — sok tekin­tetben összefonódott az el­sővel. A szervezett bűnözés belenőtt az állammonopolis­­ta kapitalizmusba, s a módsze­rei — ha elkerülhetetlen — nyíltan is érvényesülnek az amerikai politikai­­ közélet­ben, a sokat propagált „nyiz társadalomban”. Százhatvannyolc­­ lépcső vezet fel a Szabadság­-szobor tetejére. Aki onnan­­végigte­kint, nagyszerű panorámá­ban gyönyörködhet.­­ Kitárul előtte a felhőkarcolóik egye­dülálló látványa, a­ kikötő­ben horgonyzó száz­ és száz hajó, mindaz a gazdagság, va­gyon, szépség és szorgalmas munka, amit az ország kép­visel. De a Szabadság-szo­bor tetejéről nem­­látni a tiszta szívű és bátor Fütyü­­résző Dánokat, akiit­ arany­fényű őszi délutánokon, ol­dalukon fityegő hatlövetűk­kel belovagolnak­­ Dallasba az igazság és az­­ emberies­ség szolgálatában..

Next